Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Hírek Eurázsia Történelmi Lovasút VI.

Eurázsia Történelmi Lovasút VI.

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Eurázsia Történelmi Lovasút VI.

Galaci újságírók körébenMegköszönve Borospatakon a Szász házaspárnak a szívélyes vendéglátást, a csapat az Ezeréves határ felé vette az irányt. De még Gyimesközéplokon nagy és kellemes meglepetésben volt részük. Az út jobb oldalán számos ember várta őket, akik különböző médiumokon keresztül szereztek értesülést e nagy vállalkozásról. A polgármesteri hivatal előtt köszöntötték és házi kenyérrel, füstölt szalonnával valamint természetesen ágyas pálinkával fogadták őket, majd jó szavakkal és áldásokkal engedték tovább lovasainkat útjukra.

Következett a legrégebbi gyimesi csángó település, Gyimesbükk, mely 1950-től közigazgatásilag már Bákó megyéhez tartozik. A Tatros felső szakaszának legnépesebb faluja, fele-fele arányban római katolikus magyarok és óhitű románok lakják. A gyimesi határ előtti patakvölgyben folyik az Áldomáspataka, mely az 1277 méter magas Papoj csúcsáról ered és szűk völgyben közelíti meg a Tatrost. Jobb oldalról ömlik belé, ez már Gyimesi-Palánkai szoros területe, ahol hamarosan feltűntek az egykori vámhivatal maradványai és a Rákóczi-vár romjai. Ez az útszakasz ma is a Keleti-Kárpátok egyik legjelentősebb völgyszorosa és közlekedési útvonala. A szoros kiépítése 1694-ben, az utolsó tatárbetörés után kezdődött, majd a határ védelmére hajdúkat vezényeltek 1699-ben. A vámnak több elnevezése is fennmaradt, hívták többek között gyimesi Passzusnak, Csíkgyimesi vám- és vesztegzárnak vagy Magyar Királyi Vámhivatalnak is. A tulajdonképpeni határt a Tatrosba bal oldalt ömlő Sánc-pataka képezte, a fináncok épületeinek romjai a patak jobb oldalán vannak.

Itt hagyta el végleg a lovascsapat 2012. március 27-én a történelmi Magyarország keleti határát, s lépett be moldvai területekre. Ezzel már közel 900 kilométert tettek meg útjukból. A „határátkelésről” így tudósítottak: Az ezeréves határnál szélvihar támadt, hirtelen lehűlt a levegő és havazni kezdett. Mindhárman arra gondoltunk, a hősök és ősök szellemei úgy búcsúznak, mint ahogy a dalban is van: még a fák is sírnak... Nem haladtunk két kilométert a határtól, a szél a havazással együtt elállt és kisütött a Nap. Igen, a hősök szellemének van érzéke a búcsúzáshoz…”

Moldva egyike Románia történelmi tartományainak. Ma két részre tagolódik, a Prut folyó választja ketté a Szovjetunió felbomlása után függetlenedett Moldovai Köztársaságot valamint a romániai Moldvát. A 9. században Etelköz néven ez a terület volt a magyarság utolsó átmeneti hazája, mielőtt elfoglalta volna a Kárpát-medencét. Később besenyők, úzok, kunok szállásterülete lett, majd román vajdaság és fejedelemség.

Csángó asszonyok Csíksomlyón (Fotó: Kürtössy Péter 2004.)A magyarság jelenléte a 12-13. századtól folyamatos Moldvában, ezt bizonyítja, hogy legrégebbi helyneveik magyar eredetűek, például Kisjenő, Őrhely, Jászvásár, Barlád, Moldvabánya, Aknavásár, Bákó, Románvásár, Husz. A moldvai magyarok első csoportja ekkor került ide, a Kárpátok elé, mint elővédül létrehozott erősségek várnépei, gyepűvédők. A kutatók többsége szerint a Szamos-völgyéből, vagy a Felső-Tisza vidékéről telepítették őket ide, bár egy nyelvészeti elmélet szerint a Mezőségről származtak el. Feladatuk kettős volt: elsősorban a határ védelme, de pápai közbenjárásra a Magyar Királyság célja volt az is, hogy az itt élő pogány kunokat keresztény hitre térítse.

1350-ben Nagy Lajos királyunk autonóm bánság kialakítását határozta el a tatárok elleni védekezésül, aminek megszervezésével és irányításával Dragoș máramarosi román kenézt bízta meg. Dragoș unokáját a szintén máramarosi születésű Bogdán űzte el, aki 1359-ben önálló fejedelemséget hozott létre, fővárosának Jászvásárt tette meg, s egy évtizedig függetlenítette magát úgy a magyar, mint a lengyel államtól. A fejedelemség uralkodói mindig szívesen fogadták a magyar betelepülőket, hiszen kézművességben, földművelésben, szőlőművelésben jártasak voltak.  A kitűnő borokat adó moldvai szőlőművelés alapjait a magyarok tették le, s földművességben is olyan jártassággal bírtak, hogy olyan kiváltságokat kaptak, melynek rendszere egészen a 19. századig fennmaradt (a moldvai szabadparaszt falvak népét a középkorban „razesi”-nek nevezték, ami a magyar „részes” szó származéka). Nem csoda, ha a szabad román falvak tőlük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat.

A moldvai magyarok számát a 15. században a Magyarországról elmenekült husziták is gyarapították, akik itt fejezték be bibliafordításukat.  Ez az első magyarul írt Bibliafordítás-részlet (a négy evangélium), a huszita mozgalom egyetlen magyar nyelvű terméke. A helyi magyarságot később a Rákóczi-szabadságharc és az 1848-as forradalom menekültjei is növelték, de itt talált otthonra számos, a határőrszolgálat, a nincstelenség és a túlnépesedés okozta földnélküliség elől menekülő székely is.

Moldvai csángók a csíksomlyói búcsún (Fotó: Kürtössy Péter 2004.)A magyarság a legnagyobb folyó, a Szeret széles és termékeny árterületét, valamint a nyugatról beömlő mellékfolyók (Moldva, Beszterce, Tatros) torkolatvidékének környékét szállták meg. Ekkor a magyar településterület zárt, egymással kapcsolatban álló egységekből állt. A 14-15. században központi helyeken kialakult városok lakossága is magyar, valamint részben német volt. A polgári fejlődés a kedvezőtlen politikai-katonai viszonyok miatt a 16. század végén elakadt, s a 17. századi tatár-kozák hadjáratok következtében végleg elveszett, minek eredményeképpen a mezővárosok magyar etnikumú kereskedő- és iparos rétege a románsághoz asszimilálódott.

A háborús dúlások és a nyelvi beolvadás miatt az egységes magyar falvak láncolata megszakadt. Középkori eredetű, nem székely származású moldvai magyarság utódai ma csupán két nyelvszigeten, a Románvásártól északra és a Bákótól délre lévő néhány faluban élnek. Ezen falvak központi helyzete és kedvező gazdasági adottságai arra utalnak, hogy a moldvai magyarok az országrész első betelepítői közé tartoztak.

Moldvában az 1992-es népszámlálás szerint mintegy 250.000 római katolikus él, márpedig ez a lakosság döntően magyar eredetű. Az itt élő katolikusokat mind a tudomány, mind a köztudat csángó néven ismeri. A csángó szó a ’kószál’, ’csavarog’, ’vándorol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, eszerint tehát a népcsoport neve világosan utal a csángók költöző, telepes mivoltára. A moldvai magyarság a középkortól kezdve folyamatos elrománosodásnak és elrománosításnak volt kitéve. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy ezeknek az asszimilációs folyamatok eredményeképpen ma már a moldvai katolikusok többsége egyáltalán nem ismeri ősei anyanyelvét, és magát románnak tartja. Tánczos Vilmos felmérése során 83 olyan települést talált, ahol még valamilyen szinten beszélnek magyarul, az anyanyelvén is beszélő csángók számát 62000 főben állapította meg, ami a moldvai katolikusok mindössze 25,8%-át jelenti. Identitásukat döntően meghatározza az a tény, hogy ez az egyetlen olyan etnikai csoport, amely a 19. század első felében kimaradt azokból a nagy történelmi folyamatokból, amelyek a modern polgári magyar nemzetet megteremtették (nyelvújítás, a reformkor politikai és kulturális mozgalmai, az 1848-as szabadságharc), és így voltaképpen nem is vált a polgári magyar nemzet részévé. A magyarsággal való nyilvánvaló nyelvi, kulturális, genetikai azonosság ellenére a polgári nemzetekre jellemzőnek tartott legfontosabb egységesítő tényezőkkel a moldvai csángóság nem rendelkezik. Nem alakult ki olyan egyházi és világi magyar értelmiség, és intézményrendszer, amely az asszimilációtól veszélyeztetett népcsoportot a magyar polgári fejlődésbe integrálhatta volna, és amely felvállalhatta volna a magyar „magaskultúra” értékeinek közvetítését.

A moldvai csángók hitélete, szokásvilága olyan vonásokat őrzött meg, melyekre idehaza évszázadokkal ezelőtti adatok utalnak. Lakásberendezésük olyan volt a 20. század elején, mint a palócoké volt 100-150, az alföldieké 400 évvel ezelőtt. Népköltészetük felbecsülhetetlen kincset jelent a magyar néphagyományban. Népdalaik, külön zenei nyelvjárást, táncaik külön táncjárás területet alkotnak. Martin György állapította meg: „míg nyelvük és vokális népzenéjük megőrizte a magyar karaktert, addig hangszeres zene- és tánckultúrájuk teljesen a moldvai románság hatása alá került.” Történeti énekeik, balladáik külön stílust jelentenek a magyar balladakincsen belül. Mivel a csángók gyakorlatilag mindig értelmiség és írásbeli kultúra nélkül éltek, rendkívül gazdag szájhagyományuk a középkort idézi. Írástudatlan asszonyok kötetre való balladákat, dalokat, legendákat tudtak, igen fejlett szépérzékkel és nyelvi műveltséggel. Gunda Béla írta, hogy bármennyire is archaikus és földrajzilag elzárt a csángók népi műveltsége, mégis részt vett a magyar népi műveltség általános fejlődésében: „Amikor a moldvai magyarság őrzi különböző rétegbe tartozó ősi hagyományait, ugyanakkor tanúságot tesz arról is, hogy a magyar népélet egyes szellemi megnyilatkozásai akadálytalanul áramolhattak a Tiszától a Szeret folyóig. E nélkül az áramlás nélkül a múlt században keletkezett alföldi balladák nem hangzottak volna el a moldvai parasztasszony ajkáról. A Moldvában énekelt alföldi balladák a centrum felé való orientálódás bizonyítékai. Nagy lelki vonzódás és rokonság, kohézió és affinitás kell ahhoz, hogy ilyen balladák Moldvában gyökeret verjenek. Ennek az orientálódásnak a kifejezője, hogy moldvai csángók népköltészetének geográfiai világa általában magyar: a balladákban a bujdosó énekekben Csíkot, a Tiszát, Debrecent, Nagyváradot emlegetik.”

Moldvai magyar lányok a csíksomlyói búcsúban (Fotó: Kürtössy Péter 2004.)Duma-István András: Én országom Moldova.

Én országom Moldova

Ott nem tudok szólni

Érzésemet ott soha

Nem lehet elmenteni

Szájom bé van dugva

Szemem el burkolva

Nem tudnak meg érteni

Nyelvemen beszélni

 

Én országom Moldova

Ott nem tudok szólni

Érzésemet ott soha

Jól nem lehet érteni

Szájom bé van dugva

Szemem el burkolva

Gyerekeket csángólni

Nem lehet megtanítni

 

Senki testvérekből

Nem tud segíteni

Szereti patakból

Könyvet választani

Temetőkbe síraink

Nem tudnak nyugodni

Megértük a hótakat

El fogjuk lesz tagadni

 

Erdőin mezőink

Patakok vizeink

Rivánk hulljatok

Örökére dugjatok

Ha nem tü Kárpátok

Keté szakagyatok

Münket Moldovába

Veszni ne hagyatok.

 

Az első vontatásLovasaink lovaik nélkül maradtak. Célszerűnek látszott, hogy a továbbiakban bérelt lovakon folytassák útjukat, így ugyanis elkerülhetik a lovak határon való átléptetésének bonyodalmait. A három ló épségben és egészségesen hazaérkezett, az expedíció tagjai pedig gyorsított ütemben haladtak a Duna-parti Galac városa felé. Útjuk Ónfalván, Egyedhalmán és Tekucs városán keresztül haladt.

Ónfalva ötvenezer lakosú város Bákó megyében, az Ojtoz, a Tatros, a Kászon és a Tázló folyók találkozásánál. Első írásos említése 1436-ból való, magyar alapítású település. A 17. században meggyérült magyar lakossága helyére a 18-19. században nagyszámú székely bevándorlás történt. Jelentős vásárváros, a vidék gyümölcstermesztéséről nevezetes. Az 1950-es években panelváros épült rá az egykori községre, melynek magja most a város szélén található, s a helyi köznyelvben ma is csak „katolikus faluként” ismert. Ónfalván ma mintegy másfélezer magyarul is tudó római katolikus csángó él.

Egyedhalma Vráncsa megye északi részén, a Szeret és Tatros folyók összefolyásától északra helyezkedik el. Asztalos Lajos írja, hogy a több út kereszteződése melletti település már a 14. században fontos kereskedelmi csomópont volt. Első ismert említése 1433-ból való: oppido nostro Egydhalma. A bíróból és 12 polgárból álló mezővárosi tanácsban a középkorban magyarok és románok vettek részt. A brassói levéltár egyik 1547. évi okirata Antal bírót és az egyedhalmi tanácsot említi. A városvezetés a 17. század közepéig váltásos volt, vagyis a  magyar és a román soltészek, azaz bírók felváltva álltak az élén. Az Egyedhalma - Egyedhalom helynév puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Ez a magyar Egyed személynévnek és a halom főnévnek az összetétele. Az Egyed a görögből latinosított Agidius rövidült alakja, régi magyar olvasattal. Jelentése: pajzshordozó. A román Adjud a magyar névből való, abból az időből, mikor a magyarul beszélők még a szájüregben hátrább képzett, nyílt e-t ejtettek, amit az odatelepedő románok á-nak hallottak. Ugyanez történt valamennyi e-vel kezdődő erdélyi helynévvel is: Erdély – Ardeal, Esküllő – Aştileu, Enyed – Aiud, Egeres – Aghireş.

Tekucs Galactól 80 kilométerre fekszik a Barlád alsó folyásánál, a Tekucs folyócska beömlésénél. Neve ukrán eredetű, jelentése: vízfolyás. A gyümölcsösökkel és szőlősökkel betelepített dombok által körülölelt település fejlődésében fontos szerepet játszott földrajzi elhelyezkedése, hiszen különféle irányból érkező kereskedelmi utak csomópontjának számított. A ma mintegy negyvenezer lakónak otthont adó település első írott említése 1435-ből való. A középkorban jelentős magyar lakossága elpusztult. Bandinus ezt írja 1646-ban a településről: „Ez a város Galacztól 12 magyar mérföld távolságra van. A Barlad folyó mellett fekszik szép helyen, földje borban és gabonában nagyon termékeny. Hajdan a magyaroknak több házuk volt kétszáznál, templomuk volt, plébánost és tanítót tartottak. Most egy katolikus lakos sincs, a templomnak és a temetőnek még a nyoma sincs meg, még a fundamentum köveit is széthordták az oláhok, barbár módra.”

Galac megyeszékhely, a Szeret folyó Dunába torkolásánál fekszik. A 15. században még kis halászfalu, de a következő században már népes kikötő. Jelentős várossá a 17-18. században fejlődött, mikor török uralom alatt állott. Ma már közel háromszázezer lakója van. Neve a kun galat szóból származik, melynek jelentése: erőd. Római katolikus templomát 1592-ben említik először írott források. Később Bandinus ezt írja krónikájában: „A katolikus magyaroknak 12 házuk van. A lelkek száma 70. Megbérmáltunk 25-öt, némelyeket méltóságos Deodatus szófiai érsek bérmált volt meg, mikor itt átment.”

Magyar lakossága gyakran elpusztult vagy elmenekült, de ismételt bevándorlással mindig megújult. Ballagi Aladár A magyarság Moldvában című munkájában így mesélt a városról 1888-ban:

„A hajó végre horgonyt vet. Galaczon vagyunk, Moldva legnagyobb kereskedő városában. Kikötőjének évenkénti forgalma átlag 9000 hajó, köztük igen sok tengeri, melyeknek ez a legvégső állomása. A Duna partján a lehető legvegyesebb nép sürögforog. Nemzeti nyelvünk széltére hangzik, mert a Dunai Gőzhajótársaság hajóin az alsóbb személyzet csaknem kizárólag magyar.

Maga a város poros, piszkos hely, a Duna partján amphitheatrumszerűleg épült, s nagy területet foglal el. Régibb házai török s olasz módra, vápás cseréppel födvék, az újabbak vörös és fehér bádoggal.

Magyarok számosan telepedtek meg benne, de még több az ideiglenesen itt tartózkodó. Magyar útlevelök van is, nincs is. De ha van is, az csak egy évre van kiállítva, holott nem egy moldvai magyarral beszéltem, ki tíz-tizenkét éve lakik Romániában, s mégis magyar alattvaló mai napiglan.

Az autó és az utánfutó hazaindulAz u. n. hanulu ungurescu (magyar vendégfogadó; han, törökül a. m. szállóhely) s a közel eső Magyar korona és környéke el van lepve magyar napszámossal, mesteremberrel s különösen vászoncseléddel. Ezek közül az idősbek mezei munkára szegődnek a m ó s i á k r a (tanya). A fiatalabbak, csiki és háromszéki székely lányok, szolgálatba állnak; az itteni gazdag görögök és a szegény székely lányok, kölcsönösen nagyban keresik, s rendesen meg is találják egymást.[…]

A katholikus missiónak a Strada Domnéscán (a. m. uri-útcza) 1842-ben épített kéttornyú kicsiny temploma áll, melyben olasz, német, franczia és lengyel egyházi beszédek tartatnak; magyar nem, bár a 2500 főnyi gyülekezetből legalább 3-400 magyar ajkú. Református magyar 6-700 van a városban. Tanítójuk Brassai Károly volt, most Baló Bálint. Czelder ittléte alatt ez az egyház, s nem mint most, a hanulu ungurescu, volt a központja a magyarságnak. Olvasó-egyletük, könyvtáruk, magyar iskolájuk alakult, s az idegen papok kezén elárvult katholikus magyarok is csatlakoztak hozzájuk; egyebek közt a református presbyterium jegyzője is katholikus ember volt.

Megtekintettem a Szeret torkolatát, hogy szemeimmel lássam az első Magyarországra emlékeztető helyet romániai útamban. Vadu u n g u r (magyar rév), dunaparti falucska ez, mely nevét állítólag onnan vette, hogy az etelközi magyarok Leo görög császár hívására, Simon bolgár fejedelem elleni expeditiójukban, 888-ban itt keltek át a Dunán.”

Ebbe a városba érkeztek meg hát ló nélküli lovasaink, nem is sejtve, hogy lesz itt idejük alaposabban szemügyre venni mindent. Úgy tervezték ugyanis, hogy egy napos galaci tartózkodás után folytatják útjukat, immár a Moldvai Köztársaság területén az ukrajnai Ilcsevszk kikötője felé, hogy onnan áthajózzanak Georgiába. Kissé nehézkes, de szerencsés határátkelés után, a határtól mintegy húsz kilométerre azonban autójuk lerobbant. Így emlékeztek erre vissza: „Mindannyian tudtuk, hogy innentől kezdve a dolgok másként alakulnak. A nagy moldáv sötét éjszakában, két domb között a mélységben, messze a településektől ültünk az autónkban és hallgattunk. Kis idő után elkezdtünk intézkedni, de egyetlen telefonunktól az egység elfogyott és a töltés is lemerült.” Másnap bevontatták az autót az első faluba, ahol a helyi autószerelő hamar megállapította, hogy nem tudja azt megjavítani, s vissza kell vontatni egy szakszervizbe, Galacba. Ott hagyták nála az utánfutót, hogy könnyebb legyen a vontatás. A harmadik napon közölték, hogy itt sem tudják helyrepofozni a kocsit, ezért a következő napon visszamentek Moldáviába az utánfutóért, s a Galacon töltött ötödik napon hazaküldték a használhatatlanná vált járművel együtt.  

Ezért a csapat kénytelen volt busszal tovább folytatni útját Odessza irányába.

Módosítás dátuma: 2012. május 11. péntek, 10:04