Eurázsia Történelmi Lovasút VII.
A csapat busszal érkezett meg a „Fekete-tenger gyöngyének” nevezett, mintegy egymillió lakossal bíró Odesszába. Így emlékeztek erre: „most úgy állunk, hogy nincs autónk, a felszerelésünk javát haza kellett küldeni az ajándékokkal együtt, segítőnk, Szvetlana nem tudott csatlakozni hozzánk önhibáján kívül. Így teljesen magunkra maradtunk, a három lovas ló nélkül és körülbelül kétszáz kilogramm kézipoggyásszal.”
Kiderült az is, hogy Bakiból nem lehet Asztrahánba hajózni, csak a föderáció állampolgárainak. Ezért, valamint a kísérő autó lerobbanása okozta időveszteség miatt kénytelenek voltak az eredeti útvonalat is megváltoztatni. Az ortodox húsvét hétfőjén mentek be az odesszai orosz konzulátusra, hogy a tranzitvízumot elintézzék. Ezután a Krím-félszigetre utaztak, hogy ott várják ki, míg végre beléphetnek Oroszországba.
A Krím félsziget a Fekete- és Azovi-tenger között, melyet a harminc kilométer hosszú és kilenc kilométer széles Perekopi-szoros csatol a kontinenshez és kelet felé a hosszan elnyúló Kercsi-félszigetben, a Kercsi-szorosnál végződik. Radó György írja: „A Prekopnál kezdődő észak-krími táj nemigen különbözik a dél-oroszországi, ukrajnai és ősi sírdombokkal, kunhalmokkal - kurángokkal - tarkított síkságnál. Dél felé azonban lassan dombosodik a föld, majd a dombok magas hegyekké nőnek. Hirtelen megszakad a hegylánc: meredeken zuhan a tenger felé. S itt különös világ tárul fel lábánál. A százhatvan kilométer hosszú, mintegy ötvenöt kilométer széles hegylánc tömbje ugyanis feltartóztatja az észak felől hömpölygő, rohamozó hideg légtömegeket, megvédi, napsütötte, dúsan termő kertté, örök tavasz honává teszi a Krím-félsziget déli partját. Ez a félsziget volt az ókorban Taurisz. Sok görög rege fűződik hozzá, Artemisz templomai álltak itt, s a holdistennő mentette Iphigéniát, akit atyja, Agamemnón fel akart áldozni az isteneknek... Taurisz görög gyarmatait Róma, majd Bizánc kebelezte be, át- meg átcsaptak rajta a népvándorlás pusztító hullámai, utóbb az ó-orosz Tmutarakany fejedelemség része lett, a tizenharmadik században pedig genovai olaszok alapítottak itt várost. A krími görög-latin világot azonban az újkor kezdetén elsöpörte az iszlám: észak felől az orosz földet elözönlő tatárok, délről a világhatalomra vágyó törökök morzsolták szét a krími régmúlt emlékeit.” A mintegy huszonhatezer négyzetkilométernyi területen ma mintegy kétmillió ember él, többségben oroszok, ukránok és krími tatárok.
A lovascsapat végül itt sem maradt magára, még a Krímben is nemzettársaink siettek lovasaink segítségére. Chemez Farkas édesapja már régóta kitűnő kapcsolatot ápol az itt élő magyarokkal, ennek köszönhetően sikerült kapcsolatba lépni az Alustában élő Idával és családjával, akik mindenben a rendelkezésükre álltak. Kiderült, hogy Ukrajnában van egy hálózat magyarokból a nagyobb városokban és Krímben. Főleg vegyes házasságokban élő kárpátaljai nők, de bámulatos, mennyire őrzik a nemzettudatot, átadják a nyelvet a gyerekeknek. Hatalmas élmény volt a csapatnak velük lenni és érezni az örömüket, hogy ők is részt vehetnek egy magyar ügyben.
Alusta kisváros a Fekete-tenger partján, közel harmincezer ember lakja. A Szimferopoltól és Jaltától csaknem pontosan félútra fekvő kisváros kedves fürdő- és gyógyhely. Adam Mickiewicz, a 19. század egyik legnagyobb lengyel romantikus költője, a Három bárd egyike így írt a városról: „Egyike a Krím leggyönyörűbb helyeinek. Az északi szelek ide már sohasem jutnak el, s az utas gyakran novemberben is hűvösséget keres a még zöldellő, terebélyes diófák árnyékában."
Alusta nappal
Lefejti magáról a hegy kéklő ruháját,
rozs, búza sűrüjén a reggeli namaz zeng,
erdő bólint, s mint kalifán szentolvasó, peng
zöld hajában az alma, a rubin s a gránát.
Merő virág a katlan, rét szirmai zárják,
hétszínű lepkeraj oly magasan csapong, leng,
mint ékes baldakin, felhőt, napfényt takar fent,
amott tücsök cibálja szemfödele szárnyát.
Szirtnek tükör a víz, benne morcos követ lát,
siseg a tenger, hőköl s új rohamra indul;
zengését fény cikázza, mint tigris-pupillát,
habzik, vihart jelez a part sövényein túl;
ám a mélység felé szelíd, permete inkább
hattyúk szeplőtelen szárnyai közt szökik s hull.
(Adam Mickiewicz verse Kalász Márton fordításában)
A vízumra várva lehetősége nyílt a fiúknak kicsit szétnézni a környéken, az itteniek életét behatóbban tanulmányozni. Aki nem látta Jaltát, nem látta a Krímet- tartja a mondás, hát a csapat tagjai ellátogattak oda, ahol Nagyezsdának hála, még szállásuk is akadt. Jalta városa a Fekete-tenger északi partján, a Vodopadnaja és a Bisztraja folyók völgyében, a Krími-hegység nyúlványai által formált patkóban fekszik, közel száznegyvenezer lakosa van. A település neve görög eredetű, jelentése: biztonságos part. Szubtrópusi klímájú, jelentős üdülőváros, de neve leginkább az 1945. február 4-én kezdődött a jaltai konferenciáról ismert, ahol a Livadia palotában a szövetségesek, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok képviselői megállapodtak a második világháború utáni Európa politikai felosztásáról.
Lovasaink elmentek Bahcsiszeráj városába is, amelynek három igazi nevezettessége van: a káni palota, az Uszpenszkij kolostor és Csufut Kale, a sziklaváros. „Minden oldalról hegyekkel körülvett völgyben fekszik Bahcsiszeráj városa, a krími khánok, a Giréjek egykori székhelye" - írta jegyzeteiben Mickiewicz. A település első írott említése 1502-ből való, nevének jelentése: kertek palotája. Az 1441 és 1783 között fennálló Krími Tatár Kánság fővárosa volt. A palotát Abdul Szahal Girej kán építette 1519-ben, de igazi fejlődésnek 1532-ben indult, mikor Abdul Szahib I Zsiraj kán rezidenciája lett. 1783-ban az orosz birodalom bekebelezte, közönséges várossá minősítette vissza, de a tatárságnak kulturális központja maradt egészen 1944. május 18-ig, amikor is Sztálin parancsára több, mint 190 ezer tatárt telepítettek ki a Krímből. Palotájában ma várostörténeti múzeum működik. A mintegy négyhektáros parkban 15-17. században épített épületek állnak szétszórva, melyeket török, olasz és orosz építészek terveztek. Lakóépületei elkülönültek férfi és női szakaszra, a női részben számos szoba eredeti formájában megmaradt. A palota előtt áll a Nagy Kán mecsete, melynek falfestményeit 1763-ban készítette az iráni Omer mester. A mecset mellett két kis minaret áll, mögötte pedig gyönyörű ornamentikájú sírköveivel a kánok és családjaik temetője látható. A bejárattól jobbra emlékmű áll, melyen ez olvasható: „Ó, Isten, örökké élsz!”. A temető területén a 16-18 századból fennmaradt két türbe is áll, ezekben tizenhárom krími tatár kán nyugodja örök álmát.
Bahcsiszeraj
Kong s dől a káni csarnok: dicső még, de zordon!
Basahomloksöpörte küszöbön, a termek
pamlagán, a kevély trón helyén, halk szerelmek
fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kígyó von.
Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon
boltívekre fut, erkélyt, rácsot, felet ellep,
az élet veszi vissza, mit az ember elvett,
a balthazári betűkkel írja reá, hogy: ROM.
A hárem közepén a nagy márványmedence
ép maradt, a szökőkút mint valaha, frissen
gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.
Hol vagy, ó, Szerelmem, ki legyőzted a mindent?
Századokat reméltél, s a víz könnyű, lenge...
Ó, gyalázat, nyomod sincs, és a víz ma is reng!
(Adam Mickiewicz verse Szabó Lőrinc fordításában)
A káni palotától mindössze néhány kilométerre található a sziklaváros, az út az Uszpenszkij Barlang Kolostor területén halad keresztül. A homokkőbe vájt barlangok és hozzá épített épületek felejthetetlen látványt nyújtanak. Már a hatodik századtól élnek itt keresztények, csak a szovjet hatalom idején nem funkcionált rövid ideig. A sziklafalakban úgy alakították ki a szerzetesek a kis kápolnákat és a lépcsőket, hogy az erózió ne tehessen kárt bennük. Legendája szerint egy erre legeltető pásztorfiú egy semmiből hirtelen feltűnő Mária képet látott meg a szikla tetején. A helyi hatalmasság a képet a palotájába vitette, de az másnap reggelre ismét a szikla tetején állt. Többszöri próbálkozás után is ugyanígy történt, a kép minden reggel az eredeti helyén állt. Végül a szikla tetejére egy kis kápolnát építettek a kép köré, ez volt a monostor első kápolnája.
Csufut Kaléról ezt írja feljegyezéseiben Mickiewicz: „Városka egy kiugró sziklán; a peremnél épült házak olyanok, mint a fecskefészkek, a felfelé vezető ösvény kényelmetlen, a szakadék felett húzódik. Magában a városban a házfalak szinte közvetlenül a szirt szegélyéig érnek: ha az ember kinéz az ablakon, pillantása a feneketlen mélységbe vész." Eredetileg egy bizánci előretolt állás volt, később a tatárok hosszú és kemény ostrom után 1299-ben foglalták el. A 16. században azonban a tatárok áthelyezték központjukat Bahcsiszerájba, így a településen a már 14. század óta élő karaita közösség tagjai maradtak, innen is eredeztethető a város neve, mely annyit jelent: zsidó erőd. A magyar emigráció a Keleten című könyvében így írt Veress Sándor a karaitákról 1878-ban: „Vannak zsidók is, még pedig külön egészen zsidóvárost képeznek, neve Csufut-Kale (zsidó város), vallásukra nézve ezek karaitáknak nevezik magukat s abban különböznek többi hitrokonaiktól, hogy a thalmudot nem ismerik el, minden hagyományt és rabbinus-magyarázatokat megvetnek és az írás szavait szószerint - magyarázat nélkül - tekintik törvénynek s állítják, miszerint az írásnak legeredetibb példányával ők bírnak minden zsidó közt.”
A tatárok a későbbiekben is használták az erődöt, börtönként, itt raboskodott például Kemény János erdélyi fejedelem is, aki II. Rákóczi György idején, fejedelmi tanácsosként a kudarcba fulladt lengyel hadjárat során a krími tatárok fogságába került 1657-ben, s csak váltságdíj ellenében szabadult. Önéletleírásában is olvashatunk erről (Anno 1657.31. Julii Tatárországi chám rabságában esett és chrimországbéli lakóhelyen, Bakcsesszarai városa felett kőszikla tetején építtetett sidó városban szörnyű fogságra vitetett raboknak buzgó imádságok).
Út a csufut-kaléi szakadék felett
MIRZA:
Mondj imát, ne nézz oda, kéz kantárt ne fogjon!
Lova lábára bízza eszét itt az ember.
Okos ló! Lám, mint méri a mélységet szemmel,
Térdethajt, támaszt keres s lel egy biztos ponton
S így függ. Ne nézd! Nehogy a mély magába vonzzon,
Mint Al-Kahir kútja - a szem fenékre nem lel.
Ne nyúlj felé! Szárnyatlan kezed ne emeld fel,
Gondolatban se járj ott: a gondolat horgony,
Bárkádról lezúdul a mérhetetlen vészbe,
Villámként vízbe hasít s feneket nem érhet,
Tátong a káosz, horgonyt és hajót elnyelve.
ZARÁNDOK:
Óh Mirza, én lenéztem! Le a fényes résbe,
S láttam. Hogy mit? Elmondom majd, ha már nem élek,
Minthogy erre nem ismer szót az élők nyelve.
(Adam Mickiewicz verse Radó György fordításában)
Mint látható a Krím történelme szorosan összefügg az itt élő tatársággal, talán nem érdektelen néhány szóval bemutatni őket.Napjainkban mintegy 300 ezer krími tatár nemzetiségű lakos él a Krím-félszigeten. Ez töredéke a világon élő krími tatároknak. Csak Törökországban milliós népcsoportot alkotnak, emellett élnek Közép-Ázsiában, Bulgáriában, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is. Nyelvük a törökhöz áll közel, de rokonainak tekintik például a balkáni pomákokat[1] is.
A krími tatáron belül három fő népcsoportot illetve nyelvi dialektust különítenek el. Északon, a steppei területeken egy mongoloid megjelenésű népesség él. Jellemző a ló, juh, szarvasmarhatartás. A középső hegyvidéken barnább bőrű, de inkább európai arcvonásokat mutató csoportok lakják. Életmódjukban hangsúlyos a földművelés, különösen a szőlő- és gyümölcstermesztés, híresek a vidék borai. A harmadik csoport, a parti tatárok, mediterrán népességgel mutatnak rokonságot.
A muszlim vallás szunnita irányzatának követői. Mecseteik szerények, megbújnak a házak között.
A kitelepítést követően is szervezettek maradtak. Megőrizték nemzettudatukat, kultúrájukat és reményüket, hogy egyszer visszatérhetnek hazájukba. A szovjet rendszeren belüli enyhülést kihasználva folyamatosan költöztek vissza Ukrajnába, hogy minél közelebb élhessenek a Krímhez.
Hruscsov „nagylelkűen” Ukrajnához csatolta a félszigetet ahol zömében orosz nyelvű és öntudatú, bár vegyes származású lakosság élt és itt van a Fekete-tengeri flotta fő támaszpontja is. Ennek következtében a Szovjetunió felbomlásakor az oroszok igyekeztek befolyásukat megőrizni a Krímben. Ukrajna az oroszok ellensúlyozására támogatni kezdte a tatárok hazaköltözését. Különböző ígéretekkel ösztönözték a tatárokat, ezek közül a legfontosabb az volt, hogy földet ígértek a visszatérőknek. Az egyes népcsoportok és családok oda tértek vissza, ahonnan el kellett jönniük csak éppen mindenüket vissza kellett vásárolják, ha egyáltalán lehetőségük adódott rá.
A gazdasági válság közepén hazatérő emberek otthagyták korábbi megélhetésüket és gyakorlatilag a semmiből kezdtek új életet. Ebben a helyzetben kézenfekvően a hagyományaikhoz fordultak. A visszatérők szabad akaratukból tértek vissza az őshazába, ahol kárpótlást ugyan nem kaptak, de földet ígértek nekik, amit végül nem kaptak meg. Ez nagy feszültségeket eredményezett. Tiltakozások, hasztalan tüntetések után a tatárok kis házikókat kezdtek építeni szerte a Krímben, mert jogilag, ha egy területen már ház áll, akkor azt nem lehet lebontani, és a föld a háztulajdonosé. Ennek következtében hatalmas „házmezők” alakultak ki, pár négyzetméteres, ablaktalan kis házikókból.
Öntudatosan vállalnak minél több gyermeket, hogy ezáltal módosítsák az etnikai arányokat a maguk javára. Az itteni betelepített, zömében orosz és ukrán népességnél az egy-két gyermekes családmodell a jellemző. Ezzel szemben a tatárok annyi gyermeket vállalnak, amennyit tudnak. Ismert történet, miszerint egy tatár kismama a sokadik gyermekét várta és az orvosok az anya megmentését tartották fontosnak, mire tatár férfiak gyűltek a kórház elé és követelték, hogy vezessék le a szülést, mert a nőnek szülnie kell. Az idő pedig nekik dolgozik. Hatalmas előrelátás és életvágy van ebben a szemléletben. Követendő példa lehetne a magyarság számára is, hiszen gyakorlatilag mi is száműzöttek vagyunk a saját hazánkban és senki nem támogat bennünket…
A Krím-félsziget kitűnő hely volt lovasaink számára az erőnléti felkészülésre is. Idának hála, Alusta mellett sikerült nyeregbe is pattanniuk, ami a hosszú, ló nélküli időszak után igazi felüdülést jelentett. A krími lovakról Adam Mickiewicz is említést tett: „A krími ló a nehéz és veszélyes átkeléseknél a legnagyobbfokú óvatossági és biztonsági ösztönről tesz tanúságot: mielőtt vigyázva megtenne egy lépést, lábát a levegőben tartva keres egy követ és kipróbálja, vajon biztosan ráléphet-e, megállhat-e rajta.”
Az expedíció április 22-én indult tovább az ororszországi Rosztov na Donuba, a doni régió központjába, hogy onnan a Volga folyó deltájának tizenegy szigetén fekvő Asztrahán városán keresztül végre Kazahsztánba érjenek.
[1] A pomákok Bulgáriában, Görögországban, Macedóniában, Albániában és Törökországban élnek. Anyanyelvük bolgár. Egy részük bolgárnak vallja magát, de legnagyobb részük nem rendelkezik etnikai tudattal, egyszerűen muzulmánként határozza meg magát. Létszámuk mintegy háromszázezerre tehető