Régi karácsonyok — régi szokások
Manapság már a városi ember csak a karácsonyfa-állítást, az ajándékozást, a jókívánságokat, és legfeljebb még a beiglievés szép szokását tartja karácsonykor. Ezen kívül látott még talán betlehemes vagy kántáló gyerekeket, vagy hírbÅ‘l hallott róluk. A falusiak közül sem sokan emlékeznek már egyébre, pedig még alig 70—80 évvel ezelÅ‘tt is a különbözÅ‘ szokások, hiedelmek egész sora fűzÅ‘dött karácsonyhoz, különösen karácsony estéhez. Éppen a legjellegzetesebbnek tartott karácsonyfa viszont az eldugott falvakban — így néhány Szolnok megyei faluban is — csak a legutóbbi évtizedekben terjedt el. És míg a karácsonyfa ma már inkább csak a gyerekek örömére és a szem gyönyörködtetésére készül, addig az említett, lassan feledésbe merülÅ‘ szokások, hiedelmek halálosan komoly dolgokat szolgáltak: a jövÅ‘ évi jó termés biztosítására, a lányok férjhezmenésének megjóslására, a következÅ‘ évi idÅ‘járás kiismerésére, az állatok szaporodásának elÅ‘segítésére, az emberi és állati betegségek gyógyítására s a küszöbön álló halálesetek megtudakolására vonatkoztak.
Lássunk néhány érdekesebb példát ezek közül!
Néhány évtizede még az ország sok helyén, így megyénk több részén is élt a „karácsonyi asztal” szokása és a vele kapcsolatos hiedelmek: a karácsonyi vacsorához úgy terítettek, hogy az abrosz alá gabonamagvakat tettek, hogy jó legyen a jövÅ‘ évi termés. Az asztal alá szalmát szórtak és néhány tojást tettek rá, hogy a tyúkok jól tojjanak. Az asztalra pénzt is raktak, hogy sok pénzük legyen. A vacsoránál sokáig ültek az asztalnál, fÅ‘leg az asszonyok, hogy jól üljenek jövÅ‘re a tyúkok. A karácsonyi almából mindenkinek osztottak: akinek a gerezdjében a mag megsérült, az számíthatott rá, hogy a következÅ‘ évben betegeskedni fog. Az ünnepi kalácsból, almából az állatoknak is adtak, a vacsora maradékát pedig kint hagyták éjszakára az asztalon a hazajáró halottaknak.
A karácsonyi asztalra hullott morzsának gyógyítóerÅ‘t tulajdonítottak, eltették és fájósmellű szoptatós anyákat, betegtÅ‘gyű teheneket füstöltek parazsával. A jövÅ‘ évi idÅ‘járást „hagymakalendáriummal” lehetett kiismerni. Tizenkét gerezd fokhagymába sót tettek. Minden gerezd a jövÅ‘ év egy-egy hónapjának felelt meg. Amelyik gerezd reggelre a sótól átnedvesedett, arra a hónapra várták az esÅ‘s idÅ‘t. De még egyszerűbb módszere is volt a hajdani meteorológiának: a karácsony után következÅ‘
tizenkét nap a jövÅ‘ év tizenkét hónapját jelentette, csak ekkor kellett tehát jól megfigyelni a felhÅ‘k járását.
Karácsony napján jósolták meg a lányok jövendÅ‘beli férjük nevét is. Például így: Karácsony reggelén a kíváncsi lány kiállt a kertkapuba almát enni. Amilyen nevű férfi elÅ‘ször arra jött, olyan nevű férfit várhatott férjének a lány. Volt aztán nagy nevetés, csúfolódás, ha éppen nÅ‘ jött arra elÅ‘ször! Karácsonykor nagy öl számolatlan fát hoztak be kintrÅ‘l és bent nagy nevetés közepette megszámolták a hasábokat. Ha páros szám jött ki, biztos volt a férjhezmenés.
De miért éppen karácsony este jósolták meg a következÅ‘ év fontos eseményeit, idÅ‘járását, miért éppen karácsony este akarták biztosítani a jövÅ‘ évi jó termést? Karácsony ünnepe a téli napforduló idejére esik. Ekkor ünnepelte az egyház Krisztus születésének napját — de a karácsonyi szokásoknak
csak egy része kapcsolódik ehhez az eseményhez: a betlehemezés, kántálás, talán még az állatok különös jóllakatása. A téli napforduló már a keresztény idÅ‘k elÅ‘tt ünnep volt. Ez volt a rómaiaknál a „dies solis invicti”, az újra növekvÅ‘, a sötétségen gyÅ‘zedelmeskedÅ‘ napfény ünnepe. Ezen az ünnepen áldozatot mutattak be az isteneknek, többek között áldozati asztalra helyezett gabonával, hogy az istenek az áldozat fejében biztosítsák jövÅ‘ évre a gabonatermést. Talán ennek csökevénye a „karácsonyi asztal” máig megélt szokása. A rómaiak napforduló-ünnepéhez közel esett az évkezdet, a calendae ianuariae, s ez alkalmat adott a két ünnep szokásainak keverésére, így az ajándékozás és a jókívánságok szokása inkább a római évkezdÅ‘ ünnep jellegzetessége volt eredetileg. Az évkezdettel függ össze a jövÅ‘ évre vonatkozó jóslások tömege is: Å‘srégi hit, hogy egy idÅ‘szak kezdetén, elsÅ‘ napján meg lehet ismerni, sÅ‘t befolyásolni lehet a jövÅ‘t.
A karácsonyfa eredetét máshol kell keresnünk, a germán népek pogány eredetű szokásában. Eredetileg csak kis zöld ág volt a karácsonyfa, melynek különleges életerÅ‘t tulajdonítottak, és csak pár száz éve nÅ‘tt díszes fává és indult el világkörüli útjára.
A karácsonyi szokások, hiedelmek ma bonyolult szövevényt alkotnak, együtt találjuk bennük a római, keresztény, szláv, germán és magyar elemeket, s egy részükrÅ‘l talán már soha nem fog kiderülni, hogy mikor, milyen népnél keletkeztek.
ElÅ‘deink babonáin a mai ember már csak mosolyogni tud. De ne legyünk túl szigorúak a régiekkel szemben! Jusson eszünkbe, hogy mennyire magárahagyatva állt szemben egykor az ember a természet — számára kiismerhetetlen — erÅ‘ivel, s mindjárt megértjük, hogy minden módszert kipróbált, hogy belelásson és hasson rá. És mikor meggyújtjuk a gyertyákat a karácsonyfán, jusson eszünkbe az is, hogy ez az új értelmet nyert ünnep, a béke és szeretet mindenki számára kedves szép jelképe, a karácsonyfa is régi néphitbÅ‘l, szokásból nÅ‘tt.
Megjelent a Múzeumi Levelek 4. számában, Szolnok, 1961. (Kaposvári Gyula szerk.)
A Damjanich János Múzeum Könyvtárának engedélyével.