Szüret és ifjúság
Az ember számára legfontosabb termények érése és betakarítása Å‘sidÅ‘k óta ünnepnek számított és kitüntetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. Erre a dél-dunántúli magyar néphagyományból mutatok be néhány példát.
Csicsó, a török háborúkban elpusztult magyar falu barokk korban felújított temploma magányosan áll, nem messze a Szakály–HÅ‘gyész vasútállomástól a szÅ‘lÅ‘hegyek közt. A hagyomány szerint Mária kegyképét angyalok menekítették a török elÅ‘l Andocsra, Somogy megyébe, és útközben megfáradva itt pihentek meg. Szentháromság vasárnapján volt itt a búcsú, melyre a múlt századig a környékbeli magyar, német és horvát katolikusok, fÅ‘ként a fiatalok, tömegesen jöttek. Úgy tartották, hogy ekkorra érik meg a szÅ‘lÅ‘hegyeken a cseresznye, amit a templom körül árultak. Sokan itt ismerték meg jövendÅ‘beli élettársukat, a cseresnyés búcsúban.
Az október 18-át követÅ‘ vasárnap volt a pécsváradi és zengÅ‘várkonyi leányvásár – a Lukács-napi búcsú –, a messze környéken szétszóródottan élÅ‘ református ifjúság találkozója. Eljöttek a SárközbÅ‘l, Váraljáról, Belvárdról és Mohácsról is a leányok, legények, és szombat este minden házban rokonok, vendégek állták körül a rÅ‘zsetüzet, melyen az erre a napra megérett gesztenyét sütötték. Este nagy bál volt a kocsmaudvaron, és másnap, vasárnap Pécsváradon, az országos kirakodó- és állatvásáron a legény már meg is vehette a mézeskalácsszívet választottjának.
A legtöbb, ifjúságot vonzó alkalom a szÅ‘lÅ‘szüret volt. Ehhez kapcsolódott a domolosi és a siklósbodonyi leányvásár. Az elÅ‘bbi a Szigetvár körüli, az utóbbi az Ormánság közel negyven falujában lakó református ifjúság találkozója volt. Ugyanis az ormánságiaknak a villány-siklósi hegyben voltak szÅ‘lÅ‘ik, és azokban huzamosabb tartózkodásra alkalmas tanyák, présházak; a tulajdonképpeni Ormánság vízjárta síkja nem volt bortermelésre alkalmas. Kisasszony napján volt Siklósbodony templombúcsúja a szokásos búcsúvásárral, és erre a napra az ormánsági szÅ‘lÅ‘sgazdák a korai szÅ‘lÅ‘kbÅ‘l elÅ‘bort is készítettek a fiatalok számára, akik részt vettek a katolikusok nagymiséjén is, majd utána szétoszlottak a szÅ‘lÅ‘beli hajlékokba mulatni. Tulajdonképpen ezután kezdÅ‘dött el a szüret.
Oroszlón a Szent Mihály napját követÅ‘ vasárnap volt a leányvásár, melyet ugyancsak újborral ültek meg a Hegyháti (ma Sásdi) járás fiataljai. A férjhez menendÅ‘ leányok az oroszlai nagy hídra álltak, onnan kísérték föl Å‘ket rézmuzsikával a Nagykocsma udvarára, ahol késÅ‘ estig bált tartottak.
Szüreti bált vagy mulatságot országszerte tartottak mintegy százötven éve, még ott is, ahol nem termett szÅ‘lÅ‘. Ennek menetét, formáját miniszteri rendeletek is szabályozták a 19. század végén és a 20. század elején. Ennek fontos eleme volt a szüreti felvonulás, népviseletbe öltözött szüretelÅ‘ és csÅ‘szlányokkal, - legényekkel. A kocsis, lovas felvonulás fontos része volt a bíró és bíróné díszes fogata, majd a tánctéren felállított, szÅ‘lÅ‘fürtökkel körülfüggesztett sátor, melyet a csÅ‘szleányok Å‘riztek. A pajkos legények igyekeztek szÅ‘lÅ‘t lopni, de ha a csÅ‘szleányok elkapták Å‘ket, a bíró tréfás büntetéseket rótt ki rájuk.
A szüreti mulatságokkal kapcsolatban terjedt el az országban a „magyar viselet” – ott is, ahol már nem volt népviselet. A legények bÅ‘ fehér gatyában, lobogó ujjú ingben, fekete mellényben voltak, fejükön nemzetiszín pántlikás, árvalányhajas fekete kalap, a leányokon bÅ‘, fehér szoknya, nemzetiszín szalaggal díszítve, fehér, buggyos ujjú ing, piros pruszlik, fejükön piros-aranyos párta, nemzetiszín szalag. Ebben a jelmezben ünnepeltek még az Amerikába került magyarok is, azok is, akik már a nyelvet sem beszélték.
Ennek a rendeletileg szabályozott szüreti mulatságnak fontos szereplÅ‘i voltak a csÅ‘szleányok. Ennek a gyökere visszanyúlik a középkorig.
A legjobb minÅ‘ségű bort termÅ‘ területeken ugyanis augusztus közepétÅ‘l kezdve, amikor tarkulni kezdett a szÅ‘lÅ‘, a szÅ‘lÅ‘hegyeket valóban meg kellett védeni a hatalmas csapatokban támadó seregélyek pusztításától. Ahol egy ilyen több száz vagy ezer madárból álló tömeg lecsapott, néhány perc alatt véget is ért a szüret. Ezért a fiatal leányok csapatostul kiköltöztek a szÅ‘lÅ‘hegyekbe, melyet egész nap zajt csapva, dalolva, kerepelve jártak be, így riasztva a madarakat. Közbe-közbe „összekátozták”, összepározták dalolva vagy nagy „hujákolva” a szerelmes párokat, hírül adva a nagyvilágnak, ki kit szeret. Esténként egy-egy hálótanyában, földre terített és letakart szalmán háltak, néhány szigorú öregasszony felügyelete mellett. Korán kellett kelniük, és napnyugtáig járták a szÅ‘lÅ‘ket.
Legényjáró esténként kiszöktek a tanyákhoz a legények egy kis mulatságra, dalolásra, táncra, ismerkedésre, ami bizony néha késÅ‘ éjszakáig is eltartott. Ilyen volt a szÅ‘lÅ‘Å‘rzés – vagy ahogy Veresmarti Mihály, a tudós prédikátor, majd bátai apát emlékiratában nevezi a 17. században, a budárkodás vagy pudárkodás – a Drávaszögben, a Karancsi högyben vagy a sárköziek Szekszárdtól Bátáig nyúló szÅ‘lÅ‘hegyeiben egészen az elsÅ‘ világháborúig. De ismerünk szÅ‘lÅ‘hegyi párosító nótákat a moldvai csángók körébÅ‘l is. Joggal feltételezhetjük, hogy valaha az országban minden bortermÅ‘ vidéken elterjedt volt ez a szÅ‘lÅ‘Å‘rzés, hiszen a termés megvédésére nem volt más lehetÅ‘ség, különösen a vízrendezések elÅ‘tti idÅ‘kben, amikor az ártéri erdÅ‘kben nagy számban költöttek még ezek a madarak.
Forrás: Rubicon. Történelmi magazin. (A magyar bor századai) 2007/6–7. 116–117.