Savanyó Jóska és Bálint gazda
Történetek a betyárvilág korszakából XIV.
Emlékhely lehetne a Hidegkút és Tótvázsony határában fekvÅ‘ Sóspuszta romja. 110 esztendÅ‘vel ezelÅ‘tt, 1907. április 7-én itt halt meg Savanyó Jóska, az utolsó bakonyi betyárok egyike.
Élettörténetét többen is feldolgozták, levéltárakban kutatva, bírósági vádiratokat lapozva, helybeli öregek történeteit feljegyezve. Bandája, Sobri Jóska és Milfajt Ferkó csapatához hasonlóan kisebb kihágások, lopások miatt törvényen kívülivé vált szegénylegényekbÅ‘l állt. Egymás mellett végsÅ‘kig kitartottak, egymás illetve segítÅ‘ik ellen nem vallottak. Így pártfogóik, orgazdahálózatuk soha nem került kézre. Ugyanakkor a gazdagabb nemesi rétegbÅ‘l jó páran védelmi pénz, mások pedig „jótett”-búvóhely, koszt, kvártély biztosítása ellenében tudhatták életüket és vagyonukat biztonságban.
Ahogyan az Alföldön, úgy itt, a Bakonyban is a betyárok elsÅ‘sorban könnyen értékesíthetÅ‘ készpénzt, ékszert raboltak. Egyúttal az uzsorakamatra kiadott váltókat eltüntetvén, sokszor okafogyottá váltak a már amúgy is eladósodott szegényemberekkel szembeni követelések. Ezért is bírták a nép támogatását. No meg azért is, mert sokszor szerelem is szövÅ‘dött a csárdákban, búcsúi bálokban a bátor legények és a szemrevalóan csinos menyecskék között.
Párját ritkító az alábbi anekdota a fentiekkel kapcsolatban…
Savanyó Jóska és Bálint gazda
Figyelemmel kísérte Savanyó Jóska bandája az aktuális, nagy forgalmat lebonyolító piacokat, vásárokat is. Így történhetett meg, hogy a szentgáli borhordó úton lesben állva, sötétedéskor egy jómódú, dolgos hidegkúti parasztember akadt horgukra. Útját csÅ‘re töltött fegyvereikkel, lövésre kész puskáikkal állták el. Pénzt vagy életet! — hangzott el az ellentmondást nem tűrÅ‘ felszólítás. Ilyenkor általában ez a két választási lehetÅ‘ség marad. Illetve ha jobban belegondolunk, csak egyetlenegy…
Éppen aznap bizony-bizony három ökrén túladva, bankókkal teli erszénnyel igyekezett hazafelé Bálint gazda, és szorult helyzetbe kerülvén, megegyezett Savanyó Jóskával.
Elengedték úgy, hogy haja szála sem görbült és a pénze is megmaradt!
Csak egy kulcsot és egy hordó bort kért cserébe a betyárvezér. A kérés apróságnak tűnik, semmiségnek, de nekik a szó szoros értelemben véve mindent jelentett! A kulcs ugyanis a balatonszÅ‘lÅ‘si Sós-kút felett épült híres-nevezetes sárga pincét nyitotta… Itt, ha szorult a hurok körülöttük, meghúzhatták magukat a betyárok, vagy éppen innen kiindulva üthettek rajta valamelyik környékbeli hatalmasságon…
A közvetlenül az erdÅ‘ szélén épült présházat feltűnés nélkül közelíthették meg, és hagyhatták el, ha a szükség úgy hozta, akár fényes nappal is! Ugyanakkor jól védhetÅ‘ rácsos ablakaiból kémlelve a Nagy-Gella felé a szÅ‘lÅ‘hegyet, észrevétlenül senki meg nem közelíthette búvóhelyüket. Két szobájában, szénapadlásán kényelmesen elfértek, a szabadkéményes konyhájában, vagy kint bográcsban bármikor fÅ‘zhettek egy ízletes vadpörköltet… A több mint 11 méter hosszú terméskÅ‘bÅ‘l készült boltíves pincében két hosszú sorban álltak csántérfákon[1] a boroshordók, annak rendje-módja szerint csapra is verhettek egyet-egyet, ha nagyon megszomjaztak.
Koccintottak sokszor a gazdával egymás egészségére, ha éppen itt idÅ‘ztek. Éjszakába nyúló beszélgetéseik során kalandos életútjukról is beszámoltak, de soha szó sem esett terveikrÅ‘l… Vendégként idÅ‘ztek itt, és megköszönve a szíves vendéglátást búcsúztak el minden esetben.
***
Annyi bizonyos, az 1876-os esztendÅ‘ után történhetett meg a fent említett eset, mivel a ház oromzatdíszén a három fürt szÅ‘lÅ‘ mellett ezen évszám szerepel. Bálint gazda irigyei szerint a betyárok nem kevés pénzt adtak az építkezéshez. A valóságban a rengeteg munka, az okos, ügyes gazdálkodás hozta meg gyümölcsét, és így lehetett a szÅ‘lÅ‘hegy méltán legnagyobb, egyedülálló présházát megépíteni… A még most is látható hatalmas prés, a hosszú pince pedig a dúsan termÅ‘ szÅ‘lÅ‘tÅ‘kékrÅ‘l ad tanúbizonyságot! Körös-körül gyümölcsfák sorakoztak, alma, körte, berkenye, és mindbÅ‘l kiváló pálinka vagy lekvár készülhetett.
Az épület mögött, mint oly sok más helyen is, bicskabányát[2] nyitottak, építÅ‘anyagot innen lehetett beszerezni. Ugyanakkor nem kevés kÅ‘ és még több szakértelem kellett a másfél méter vastag falak, a boltívek, és ma már csak térképen szereplÅ‘ gazdasági épület, egy istálló felhúzásához.
A még oly közeli faluból kiszekerezve, a marhákat jászolhoz kötve, dologidÅ‘ben sokszor egész hetet is kinn töltött a hegyen a jó Bálint gazda. Hidegkútra csak vasárnapi misére és ebédre tért haza. Soha nem feledte azt a bizonyos éjszakát, és azt a pár évet, mikor a bakonyi betyárokkal összehozta a sors.