Elment a barátunk, munkatársunk, legnagyobb néprajzosunk!

Szabó László, a jászok, palócok és alföldi magyarok kutatója, a társadalomnéprajz legkiválóbb teoretikusa itt hagyott bennünket

2012. július 8-án Szabó László, legtöbbet publikáló munkatársunk, a legjobb humorú barátunk, „Tanár Úr” örökre elment. A társadalomnéprajz úttörÅ‘je, a nemzetközileg is elismert professzor 72 éves volt.
Szabó László 1939-ben született Mátészalkán, de élete végéig sérelmezte, hogy a kórházi ellátás miatt személyi igazolványába nem gyermekkori települését, Fehérgyarmatot írták. A középiskolát Debrecenben végezte, s ide járt a Zenedébe is. 1963−ban szerzett Debrecenben magyar–történelem–néprajz szakos diplomát, és ugyanekkor került a Damjanich János Múzeumba történészként, ahová az öccse is követte, így Tanár úr az egyszemélyes múzeumban néprajzos lett. 1968−ban doktorált, 1974−ben kandidátusi fokozatot szerzett, 1993−ban docens lett, 1994−ben habilitált, 1997−ben pedig akadémiai doktori címet kapott. Tanított a Debreceni Egyetemen, a Jászberényi FÅ‘iskolán. Munkája során kutató,gyűjtÅ‘ és feldolgozó munkát egyaránt végzett, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumi szervezet meghatározó egyéniségévé, tudós muzeológusává vált. Tudományos fokozatain túl, egyebek mellett a Magyar Kultúra Lovagja, Szolnok város Ezüst Pelikán Díj cím birtokosa. “A Jászságért” Alapítvány kuratóriuma 2010-ben Jászságért Díjjal tüntette ki.
Publikációs listája 350 tételt is meghaladja, melyből 20 önálló kötetet jegyzett páratlanul termékeny munkássága alatt. Munkamódszerével, szemléletmódjával, kitartásával iskolát teremtett. A néprajzkutatók új generációja építkezett gyűjtéseinek tapasztalataiból. Múltunk krónikásaként fogott hozzá a Szolnok Megyei Néprajzi Atlaszának befejezéséhez, az Adatok Szolnok Megye Történetében pedig a megye településtörténeti adatait gyűjtötte össze munkatársaival. Szemléletét kitűnően tükrözi a Szolnok Megye Népművészete kötet, amely a népélet minden területét a népművészet szemszögéből mutatta be. Később a többi megye hasonló kiadványai közt egyik sem tudta ezt a felfogást magáévá tenni.

Szabó Tanár úr foglalkozott a magyar rokonsági rendszerrel, a munka néprajzával, népművészettel, s habár legtöbbet a társadalomnéprajz területéről írt, úgyszólván tudományunk valamennyi területén munkálkodott.

Kiváló humorát mindenki ismerte. Néprajzi gyűjtések alatt sokszor hangoztatta, ha el akarunk különíteni egy-egy eseményt, hogy mikor történt, akkor aszerint kérdezzünk, hogy az adatközlÅ‘ a tragédiákra vagy a hülyeségekre emlékezik vissza jobban. A nÅ‘k ugyanis inkább úgy pörgetik vissza az esztendÅ‘ kerekeit, hogy „akkor halt meg keresztanyám”, míg a férfiak úgy, hogy „Pista bátyám akkor purcantott a prédikáció alatt”. Rengeteg együtt töltött múzeumi év után a nyugdíjban is talált magának elfoglaltságot.  Régi gyűjtéseinek adatait összerendezgette, s az adalékokat élete munkásságának esszenciáival bÅ‘vítette véleménnyé, melyet honlapunkon osztott meg másokkal. Csodálattal szemlélte paraszti világunkat, nem csupán terep, vizsgálandó anyag volt számára a magyarság, a vidék, de látta annak lezüllesztését is, s néprajzkutatókra nem jellemzÅ‘en, meg akarta menteni hazánkat, fajtánkat. Erre dolgozta ki élete végén a Tiszazugban azt a programot, melynek segítségével a magyarság felemelkedését remélte (a program ITT olvasható). Istennek hála, egyre többen ismerik fel, mennyire igaza volt! Sok terve volt még, szerette volna, ha egy Jászság cd-rom is készül korábbi cikkeibÅ‘l. Igyekszünk ezeket az elindított folyamatokat befejezni, s gondolatait, észrevételeit szélesebb közönséghez eljuttatni.

2012. július 25-én kísérték el utolsó útjára barátai, munkatársai Szolnokon a Kőrösi úti temetőben.

Isten nyugtassa!