Eurázsia Történelmi Lovasút XI.

2012. június 23. szombat, 10:17 Béres Sándor-Kürtössy Péter
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Eurázsia Történelmi Lovasút XI.

Birkaáldozás és fohász az ősök szelleméhez a temetőnélIstván szerencsés felgyógyulása után a csapat tovább folytatta útját. Átlépve Kosztanaji megyébe, fogadóbizottság várta őket. Különös örömöt jelentett, hogy a rajon akimja és a bizottság több tagja is a madjar törzs tagja volt. Így emlékeztek a találkozásra: „Nehéz írni arról az érzésről, amit a hosszú és igen kimerítő út szinte legfontosabb állomása felé közeledve éreztünk, amikor magyar törzsbéli testvéreinkkel találkoztunk. Az ezt követő ünnepség leírhatatlan volt. A vendéglátóink lelkesedése és szívből jövő öröme töltötte meg a teret. Három fehér jurtát állítottak tiszteletünkre, ami csak a legmegbecsültebb vendégeknek jár. Egy ménes, egy juhnyáj, valamint egy gulya fogta közre az ünnepi területet, amit szintén a tisztelet jeléül hajtottak oda. Amikor a csapat megérkezett lovaik hátán, a csikós meghajtotta a ménest, ezzel jelezve, hogy megérkeztek a nagyra becsült vendégek. Mindannyian éreztük, hogy itt valami rendkívüli, valami nagyon ősi indíttatású eseménynek vagyunk részesei, ami nem feltétlenül a személyünknek szól, hanem elsősorban közös őseink tiszteletére történik, valamint ünnepli a jelen pillanatot, amely lehetőséget teremtett arra, hogy létrejöhessen ez az örömteli találkozó. Már távolról láttuk a magyar zászlót lobogni a színpad mellett, ami még inkább fokozta meghatottságunkat. Körülbelül százötven ember jött el a fogadásunkra, voltak olyan öreg nénik és bácsik, akik messziről gyalog jöttek, hogy találkozhassanak velünk és rajtunk keresztül minden magyarral.”

A madjar törzs tagjai Kazaksztán északnyugati részén, a hatalmas kiterjedésű, szélsőséges éghajlatú Torgaj-vidéken élnek.[1] A szűkösen fellelhető történelmi emlékek és a törzsi emlékezet szerint a madjarok a Batu kántól származó Abulhair (1412-1468) kánnal jöttek Közép-Ázsiába, valószínűleg az egykori Arany Horda területéről a 15. század közepe táján. A kán által vezetett Fehér Hordában a legerősebb csapatok az orjátoké, a kipcsakoké és a madjaroké voltak. Később részt vettek Sejbani kán harcaiban is, melyet a mai Üzbegisztán területéért folytattak. Mintegy 300-400 évvel ezelőtt telepedtek le a Szarikopa-tó körül, ahová valószínűleg a dél-keleti Karatau régióból érkeztek. Benkő Mihály kutatásai szerint 1847-ben a madjar a harmadik legnagyobb törzs volt a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával. Az orosz hódítók elleni hadjáratokban létszámuk megfogyatkozott, és 1866-ban már csak 260 jurtájuk állt. Az első világháború idején, majd a Szovjetunió megalakulása után is ellenszegültek a hatalomnak, ami tömeges kivégzésekhez vezetett, így a népcsoport létszáma tovább csökkent.

Fogadás ChilibenA madjarok jurtákban éltek és nomád-pásztor életmódot folytattak egészen az 1960-as évekig, amikor is a szovjet hatalom megkezdte a kolhoz-rendszer kiépítését, és a törzseket barakk telepeken állandó letelepedésre kényszerítette. Jelenleg a városi területektől távol, relatív elszigeteltségben élnek leginkább.

A madjarok törzsi konföderációban élnek az Argün-törzzsel, és mindkét törzs a Középső Hordához (Orta Zsüz) tartozik. Az emberek a férfiági leszármazás alapján tagjai a törzsnek, tehát a férfiági leszármazási vonalak genetikailag döntően érintetlenek maradtak a populáción belül. A házasodási szokásaik miatt „lokális exogámiában” élnek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy madjar férfinak tilos madjar nőt feleségül vennie. Így egy madjar férfi a Középső Horda más helyi törzseiből választhat csak magának feleséget, leginkább az argün, a kipchak a kerei és a najman törzs asszonyaiból. Közép-Ázsia nomád népeinek körében az ilyen szigorú házasodási szokások korábban teljesen általánosak voltak, azért, hogy elkerüljék a beltenyészetet.

A madjar törzs létszáma- beleértve az elvándorlókat is- mindösszesen kétezer fő körül van. A törzs neve feltűnő hasonlatosságot mutat a magyar népnévvel (törzsük nevét magyarnak is ejtik), ezért magyarországi kutatók genetikai vizsgálat alá vetették őket, hogy kiderüljön, mindez véletlen egybeesés-e avagy valami közünk volt a múltban egymáshoz.

A mintaadókat megkérdezték a férfiági leszármazásukról és 45 fő nem rokon madjar férfitól vettek nyálmintát. Azért csak ennyitől, mert összesen ennyi, nem rokoni férfiági leszármazási vonal létezik. A mintákat Saga, Koezbel, Kumshiq, Bidayik, Taush, Ashutasti, Aythuar és Altinsarin településeken, valamint azokban Torgaj-területhez közeli városokban vették, ahol a kivándorolt madjarok most élnek. Az Y (ivari) kromoszómához kötött markerek vizsgálatát végezték el, melyből kimutatták, hogy a férfiági leszármazottak 87%-a ugyanabba a haplocsoportba tartozik. 37 másik népcsoporttal összehasonlítva, a haplocsoportok gyakorisága alapján felállított genetikai távolságok azt mutatták, hogy a madjarok genetikailag a magyarokhoz állnak a legközelebb, a földrajzilag körülöttük elhelyezkedő népekhez képest is!

Milszáj melletti több ezer éves kősírokAz ünnepélyes ceremónia másnapján a helyiek egy kirándulásra vitték el a lovasokat Liszakovszkba, egy nagyon gazdag, hangulatos és rendezett bányászvárosba. A város környékén több száz kurgán található, de rengeteg értékes leletanyagot tártak itt fel az andronovói kultúrától kezdve, a vaskoron keresztül egészen a szarmaták kultúrájáig.

Következő nap immár lóháton Torgaj felé vették az irányt. Így számoltak be erről a világról: „Olyan területeken haladtunk át mélyen behatolva Kazahsztán szívébe és a sztyeppe titkos világába, ahol minden egyes nap ezer meg ezer ajándékkal lepett meg bennünket a természet, valamint a kazak nép gyermekei. Az igaz, hogy nem volt térerő több mint egy hétig, és internetezni sem tudtunk, minden nap szembesültünk a vízellátásból adódó gondokkal és még sorolhatnánk a nehézségeket, de mindenért százszorosan kárpótolt az az érzés, ahogyan Kazahsztán egyre inkább befogadott és magához ölelt bennünket.

Milszájban a pihenő napunkon is lehetőségünk adódott lóháton kirándulást tenni a sztyeppe belsejébe, ahol a halmok (dombok) tetején mindenhol több ezer éves kőből rakott sírhalmokat láttunk. Még a helybéliek sem tudták, hány ezer évesek a sírok, de azzal tisztában voltak, hogy az őseiké. Esténként az asztalnál a vendéglátóink kazakul tanítanak bennünket és a történelmi időkről nagy szeretettel mesélnek nekünk.”

Ezeknek a sztyeppei kis falvaknak a lakossága kizárólag kazak, mivel a szovhozok és kolhozok megszűnése után súlyossá vált munkanélküliség, így a betelepített nem kazak lakosság elmenekült innen a nagyvárosokba vagy külföldre. Csak azok maradtak itt, akik az állattartásból és földművelésből meg tudnak élni, s ragaszkodnak az ősi földhöz.

[1] A madjar törzs bemutatása Bíró András Zsolt- Zalán Andrea- Völgyi Antónia- Pamjav Horolma: A kazahsztáni madjarok és a magyarországi magyarok Y-kromoszóma alapú összehasonlítása című cikk alapján. http://www.magyarokszovetsege.hu/sites/default/files/tti/08.pdf ; valamint Benkő Mihály: A torgaji madiarok című könyve alapján. Timp Kiadó. Budapest, 2004.

Tovább a cél felé

Módosítás dátuma: 2012. június 23. szombat, 12:15