Eurázsia Történelmi Lovasút XIV.
Azzal, hogy közel egy héttel korábban érkeztek meg a lovasok Kazahsztánba, néhány napos pihenőt tudtak beiktatni Zirinda nevű üdülőhelyen, mely egy csodálatos tó partján fekszik. Itt a táj alaposan megváltozott a korábbiakhoz képest. A sztyeppét fenyőerdők és nyírfaligetek váltották fel, s a távolban már hegyek is látszódtak.
Innen visszatértek Atbaszárba, s elindultak, hogy megtegyék az utolsó, négyszáz kilométeres szakaszt. Hírük mindenhol megelőzte őket, így alig győztek eleget tenni a meghívásoknak, újabb és újabb települések vezetői és tiszteletre méltó öregjei kívántak a lovasokkal találkozni, megismerkedni. A napi lovaglást rendszerint délben kezdték meg, mikor a hőmérséklet 40-ről 35 fokra kezdett süllyedni. Az eső továbbra is, kitartóan követte őket, ahogy írják: „nem csodálkoznánk, ha a kazak időjárás jelentésben így mondanák be, ha eső várható: a magyar lovasok kelet, dél-kelet irányba haladnak, ezért abban a térségben esőzések várhatóak...”.
A fővárosba érkezés előtt az expedíció ellátogatott Akmolba, ahol Sztálinnak 1937-1953-ig egy női lágere működött. Politikai elítéltek feleségeit és női hozzátartozóit, valamint rengeteg gyereket deportáltak ide. Hét magyar is volt a táborban, egy közülük itt is halt meg. Nagyon színvonalas és szívszorító a kiállítás emlékeztet a múlt e nem épp dicső éveire.
Béres Sándor ezt írta: „levetítettek egy filmet is, aminek a végén az elnök elmondta, hogy míg Hitler ellenségként ölte a szovjet népet, addig Szálin a saját népét gyilkoltatta halomra és ezzel az igazsággal szembe kell nézni!
Meghökkentő, ahogy ebben az országban a régi kánok, vitézek, cár ellen küzdő batírok, vörös forradalmárok, fehér ellenállók, szovjet katonák és a szovjet terror áldozatainak emlékművei egymás mellett sorakoznak.
Történészként döbbenetes megtapasztalni, hogy itt nem eltitkolni, hanem felszínre hozni és elsimítani akarják a múlt sebeit…”
Végül elérkezett a nagy nap: a magyar lovas csapat megérkezett Asztanába, a tizennegyedik születésnapját ünneplő kazak fővárosba!
A város Akmolinszk néven az oroszok alapították 1824-ben. A szovjet érában Celinográd volt a neve, s a szibériai búzaföldek központjának számított. Régi kazak neve Akmola volt, amely azt jelenti, hogy „fehér temető”. A tartomány a mai napig ezt a nevet viseli. Asztana 1998 óta az ország fővárosa, nevének jelentése is ez: „főváros”. Korábban Almati volt Kazahsztán fővárosa, de tíz év alatt felhúztak ide egy pompás várost, melynek ma már közel nyolcszázezer lakója van, s 1999 júliusában az UNESCO-tól megkapta a Világváros kitüntető címet. Ez volt az első benyomása a városról lovasainknak: „a döbbenettől még alig tértünk magunkhoz. Mindenhol az ősi sztyeppei szimbólumokkal és sajátos kazak nemzeti motívumokkal találkozunk. A felhőkarcolók hatalmas parkokkal váltakoznak. Egy teljesen új és hihetetlenül ihlető városkép, tele vidám és kiegyensúlyozott emberekkel.”
A főváros fergeteges gálával ünnepelte születésnapját, melyre több mint háromszázezer érdeklődő jött el. Egyszerre több helyszínen követték egymást a kulturális- és a sportprogramok. Új mecset is épült, melynek átadását erre az időpontra időzítették. Ez a mecset ma Közép-Ázsia legnagyobb iszlám temploma.
A lovas csapat tagjai így emlékeztek vissza megérkezésükre: „Lóháton vonultunk az ünneplő város fő terére, a Bajterek nevezetű toronyhoz, ami Asztana és egyúttal Kazahsztán egyik fő szimbóluma (a Bajterek kazakul „magas nyárfát” jelent, s az emlékmű fehér külső acélvázas tornyának csúcsán egy hatalmas aranyló üveggömb található majd százméteres magasságban. Azt a kazak mondát jelképezi, mely szerint szent madaruk, a Szamruk minden évben egy hatalmas életfa koronájába rakja le aranytojását, a Napot). Nagyon megtisztelve éreztük magunkat, hogy a kazakság számára kiemelten fontos napszimbólum építményhez érkezhettünk meg, déli tizenkettő után nem sokkal, amikor a nap a legmagasabban állt. Öt tévétársaság rögzítette megérkezésünket. A színpadon ünnepélyes keretek között Lászlóczky Imre nagykövet úr és István mondtak beszédet s átnyújtották a város főpolgármestere által kijelölt személynek a magyar nemzeti lobogót, amelyet a megbízott személyesen ad majd át Asztana főpolgármesterének, Imangali Tasmagambetov úrnak. Aznap még vendégei voltunk az Akzsol nevű pártnak, ahol a párt első embere fogadott bennünket és gratulált utunkhoz. Másnap az kazahsztáni kipcsakok szövetségének elnöke fogadott bennünket, amiről egy húsz perces rövidfilm készült, melyet másnap bemutattak a Kazakstan nevű országos csatornán. Istvánnak sikerült tető alá hozni, hogy a kun települések földjét tartalmazó láda az elnöki múzeumba kerüljön elhelyezésre. Az elhelyezést megelőző hivatalos procedúra még heteket vesz igénybe, de a múzeum igazgatójával történt személyes megbeszélés alapján úgy tűnik, hogy minden rendben lesz.
Egyszóval sok szép és érdekes dolgot láttunk a gyönyörű fővárosban, de mindannyian a szívünk mélyén visszavágyunk a sztyeppére, a sztyeppei emberek közé, a kazak pusztai lovak hátára, feledve minden eddigi fáradtságot, gyötrelmet. Az út befejeződött, de a munka folytatódik.”
A lovasok a Magyar Nagykövetség hathatós segítségével gyorsan megszerezték az orosz tranzitvízumot, s egy moszkvai átszállással elindultak hazafelé. Sikeresen véget ért hát a nagy kaland!
„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!”
(Garay János 1846.)
