Látogatás a moldovai csángóknál
Második közlemény
Barátfalvi házigazdámtól búcsút véve, Nagypatakra hajtattam, hogy ha lehet, épen huszonnégy órát töltsék Molnár Ferencz ottani rom. kath. magyar pap körében, kivel Bákóban, Császár hazánkfia vendéglÅ‘jében ösmerkedtem meg. Még nem került volt haza, s így tovább kelle hajtatnom Forrófalvára. Ily könnyen azonban Molnár hazánkfiától mégsem válhatok meg. Elmondom tehát rövid ösmeretségünket, hogy fogalma legyen a nyájas olvasónak, miként szokta a magyar ember külföldön egymást üdvözölni. VendéglÅ‘sömnek kilétemet megmondván, ez gyorsan befordul egy oldalszobába s kihoz egy nyolczadrétű sz. bibliát. „Oh édes tiszt, úr – kiálta fel – miért nem jött bár egy órával elÅ‘bb, itt hált az éjjel Décsey a keleti utazó s ezt a bibliát Å‘ hagyta nekünk emlékül.” E hír leverÅ‘leg hatott reám, mert Décsey keleti leveleit szorgalmasan olvastam a „K. Közlöny”-ben, s vágytam vele megismerkedhetni.
Amíg mi e felett beszélgettünk betoppant a házi nÅ‘ is, akivel társalgásunk hangos beszélgetésbe ment át. Erre a zajra papi ruhába öltözött, nagy fekete szakállú és bajuszú férfi egy távolabbi asztaltól, melynél kávéját költötte el, hirtelen talpra ugrik és egyenesen felém közeledett. Én nem tudva, hogy mit akar, szintén fölpattantam és állásba tettem magamat. A bámulat fogott el, midÅ‘n a markos alak a legszebb magyarsággal e szavakat intézte hozzám: „S te volnál Koós Feri, ugyan bizony? Nagy hamarjában nem bírtam ennél többet felelni: én… Neki ez is elég volt, nyakamba borult és örömében összevissza csókolt. Az ösmeretség készen volt, pár feleletembÅ‘l tudta már, utazásom czélját. De én is csakhamar átláttam, hogy olyan férfival van dolgom, kit az élet csalódásai megtörtek, aki hiába való munkának és áldozatnak tartotta mind azt, amit a magyar nemzet a csángók nemzetiségének megmentésére pazarol. Épen egy hallgatója véletlen belopózván, magánkívül volt örömében, hallva és látva, hogy a tisztelendÅ‘ úr magyarul beszél egy idegennel, de Molnár reá rivallt és kiutasította, mondván tovább: „Barátom, nem érdemes e nép, hogy érette feláldozzuk életünket, elhagyjuk hazánkat s ide jöjjünk nyomorogni.” Többet is mondott, melybÅ‘l meggyÅ‘zÅ‘dtem, hogy egy desperatus[1] emberrel van dolgom, sokkal nagyobb mérvben, mint Petrásnál tapasztaltam.
El is halt nemsokára s Nagypatak aligha lát többé magyar papot. BukurestbÅ‘l még azon évben levelet intéztem volt egy magyarhoni rom. kath. fÅ‘paphoz, tudósítván, hogy minÅ‘ állapotban találtam a csángó testvéreket. Válaszában ilyen forma kitételeket Å‘rzök ma is: „GegÅ‘tÅ‘l kezdve megszoktuk az olasz papokat vádolni nemzetiségünk enyészése miatt, holott a fÅ‘hibásak mi vagyunk, mert nem ifjú apostolokat küldünk ki oda, hanem rendesen olyanokat, akik idehaza morális banquerotte-ot[2] csinálnak.” – Az elösmerés szép, de vajjon történt-e helyrehozás azóta? Tudtomra nem. De menjünk tovább. Amott van Forrófalva, tÅ‘sgyökeres magyar falu, lelkészéhez ajánlva vagyok, jó hírnevű magyar pap, neve Tóth Ferencz.
Nem csalódtam, igazi magyar vendégszeretettel fogadott, egész nap együtt voltunk s háboríthatlan beszélgethettünk. Ma már Å‘ is a temetÅ‘ben nyugszik Molnárral, de szelleme átszállt utódára, ki olasz létére, mint ImecséktÅ‘l tudjuk, szépen megtanulta a magyar nyelvet.
Beszélgetésünk fÅ‘tárgya a csángók nevelészeti elmaradása s ebbÅ‘l folyó korcsulása körül forgott. „Öcsém – mondá egyebek közt – bejöttél falunkba s mond meg igazán, hány lélekkel találkoztál amíg hozzám feljöttél?” „Bízz én alig egy-két vén asszonnyal” – felelém Å‘szintén. „Na lásd, így van ez kora tavasztól amíg a hó leesik. E nép óriás munkát visz véghez, alig mászik ki a gyerek a bölcsÅ‘bÅ‘l s már a mezÅ‘re viszik, hogy hasznát vegyék. Ugyan kit tanítanánk tehát abban az iskolában, amelyet ezután építene ... de ki?” „De hát legalább késÅ‘ Å‘sztÅ‘l kora tavaszig, mégis lehetne Å‘ket valamire tanítani”– folytatám tovább. „Öcsém, te látom nem ösmered e nép mostoha sorsát – vévé át a beszédet. E nép minden vasszorgalma mellett iszonyú szegény, a gyermekek legtöbb háznál mezítláb húzzák át a telet, háromnak van egy bocskora, míg az kijár, a többi honn kuczorog. Aztán vedd hozzá azt az éktelen sarat, amelyben úszni kell a nagyoknak is, mivé lennének ebben a kisdedek?”
Aztán ki építsen iskolát, ki tartsa a tanítót? A nép képtelen, mert szegény, a bojárnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy magyarok számára valaha is oskolát építtessen…” „De hisz így elvesz ez a nép, sÅ‘t maga után rántja mindazokat a székelyeket, akik ide kivándorolnak.” „Ugyan öcsém minek ábrándoztok ti effélékkel? Hát hiszitek-e, hogy egy néptömeg, melynek minden Å‘sei ebben a hazában éltek és haltak el, fölkerekedjék, és itt hagyja szülÅ‘földjét, ugyan hogy is képzeltek ti effélét?” „Hát – kérdém – hazánkban nem telepítettek tömegesen szerbeket, svábokat, hát Amerikába nem történnek-e tömeges kivándorlások?” „Azok nem magyarok – viszonzá öregem kipirulva – a magyar nem egy könnyen mozdul ki szülÅ‘földjérÅ‘l, a csángónak ez az Å‘ szülÅ‘földje, Å‘ innen ki nem mozdul, akármit okoskodtok.” – „Úgy tehát ne tegyünk semmit a nemzetiség megÅ‘rzése érdekében, megelégedjünk a sopánkodással?” – kérdém ismét. „Tegyetek, írjatok, de mind ennek kevés hasznát vesszük mi itt, míg e nép föl nem szabadul a jobbágyság alól, addig iskoláztatásról szó sem lehet.”
Engem ugyan mind ez érvek meg nem gyÅ‘ztek, de nem vitatkoztam tovább. Átláttam, hogy ilyen gondolkozású lelkészek a nemzetiség érdekének föl nem áldozzák kényelmüket, sem jövedelmes állomásukat. Itt nemzetiségünk jövÅ‘je végveszélyben forog, ha csak a gondviselés valami úton-módon közbe nem lépend. Búcsút vettem tehát egy csalódással ismét gazdagabban – Tóth bátyámtól, hogy Bogdánfalván is körülnézhessek s ezt annyival is inkább, mert ott a papi állomás Mezerkivics lengyel pap halála folytán üresedésben lévén, reméltem, hogy a magyar kántorral többre mehetendek.
Korán fölkeltem és templomba siettem Bogdánfalván, hol a kántor magyarul énekelt orgona után több falusi legénnyel együtt s aztán magyarul könyörgött, s ez oly végtelen megörvendeztetett…
„Itt úgy látom – mondám kijövet – tudnak olvasni az ifjak” „Igen – viszonzá az agg kántor, egy nehányat tanítottam volt ifjú koromban.”
„De hát most nem tanít már, nincs-e most iskolája kérdém szorongva?” „Dehogy van, dehogy van. Képzelje csak az úr – folytatá az öreg – elkezdettem volt amúgy igazán tanítani a gyermekeket, egyszer csak azt kezdi beszélni a faluban egy nagyszájú paraszt, hogy az Å‘ fia jobban tud olvasni mint a kántor: nekem ez a fülembe jött, megbosszankodtam rettenetesen és föltettem magamban, „hogy ameddig élek soha egy gyermeket sem tanítok meg olvasni a faluban.” S megtartotta a kántor úr ezt a fogadását? – kérdem rögtön. „Meg én uram, s amíg élek meg is tartom,” – lÅ‘n a bátor felelet… És én még is megpróbáltam lebeszélni e fogadásról Å‘tet, de mind hasztalan mert szerinte: „a paraszt csak úgy jó, ha nem tud semmit…”
De minek is folytassam tovább? A tisztelt olvasó ezekbÅ‘l is átérthette, hogy minÅ‘ kezekbe volt letéve Moldovában a csángó népnevelése, s ha mind megjáratnám is azon helyeket ahol megfordultam, ennél vigasztalóbbat nem mondhatnék. Egy reményszikrát mégis megemlítek. Jászvásárra érve, két derék iparos hazánkfia úgy mint Barothy és Ronczler ragyogó arccal mutogatták az akkor legszabadelvűbb bojárnak Kogalnicsánunak a csángók érdekében írt vezérczikkeit. Én is lelkesültem velök, s álmodoztam moldovai magyar papneveldérÅ‘l, magyar iskoláról s mit tudom még mikrÅ‘l is. KésÅ‘bb a legszabadelvűbb bojárból Bukurestben miniszter lett, ekkor aztán olvastam tÅ‘le a moldovai „román katholikusok”-ról, olvastam tÅ‘le, hogy Romániában vannak kalvin, luther és pápa követÅ‘k, de magyar egyházakat, iskolákat nem ösmer.
Szemembe mondotta Rosetti okt. ügyér, hogy ha magyar volna, Å‘ is úgy tenne mint én, de Å‘ román és Å‘ meg nem tűri az ilyen magyar embert. Amit Rosetti csak mondott, Kogálnicsánó meg is tette. Nem tudta megbocsátani, hogy magyarnyelven ki mertem adni Románia földrajzát, s ebben magyarnyelven is meg neveztem a csángó faluk neveit...
Na hanem azért a csángó nép még sem fog kipusztulni, túlfog az élni még akárhány honboldogító minisztert s ha a községi iskolákból nyelvét kitiltják is, családi tűzhelyén, erdÅ‘n, völgyön melyet most már magáénak mondhat, így fogja üdvözleni egymást: „Diczértessszék az úr Jézusz!”
Forrás: Nemere. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. I. évfolyam 19. szám. 1871. 73-74.
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nemere_1871/?pg=72&layout=s