A Jászság népdalaiból

Nagyon gyakran lehet hallani, hogy a Jászság a néprajzi kutatások szempontjából felderítetlen terület. A népzenei kutatásokra vonatkoztatva fokozottan érvényes ez. A korábbi évekből származó kisebb gyűjtések módszeri tekintetben, hitelesség szempontjából és a szemléltető módot illetően egyaránt igen sok kívánnivalót hagynak maguk után. A hiányok pótlása, a még menthetők megmentése mindannyiunk számára egyre sürgetőbb feladat.

A Jász Múzeum egyik fő tevékenysége arra irányul, hogy minél nagyobb létszámú kutatógárdát tömörítsen maga köré, és megfelelő szakmai irányítással, módszeresen, lehetőleg a zenei falumonográfia igényei szerint végezze a népzenei anyag gyűjtését is. Eddigi tájékozódásaink alapján már több jó adatközlővel volt alkalmunk megismerkedni. Legtöbb anyagot szolgáltatta számunkra egy jászfelsőszentgyörgyi jó „nótafa”, Kis József, aki helyben és a környéken igen jó citerás hírében áll. Zenei tevékenységéhez és népdalanyagának értékeléséhez ezúttal nem szándékozunk elméleti fejtegetéseket hozzáfűzni, csupán néhány jellemzőbb példát mutatunk be az általa énekelt és citerán is előadott dalokból.

Megjelent a Múzeumi Levelek 5. számában, 1961-ben (Kaposvári Gyula szerk.).

A szolnoki Damjanich János Múzeum Könyvtárának engedélyével.

A tiszai fahajók emléke

A tavaszt játszó csodálatos októberi reggel a szabadba csalt. Ki a Tisza partjára. A part mellvédjének dőlve habzsolom szememmel az ezerszer látott édes képet: a Tószeg felé lágy vonalban elhajló kanyar ködbe vesző táját s a túlsó part mentén, a háború pusztítása után újra sarjadt szalagerdőt. Olyan most, mint a boldog gyermekkor tündérmeséinek aranyerdeje. Aranysárga lombja szinte ég, ragyog, tündöklik, ahogy átsüt rajta a reggeli nap. Milyen pazarul áradó szépség mindenütt!

De a Tisza mintha rosszkedvű volna. Megapadt, sötétzöldre tisztult vize álmosan, fáradtan, kelletlen ténfereg egyik hajlattól a másikig. Az ember el se tudja hinni, hogy ő az aki, mikor a tavasz bontogatja a parti erdők rügyeit, olyan tengert varázsol egy szép reggelre a Szandai-réten, hogy csak a gulyaitató gémje, meg valahol 1 messze, a horizonton a tószegi nyárfák ködlő koronái látszanak ki belőle. Ahogy végig nézek rajta, ameddig lehet, hirtelen megérzem rossz kedve okát: elhagyott, üres, árva, magános, mint egy elmerengő özvegy, aki magába roskadva múltján borong.

Azon a múlton, amikor még ő volt az Alföld egyetlen, legkönnyebben járható, legolcsóbb s legmegbízhatóbb útja. Attól kezdve, hogy pozdorjává tördelte hátán a jeget a duhaj tavaszi ár, szilajon pergetve-forgatva a partoktól elszaggatott tutajszálakat, vagy olykor még a rossz helyen telelő hajót is, egészen addig, míg újra jégpáncél fogta rabságba, zajlott rajta az élet. Egyik fahajó a másik nyomában szántotta a vizet, de különösen aratástól kifagyásig szüntelenül, mondhatni: éjjel-nappal rajzott rajta a büszke búzás hajók kifogyhatatlan serege.

Az egyiket lihegve vánszorgó gyalogvontatók vonszolták fölfelé teher alá, a másikat a parti suhát tipró-taposó, tördelő vontatólovak. Dobogott lábuk alatt a part, recsegett ropogott a lovaskötél-tördelte ág, pattogott a kocsisok ostora, vidám kurjongatásokat, nógatásokat vert vissza a sosem alvó visszhang, meg a preznyák-lovon ülő legény busongó énekét. Később, ennek a századnak az elején már bérbe fogadott gőzösbe kapaszkodott egyszerre öt-hat termetes fahajó, majd meg kehes motorosokba. De olyan hajók ám, hogy volt közöttük nyolcvan vagonos is; Mint például a szegedi Tóth Ferencé, amelyet a millenáris kiállításon bámult meg a pesti nép, meg akik odacsődültek akkortájt. De még itt nálunk is, mikor híre futott, hogy „errefelé gyün a Kossuth Lajos”, (mert így hívták a híres hajót), „a nípek a Tisza alá szaladtak”, hogy megbámulják ezt a nem minedennapi hajócsodát.

Hát egyszóval, ez így volt hajdanán, azaz, hogy egészen az első világháború végéig. De nem is lehetett másképpen, mert ki vállalkozott volna tengelyen szállítani búzát ott, ahol egy utazó-szekeret nyolc-tíz ökörrel tudtak csak tovább mozdítani a „csinált” úton még az elmúlt század közepén is. Hiszen, ha amolyan igazi jókedve kerekedett a Tiszának, akinek akkor még nem lábatlankodtak nagyúri mivolta előtt a gátak, olyan tengert játszott, hogy akinek kedve tartotta, Szolnokon ült ladikba s Nagyváradon köthetett ki.

Aztán meg nem olyan volt ám a partja, mint manapság, amikor két háborútól megnyomorított partmenti falvak, városok törték-vágták-pusztították el mellőle a hajdani erdőket, csalitokat, ligeteket, s tették pusztává a hajdan erdőfedte partokat, hanem végestelen végig kísérték őt a nyár-, a mocsári tölgy- meg az égerfaligetek, erdők. Két oldalán sokszor harminc-negyven kilométer szélesre hízott hatalmas lápvilág átjárhatatlan s bevehetetlen birodalma végtelenkedett. Szökött katonák, üldözött jobbágyok, hazája, faluja-, háza-, családja vesztett hajdúk, betyárok, útonállók, rosszbanjáró emberek védelme és menedéke. Egyúttal azonban utasemberek réme, melyet úgy kerültek, mint a pokoltornácát.

Új néprajzi tárgyak a szolnoki múzeumban

Sokirányú néprajzi gyűjtés folyt az utóbbi hónapokban (1961-ben -szerk.) Szolnok megyében. A múzeum anyaga szinte minden tárgykörben gyarapodott. A bekerült tárgyak változatos sora felidézi az elmúlt idők életét: a régi gazdálkodást, házi munkákat, táplálkozást, építkezést stb.

A cséplőgép előtti időkre — mikor a szérűkön beágyazott gabonát lóval nyomtatták ki — emlékeztetnek a több faluból is bekerült rúgdalógereblyéink (rúgógereblyének, nyomtatógereblyének is mondják). A kinyomtatott magról villával leszedték a szalmát (ez a karimázás), de a törek még rajtamaradt. Ezt szedték le a rúgdalógereblyével, mégpedig úgy, hogy lassan előretolták, majd hirtelen maguk felé rántották, miközben belerúgtak a törekbe, hogy a közéragadt szem lepottyanjon. Persze nagyon kellett vigyázni, nehogy a gereblyefog beleszaladjon meztelen lábukba. Szintén a nyomtatás régi eszköze volt a mai szénvonóval teljesen megegyező garmadatoló is. De olyan mezőgazdasági szerszámok is kerültek be a múzeumba, melyeket sokhelyütt a mai napig használnak: így a marokszedő kampó (ezt Szolnok megyében kákónak, gamónak, kapircsnak mondják), melynek két típusát is ismerjük a megyéből. Egyes helyeken a tüskeborona is csak nemrég ment ki a divatból. Ezt boronálás után használták magtakarónak, vagy esetleg túl göröngyös földön a talajt tették vele még porhanyósabbá. Felvidéki árusok hozták az Alföldre, de ügyes emberek házilag is el tudták készíteni, ha volt hozzávaló vesszőjük (kökény vagy szilfa). így például egyik múzeumba került példányunkat Kövi Dora Károly készítette, aki egy-két évtizede még egész Zagyvarékast, sőt még a szomszédos falvakat is ellátta tüskeboronával.

A szőlészet-borászat majdnem minden fontos eszközéből került be egy-két példány a múzeumba. így a gyári vasorsós prések előtt használt facsavaros „sotuk” két típusa is: egy egyorsós és egy kétorsós. A megye minden szőlőtermő falujában megtalálhatók még ma is a régi mustszűrő kasok. Ezeknek is több típusát ismerjük a régebbi csúcsos formától az újabb fenekesig. Rajzunkon egy tiszaderzsi, egy tiszaszőlősi és egy tiszakürti szűrőkast mutatunk be.

Állattartáshoz kapcsolódó eszközeink is változatos tárgyakkal gyarapodtak. A gyékényből vagy vesszőből font méhkasok már csak itt-ott bukkannak fel. A múzeumba került példányokat padlások eldugott zugaiból kellett összeszedni, kiszorították őket a használatból kb. 60—80 évvel ezelőtt a deszkából készült kaptárak. Rajzunkon bemutatott méhkasunk Tiszaszőlősön készült, érdekes módon: egy természetes, többfelé ágazó ágat fontak körbe gyékénnyel. De más típusú méhkas is került be, pl. ugyancsak Tiszaszőlősről, mely kívül-belül be van tapasztva. A méhkassal megegyező formájú rajbefogónk is van Tiszaszőlősről: ez olyan, mintha egy méhkast tűztek volna hosszúnyelű kétágú villára.

A fagyosszentek

Május 12., 13., és 14-ike, Pongrác, Szervác és Bonifác napja elé minden esztendőben aggodalommal néz a magyar gazda. A tapasztalat szerint a három fagyos szent névnapja az a három veszedelmes nap, mikor majdnem minden esztendőben hirtelen fagy váltja fel a szép tavaszi időt és sokszor végzetes kárt okoz a növényzetben.

A három fagyos szent csakugyan sokszor hoz fagyot, de tulajdonképpen sem Pongrác, sem Szervác, sem Bonifác nincs valamilyen kapcsolatban a hideggel és faggyal és csak annyi közük van a dologhoz, hogy véletlenül az ő névnapjuk táján szokott bekövetkezni a hirtelen májusi fagy és ezért ragadt hozzájuk a fagyos szentek elnevezése. Ha kikutatjuk a Szentek Történetében a három szent történetét, a következőket tudjuk meg:

Samu bácsi betyársága

Történetek a betyárvilág korszakából XVII.

Csöndes, nagyon csöndes föld volt Magyarország akkor. Olyan halálos némaság borult a nemzetre szemfödő gyanánt, hogy azokra a puskalövésekre, melyek az Újépület mögött, meg az aradi vár sáncában dördültek el, szinte holtra iszonyodva borzadt össze minden szív széles e hazában. Mindenki azon aggódott, nem-e az apjának, a testvérének, a férjének szívét fúrta át a golyó, nem-e ő lett apátlan árva, nem-e ő lett özvegy?

Minden magyar családnak volt egy tagja vagy a temetőben, vagy még rosszabb helyen, a kufsteini várban. Hogy irigyelték azt, kinek fia, férje vagy az édesapja úttalan utakon bujdosott; rengeteg erdőkben tövis megszaggatta, dúvad riasztotta; iromba sziklának éle fáradt lábát sebezte, vérezte; délibábos pusztán, hűs reggeli harmat, sűrű jeges zápor megeste, verdeste; zúgó nádasokban hideg vízi féreg vérét szipolyozta: de mégis szabad volt. Jólelkű pásztornép fűzfából összerótt gulyibálya alatt húzódott meg akkor testit pihentetni, fájdalmat altatni. Ezer jó füvével, ezer jófüvének gyönge levelével sebet gyógyítgatni, otthon maradtakért, otthon aggódókért aggódva zokogni. Amilyen jó nótás ország volt azelőtt, olyan csöndes lett most. Ha úgy néha-néha össze is verődik egynehány szomorú hazafi itt-amott bánatát feledni, csak egy nóta járta, az a nóta, amely ma is szóig igaz, amely sohse volt új, amely úgy kezdődik: jaj, de…

Nemzetes csébrági Csaby Pál hitvese is talpig feketében, hófehér hajával hosszan aláomló fekete fátyolban, tenger sok szenvedést eláruló arccal ült az Izsékről Kecskemétre vivő úton könnyű hintajában.

A jászberényi Jász Múzeum újabb gyűjteménytárgyaiból

Múzeumunk elsősorban néprajzi és helytörténeti kutatásokat folytat, s ennélfogva túlnyomórészt ilyen jellegű tárgyi anyagot gyűjt a Jászság területén. Minthogy mezőgazdaságunk szocialista átszervezésével a hagyományozott paraszti életforma gyorsan és végérvényesen el fog tűnni, s hatalmas fejlődésen megy keresztül, múzeumainknak fontos feladata a jelenkor átalakulási korszak dokumentumanyagának megőrzése és archiválása mellett a paraszti múlt hagyatékának, primitív munkaeszközeinek és egyéb használati tárgyainak gyűjtése. Ebben a munkában szinte bárki hasznos segítséget nyújthat a múzeumnak.

A Jász Múzeum is ilyen szellemben folytatja kutatásait és a még aránylag kevés számú néprajzi gyűjteményének gyarapítását. Legutóbb Kohári János, a Jász Múzeum teremőre két igen érdekes néprajzi tárgyra hívta fel a figyelmemet, amelyeket rövidesen sikerült is megszereznem.

Az egyik egy „csizmahúzó”, amely nemcsak elmés szerkezete miatt figyelemreméltó, hanem a jászsági paraszti életkörülmények egyik megnyilvánulásának is jellemző dokumentuma. A Jászság mély fekvésű, vizenyős tájain, különösen a tanyavilágban az őszi esőzések beállta után igen nehéz volt a közlekedés. A „vendégmarasztaló” sár főképpen a gyalogjárók sorsát nehezítette meg, s szükségessé tette a csizma használatát mind a nők, mind a férfiak számára. A néha szűk, átnedvesedett csizma lehúzása gyakran komoly fizikai erőt igényelt. Az egyedüllevő, s főképpen az idősebb emberek számára bizony ez néha sok nehézséget jelentett. A csizma lehúzása tehát szükségessé tette valamiféle segédeszköz alkalmazását.

A csizmahúzóknak többféle típusa ismeretes a Jászságban is. Az itt bemutatott darab segítségével a csizmát kézzel való megfogás nélkül is le lehet húzni.

A kunsági kisbunda

Lassan már a híre is ki vész a Kunság hajdan nevezetes ruhadarabjának, a kisbundának. Csak imitt-amott az ágyfőben, a komót fiókjában dédelgetnek még egyet-egyet az öreg nénikék. Nyomában járva ma is kunbundának, túri, vagy karcagi bundának nevezik akár a Hajdúságban, akár Dél-Borsodban vagy Észak-Biharban. A minap Hajdúszoboszlón keresgéltem utána. Egy öreg néni mutat egyet, piros kereszt- meg szálírhával, kevés virágozással. „Ilyesmi az” — mondom. „De olyat szeretnék látni, amelyiken több a virág”. „Tudom már, lelkem! Karcagi bundát keres. Volt nekem olyan is, dehát már elnyűtt. Szép volt pedig, telisded teli virággal. Még menyasszony koromban kaptam, mert akkoriban két bunda járt. Egyik, az ilyen kevés virágú, mint ez, az volt a hétköznapi, a másik a karcagi, az volt az ünneplő”. Ezt a díszesebbet büszkén emlegették a nótában is:

Az én bundám kun-karcagi,

Még gallérja sincsen néki!

Pedig hát volt, de még milyen fodros! Purzsabőrből. Gallérszerű ruhadarab ez, kb. farközépig ér. Vállra vetve viselték. Igen bő. Gubaccsal, eperfataplóval barnára festett juhbőrből szabták és a barna alapot gáliclébe mártott lúdtollal tele írták mintával, melyet,  aztán fekete szűcsselyemmel virágoztak ki. Ez a virágozás szerzett neki messzeföldön hírt és nevet. Díszítése hármas tagozódást mutat. Legalól van az aljakoszorú. Az aljakoszorú-virág széles csíkjával és ritmikusan ismétlődő motívumaival mintegy alapot ad a ráépülő, tagozottabb és nagyobb kiterjedésű bokorvirág kompozíciónak. Fölötte rendszerint a csengősor helyezkedik el hálózással. E fölött még van két-három sor keskenyebb folyóminta és legfelül az erőteljes, öt-hat cm széles vállkoszorú. A kisbunda ezzel a szerkezeti megoldással mesterien felépített, a lehető legharmonikusabban megszerkesztett, egységes térkitöltésű díszt ad, amellyel csak a szűrök és a férfibundák díszítése vetekedhet. A kunsági kisbundák motívum kincse nem túl gazdag. De éppen az a csodálatos, hogy ezzel a néhány formával milyen nagy felületet tud művészien díszíteni. — Szabása a férfibundával mutat rokonságot, de divatjára nagy hatással lehettek a pelerin-szerű ruhadarabok is, melyeket az előkelőbb nemes asszonyok viseltek.

Így lett a népség

Mikor Isten a nemzetségeket mind megteremtette… II.

Mikor Krisztus Urunk teremtette a népséget, hát agyagbul gyúrta őket. Hát aztán akkor betette őket a kemencébe, hogy hát ugye, megsüljön, ne olyan nyers legyen. Nohát, befűtötte a kemencét, hogy most elkészíti az emberiséget. Amint benn van a kemencében, elfeledkezett róla. Megnézi, ugyan milyen már az agyag. Hát, elég fekete lett. No, most mi lösz? Hát, jól van, nem baj, ezek lesznek a négerek.

No, akkor megpróbálta a másikat gyúrni. Akkor betette azt a kemencébe, hogy most jobban vigyáz rája, hogy ne legyen ollan fekete. Hát, akkor betette, megent csak megfeledkezett, de ez nem lett ollan fekete, egy kicsit világosabb lett, de mégis csak fekete lett ez is. Hát, jól van, nem baj, ezekbül lett a cigány. No, akkor harmadszor megint csak befűtötte a kemencét:

–No, most erre jobban vigyázok, igazán, hogy ne legyenek illen feketék!

Mákos Balázs mondája

Néprajzi adatgyűjtő útjaimon találkoztam olyan kunsági öreg emberekkel, aki még emlékeztek Mákos Balázs mondájára.

Ez a Mákos Balázs régen valamikor élt, pontosabban a török időkben. Karcagi ember volt. Igazában véve nem ez lett volna az ő neve, de mégis így emlegették, mert csakugyan megérdemelte. Ez a fortélyos eszű Balázs ugyanis egyszer azt mondta a malom alatti beszélgetés során: „Látom én, hogy a búza nagyon kelendő; a termés egy részét elviszi az úr, másik részét a pap, amit ezek meghagynak, azt meg elhappolja a török. Felfogadom, hogy én nem vetek búzát egy szemet se!” Osztán ezt a kemény fogadalmát be is tartotta! Különösebb megerőltetésébe, igaz, nem került, mert nem bírt őkelme egy talpalatnyi földdel sem. Nincstelen zsellér volt, aki a rétségekben őgyelegve, mint pákász tengette a maga és családja életét. Hanem mit eszelt ki? Bekószálta az egész határt meg a mocsári szigeteket, hátakat, ahol csak a madár járt, s itt is, ott is elszórogatott egy marék mákot. Idejében megint sorra vette a bejárt helyeket és a máktermést begyűjtötte. El se hinné az ember, mire jutott: tizenkét zsák mákot takarított be!

Éppen ennek örvendezett, mikor szomorú hír kapott szárnyra. „Jön a török!” — azt mondják. Az történt ugyanis, hogy a szolnoki basa ellátogatott Debrecenbe. Nem azért, hogy majd jó egészséget kíván a cíviseknek, hanem, hogy az adóhátralék behajtásának gondját levegye a tanács válláról. Nem volt ebben semmi köszönet! Mert az ilyen végrehajtásnál nemcsak a basa pénzeszsákja telt meg, de a szpáhi két keze se hagyta ott, ami két szemének megtetszett. Szpáhit pedig vitt magával egész ármádiára valót. Visszatérőben Szoboszlóra is befordult. Az ugyan nem volt hátralékban, de basa-ésszel úgy gondolta, hogy hátralékban maradhat esetleg jövőre, s ha most egy füst alatt biztosítja magát, nem kell majd akkor fáradoznia.

Április 24. Szent György napja

Szent György (született Kappadókia, ?-Lidda, meghalt Palesztina, 296-303 között): nagyvértanú, római kori katona. Mind az ortodox, mind a római katolikus egyházban nagy hagyományai vannak tiszteletének. A köztudatban leginkább Sárkányölő Szent György néven ismerik, és ifjú lovagként képzelik el páncélban, amint dárdájával egy sárkánnyal küzd.

Számos ország védőszentje (Anglia, Portugália, Litvánia, Szerbia, Görögország, stb.) és sok település névadója (pl. Dunaszentgyörgy, Sepsiszentgyörgy, Torockószentgyörgy, Jászalsószentgyörgy, Jászfelsőszentgyörgy).

Legendája szerint a keresztségben a Georgiosz, (földművelő) nevet kapta és katonaként Diocletianus császár (284-305) alatt szolgált. A keresztényüldözés kitörésekor már magasrangú tiszt volt, de vagyonát szétosztotta a szegények között és a császári udvar előtt megvallotta hitét. Nem volt hajlandó áldozni a római isteneknek, ezért halálra ítélték. Megverték, tépték az oldalát, börtönbe vetették, késes kerékkel kettévágták, de föltámadt. Föltámasztott tizenhét, 460 évvel korábban meghalt embert, akik, miután megkeresztelkedtek, eltűntek a szemek elől. Egy pogány templomban a leheletével döntötte le a bálványokat, végül lefejezték. Ehhez az V. századi legendához (melyet 496-ban apokrifnak minősítettek) csatolták a keresztes vitézek a X. században a sárkányölés motívumát. Alakjának történeti hitelességét a kutatásnak nem sikerült igazolnia, ez azonban kultuszát a nép körében nem tudta kisebbíteni.

Barlanglakók a Balaton partján

A Balatonnak csaknem félszázadon át nevezetessége volt az öreg Simon István, ismerte őt csaknem mindenki, aki a Balaton partjait járogatta; ott lakott az aligai völgy torkolatánál egy lik-ban (a barlang balatoni neve) s talán ez volt az összes nevezetessége; ezért nevezték el barlanglakónak, ezért keresték fel, bámulták meg, írtak róla hírlapokban. Az aligai partok a balatonfőkajári határban vannak és Simon István maga is egyik törzsökös kajári család tagja volt.

Magam is többször felkerestem az öreget barlanglakásában, jól esett neki, hogy engem is bámulói és ünneplői közé számíthatott, s ilyenkor el-elmondogatta történetét; ezt az 1848. évvel kezdette, amikor ő már legényember volt; a szabadságharczban való részesedését, ahányszor találkoztam vele, annyiféleképpen adta elő; annyi bizonyos, hogy mikor az öreg 1849 őszén a partba jött lakni, tanácsos volt neki egy időre az emberek elől visszahúzódnia. Itt lik-at ásott magának a pontusi korú homokos agyag partba, jó magasan, mintegy húsz méterre a Balaton tükre felett, hogy messzire ellásson, s mert rajongott a halászatért s abban az uraság jóvoltából senki sem korlátozta, ott is maradt állandóan 4-7 éven keresztül. Felesége gyermekeivel együtt a faluban élt, hozzájuk ő maga ritkán látogatott be, úgy nevelte őket, hogy azok jártak ki ő hozzá.

Mikor utoljára jártam az öreg Simonnál, a partban két barlangja volt, mindegyiknek külön deszkaajtója nyílt a gyepes térségre. Az egyik szoba volt, falai simára sározva s fehérre meszelve; benne ágy, láda, székek, sparhelt, a falakon tükör, óra s néhány vakablak a mindenféle viczik-vaczak számára. A másik helyiség konyha volt sütőkemenczével. Mindkét helyiség füstlyuka az ajtó felett nyílt s a kiszálló füst jó magasan kormosra festette a sziklát. Hát biz ez a barlanglakás nem valami biztonságos, a part le-leszakad, s az öreg Simonnak is ez már az ötödik lik-a. Tanyája négyszer omlott be s mindig újat kellett csinálnia.

Disznótori kántálók Jászladányon

A régi szokás szerint 30—40 évvel ezelőtt András nap után nem volt zenés mulatság a faluban farsangig. Érthető hát, hogy a megkezdődő disznótorok vidámsága különös jelentőséget kapott karácsony előtt, s után a faluban. A disznótorok kedélyes hangulatáról pedig külön is gondoskodtak a disznótori kántálók. Régebben a fiatal házasemberek, asszonyok, újabban már csak a legények és lányok, majd az utóbbi években egyre inkább a gyerekek mentek el a disznótorokba kántálni.

A disznótori kántálók régi pogány szokás szerint alakoskodtak, változatos alakoknak öltöztek fel. Szívesen öltözött a legény lánynak, a lány pedig legénynek. Rossz, kifordított ruhákat vettek magukra, s leggyakrabban a férfi cigánynőnek, a lány, vagy asszony pedig cigánynak maszkírozta magát. Az asszonynak öltözöttek még ki is tömték a hasukat, hogy szánandóbbak legyenek. A férfi rossz kalapot tett a fejébe, s hosszú pipát dugott a szájába. Gyakori figurák voltak még az alakoskodók között a tepsi foltozónak, drótosnak, vándornak öltözöttek is. A férfit alakító bajuszt, s szakállt is ragasztott magának egy suba darabból, s valamennyien erősen bekormozták arcukat, hogy ne ismerjék fel őket.

Az ügyesebbek jól megváltoztatott hangon beszéltek, hogy ezzel is palástolják kilétüket. Az így felöltözött disznótori alakoskodók külső jelre, főleg öltözetükben, s arcuk kikormozásában nagyon érdekes emlékét őrizték meg a pogány magyarok alakoskodó szokásának, mikor erre a maszkra meg azért volt szükségük, hogy az ártó szellemeket megijesszék, elűzzék közelükből. Számtalan népi szokásunkban maradt meg ennek az emléke.

Jászladányon a disznótori kántálók sorba járták a disznótorozó helyeket, s felköszöntve a vacsorázókat, mindenféle furfanggal egy kis kóstolót próbáltak kicsalni a gazdától. Egyik tanítványom a következőket jegyezte le egy kántálásról: „A múlt évben, amikor disznót vágtunk és vacsoráztunk, bejött hozzánk egy asszony a fiával. Az asszony férfi ruhába volt öltözve. Kérdezgettük őket, és azt mondta, hogy a Kárpátokból jönnek és, hogy van neki egy ártatlan kis néma gyermeke, az is jött vele, neki is adott egy rossz begrét és tányért, amivel csörget. Megkérdeztük tőlük, hogy miért kenték ki magukat ennyire, s azt mondták, hogy a Kárpátoknál hideg van és az idő sebezte ki az arcukat. Megkérdeztük tőlük, hogy éhesek-e, vagy van-e ennivalójuk? Nincs nekünk — mondta az asszony. Adtunk neki egy kis töpörtyűt, meg kenyeret. Erre már az ártatlan néma gyermek is megszólalt, majd később, mikor elmentek, még több helyre is benéztek. Utoljára még az urát is megijesztette az asszony, csak később ismert rá a hangjára.”

Karcagi kenyér a debreceni piacon

Ki ne hallotta volna hírét a karcagi kenyérnek?

Ha valahonnan, az ország távolabbi vidékéről vendég érkezik városunkba — Karcagra —, és asztalra kerül a mi magas, púpos hátú, foszlós bélű, sárkemencében sült kenyerünk — nem marad el az elismerés a vendég részéről. Pedig ha valaki Karcagon utazik keresztül, vajmi keveset lát a vonat ablakából! Gyérfűvű legelők, szikhátak, fátlan tanyák, ritka búzák és fonnyadt kukoricatáblák suhannak tova, csak néhol csillog a víz a rizsföldeken, boldogabb jövőt ígérve a Kunság népének. Az ilyen szemlélődő el se hinné talán, hegy ezen a tengersík rónán terem az ország legjobb minőségű búzája; ebből a búzából sül a legfinomabb kenyér.

A karcagi paraszt ember régóta tudja ezt, és büszke is erre.

Arra törekedett, hogy hasznot lásson ebből: kiváló termelvényét megfelelő piacon értékesítse. Így került el a maga termelte búza és a felesége sütötte kenyér Debrecenbe, ahol a „kenyérpiacon” — régi nevén Dégenfeld téren (ma Tótfalusi tér) — árulták a karcagi kenyeret, a XVIII. század végétől a múlt század közepéig, amíg a vonatszállítás meg nem indult. Gazdag néphagyomány őrzi emlékét, hogy voltak családok Karcagon, amelyek kenyérsütögetéssel és kenyérszállítással foglalkoztak. Ezek kizárólag termelők voltak, és a kenyérsütögetés, valamint annak Debrecenbe szállítása apáról fiúra öröklődött egy családon belül, mint valamely mesterség. Sőt olyan eset is fordult elő, hogy a fiatalokat úgy házasították össze, hogy a kenyérsütögetés folytatása biztosítva legyen. Ilyen kenyérsütögető család volt ezelőtt 150—160 esztendővel a V. Balogh Péteré, majd leszármazottaié, egészen a múlt század második harmadáig, így a V. Balogh Péter veje Csombordi Bálint, ennek mostoha fia, Csombordi András, ennek oldalági leszármazottai, Mátyus András és felesége, Oláh Sára, valamint Mátyus Péter ás neje, Szabó Mária.

A kenyérsütögetés főleg téli foglalkozás volt; míg a dologidő be nem jött, mindig hordták. Maga a kenyér készítése, minősége alig különbözött mai formájától. Sárkemencében sült, szalmával, vagy náddal fűtöttek neki, ugyanúgy dagasztották, szakították, csak valamivel nagyobb volt a kenyér (8—10 kiló), és szélmalomban őrölték a lisztjét. Sütöttek a rendes nagyságú kenyéren kívül cipó-kalácsot is. Ez általában kilónyi súlyú volt, s azért nevezték „cipó-kalácsnak”, mert 0-ás lisztből, kovászléből készült.

Dúr a disznó dúr a mocsárszélen…

Egy öreg kondás bojtárkora

A Györffy István Nagykun Múzeum a Kunság népi múltjának nem csupán tárgyi hagyatékát gyűjti, hanem lejegyzi és Adattárában megőrzi szájról-szájra szálló hagyományait is. Kiállításain egyebek között ott látjuk a régi rideg pásztorkodás és a rétbeli pákászélet avatag szerszámait, a múltbeli külterjes földművelés faekéjét, egyszerű eszközeit, az Adattár füzeteiből pedig a kunsági öregek ezekre vonatkozó emlékezéseit olvashatjuk. Utóbb egyik adattári gyűjtésem alkalmával pl. a 93 éves karcagi Cseppentő Mihály volt kondás ember elbeszélését, bojtárkorára való visszaemlékezését fektettem írásba.

— Tizenöt esztendős fickó voltam, mikor kondás bojtárnak elszegődtem — mondotta. Elsőbbet az Ülőben szolgáltam. Ennek a nagy hajlásnak akkor még víz öntözte a partját, ha nagy volt a Tisza. Onnan elkerültem Apavára alá. Ott is nagy rétségek terjengtek abban az időben. Nádas, meg nádas, ameddig csak ellátott a szem. Annyi temérdek madár fészkelt benne, a mai ember el se hinné, hiába mondanám. Mindig a nádsűrűben butykóztunk, kacsa- meg szárcsatojást szedtünk. Hallgattuk, hogy cseveg a vízityúk. Hajnalban meg bőgött a bölömbika. Beledugta a csőrét a vízbe (mert madár volt ez is), osztán úgy büfögőtt. Messzire elhallatszott, hozta a víz a hangját. Különösen sok volt a liba meg a ruca. Volt egy kicsi fajta vadkacsa: a sivófu, ez úgy hasította szárnyával a levegőt, hogy csak úgy fütyült.

— Őszi időben felleg módjára kavargott fejünk felett a költözködő, nyugtalankodó madársereg. Ilyenkor el-eldalolgattuk:

Hét rajával száll a vadlúd az égen,

Helyet keres ezen a nagy rétségen.

Gúnár után azt gágogja a liba:

Nincs itt jó hely, menjünk innen máshova.

Húsvétvasárnap

A föltámadás vasárnapja, minden keresztény felekezet legnagyobb ünnepe. Ezen a napon támadott föl Jézus Krisztus a halottak közül. Valamennyi kárpát-medencei falusi közösségben ezen a napon úgyszólván kötelező volt templomba menni. A római katolikusok ünnepi misét, a protestánsok úrvacsorás istentiszteletet tartanak.

Húsvétvasárnaphoz sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Dologtiltó nap volt, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad. A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat. Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem.

Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.

Nagyszombat

A római katolikus liturgiában a húsvéti szent háromnap harmadik napja, Jézus sírban pihenésének ideje. Közvetlen a (feltámadás) húsvétvasárnap előtti nap a keresztény naptárban.

Üdvtörténetileg e naphoz kötődik Jézus pokolraszállása is.

A liturgiában úgy alakult történetileg, hogy ezt a napot böjtben és gyászban töltik. Szentmise nélküli nap, csöndes virrasztás a szent sírnál, lelki készülődés a föltámadásra. Szükséghelyzetekben (háború, járványok) és lelkipásztori meggondolások miatt a vigília liturgiájának bizonyos részeit már délelőtt vagy kora délután elvégezték (2020-ban megéltük azt is, hogy járvány miatt online miséket tartanak, amiket az interneten keresztül néznek a hívek). A húsvéti vigília nagyszombat este, sötétedés után, vagy húsvétvasárnap hajnalban kezdődik.

A népszokások az evangélium történetéből születtek, s a csöndes virrasztás, Jézus siratása és a föltámadásra várakozás köré csoportosultak.

Nagypéntek

A nagypéntek húsvétot megelőző péntek, a kereszténység legnagyobb ünnepe. Ezen a napon emlékezünk Jézus Krisztus kereszthalálára. Az ünnep első nyomai a IV–V. sz.-ig nyúlnak vissza. Szertartásai már a VII–IX. században kialakultak; ezekben a gyász és a kereszt tisztelete, imádása domborodik ki. Bár az ősegyházban nem tartották ünnepnek, mert böjti nap volt, a kereszténység századai alatt számtalan kereszténység előtti képzet, a tavaszkezdetre utaló hiedelem, szokás kapcsolódott e naphoz. Ezek közül az utóbbi évtizedekig legismertebb volt a hajnali fürdés. A mosakodás mindig a víz folyásával szemben és visszakézből történt. A mosakodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt is azzal mosakodtak, általában egészségvarázsló céllal. Némely vidéken az állatokat is megitatták a patak vizéből, máshol a lovakat úsztatták meg a folyó vizében. Szeged-Alsóvárosban a beteg kisgyerekeket is levitték a Tiszára, hogy a bajt lemossák róluk. Elterjedt hiedelem volt, hogy aki a folyó vizében megmosakszik, egészséges lesz, nem lesz beteg, nem fáj a szeme, fürge lesz a munkában. A lányok azt várták a mosakodástól, hogy szépek legyenek, ne legyenek szeplősek. Ahol a víz partján fűzfák voltak, odamentek mosakodni, hogy szép, hosszú hajuk legyen. A Székelyföldön éjjel 12 órakor merítettek vizet az Oltból és megszentelték vele az istállót, az állatokat, a házat és ittak belőle, majd megmosakodtak benne. A néphit vallásos magyarázatot is fűzött a szokásokhoz. A folyóvíz mágikus erejét sokfelé magyarázták azzal, hogy azért hasznos nagypénteken, mert Jézust, mikor a katonák kísérték, beletaszították a Cedron patakjába, s ezzel megszentelődött. Ezért néhol aranyos víznek is nevezik a napfelkelte előtt merített vizet

Látogatás a moldovai csángóknál

Második közlemény

Barátfalvi házigazdámtól búcsút véve, Nagypatakra hajtattam, hogy ha lehet, épen huszonnégy órát töltsék Molnár Ferencz ottani rom. kath. magyar pap körében, kivel Bákóban, Császár hazánkfia vendéglőjében ösmerkedtem meg. Még nem került volt haza, s így tovább kelle hajtatnom Forrófalvára. Ily könnyen azonban Molnár hazánkfiától mégsem válhatok meg. Elmondom tehát rövid ösmeretségünket, hogy fogalma legyen a nyájas olvasónak, miként szokta a magyar ember külföldön egymást üdvözölni. Vendéglősömnek kilétemet megmondván, ez gyorsan befordul egy oldalszobába s kihoz egy nyolczadrétű sz. bibliát. „Oh édes tiszt, úr  – kiálta fel – miért nem jött bár egy órával előbb, itt hált az éjjel Décsey a keleti utazó s ezt a bibliát ő hagyta nekünk emlékül.” E hír leverőleg hatott reám, mert Décsey keleti leveleit szorgalmasan olvastam a „K. Közlöny”-ben, s vágytam vele megismerkedhetni.

Amíg mi e felett beszélgettünk betoppant a házi nő is, akivel társalgásunk hangos beszélgetésbe ment át. Erre a zajra papi ruhába öltözött, nagy fekete szakállú és bajuszú férfi egy távolabbi asztaltól, melynél kávéját költötte el, hirtelen talpra ugrik és egyenesen felém közeledett. Én nem tudva, hogy mit akar, szintén fölpattantam és állásba tettem magamat. A bámulat fogott el, midőn a markos alak a legszebb magyarsággal e szavakat intézte hozzám: „S te volnál Koós Feri, ugyan bizony? Nagy hamarjában nem bírtam ennél többet felelni: én… Neki ez is elég volt, nyakamba borult és örömében összevissza csókolt. Az ösmeretség készen volt, pár feleletemből tudta már, utazásom czélját. De én is csakhamar átláttam, hogy olyan férfival van dolgom, kit az élet csalódásai megtörtek, aki hiába való munkának és áldozatnak tartotta mind azt, amit a magyar nemzet a csángók nemzetiségének megmentésére pazarol. Épen egy hallgatója véletlen belopózván, magánkívül volt örömében, hallva és látva, hogy a tisztelendő úr magyarul beszél egy idegennel, de Molnár reá rivallt és kiutasította, mondván tovább: „Barátom, nem érdemes e nép, hogy érette feláldozzuk életünket, elhagyjuk hazánkat s ide jöjjünk nyomorogni.” Többet is mondott, melyből meggyőződtem, hogy egy desperatus[1] emberrel van dolgom, sokkal nagyobb mérvben, mint Petrásnál tapasztaltam.

Életfa-ábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítőművészetében

A Nagykunságon a múlt század 70-es, 80-as éveiben még élt a hagyományos pásztori díszítőművészet. A rátarti bojtár, ha jó ízlése és ügyes keze volt, karikása nyelét fémből és csontból reszelt figurákkal rakta be, szaru sótartóját karcolt ábrázolásokkal ékesítette. Ráérő, unaloműző munka volt ez. Deleléskor elő-elővette és elbabrált rajta, meg mikor a gulya, vagy a ménes, a nyáj szélén magánosán álldogált s nem volt, akivel szót váltson. Az 1. ábrán bemutatott díszítésről mondotta (1942-ben) készítője, a kilencvenedik esztendeje felé járó Balogh Imre volt gulyás, majd kunhegyesi tanyai pásztor: „Talán három esztendeig is elkarcolászgattam legénykoromban, mikor még a karcagi földön bojtárkodtam. Ha eszembe jutott, kézbe vettem. Kedv kellett ehhez, mint a fütyüléshez, anélkül nem ment. Mikor elkészült, nézegették a többi fattyúk, hogy ők is ilyet csinálnak. Amelyik osztán csikós volt, annak nem kellett a tehén, az ménest karcolt rá, így ment ez. Tanultunk egymástól, az ügyesebbektől, meg az idősebbektől. Engem is csak igazítottak. Rám szólt Lőrincz bátyám, hogy: hosszabb ágát csinálj, hé, — meg: na csak osztán az elejére csináld már a bikát. Szép sótartója volt, én is azért mesterkedtem magamnak”.

Az így készült nagykunsági pásztormunkákon sajátságos egy bizonyos díszítőelem gyakori előfordulása. Rozmaring ág, néha lombos gally ez, amely azonban — a díszítés többi elemeihez való viszonylatából kitetszően is — óriási méretű fát jelképez. A nap a hegyén van. De a kunmadarasi pásztorok közt láttam példát arra, hogy a felső ág fölött oldalt ábrázolják a napot, másik felől a holdat, néhány csillaggal. A művészkedő pásztor aztán e nagy fa alá és ágai közé helyezi el a díszítés többi elemeit: a maga alakját, állatait, kunyhója, karámja, gémeskútja képét, olykor egy-egy vadmadárét, daruét, az őt körülvevő tárgyak figuráit, — vagyis azt, ami az ő foglalkozását, az ő életét szimbolizálja.[1]

Gabonásvermek Jászberényben

A jászberényi Főtér kő- és aszfaltburkolatán járókelők közül ke­vesen sejtik, hogy a kövezet alatt a város múltbeli történetének, népi éle­tének számos tárgyi hagyatéka rejtőzik, és kerül napvilágra még napja­inkban is.

Az elmúlt év nyarán a posta műszaki osztálya kábelfektetési munkálatokat végzett, amelynek során az utca vonalával párhuzamosan, a járda szélén, a házsortól mintegy 4 méternyire hosszú, mély árkot ástak. A jelenlegi kerámia üzlet (a régi Pannónia szálló) épülete előtt az árok­ban több helyen üreges beomlások keletkeztek. A jelenségről a munkála­tokat irányító postaalkalmazott azonnal értesítette a Jász Múzeumot. Rövid tájékozódás alapján megállapíthattam, hogy régi gabonás vermek

szájüregnyílásaira bukkantunk. A köralakú nyílás teljes kibontása után kötél és hosszú létra segítségével leereszkedtem a verem mélyére, és ott zseblámpa- és gyertyavilágítás mellett volt alkalmam a szükséges mé­réseket elvégeznem és megfigyeléseimet rögzítenem.

A viszonylag szűk, lefelé tölcsérszerűen keskenyedő üregnyíláson áthaladva, hirtelen kiszélesedő, homorú oldalú, köralaprajzú, tágas tér következik, amelynek alakja hatalmas méhkashoz hasonlít. Ez tehát a verem, amelynek vízszintes alsó talaját feltűnően száraz homok alkotja, oldalán pedig égetés, vagy füstölés nyomai találhatók. Itt ott üszkös, füstös, erősen oxidálódott növényi maradványok: szalmatörmelék és gabonaszemek is fellelhetők a verem belsejében. Az egyik veremről készített mérési adataimat vázlatos rajz szemlélteti: (Megközelítőleg ilyen méretű a többi verem is).