Örsi Julianna: Jegyzőgenerációk. A vidéki értelmiség szerepe a mezővárosi fejlődésben

Túrkeve, 2011.

A hazai társadalomkutatások körében egyre inkább jelentős helyet foglal el a néprajz. Korunk forrongó, átalakulóban levő, erősen változó társadalmát közvetlen közelről és lényegre törően ragadja meg, s tud a jelenről olyan hiteles és friss képet felvázolni, melyre az élő gyakorlati politika is bízvást építhetne, ha nem kötné meg kezét az oktalan irtózás a hagyományoktól. A társadalomnéprajz főként a vidék társadalmának kutatásában alkot maradandót, s vázol fel szilárd, a gyökerekig leásó komplex képet az egykor volt, természetes módon kialakult társadalom működéséről, felbomlásáról, s a még létező és hasznosítható, értéket is jelentő elemeiről. Az egyes közösségeket, jelenségeket, intézményeket, kapcsolati rendszereket történeti alakulásában, a körülményekhez való mindenkori alkalmazkodásában, módosulásában ábrázolja. Képes bemutatni az egyén, a közösség, a társadalom részvételét egy bonyolult, szerveződő és szervezett működő rendszerben. Anélkül, hogy összevetném az ilyen jellegű néprajzi megközelítés eredményeit más társadalomtudományok módszerével és elért eredményeivel, illetve mérlegelném gyakorlati alkalmazhatóságát, csupán megjegyzem, hogy a hagyományok jelentőségét lebecsülő divatos felfogás miatt csak sajnálhatjuk, hogy a gyakorlati politika ezeket az eredményeket nem igen ismeri, s ezért nem is élhet a számára tálcán kínált lehetőségekkel.
Mindezeket azért írom le, mert azt szeretném elérni, hogy a bemutatott könyvet ilyen szempontok szerint is mérlegelje az olvasó!

Anatóliai török állatmesék

A Nagykunság lakói ma is büszkén vállalják származásukat, ápolják hagyományaikat, magukat kunoknak, ugyanakkor magyaroknak is tekintik. A török népekkel való rokonságot mind intézményesen, mind a napi életben sokszorosan megélik. A kun eredet számos nagy tudóst indított el útjára, főként a nyelv-, a történet- és a néprajztudomány művelése felé. Karcag városa különösen sok tudóssal büszkélkedhet. Györffy István, Györffy György, Németh Gyula, Gaál László, Mándoki Kongur István Kelet vonzásában éltek. Nem apadt ki ez a termékeny forrás ma sem. Bartha Julianna néprajzkutatót is a nyelv vonzotta, öntevékenyen tanult meg törökül, hogy aztán eljusson előbb Anatóliába, majd Közép-Ázsiába. Tanulmányútjait kisebb-nagyobb tudományos és ismeretterjesztő cikkek, önálló művek, útikönyvek, egyetemi előadások, kiállítások jelzik. Írásai, gazdagon illusztrált munkái a kunsági lakosokat, a Kelet sajátos világával ismerkedni akarókat biztosan kalauzolják el a számunkra különös világban. Az ismeretek megszerzését nem lehet eléggé korán elkezdeni. Bartha Júlia gondolt arra is, hogy a mesék világa élményszerűen vezetheti el már gyermekkorban e csodálatos világba, amely épp e műfajban a magyar népmesék világához igen közel áll, szinte összemosódik.

Nagy Molnár Miklós: Népi kerámia a Nagykunságban. Karcag, 2007.

(Megjelent a NKA és Karcag Város Önkormányzata támogatásával)

Készült a Kapitális Kft.-ben, Debrecen. Felelős vezető: Kapusi József

Ünnepi pillanatokat éltem át, midőn kezembe vettem Nagy Molnár Miklós ízléses kivitelezésű kismonográfiáját. Hosszú idő után beteljesedett valami. Valami fontos a helyére került. Olyan ez, mint mikor a boltív legdíszesebb középső boltkövét a helyére illesztik. Ezzel a munkával lett igazán teljessé a magyar népművészet egyik legrangosabb, a Nagy Magyar Alföldön kivirágzott népművészeti műfaj (mázas kerámia) képe. A Debrecen, Szeged, Vásárhely, Tiszafüred, Mezőcsát mellé méltó kötetet kapott végre Mezőtúr (Karcag) is. A legnagyobb hatású, sajátos stílust kialakító, máig is élő túri fazekas stílus feldolgozásával az egész Alföld fazekas művészetéről alkotott képünk teljessé lett. Mellette befejezést nyert e kötettel az a (belső) sorozat is, amely Jász-Nagykun-Szolnok megye négy jelentős centrumát egyenértékűen dolgozza fel. Füvessy Anikó a tiszafüredi kerámiáról (1993), Bánkiné Molnár Erzsébet Mezőtúr filiájának számító tószegi fazekasságról (1998) kiadott monográfiái mellé Nagy Molnár Miklós oda helyezte a XIX-XX. századi mezőtúri, illetve a XX. Századi keletkezésű karcagi fazekasművészetről írott könyvét.

Nagyon sokat köszönhetünk azoknak az embereknek vagy egyesületeknek, akik időt, fáradságot, s nem utolsó sorban saját pénzüket nem sajnálva magánmúzeumokat, tájházakat hoznak létre lakóhelyükön. Ezt a munkát ugyanis az állam helyett végzik el, ráadásul úgy, hogy segítség helyett legtöbbször gáncsoskodásba, értetlenkedésbe ütköznek. Sajnálatos azonban, hogy nincsen lehetőségük szakszerűen bemutatni, népszerűsíteni áldozatos munkájuk eredményét, s ezáltal megismertetni a nagyközönséggel szűkebb pátriájukat. Ennek megoldására indítottunk el egy sorozatot (Magánmúzeumok a Kárpát-medencében), mellyel nemcsak tisztelgünk a múzeumalapítók hite előtt, de egyben kitűnő utazási tippet is nyújtunk át az olvasónak egy igényes múzeumi kalauz formájában. E sorozat első darabja: Ida néni magánmúzeuma