Az alföldi betyárromantika

Történetek a betyárvilág korszakából XXIV.

Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vízililiomjait az Å‘s-rét. Vadász urak, csinbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeibÅ‘l a nádrengetegbe süppedt réti tanyákon, az éjszakai borulattól fekete felhÅ‘lepelbe takart nagy pusztai legelÅ‘k rejtelmes pásztortüzeinél kezdett érdeklÅ‘désre ébredezni és az Alföld titokzatosságaival benépesedni képzeletem... Ezeket a mesélgetÅ‘ alakokat, ezeket a szűz érzéseket, ezeknek a pusztán átélt éjszakáknak bűvös színhullámait, a réti nádrengetegnek mélységes zengésű, titkos felhangokkal borzongató Å‘s melódiáit lelkemben elnyomni, emlékezetembÅ‘l kitörölni többé nem lehet. Az én magános életem csupán kis talyigakerék-nyomásnyi, de bekanyarogja az alföldi Å‘spusztát, benne süppedezik az ingoványaival minden idegent fenyegetÅ‘ Å‘srétben.

Jeles pandúrt többet is ismertem. Az igazi nagy betyárok közül egyszer a Rózsa Sándor elvénhedett, szörnyű óriás és kegyetlen hírű alvezérét, az öreg Veszelka Tónit láttam a szegedi hetipiacon. A rettenetes nehéz csizmáival, szúrós szemére húzott fekete juhbÅ‘r kucsmájával olybá tűnt fel ez a hallgatag, zárkózott pusztai óriás, akinek útjából még ekkor is borzongva lépett félre a hetipiac népe, mintha csak valami fekete kÅ‘bÅ‘l faragott pogány bálványszobor elevenedett volna meg és indult volna el pozdorjává gázolni az emberi lelkek nyugalmát? ... Az öreg betyár Veszelkán túl a régi híres betyároknak már inkább a regéjük, a regényök csapódott hozzám merészen nyilazó szárnysuhintással, mint az éjszakákból kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongással alighogy feltűnnek, nyomukat máris eltemeti a sötét felhÅ‘s éjszaka... Ó, az én betyáraim ritkán hunytak el úgy vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult, a váradi szÅ‘lÅ‘kben holtáig vezeklett öreg betyár, Dobos Gábor, aki az én gyermekéveimben Bihar, Hajdú, Szabolcs, Szatmár vármegyék sok százezernyi népét izgatta gyilkolások vérharmatjával is bemocskolt vakmerÅ‘ rablótámadásaival. Akkoriban a vásárokon ponyva rigmusokat árultak és gajdoltak a Dobos Gábor bandájáról. Maga Dobos tulajdonképpen kerülte a gyilkolást (ennek következtében menekült az akasztófától is), hanem Onyalka nevű oláh betyárcinkosa volt az igazi kérlelhetetlen, kegyetlen, vérengzÅ‘ fenevad.

A gavallér Sós Pistáról, a délceg szegénylegényrÅ‘l megható regények támadtak. A „jóindulatú” betyárnak az orgazdái dús vagyont szereztek, némelyiknek az ivadéka kastélyban uralkodik. A gavallér betyárt a „számadója” züllesztette el. Sós Pista, a délceg betyár titokzatosan, kivert vadként pusztult el. Éjszakai lesbÅ‘l a Tisza-parton lÅ‘tték agyon, állítólag asszonyi kéz okozta vesztét. Még 1848 elÅ‘tt a nyíri rónákon nem utolsóbb legény volt a nemesi eredetű Gesztely, másként Geszten Jóska sem, ez a nevezete tudniillik betyár neve volt neki. A kállói „kettÅ‘s börtön” sem fogott ki ezen a magyar vasgyúrón, pedig a „kállai kettÅ‘s”-tÅ‘l rettegtek a pusztáknak a legelszántabb fiai is, abba a tömlÅ‘cbe két ember éppen csak hogy befér. Ide mezítláb zárták a betyárt. A padlója élére állított és leszegezett lécekkel volt kirakva... A láncravert betyár le sem ülhetett, sajgó meztelen lábával kínjában csak tipegett, topogott, kapkodta lábait a lécélrÅ‘l, ezért mondják a nekiszilajult táncolókról, hogy: „eljárta a kállói kettÅ‘st, – elropta a kállói kopogóst”.

A dobi származású Gesztely Jóskán a kállói kettÅ‘s sem fogott ki. A táblabírák, amikor a kállói vármegyeházán vallatták és Zsíros Pista nevű cinkostársa szembemondta dolgait, Gesztely lecsavarta kezérÅ‘l a nehéz bilincset, úgy ütötte arcul Zsírost, hogy az menten a földre bukott. Viszont a népszerű Kállay alispán négyesfogatát, amelyen a vármegyeház udvaráról meglepetésszerűleg elhajtatott, – visszaküldte. Válláig leért a Gesztely Józsi koromfekete haja, a búsongós nótáját a szabolcsi kúriákban is dalolták. Néhai Kállay Andris bátyánk, Szabolcs vármegyének késÅ‘bbi nagy fÅ‘ispánja, öklömnyi-gyerek korában a napkori
kúria diófa-asztaláról dalolta a vendégeknek:

Geszten Józsi a csárdában

Maga iszik a korcsmában,

Piros kendÅ‘ a kezében,

A babája az ölében...

Gesztely Jóska különösen a gazdag papoknak és a zsidóknak volt a réme. Az egyik legenda szerint, ezt a Kállay András jellemzése szerinti „gyönyörű betyárt (aki nem lopott soha, csak rabolt, aki nem gyilkolt soha, csak ölt, aki nem futott meg soha, inkább lelövette magát üldözÅ‘i által)” egy vámospércsi kis pásztorkunyhóban lÅ‘tték le a zsandárok. Más hagyomány a geszterédi erdÅ‘t jelöli meg a Gesztely Jóska erÅ‘szakos halála színhelyéül, e másik hagyomány szerint is agyonlÅ‘tték Jóskát, de a Gesztely Jóskát sirató-nótából meg inkább arra lehet következtetni, hogy felakasztották. Azt mondja ez a nóta:

Gesztely Józsi temetÅ‘je.

Kinn van a lába belÅ‘le,

Hideg esÅ‘ esik rája,

Megfázik a lába szára...

Ennek az eredeti betyárnótának érdekes kiegészítéséül és magyarázatául szolgál az alábbi szokás... A kivégzett betyárok testét az újabb akasztásig fennhagyták a bitófán, csak amikor a betyár teste magától leszakadt az akasztófáról, földelték el az akasztófa tövében, csak úgy tél-túl... A tiszadobi nemes atyafiság különben akár a vámospércsi pásztorkunyhóban, akár a geszterédi erdÅ‘ben, akár a kÅ‘lábas kállói nagy akasztófánál történt a Gesztely Jóska pusztulása, nem hagyta idegenben porladni a nagyerejű híres betyár testét. Felásták, hazavitték s a többi nemes atyafisága mellé eltemették a tiszadobi öreg református temetÅ‘ben. Fekete nagytiszteletű úrtól, a tiszadobi reformátuslelkésztÅ‘l tavaly hallottam, hogy a híres betyár sírját még ma is kegyeletesen gondozzák, minden évben virágoktól díszes, virágoktól kedves a Gesztely Józsi sírja.

*

Érdekes, hogy a betyárok legendái mindig színesebben, élénkebben foglalkoztatták népünket, mint maguk a pandúrok. Száz, meg ezer nóta örökíti a híres betyárokat, a pandúrokról a mesélgetések közben is kevesebb szó esik, nemhogy nótáznának felÅ‘lük. Pedig a mi betyárkergetÅ‘ vén csendbiztosaink, darutollas pandúrjaink kemény lovasvitézek voltak ám. A halállal játszottak minden határjárásnál, node az Å‘ bÅ‘rük sem volt soha selymes. A pandúrok a halódó pusztai életnek utolsó portyázói voltak. A csendbiztosok közül, a híres pandúr-komisszárosok vitézi rendjébÅ‘l jómagam is ismertem néhányat. A füstös, cigányképű debreceni Barcza Dani, szabolcsi Vay Gyurka, bihari Osváth Pál, zempléni Vajthó Pali, aradi Ritt Lojzi, szegedi Somogyi Jóska, Daróczy Pál, kisteleki Klemm Jusztin, hajdúsági Farkas Berci komisszárosoknak regényességben, jellemfejlesztÅ‘ tanulságokban gazdag pusztázó élete igazi lovagtörténetek voltak. Idegen nyelvrÅ‘l, idegen népek életébÅ‘l átültetve, érdekelnének mindenkit, de mert csupán magyar küzdések hÅ‘sei voltak, elfelejtette Å‘ket mindenki. Csak gúnnyal, lekicsinyléssel, eltorzító, durva valótlanságok keretében rángatják elÅ‘ és a sárba emlékezetüket, hiszen az egyik írótárs – bizonnyal az érdekesség fokozása végett – derék magyar csendÅ‘reinket is az amerikai „cow-boy“-okkal vonta egy kalap alá. Persze, az ilyen írók nem tudják, vagy legalább is nem akarják tudni, hogy a magyar pusztázó élet története régibb hajtású, mint a bÅ‘rnadrágos, simára nyúzott arcú amerikai csikóslegényeké... A mi derék csendÅ‘reink élete, szokásai – bár a más korhoz idomultan – a régi vitézi idÅ‘k nyomán alakultak ki, a régi pusztázó magyar virtusokat örökítik tovább. Ha azonban a magyar erÅ‘, a magyar eredetiség megnyilvánulását kell elismerni, vagy éppenséggel még méltatni is, az sokunknak mindjárt nem érdekes. Az érdekes világ, az értékes élet sokunk elÅ‘tt legalább is Párizs város szemétdombjainál kezdÅ‘dik.

Forrás: A Magyar Detektív 1928. III. évfolyam, 12. szám. 25-27.