Eurázsia Történelmi Lovasút XII.

Torgajban nagy örömmel fogadták az expedíciót. Úton-útfélen megállították a lovasokat, hogy elmondják, ők is magyarok, s nagyon örülnek a távolról jött rokonok látogatásának. Megérkezésük után a művelődési házban kosztanaji előadóművészek zenés előadását tekintették meg, majd a kisvárossal is megismerkedtek. A fővárostól mintegy hatszáz kilométerre lévő Torgaj városában négy múzeum van, az egyik az itt született Dzsánibeké, aki egyike volt a dzsungárok elleni győztes háború három vezérének.

Másnap Szaga felé vették az irányt, ahol részt vettek annak az életfának a felavatásán, amit a Turán Szövetség küldött az itt élő madjar népnek. A magyarországi delegációt Bíró András Zsolt vezette, s részt vett rajta több magyar diplomata is, így Lászlóczki Imre asztanai nagykövet, Keskeny Ernő külügyi miniszteri biztos vagy Gyöngyösi Márton, a parlament külügyi bizottságának alelnöke. Itt volt még a Kurultaj kazak résztvevőinek egy része, a Turán Szövetség több tagja, magyar hagyományőrzők, s természetesen a kazak szenátus több tagja, a kerület akimja (elöljárója), valamint a madjar törzs vezetői is. Az eseményen nagy létszámban képviselték magukat a madjar törzs tagjai, akik látványos ünnepi műsorral emelték az ünnep fényét. A kazak és magyar népi motívumokkal díszített, mintegy két tonna súlyú, kilenc méter magas életfa Nemes Sándor hejcei fafaragó munkája.

Az emlékmű a Dulatov mauzóleum előtt került felállításra.  Mirzsakip Dulat Ulü (Dulatov) költő, író, matematikus és újságíró az 1910-es években kibontakozott kazak függetlenségi mozgalom, az Alas egyik ideológiai vezetője volt. 1885-ben született, a torgaji argün-madjar középosztály felső rétegéből származott. Írásait gyakran Madjar azaz Magyar álnéven írta.

Az Alas kezdetben békés mozgalomként indult, de tevékenysége 1916-ban nyílt függetlenségi harcba csapott át, mikor is a cár kazakokat akart besorozni hadseregébe. Ezután kimondott céllá vált Kazahsztán nemzeti függetlenségének elérése. A mozgalom vezetői azonban nemcsak politikai tevékenységgel foglalkoztak, hanem óriási kulturális felvilágosító munkát is végeztek: komoly irodalmi és publikációs tevékenységet, tudományos kutatásokat is folytattak.

Dulat Ulü Ébredj kazak! című versgyűjteményét a cári cenzúra betiltotta, s szerzőjét három esztendőre börtönbe zárta. A sztálini bíróság 1930-ban tíz év javító-nevelő munkára ítélte, melyet a fehér-tengeri csatorna munkálatainál majd a szolovecki sziget táborában töltötte. Itt is hunyt el 1935-ben Miatta nyilvánította a sztálini rendszer népellenségekké az argün-madjarokat, éppen úgy, ahogy azt a második világháború idején a krími tatárokkal tette…

A torgaji múzeumban gazdag gyűjtemény található  a ,,Magyarról”, akinek unokája Batbergen ma a szomszéd rajon akimja.

Lovasaink így emlékeztek vissza az ünnepségre: „Jó volt annyi idő elteltével újra magyar beszédet hallani és részt venni egy olyan ünnepségen, ami céljaiban és mondanivalójában egy irányba mutat missziónk céljaival. Itt van a madjar törzs körpontja, de a környéken, amely legalább egy magyarországnyi terület, több aulban (faluban) is sok madjar törzsbéli él. Hihetetlen élmény volt úgy áthaladni ezen a területen, hogy minden nap, magukat büszkén magyarnak, testvérnek valló emberekkel találkoztunk.

A magyar delegációval történő találkozásunk is a szerencsének volt köszönhető, hiszen amikor az útvonalat István megtervezte, akkor még nem tudott erről az életfa-állításról. Mégis úgy hozta a sors, hogy ezen, a magyarság szempontjából kiemelkedő eseményen, részt tudott venni kis csapatunk és együtt tudtunk ünnepelni honfitársainkkal és a magyar törzsbéli testvéreinkkel.”

Az expedíció tovább folytatódott. Naponta, átlag ötven kilométeres lovaglással érkeztek meg Akmola megyébe, ahol –mint mindenhol- nagy szeretettel fogadták őket. Itt kissé megváltozott a táj: több a fa, a sztyeppét hatalmas szántóföldek tarkítják, s a falvak talán gazdagabbak, mint amin eddig áthaladtak. Ebben a régióban több nemzetiség él egymás mellett.

Jól érzékelhető, hogy közelednek a fővároshoz, ugyanis egyre nő a sajtótájékoztatók száma, csakúgy Zsaksziben, mint másnap Atbaszarban újságírói kérdések elé néztek lovasaink. Sőt, István régi ismerősei a dél-kazahsztáni Zsambul megyéből több, mint ezer kilométert utaztak azért, hogy filmet forgassanak a lovasok néhány napjáról, s hogy egyeztessenek, megyéjük lovasai hol csatlakozhatnak a csapathoz, mert közösen szeretnének majd bevonulni a fővárosi ünnepségre.

A lovasok már az utolsó, négyszáz kilométeres szakasz előtt állnak. Előrehaladásuk zavartalan, lovaikat naponta váltják, van úgy, hogy naponta kétszer is. Zömmel kazak csődöröket hátalnak.

A ló mind a mai napig szerves része  a nomád népek kultúrájának, nem véletlenül tartja a itt mondás: „A kazak lelke a lovában van”. A sztyeppe nyugati felén a tarpán, míg a keleti felén a taki terjedt el, későbbiekben ezekből nemesítették ki a különböző fajtákat.[1] Megjegyzendő, hogy úgy a honfoglaló magyarok lovainak nagyobb része, mint az avarok hátasai a tarpán lovak közül kerültek ki.

Az eredeti kazak lófajták közé a zsábi és az adajlovakat soroljuk. A zsábi fajtába tartozó lovakat Kazahsztán középső részén tenyésztik, kialakulásának bölcsőjét Aktöbe környékére teszik. Állománya mintegy háromszázezer körül mozog, teljesítménye igen jónak mondható. Szívós, igénytelen fajta, hosszú utakat képes megtenni, s egyaránt jól bírja a hideg telet és a forró nyarat. Az adaj lovakat Nyugat-Kazahsztánban tenyésztik, ma is szilaj ménesekben tartják. Nevüket tenyésztőikről, a harcias adaj törzsről kapták. Kitűnő hátasló, kitartása rendkívülinek mondható, aki tökéletesen alkalmazkodott a helyi, szélsőségesnek mondható időjárási viszonyokhoz.

Csak 1951-ben ismerték el az új típusú kazak lovat, a kosztanajt, mely nevét a fajta kialakulásának helyszínéről kapta. Kalmük, sztrelec, orlov és doni ménekkel fedeztettek tájjellegű kazak méneket, s ennek a keresztezésnek eredményeként alakult ki ez a típusú ló. Erős felépítésű, hátas és igás használatra egyaránt megfelelő, melynek tartása félnomád körülmények között zajlik. Nagy távolságok megtételére képes, viszonylagosan nagy sebességgel. Akösim fajta kialakulásában szintén az orosz és orlov méneknek volt szerepe, a Vörös Hadsereg számára kívántak katonalovat kitenyészteni Aktöbe megyében. 1976-ban ismerték el önálló fajként ezt a szívós, nagy tejhozamú lovat. Az Asgabat környékén élő harcias türkmén törzsről, a tekéről kapta a nevét ahal-teke. A faját sokan azonosítják a kínai krónikák „vért izzadó mennyei lovaival”. A hideget nem bírja, ezért csak tavasztól őszig tartják legelőn, ugyanakkor teherbírása és szívóssága messze földön híres. Kitűnő hőszabályzó képességük miatt óriási távokat képesek megtenni, erre jó példa az a Moszkva és Asgabat között megrendezett verseny 1935-ben, mikor a 4300 kilométeres távolságot 84 nap alatt teljesítette. Üzbegisztán a hazája a karabair lónak, melyről úgy tartják, hogy a türk ló igénytelenségét és az arab ló szépségét ötvözi. Kazahsztánban Csikment és környékén tenyésztik. Nyereg alatt, málhás lóként, ritkábban igában is használják, de nagy biztonsággal közlekednek meredek hegyi ösvényeken is. Az altaj ló az Altaj hegységről kapta nevét. Igen szívós, ázsiai fajta, alighanem a mongol ló volt az őse. Az évszázadok során remekül alkalmazkodott az éghajlathoz és a magas hegyi terepviszonyokhoz. Napjainkban is szilaj ménesekben tartják őket. A Kínához tartozó részeken élő kazakok lovai az ile fajtához tartoznak. 1936-ban keresztezték a helyi lovakat orosz, orlov és anglo-doni ménekkel. Hosszú távon is rendkívül kitartó ló.