Megjelent Balázs Lajos: Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál I.

Szeretet fogott el a gyermek iránt

Az átmeneti rítusok minden társadalomban fontos szerepet játszanak mind az egyén, ming a közösség életében. Segítenek feldolgozni, átélni azt az új helyzetet (olykor traumát), mely ilyenkor keletkezik mindannyiunk életében. A születéssel, felnőtté válással, házasságal, halállal  az egyén s a közösség életében új szituáció teremtődik, hiszen új életet, más funkciót nyer a társadalom egy tagja. A születéssel új, eddig ismeretlen lelket fogadunk magunk közé, a felnőtté válással tudomásul vesszük, hogy olyan emberré vált egy gyermek, aki már udvarholhat, társat választhat, ihat a kocsmában, a házassággal gyermekek életét biztonságos keretek közt létrehozó egységet (két felet: feletárs, feleség) nyerünk, míg a halállal egy jól ismert tagunkat veszítjük el. Talán éppen ezért is sokkal szerencsésebb kifejezés a sorsfordító rítusok, melyet Balázs Lajos használ ezekre a népszokásokra.

Néprajztudományunkban monografikus igénnyel eddig csupán Balázs Lajos dolgozta fel a születés, házasság és halál témakörét. Csíkszentdomokoson eltöltött több évtizedes terepmunkája során gyűjtötte hozzá az anyagot. A sorsfordulások rítusait nem csupán bemutatja, de jól körüljárja a témát, így nem csupán az egyén, de a társadalom szempontjait is szemügyre vehetjük munkáiban. Könyvei címének mindig a csíkszentdomokosi emberektől kölcsönöz gyönyörű képes beszéddel megfogalmazott kifejezéseket, így a születés témakörének jelzője a "Szeretet fogott el a gyermek iránt". Ez a kiadvány jelent most meg újra, bővített változatban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Az elválasztó, eltávolító és beavató rítusokon keresztül ismerkedhetünk meg a születés szokásvilágával, de a szerző többet kínál a megfigyelés puszta tényénél. Elkalauzol bennünket az erotika világába, foglalkozik a rendellenes születésekkel, a bába szerepével, névválasztással, kereszteléssel, a születés hiedelemvilágával is. Így ez a kiadvány nem csupán egy szelete a magyar népi kultúrának, de élvezetes olvasmány lehet azok számára is, akiket érdekel a magyar népi kultúra. Sajátos életsorsokon keresztül örökérvényű igazságokra lelhetünk benne az anya-gyermek kapcsolatokról, a csíkszentdomokosi születési szokásokról, mely által önmagunkat, népünket is jobban megismerhetjük.

Ambrus Tünde: Székely falutízesek. Egy sajátos településrendszer mint a társadalmi-gazdasági tevékenység kerete

Ez a mű könyvbe foglalt disszertáció, amit a szerző a Pécsi Tudományegyetem Földtudományok Doktori Iskola keretében védett meg 2010 novemberében summa cum laude minősítéssel. Ezzel a „ruhával” kilépett a viszonylagos könyvtári névtelenség csendjéből és egy szélesebb körű nyilvánosság, olvasottság, hozzáférhetőség útján joggal gazdagítja szellemi vagyonunkat. Noha a könyv felépítése, nyelvezete egy doktori értekezés követelményrendszeréhez igazodik,  ennek ellenére nemcsak egy szakma művelői számára van értéke és üzenete, hanem minden magára valamit adó átlagműveltségű magyar ember számára is, akinek van mindig gyarapítandó hovatartozás-tudata. Mert önismeret nélkül nincs identitástudat. Ez a könyv nemcsak a kollektív székely önismeret szempontjából fontos, hanem a Kárpát-medence magyarsága is felismerheti benne kulturális pluralizmusát, de kulturális folytonosságát is (Ex verbum BALÁZS L. 2013). A könyv egy lassan feledésbe merülő önszerveződési formával, a székely falutízesek világával kapcsolatban nyújt rendkívül sokrétű információt. Ma is fontos megismerni, megismertetni a székely társadalmat alkotó önszerveződési formákat, amelyekben a viszonyrendszerek kialakultak, amelyek sajátos szerkezeti felépítettséggel, külön jogállással és feladatkörrel, sokszor eléggé széles körű autonómiával működtek. A szerző tulajdonképpen kísérletet tesz egy olyan történeti és rendszerszemléletű szemléletformálásra, amely a harmadik évezred elején is kiindulási pont lehet a tágabb értelemben vett társadalmi és gazdasági kihívásokra adandó válaszadáshoz. A kötet rávilágít arra, hogy a tízes organikus rendszere határozta meg a települések lakóinak életvitelét, életminőségét évszázadokon keresztül. A tízes integráló erőként hatott: a kommunitas szintjén egységbe foglalta a lakóit, a kis autonóm szervezeti forma a jogok és kötelezettségek hordozóivá vált. A székely tízesek „világa” a katonai életmód által megkövetelt szervezésből és fegyelemből kiindulva, a törvények alapján létesített és fejlesztett ki egy sajátos rendet. E törvények, rendezőelvek egyaránt érvényesek voltak a természethez és egymáshoz fűződő kapcsolatainkra: a védelemre, a gazdálkodásra, a hitéletre, a szűkebb-tágabb közösségek fejlődésére, a tízesek közötti együttműködésre.

Megjelent: Balázs Lajos: Rituális szimbólumok

                „A szimbólumok mélységes jelentést hordoznak.”
                                    Goethe
                „Az emberi létezésnek mindig lesz olyan területe,                        

                 melynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.”
                                    Újvári Edit

A  Rituális SZIMBÓLUMOK a székely-magyar jelképkultúra világából című kötetet négy évtizednyi néprajzi kutatómunkám külön-külön, itthon és Magyarországon megjelent tanulmányaimból válogattam. Legtöbbjüket műhelymunkának, „laboratóriumi” elő- vagy utókísérletnek tartottam és tartom, hisz ezekre támaszkodva írtam és írhattam meg, mélyíthettem el az emberi sorsfordító szokások monográfiáit, a paraszti társadalom – legszámosabb közösségünk – szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár „alkotmány”-nak is nevezhető kultúrájának foglalatait.[1] Egyben kutatói, szakmai nyugtalanságom jelzései is: a gyűjtés és kutatás annyi meglepetéssel, nem ritkán ellentmondással járt életemben, hogy lezárható, kimerített témának semmit sem merészelek tekinteni.

Eddigi munkáim külön-külön és együtt jelentősen felölelik egy adott népes közösség[2] – Csíkszentdomokos – lokális és egyetemes, általános és sajátos gazdasági, társadalmi, vallásos, érzelmi és spirituális műveltségét, pragmatizmusát, lelki világát, mellyel meghatározta és megtartotta önmagát, mellyel megőrizte saját maga és az egyetemes magyarság számára a nemzeti és egyetemes  műveltség olyan őstényeit, történelem- és időfeletti elemeit, amire mások nem vagy csak alig emlékeznek. Szerény törekvésem ebből is adódik: néhány tradicionális, olykor talán lokális egyéni és egyedi megfogalmazású rituális szimbólumot beajánlani, beemelni a tágabb nemzeti műveltségbe, magyarságtudományba, számontartás végett. Szándékom erkölcsi, deontológiai alapját a lehető mélységet elérhető vertikális kutatás képezi. Kutatásaim haladtával meggyőződésemmé vált, hogy a szimbólumok valami rejtélyes tünetei, közlési formái a dolgok valós erejének. Nem öncélú adalékai, „díszítői” a szokásoknak. Ellenkezőleg, a szimbólumok, a szokások, a rítusok sajátos metaforái a magukba rejtett/ hordozott tartalmai, jelentései által az ember fizikai, társadalmi és spirituális folyamatai teljesebb jelentést nyernek, érthetőbbi válnak.

Tapasztalni, hogy a modern világ tudatában elhalványulóban a szimbólumok jelentése, hogy „nem képes a létet saját mélységében is érteni, csak racionális rendszerben”[3]. Holott a mítoszok és szimbólumok „minden normális és magasrendű kultúra alapját képezik”[4]. Erre büszkék a nagy népek vagy a nagy műveltség-hagyománnyal, örökséggel bíró kis népek (pl. görögök, finnek, norvégok), és féltve vigyázzák ilyen természetű vagyonukat. Nem titkolt célom tehát, hogy a kötetbe foglalt tanulmányok közreadásával (erre tanárságom is ösztönöz) a sorsfordító szokások rituális szimbólumainak a közösségi memóriában, tudatban való felfrissítését, a vizuális/expresszív kultúra újratanulását, értését céloznám meg. Régi megfigyelésem, hogy rendszerint azok a szimbólumok (akár kanonizáltak, vagy nem) hullnak ki a szokásokból, halványodnak el, tűnnek fölöslegessé, melyek jelentését nem ismerik.

Három Ötvös Nagy Ferenc könyvet ajánlunk olvasóink figyelmébe!

Ötvös Nagy Ferenc Jászkiséren született, ötvös-iparművész, etnográfus, muzeológus. Olyan ötvöstárgyakat készít, melyeken döntő fontosságú a zománc – mint anyag. Nevéhez fűződik néhány - már-már feledésbe merült - zománctechnika felelevenítése, többek között az erdélyi sodronyzománc, és az a jour (áttört-, ablak-) zománc. 1986-1996 között a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely művészeti munkatársa, 1996-2010 között ötvös művésztanár Debrecenben. Az általa újjáélesztett ötvöszománc-technikákkal kapcsolatos legfontosabb szakmai hitvallása: a zománcművészeti hagyományok megőrzése, ápolása, a művészeti oktatásba történő beépítése, új lehetőségek kidolgozása, kísérletezés, szakirodalomként történő megörökítése megjelentetése, a hazai ötvöszománc-művészet, európai rangra emelése. 1986-ban tagja lesz a MAOE-nek, 1992-ben a MKISZ ötvös szakosztályának. Alapítója a Tűzzománc Művészek Magyar Társaságának, a KKK (Kecskeméti Képzőművészek Közössége), a Debreceni Ötvöszománc Szimpóziumnak.

ÖTVÖSMŰVÉSZET A kezdetektől napjainkig

Scolar Kiadó, Budapest, 2011

„Noha az ötvösművészetnek évszázadokon keresztül történelemformáló szerepe volt, nagyon kicsi a szakirodalma, és összefoglaló szakmatörténeti munka sem készült eddig. A felnövekvő nemzedék szinte semmit sem tud az ötvösművészetről, mert nem került be sem a szakközépiskolai, sem az egyetemi művészettörténet tananyagába. A művészeti képzésben az ötvösök, fémművesek nem sajátíthatják el szakmájukat, és nem léphetnek a fejlődés útjára, ha a szakma történetét nem ismerik. Az ötvösművészetben a személyes alkotás és tevékenység nemcsak a puszta egyéni adottságok kifejlesztésével, kibontakoztatásával alakul ki, hanem a fennmaradt értékek megismerése által is. Ezzel az ötvösszakma-történettel a művészettörténeti oktatásban és az ötvösművészetért rajongó műértők táborában – remélhetőleg – nagy űrt sikerül kitölteni.”