Húsvétvasárnap

A föltámadás vasárnapja, minden keresztény felekezet legnagyobb ünnepe. Ezen a napon támadott föl Jézus Krisztus a halottak közül. Valamennyi kárpát-medencei falusi közösségben ezen a napon úgyszólván kötelezÅ‘ volt templomba menni. A római katolikusok ünnepi misét, a protestánsok úrvacsorás istentiszteletet tartanak.

Húsvétvasárnaphoz sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Dologtiltó nap volt, ilyenkor nem fÅ‘ztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad. A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat. Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem.

Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte elÅ‘tt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégesÅ‘ és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.

Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. Szinte alig akad háztartás még ma is faluhelyen, ahol ne lenne ilyenkor húsvéti sonka, kalács, tojás, és bor is. A római katolikus hívÅ‘k régen sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendÅ‘vel letakarva. A szentelés emléke ma is él, ma maguk szentelik.

A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.

Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésrÅ‘l futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz elsÅ‘ az aratásban, amelyik elsÅ‘nek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsÅ‘nek ér haza, a munkában is elsÅ‘ lesz (Bálint S. 1976: 297–298).

A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas megye) a következÅ‘ magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966). Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba.

A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belÅ‘le, tovább terjed és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (MezÅ‘si 1987: 360).

A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elÅ‘l indultak. Az elsÅ‘ két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek.

 A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyÅ‘ágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretÅ‘je nincs, mi egyaránt lealázza.

Leányvár német népe húsvétvasárnap kora reggel szótlanul szokott a Kálváriára fölmenni, ahol mindenki a dicsÅ‘séges olvasót imádkozza magában. Ugyanekkor a legények szintén szó nélkül kilovagolnak a mezÅ‘re, hogy a húsvéti harmat (Ostertau) használjon nekik és lovaiknak.

Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsÅ‘ségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel. A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűzÅ‘dött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsÅ‘ségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most elÅ‘ször léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” (RésÅ‘ Ensel 1867: 162). Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűzÅ‘ zajcsapás természetes velejárója ennek az Å‘si szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, fÅ‘leg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás elÅ‘tt tisztségviselÅ‘ket választottak. Itt 159 pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedÅ‘ket, késÅ‘n érkezÅ‘ket. Az útjukba esÅ‘ mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás. A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következÅ‘ket mondták: „távoztass el mezeinkrÅ‘l jégesÅ‘t, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bÅ‘ termÅ‘ esztendÅ‘t s békességet!” (RésÅ‘ Ensel 1867: 164). A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítÅ‘, figyelmeztetÅ‘ szokás volt. Megesett lánynak bölcsÅ‘t, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek.

A református gyülekezetekben a közösség apraja-nagyja ilyenkor az alkalomhoz illÅ‘ ünnepi ruhába öltözik. A hívÅ‘ (megtért) emberek elÅ‘re készülnek az alkalomra. A mindennapi ima és Bibliaolvasás mellett igyekeznek haragban lévÅ‘ rokonaikkal, barátaikkal, ismerÅ‘seikkel kibékülni, a sérelmekért bocsánatot kérni, ugyanakkor megbocsájtani azoknak, akik ellenük vétkeztek. Bűn alatt lévÅ‘ ember ugyanis nem vehet úrvacsorát. A református úrvacsora két szín alatt történik: elÅ‘bb a kenyérbÅ‘l esznek, utána a borból (vagy szÅ‘lÅ‘lébÅ‘l) isznak a gyülekezet felnÅ‘tt (konfirmált) tagjai. A falusi közösségek ilyenkor árgus szemmel figyelték az úrvacsorázókat. Minden eltérést a szokottól értelmezni próbáltak, így ha a kenyeret nem tudta valaki lenyelni, a szájpadlására ragadt vagy a bort túl mohón vagy túl visszafogottan itta, megrázkódott tÅ‘le, esetleg lecsurgatta magát, a megszokott mozdulatokban hibázott azt a bűn jelenlétének tulajdonították. A beregi Tiszaháton sokan böjtöltek még a legutóbbi idÅ‘ben is nagypénteken és a húsvétvasárnapi úrvacsorás istentiszteletig nem ettek semmit. Csököly katolikus családjai helyi hagyomány szerint a szentelményekbÅ‘l küldeni szoktak a református szomszédságnak, komaságnak. Ezek örömmel és tisztelettel fogadják és fogyasztják el.

Irodalom:

Benedek Csaba: Reformáció 500. Fejezetek a Jász-Nagykun-Szolnok megyei reformáció múltjából és jelenébÅ‘l. A reformáció népi kultúrára gyakorolt hatása Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnok, 2018.

Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd: Húsvét

Magyar Katolikus Lexikon: húsvétvasárnap

Magyar Néprajz VII. Húsvéti ünnepkör: húsvétvasárnap

Szabó László: Ünnepre való készülÅ‘dés a Tiszazugban. In: Vallási néprajz II: Protestáns egyházi források, kutatók, hagyományok. (Dankó Imre-KüllÅ‘s Imola szerk.) Budapest. 1985. 349-373.