Hogyan tanulta meg Csömesz főszolgabíró a magyar csárdást?

Történetek a betyárvilág korszakából XVI.

Már félszázad választ el bennünket attól a sajátságos, félelmes világtól, mely romantikusnak ugyan az lett volna, ha lett volna valami haszna is. De a mi szegény legényeink nem tudták, hogy a „virtus“ nem abban áll, hogy henye életet éljünk, lopjunk, raboljunk, gyilkoljunk, egész vármegyéket tartsunk rettegésben, hanem hogy a szabadság és a nemzeti érzés mellett tüntessünk és a durva elnyomatásnak fittyet hányjunk.

A betyárvilág legutolsó, nagyon közönséges haramiavezére Savanyú Józsi volt. Találkoztam is vele, pedig olyan helyen, melyen akkor madár se járt, és úgy elküldhetett volna a másvilágra, hogy Istenen kívül senki se tudta volna meg, de feltaláltam magamat s lekenyereztem egy illatos szivarral.

Az igazi betyárvilág csak a hatvanas években grasszált. Kulics, Zöld Marci, Füle Dunántúl rettegett vezérei voltak, tele gyűlölettel minden iránt, igazán haramiák. Egy vált ki közülük, aki észre, jellemre, szívre az erdők és puszták fiainak szabadságot kereső természetében méltóan képviselte a betyárvilágot. Ez volt Patkó Pista. Szép szál legény volt, járása rengő és hajlékony, mint a nyárfa; beszéde édeskés, okossága feltűnő, fekete bajusza alatt piros szája, mint két egymásra borult rózsaszirom, szénfekete szemei mindig úgy ragyogtak, mint augusztusi éjjelen a Sirius. Nem is bűn vagy más gaztett következtében lett ő betyár, hanem a szíve vonzalma vitte rá, valami borongós hangulat, képzelődés, sejtelem, hogy ő hivatott arra, hogy a durva betyárvilágot bevonja a legendák szép, misztikus világába. Embereit is így választotta meg; és mert a szegényt soha se bántotta, sőt minden ügyefogyottan segített, emlegetik ma is Dunántúl, és emlegetni fogják, míg azon a vidéken magyarok élnek.

Nagyböjt

A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszak a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje. A 40 napos böjt a VII. századtól vált szokássá, 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe. Húsvétkor a keresztyén világ Krisztus feltámadására emlékezik. Mozgó ünnep, a niceai zsinat (Kr. u. 325) határozta meg pontos időpontját: a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte után következő vasárnap. Ennek megfelelően változik a böjti időszak kezdete is. Az ünnep előtti negyven nap a nagyböjt.

A böjt, népnyelvi alakjában bűt szó megbecsülendő régiségünk, hiszen még a magyar nyelv szakrális pogány rétegéből került át a keresztény szóhasználatba.

A nagyböjtöt hívták negyvenlőbűtnek és egyszerűen bűtnek is. Jézus negyvennapi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tartották.

A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Mutatja azonban azt is, hogy a nép vallásos életében is döntő a hagyományok kultusza. A hivatalos enyhítések következtében már nem volna kötelezve a szigorú böjtre, különleges kikötésekre, de apáinak jámbor élete megszentelte, és így ő is a legújabb időkig megtartotta őket.

Látogatás a moldovai csángóknál

A múlt tized egyik nyarán meg valék bízva, hogy tegyek egy kis körutat moldovai csángó testvéreink között. Fölkerekedtem tehát nagy frissen a Dimbovicza partjáról és pár nap alatt Foksányban termettem. Ott lakó hazánkfiaival csakhamar megösmerkedve, tervemet föltártam előttük, kérvén tanácsukat s egyúttal hallgatásra intve őket, mert már akkor tudtam szomszédainknak azon gyönge oldalát, hogy senkit úgy nem gyűlölnek, mint az olyan magyar utazót, aki csángók sorsa, állapota felöl tudakozódik. – Csakis ezen óvatosságnak köszönhettem, hogy Bákó megye derék magyar falvait úgy szólva incognito bejárhattam, s közöllek több napig háborítlanul időzhettem. Kihallgathattam a papok és tanítók észjárásait, a csángó nép iránt táplált véleményét és kihallgathattam a népnek legtitkosabb fájdalmait, amiket olasz papjaiknak még a gyóntatószékben sem mondottak volna meg.

Foksányból Acsúdon át előbb Szászkútra, onnan – ügyeimet végezve – Klézse felé siettem. Az a szép országút, mely Acsúdból Bákó felé vonul, gyümölcsfákkal volt szegélyezve, többször leszálltam és a legszebb körtékből, almákból válogattam. Szekeresem azt mondá, hogy ez szabad, úgy is volt, senki sem szólított meg, bár sokan láttak, hogy mily busásan kertészkedtem. Istenem minő szép gondolat volt ez, így beültetni az országutat gyümölcsfákkal gondolám magamban s minő szép volna, ha ott túl a hegyeken, a szép Székelyföldön is úgy volna! Bizony ma is csak azt mondom, hogy szép és áldott dolog volna az a kincses Erdélyben: gyümölcs fák hűs árnyai alatt utazni a nyár forró napjaiban…

Feltűnt továbbá a sok gyöngyörű vetés, a Seréth mindkét partján; a szép kinézésű udvarházak, az asztagokkal megrakott csűrös kertek. „Ez itt a Bals bojáré, az amott a Roznováné s így tovább” – magyarázgatta örmény kocsisom, aki úgy ösmerte e vidéket, mint én szülőföldemet. De feltűnt főleg az, hogy több helyen az udvarházak mellett alig láthattam a lombosfák alatt a falusi szerényke házakat, melyeknek lakóit ösmerni vágytam.

„Kilenc konc, egy mérce mácsik” - A torkos csütörtök

A farsang utolsó csütörtöki napja, melyet a magyar nyelvterület szinte minden szegletében számon tartottak. Torkos csütörtököt az ország több vidékén csonkacsütörtök napjával, vagyis a nagyböjt első csütörtökével azonosítják. E két nap hagyományai össze is folytak. Elnevezése a nap szokásaival függ össze, leginkább kövércsütörtökként ismert, de mondták zabálócsütörtöknek, torkoscsütörtöknek, sőt Göcsejben dobozucsütörtöknek is. A Kárpát-medencében élő nemzetiségek körében is általános: a bunyevácoknál és sokacoknál debeli čtrtak, a horvátoknál tučny štvortok, míg a németeknél Fastenpfingsten a neve.

Elterjedtségét bizonyítja, hogy régebbi jeles mondásainkban is szerepel. Dugonics Andrásnál olvashatjuk: „Kinek sok a zabálócsütörtökje, annak sok hamvazószerdája és böjtje”, azaz a mának élő ember később nélkülözni kénytelen.

Pál Mózsi és az oláh pópa

Pál Mózes bátyámnak bosszús napja vala a múlt ősz szent Mártonja, mert a katonaságtól hazakerült fiának nem vehetett olcsó házat. Nem vehetett pedig azért, mert a szomszéd faluból ide átköltöző oláh pap elütötte kezéről a házat. És így elrontotta a kedvező vásárt. Ekkor Mózes bátyám három napig sem nem evett, sem nem ivott haragjában. Es a negyedik napon felfogadta, hogy visszafizeti ezt a kölcsönt a pópának.

Elmúlt az ősz, elmúlt a tél. Újra elérkezett a mosolygó kikelet, de Mózes bátyámnak sehogy sem tudott összeakadni a szekere rúdja a falujokba átköltözött oláh pópával. De később mégis kiokoskodott valamit a székely. Megverni nem akarta haragosát, mással megveretni még úgy sem. Tehát kinevettetni! Ezt ókumlálta ki a parádés első házban (székely szójárás első szoba helyett) és lefeküdt egy délután aludni.

Aludt egy nap. Aludt két nap. Harmadik napon már csodájára jártak az emberek az alvó Pál Mózesnek. Eljöttek nemcsak a falujából, hanem a szomszéd falvakból is. Felesége a jó Rebus néni sírt, költögette, majd tejet öntögetett a szájába s éjszakára bezárta, hogy a rossz lelkek ne tudják valahogy megközelíteni. Negyedik napon papokat hivatott, akik imádkozva könyörögjenek a nagy betegért. Napközben százával jártak a bámulók megnézni, hogy Pál Mózes miként alszik.

Hamvazószerda

A farsangot követő nagyböjt kezdőnapja; a katolikus vallású lakosságnál szigorú böjti nap volt. Neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre. A latin szertartásban, a húsvét vasárnaptól visszaszámolt 40. hétköznap. A törekvés, hogy Jézus 40 napos böjtjét kövessék, keleten és nyugaton eltérő kezdőnaphoz vezetett. Nyugaton a böjt 40 napja: 6 hét hétköznapjai + 4 nap (vasárnap, az Úr napján nincs böjt). A nagyböjt kezdőnapja tehát az ötvenedvasárnap utáni szerda. A bizánci szertartásban szombaton nem böjtölnek, a hamvazószerdának megfelelő nap a latin szertartás hatvanadvasárnapján van. E napon elhagyják a hús-, egy héttel később a tejételeket is. Innen a húshagyó vasárnap, vajhagyó vasárnap elnevezés.

A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát. Ez az időszak arra szolgálhat, hogy megtanuljuk uralni magunkat, vágyainkat és elmélyüljünk hitünkben. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem újfajta, bensőséges találkozás Istennel és testvéreinkkel.

A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Mutatja azonban azt is, hogy a nép vallásos életében is döntő a hagyományok kultusza. A hivatalos enyhítések következtében már nem volna kötelezve a szigorú böjtre, különleges kikötésekre, de apáinak jámbor élete megszentelte, és így ő is a legújabb időkig megtartotta őket. Nálunk is akadtak még a múlt század végén is faluk, illetőleg paraszti közösségek, amelyek a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Annyira mentek, hogy a böjtös eledelek számára több helyen, még nem is régen, külön edényeket használtak. Kiszombor helyi hagyománya szerint a nagyböjt péntekjein még főtt ételt sem ettek.

Ókeresztény regula szerint a húsfélék mellett lacticinium, keleti, görögkatolikus szóhasználat szerint fehér eledel (tej, túró, vaj, sajt, tojás) sem kerülhetett ilyenkor a hívek asztalára.

Február 16. Julianna napja

Julianna ókeresztény vértanú volt, legendáját az Érdy-kódexben olvashatjuk.

Eszerint Juliannát egy pogány fejedelemhez adták feleségül, akivel addig nem volt hajlandó házaséletet élni, míg ura meg nem tér. A férje ezért börtönbe veti és megkínoztatja: hajánál fogva fellógattatja és ónt öntet a fejére, de mivel ezzel nem tudott ártani, egy sötét börtönben vasláncra vereti. Ekkor megjelenik a pokolbeli ördög angyal képében, és azt tanácsolja, hogy okosságból mégis áldozzon az isteneknek. Juliannát égi szózat világosítja föl, hogy ne higgyen neki, ezután színvallásra kényszeríti, megkötözi és vaslánccal megostorozza az ördögöt. S bár az rimánkodik, Julianna a piacon végigvonyá és annak utána egy nagy mély sárba veté.

A fejedelem ezek után kerékbe töreti, majd olvasztott ónnal teli fazékba veti aráját, de hasztalan. Végül nyakát véteti. Utolsó útján az ördög fekete gyermek képében jelent meg és a poroszlókat bíztatta, de Julianna rávetette szemét, és az ördög fejvesztve elmenekült. Férje eközben hajóra szállt, a kivégzés pillanatában azonban nagy szélvész támadt és a gálya elmerült. A fejedelem és kísérete a tengerbe veszett, partra vetett tetemük a vadak és madarak martalékává vált.

Február 14.

Bálint napja. A Valentin-nap.

Két Bálint nevű szentet is számon tart a hagyomány. Akiről e napon emlékezik meg az Egyház, itáliai ókeresztény vértanú püspök volt, míg a másik is püspök, kinek ereklyéi a passaui székesegyházba kerültek, s az ottani egyházmegye társpatrónusa lett. A két szent alakja főleg a germán népek tudatában egybeolvadt, ezért történhetett, hogy Bálint februári ünnepe és hagyományvilága voltaképpen a passaui székesegyház szentjét idézi. Így van ez Magyarországon is, ahol tisztelete leginkább a helyi németség körében terjedt el.
Ünnepét őseink számon tartották, középkori naptáraink és misekönyveink is jegyzik, templomainkban szárnyas oltárokon, faszobrokon szerepel, de népszerűségét kereszt- és családnévként való igen sűrű előfordulása jelzi leginkább. Bálintot főleg a nyavalyatörősök, lelki betegek tisztelték hazánkban, akárcsak a német nyelvterületeken, ahol a hívők nyakukban hordott bálintkereszttel vagy frászkereszttel (Valentinskreuz, Fraisenkreuz) kívánták a betegséget elriasztani.
Nagynyárád (Baranya vármegye) német faluban a Valentinitag fogadalmi ünnep volt, amelyen sokan szentségekhez járultak. Templomában oltára áll, mely előtt évközben a beteg családtagért misét mondattak. Márokon (Baranya vármegye) sem a család, sem a jószág délig nem evett semmit a szent ünnepén, az öregek későn keltek, addig az ágyban imádkoztak. A bólyi (Baranya vármegye) német betegek – ha nehezen is – eltörekedtek a misére: meggyóntak, megáldoztak, Bálint segítségéért könyörögve. Hőgyész (Tolna vármegye) kőművesei e napon mindig misére mentek, s kérték, hogy a magas állványokon dolgozva, Bálint oltalmazza meg őket a leszédüléstől, leeséstől. Nyilván német szomszédjaiktól vették át a mohácsi sokacok is azt a hagyományt, hogy ezen a napon böjtöltek: csak egyszer ettek vagy zsírtalanul főztek, a templomban imádkoztak, némelyek még gyóntak és áldoztak is.

Napja már a tavaszvárás, a farsang idejére esik, mely régi szokás szerint Európa-szerte a párválasztás ideje. A francia és a horvát néphit szerint például a madarak is ezen a napon tartják menyegzőjüket. Hangony (Gömör-Kishont vármegye) barkó népe úgy vélte, hogy Bálint napján jön vissza a vadgalamb, ami már a tavaszt jelzi, míg a mindszenti (Csongrád vármegye) magyarok e napon mindenféle magot, aszalt gyümölcsöt szórtak oda az ég madarainak, ahol a majorság nem férhetett hozzá.
A párválasztás hagyományát elsősorban Bálinthoz kötik, bár előzményének tekinthetjük a római Lupercalia ünnepét, mely a tavaszkezdet és a megtisztulás mellett az ifjúság párbaállásának napja is volt (a Bálint-nap dátum szerint Lupercalia vigíliájára esik).  Bálint (Valentin)[1] leginkább emlegetett legendája szerint egy a 3. században élt római pap volt. Uralkodója, II. Claudius császár úgy vélte, hogy az egyedülálló férfiak lojálisabb, jobb katonák, mint családos társaik, ezért megtiltotta fiatal katonái számára a házasságot. Valentin azonban titokban továbbra is összeadta a fiatal szerelmeseket, de amikor erre fény derült, a császár börtönbe záratta és elrendelte kivégzését. A rab egyházfi hitével és imáival visszaadta látását börtönőre vak leányának. Halála előtt levelet írt e lánynak, amelyet "A te Valentinod" aláírással zárt. Ez a ma oly divatos Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata.

Február 3.

Balázs napja

Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája szerint megmentette egy özvegyasszony fiát, aki egy halszálkától fuldokolt.  Az asszony a később börtönbe került püspöknek ételt és egy szál gyertyát vitt hálából. A szentéletű  ekkor arra buzdította az asszonyt, hogy ezentúl évenként ajánljon föl tiszteletére gyertyát, s ígérte, hogy ettől fogva mindig jól megy majd sora. Innen eredeztethető tehát a gyertyáknak Balázs tiszteletére való felajánlása, amiből a 16. század táján templomi szentelmény lett, nyilván már Gyertyaszentelő Boldogasszony naptári szomszédsága miatt is. Balázst, mint a torokbajok csodálatos orvosát tiszteli ezért a nép. Ezen a napon történik a Balázs-áldás, másként balázsolás. Jászladányon (Jász-Nagykun-Szolnok vármegye) torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye) gudurázás a neve. Az áldásnak népi fejleménye, hogy Apátfalván (Csanád vármegye) akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatták a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti (Hont vármegye) gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában járták Balázs táncát. Hazai fejlemény a Balázs napi almaszentelés. Zalabaksán (Zala vármegye) e szentelt almával megfüstölték a torokfájósokat, Parádon (Heves vármegye) a szentelmény héját parázsra vetették és füstjét a torokfájósok belélegezték. De a balázsalma kedvelt volt Mezőkövesden (Borsod vármegye), Bélapátfalván (Borsod vármegye) is, ahol nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jutott belőle.

Január 25. Pál napja

A napot Pálfordulónak vagy Pálfordulásnak is nevezik, arra a bibliai történetre utalva, amely szerint a Jézust üldöző Saul ezen a napon tért meg, és Pál apostol lett belőle. Szent Pál, a tizenharmadik apostol, a korai kereszténység jelentős alakja, aki nagy szerepet játszott a kereszténység elterjesztésében az európai kontinensen. A farizeus irányzatot követte, részt vett a korai keresztények üldözésében: jelen volt István vértanú kivégzésénél (ApCsel 7,58). Később a Damaszkuszban lévő keresztények ellen indult, de útközben (a „damaszkuszi úton”) csodás eseményben volt része (ApCsel 9,2-8), és ő is Jézus Krisztus követőjévé vált. Pál fordulása, pálfordulás, az Érdy-kódexben Szent Pál apostolnak megfordulatja, a Debreczeni-kódexben Szent Pál apostolnak megtérése, Beythe Istvánnál Szent Pál megtérölése napja, a szegedi nép ajkán Jóraforduló Pál az apostol megtérésének (conversio S. Pauli) ünnepe. Időjárásából a termésre, a gazdasági élet kilátásaira következtetnek, hiszen az idő is lassanként a tavaszba fordul.
A jó idő jó termést jelent, a köd pedig a jószág pusztulását, a szelek pedig háborút. A szentesi elnépiesedett regula is így tudja: hogyha szeles pálfordulás, akkor lészen hadakozás. Ez a tudatlan embereknél – írja Bod Péter egy deák versezetnek, az előbbi változatának közlésével – Dies criticus, oly nap, melyből jövendölnek. Ha tiszta, bőv termést, ha ködös, döghalált, ha essős, havat, szükséget jelent.

Későbbi kalendáriumi eredetű regulák is így tudják:

Ha fényes Szent Pál,
Minden termés szépen áll.
Ha Pál fordul köddel,
Jószág húllik döggel.

Farsang

A farsangi hagyományok nem csupán az egész magyar nyelvterületen, de az európai népek körében is rendkívül szerteágazóak és elterjedtek, ugyanakkor változataiban táji eltérések mutatkoznak. Egyes népi színjátékok csak kisebb területen  vagy csupán egyetlen faluban élnek, s az egyszemélyes előadástól a többszereplős produkcióig mindenféle válfajuk felbukkan.
A farsangi időszak időtartama minden évben változik, mivel teljes egészében húsvéthoz kapcsolódik. Kezdőnapja január 6. (vízkereszt) állandó időpont, míg az utolsó húshagyókedd, mozgó nap. Húshagyót (húshagyat, húsajó, huszjó, húshajó, húsagyó, húsagyat, húshagyás) követő nap hamvazószerda, mely a 40 napos böjt kezdete, s húsvétig tart. Húsvét pedig a tavaszi napéjegyenlőséget (márc. 21.) követő első holdtölte utáni első vasárnap (325. niceai zsinat).
A farsangi időszak a népi gyakorlatban lényegében három napra, a nagyböjtöt megelőző farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre korlátozódik. Néhol, különösen Erdélyben s a Felvidéken a farsangi ünnepkör határa kitolódik.
A vízkereszt és húshagyókedd közötti időszakban farsang idején több olyan jeles nap létezik, mely a farsangtól függetlenül működik (vízkereszt, Vincze-nap, Pál-nap, Gyertyaszentelő, Balázs-nap, Gergely-nap). Annak ellenére, hogy a farsangi szokások a néphagyományban az utolsó három napra esnek, nem hagyhatók figyelmen kívül azok a dramatikus játékok, melyeket elsősorban a farsangi időszakban mutatnak be.
A farsang és karnevál kifejezés közötti különbség, hogy a karnevál a népnyelvben ismeretlen. A magyar nyelvben a farsang fogalomköre sokkal tágabb, mint a karneválé. A farsang ugyanis az egész időszakot jelöli teljes hagyománykörrel, míg a karnevál nem időszakot jelöl nálunk, csupán ünnepséget, jelmezes felvonulást, álarcos bált értenek alatta. Természetesen másutt (olaszok, franciák, spanyolok), ahol a karnevál fogalommal jelölik az egész időszakot, jelentéstartalma kiterjed az egész szokáskörre.

Január 21. Ágnes napja

Szent Ágnes származásáról és életréről semmi biztos adatunk nincsen. Ünnepét kezdettől fogva január 21-én ülte a Katolikus Egyház, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el (304-ben). Ágnes már 13 éves korában vértanú lett. Ahogy az Érdy kódey írja: Ifjú vala esztendős korában, de vén és koros vala ő lelki érdemes voltában. Szép orcájában, de annál szép ő hitében.

Legendáját a IV. század végén rögzítették írásban, eszerint a római leányt a város prefektusának fia ostromolta szerelmével, de ő ekkor már eljegyezte magát Krisztussal. Ágnest kényszeríteni akarták, ezért meztelenre vetkőztették, fényes nappal bordélyházba vitték, de csoda folytán hirtelen megnövő haja eltakarta testét a kíváncsi szemek elől, és egy angyal dicsfénybe öltöztette. Ostromlóját, aki ide is követte, egy démon halálra sújtotta. Ekkor boszorkányság vádjával meg akarták égetni, de a lángok nem ártottak neki. Végül tőrrel oltották ki életét. Bod Péter úgy tudja, hogy midőn szüléi az ő temetése fölött siratnák, fényes köntösben fényes leány sereggel jelent meg. Jobb keze felől állott egy fejér bárány. Mellyre nézne a Képírók Ágnest bárány tzímerrel szokták lefesteni.

Január 6. Vízkereszt

A vízkereszt (vagy Szentkereszt) a római katolikus egyház Epiphania Domini (’Az Úr megjelenése’) névvel január 6-án tartott ünnepe. A keleti egyház e napon Krisztus születését ünnepelte, nyugaton a napkeleti bölcsekről, vagyis a háromkirályokról, Jézus megkereszteléséről és első csodatételéről való megemlékezés került előtérbe. A római egyház szertartásai szerint ezen a napon vizet és tömjént szenteltek. A víz megszentelésének, azaz megkeresztelésének szertartásából ered a magyar vízkereszt elnevezés is. Az esztendő egyik ünnepekkel legjobban telezsúfolt napja. Valamikor évkezdő nap volt, és az egyház eredetileg ekkor ülte meg Jézus születésnapját. Erre a napra esik a háromkirályok ünnepe. Ekkor emlékezett meg az egyház Krisztus megkereszteléséről, a kánai menyegzőről és Lázár feltámasztásáról. Az utóbbiak az újkorban már kimaradtak a vízkereszti liturgiából, illetve más napokra kerültek át. A keleti egyház ősidőktől fogva Krisztus megkeresztelésének emlékeként ezen a napon szentelte a vizet. A középkor folyamán a vízszentelés a nyugati egyházban is elterjedt. E napon történt a tömjén szentelése is.

E szentelésekből fejlődött ki a lakóházak megszentelése és megfüstölése vízkereszt tájékán, amelyre már Mátyás idejéből van emlékünk. Göcsejben a pap és a kántor fáradságukért sonkát, szalonnát, tojást, gabonafélét, babot és lélekpénzt kaptak. A szentelés után a lelkésznek le kellett ülnie a szobában, hogy a tyúkok kotyoljanak. Amikor a pap elment, a gazda vagy a gazdasszony a helyére ült, majd kiseperték a pitvart, hogy a lány még abban az esztendőben férjhez menjen, a legény pedig megházasodjék. Székelyföldön a házszentelés után a papot égő gyertyával kísérték ki, hogy nagyobb legyen a kender. Az is szokásban volt, hogy a lány a házszentelés előtt nyakából levette a gyöngyöt, s a küszöb mellett a szőnyeg alá dugta, ahol a pap átlépte. A szentelés után a szőnyeg alól kivette és a párnája alá tette, mert azt tartották, megálmodja, ki lesz a jövendőbelije.

A protestáns vidékeken a házszentelés tiltásával is találkozunk. Az ev. gömöri esperes az 1604. évi vizitáció alkalmával meghagyta: „Epiphania napján ne járjon a lelkész feszülettel az utcán, mert ez botrányos, hanem egyezkedjék inkább híveivel, hogy ezen szertartás nélkül is adják meg, amit ilyenkor adni szoktak.” A háromkirályok, a házszentelés, a vízszentelés és még sok más egykori ünnepi alkalom együtt jelentkezett ezen a napon, és a régi kultuszok maradványai legtöbbször együtt, egymással összefonódva bukkannak fel a hagyományvilágban. Különösen így van ez a háromkirályok köszöntése és a régi házszentelő menetek, koledálások esetében. A betlehemi csillagot követő nevezetes három bölcs király: Gáspár, Menyhért, Boldizsár egykori cselekedeteinek színjátékszerű megjelenítése Nyugat-Európa-szerte hozzátartozott a középkori egyházi gyakorlathoz. A XI. században már a győri székesegyházban is előadták a csillagjátékot latinul. Az efféle játékok később kiszorultak a templomból és az egyházi liturgiából. Népszokásokká váltak. A korai időszakokban a háromkirályozás és a hasonló eredetű betlehemezés között nehezen húzható választóvonal.

A háromkirályozásnak, csillagozásnak, csillagjárásnak több formája volt a XIX. század végén. Egyik típusa a színjátékszerű Heródes-játék, amely különösen a magyarországi németek körében volt kedvelt. Előfordult azonban színjátékszerűen előadott háromkirályos játék a magyarság körében is, különösen Szatmárban és Erdélyben. A magyar nép többsége körében azonban az egykori játékhagyomány a XX. század elejére inkább köszöntő formában élt.

Tükör: melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905 Január 

Emberé a munka,

Istené az áldás.

(közmondás)

Ház és udvar körüli teendők. Ha hóesés van, el kell a havat az épületek tövétől kaparni, nehogy majd odaolvadjon, sőt le kell hányni a laposabb épülettetőkről is, hogy meg ne nyomja, el ne görbítse a fedélfákat. Csúszós, jeges időben gond legyen rá, hogy a jószág itatásrahajtás alkalmával el ne csússzék, miért is a járó útját, midőn szüksége mutatkozik, szalmával vagy egyéb gazzal hintsük be.

E hóban nézzünk szét már szerszámaink közt is s a melyik hibás volna, igazítsuk, nehogy majd akkor kelljen kapkodni, mikor a tavaszi munka beáll. Ha valami új szerszámot akarunk venni, annak a beszerzéséről is előre kell gondoskodni.

Ha a jégverem még nincs megtöltve, azzal is igyekeznünk kell.

A zsákok, ponyvák foltozására is ráérünk most, valamint ásó-. kapa-, fejszenyelek s más effélék csinálgatására, nehogy majd a legszorgosabb munka idején kellessék a drága perczeket ilyesmivel vesztegetni.

Ha van felvágni való fa, rőzse, azzal is szépen el lehet bánni, hadd legyen rendjében ez is, ne pedig szanaszét heverjen az udvaron.

Itt említjük meg azt is, hogy a földre vagy házra betáblázott terheket, ezen hónap 31-ik napjáig kell az előljáróságnál bejelenteni. Azért hasznos dolog pedig ez, mert így jövedelmi pótadóinkból jócskán elengednek, holott ha be nem jelentjük, mindig kivetik az egész adót.

Szántóföld, rét legelő. Néha megengedi az idő a szántást is, de inkább adódik alkalom trágyakihordásra, azután homokhordásra, pl. ha valami laposas helyeket szándékozunk feltölteni. Ha t. i. olyanok az utak, hogy könnyen járhatók.

Ha az idő elég lágy, a réten, legelőn irtsuk a haszontalan bokrokat, a vakondtúrásokat, hangyabolyokat pedig egyengessük.

A sovány réteket hamuval, szalmás sertéstrágyával, rothadt polyvával, árnyékszék-trágyával, komposzttal trágyázzuk. Ha egyéb trágya jutna ide, természetesen nagyon jó volna.

December 31. Szilveszter

Szilveszter Szent Szilveszter pápa (314-335) ünnepe. Legendáját az Érdy-kódex adja elő. A naphoz, főleg estéjéhez, éjszakájához különösen a református vidékeken számos olyan évkezdő hagyomány fűződik, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén idéznek föl. Így magyarózdi hiedelem szerint a józságok emberi nyelven most szólalnak meg. Ruhának nem szabad kötélen kiterítve száradnia, különben fel fogja magát akasztani valamelyik családtag. Evés, ivás, mulatozás sem volt. Mindenki iparkodott a templomba, az otthon maradt öregek pedig a tűzre vigyáztak, hogy ki ne aludjék.

Ennek nyilvánvaló oka, hogy a XVII. században a polgári év kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és végérvényesen január első napjához rögződött.

Nevezték bővedestének is. Ünnepi szokásai közül legelterjedtebbek a téltemetés, télkiverés a nyelvterület északkeleti illetve a Dunántúl középső részén, a szűzgulyafordítás az ország több vidékén elszórtan, és a pásztorok, legények, serdülők zajkeltő szokásai szilveszter éjjelén. Ide tartoznak még az ólomöntés és egyéb szerelmi jósló és haláljósló eljárások, valamint az időjósló hagymakalendárium és bálok rendezése napjainkban falun és városon egyaránt. A szilveszteri szokások ma is a hangos, vidám évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az emberek az óesztendőt, nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban. Szilveszterkor ugyanis különösen éjfélkor fontos szerep jut a zajkeltésnek, melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak is.

December 28. Aprószentek napja

Része az egyházi év karácsonyi ünnepkörének. A köréje sereglő ünnepi szokások ideje az előző nap estéje is lehet. A szokásmagyarázó mondák és az egyházi liturgia szerint emlékünnep: a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek szenvedéseit jelképezi; „aprószent” minden fiúcsecsemő, akit Heródes király a gyermek Krisztus keresésekor megöletett. A bibliai történet – a templomi prédikációk következményeként – meglepő elevenséggel élt még századunk elején is az aprószentek napja szokásai mögött. Pl. a fiúgyermekek megkorbácsolásának szokását a betlehemi kisdedek szenvedéseire vetítette vissza, a lányok megvesszőzésének ceremóniáját pedig arra magyarázta, hogy Betlehemben a fiúgyermekek pusztultak el, most a lányoknak kell értük szenvedni. A korbácsolás rítusa azonban korántsem függ össze a bibliai történettel, hanem pogány termékenységvarázslás és katartikus rítusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősített meg, hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé. Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. Máig sem tudjuk azonban, hogy az aprószentek napján szokásos korbácsolás rítusát és képzeteit az egyházi gyakorlatból, esetleg a szomszéd népektől tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. XVI. sz.-i egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a XV. sz.-ból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. XX. sz.-i formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat szerencsekívánó mondókák kíséretében.

Az utóbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a korbácsolás. Szerencsekívánó mondókáik kíséretében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak. A Csallóközben, Szigetközben a legényavatás kapcsolódik aprószentek napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon kívül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktól . A szalagok a legénycímerre kerültek, és a lányok gondoskodtak rendben tartásukról. Erdély egyes helységeiben aprószentek napján a legényeknek a fonóban kellett – büntetés terhe mellett – aludniuk.

December 27. János napja

János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője.

A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. Az István-köszöntőkhöz hasonlóan igen sok változatban él a magyar nyelvterületen. Sóvidéken például az istvánozás és jánosozás a református falvak szokásvilágához tartozott. Egyénileg és csoportosan köszöntötték a névnapjukat ünneplő barátokat, rokonokat, szomszédokat. Ezek a köszöntők félnépi eredetűek, szerzői alighanem a kántorok és a tanítók voltak. Ugyanazt mondták István és János napjára, csak a nevek változtak.

Szent előestéje ma János napjának,
Magam is örvendek az ő boldogságának.
Kívánom, az Isten sokáig éltesse,
Kegyes kezeiből soha ki ne vesse,
Hanem kormányozza élete folyását,
Hogy sok számos éven át,
Érje jó egészségbe becses neve napját.

(felsősófalvi köszöntő)

December 26. István napja

István az Egyház első vértanúja, akit megköveztek (Apostolok Cselekedetei 6,7). Diakónus volt: az apostolok segítsége, a szegények gondviselője. A győzelem jelével, pálmaággal, köntösében pedig kövekkel szokták ábrázolni.

Istvánt és Lőrincet a középkorban többször ábrázolják együttesen, így Csegöld (1494), Kassa (1440), Nagyekemező (Prostea Mare 1480), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain. Később is: a szolnoki franciskánus templom Szent Antal oltárának őrálló barokk szobrai. Őket látjuk Tamási barokk templomának homlokzatán is.

Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja, Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta.

Győr városának ősi soron István vértanú a védőszentje, címerében is egészen napjainkig benne volt. 

A Győrújvárosi klasszicizáló templom főoltárán szobrát látjuk.

A püspöki székváros és a szent vértanú szakrális-szimbolikus kapcsolatát tanúsítja Gyulafehérvár ágostonrendi remete kolostora (1290), a csanádi székesegyház protomártír oltára, továbbá Vetési Albert veszprémi püspök († 1486) remekbe készült vörös misemondó ruhája is, amelyre a Szűzanya, Magdolna, Keresztelő János és Pál apostol társaságában István alakja is rá van hímezve.^* Megemlíthetjük, hogy a közeli Sóly elenyészett protomártír-patrociniumat^* a legkorábbiak közé tartozik (1009) hazánkban.

István vértanút választotta mennyei pártfogójául a hajdúdorogi görögkatolikus magyar egyházmegye.

Galgamácsán nem Aprószentek ünnepén, hanem már ezen a napon volt a legénybíró megválasztása a múlt században.

Nem tudjuk már, hogy milyen megfontolásból tartott a debreceni szabócéh a középkor végén minden harmad hétnek előfordulásában misét István vértanúnak a Szent András-templomban levő oltáránál. A barokk világban a protomártír volt a szegedi szűrszabók patrónusa is: Lehetséges, hogy azért, mert a céhújítás, vagyis a céhmester választása ezen a napon történt. Ez pedig misehallgatással, áldomásivással járt együtt.

István vértanú kultusza a népi barokk jámborságban a karácsonyi áhítatformák gazdagsága miatt háttérbe szorul. Csak a jászladányi Orosz István híres búcsúvezérnek és énekköltőnek († 1922), aki a protomártírt tisztelte névadó patrónusának, magánáhítatból sarjadt olvasószövegét tudjuk idézni:

3 szem és 3 tized, Hiszekegy, Dicsőség, Miatyánk. Üdvözlete: Üdvözlégy óh dicsőséges Szent Istvánty mártély, ki a Jézus Krisztus kínszenvedése és halála után első voltál, ki véredet ontád Jézusért. Agyonköveztettél, kövek zápora alatt adtad ki szent lelkedet. Imádkozzál érettünk bűnösökért Szent István mártily, hogy a mennyei boldogságba hozzád juthassunk, veled imádhassuk Jézus Krisztust mindörökké, amen.

Nem világos, miért lett István a lovak védőszentje. Az egyház nyilván céltudatosan helyezte ünnepét erre a napra, a téli napforduló archaikus pogány vigadozásainak, Wotan-kultuszának időpontjára. Eltűrte, hogy e napon új hívei nagy áldomást (Stephans-Minne) üljenek. Továbbá vizet, sót, magvakat, takarmányt szentelt, lényegében tehát megáldotta, előkészítette a vegetációt. Megszentelte a lovakat, és azt a szokást, hogy az emberek lakóhelyüket ezen a napon lovon megkerüljék, körülfussák, mintegy körülzárják, és így az István érdemeiért megnyílt ég oltalmába ajánlják. Ez a határkerülő hagyomány régi hazánk nyugati részén él. A Stefanireiten, másként Beiglreiten ismeretes a hazai Mosonszentpéter és Mosonszolnok, továbbá odaát Bánfalva (Apetlon), Illmitz, Pomogy (Pamhagen) német és Alsóőr (Unterwart) magyar faluban. Mindenütt kora reggel kilovagolnak a legények a határba, hogy a ló, jószág egészséges legyen az új esztendőben. Ehhez még hozzátehetjük, hogy Mosonszentpéteren minden lovas legény attól a lánytól, akinek udvarol, nagy kerek kalácsot (Beugel) kap. Ez a ló nyakán függ verseny közben. Végül a vendéglőben áldomást isznak, a kalácsot pedig ott nyomban megeszik.

December 24.

Karácsony vigíliája, Ádám és Éva napja

Karácsony, Jézus Krisztus születésnapja, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Krisztus születésének december 25-i megünnepléséről szóló első adatokkal a IV. sz.-ban találkozunk. Rómában az V. sz. elején az állam is elismeri karácsony ünnepét, s Honorius és Arcadius császárok e napon a cirkuszi játékok tartását is megtiltották. Jézus születésének dec. 25-i megünneplésével lezárult a születés dátumának tisztázása körül támadt vita. Erre a napra a következő okból esett a választás: Antiochus kalendáriuma dec. 25. napját a Nap (Napisten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270–275) elrendelte, hogy dec. 25-én birodalma egész területén ünnepet tartsanak a legyőzhetetlen Nap (sol invictus) tiszteletére. Az ünnep új tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak születésnapja. A liturgiában karácsonynak is, a húsvéthoz hasonlóan kialakult az előkészületi ideje (advent), majd a vigíliája (dec. 24.). E napra böjtöt rendeltek el, ezért karácsony böjtjének is nevezik. Egyéb nevei: Ádám és Éva napja, karácsony szombatja, szenvedeje estéje, szenvedeste. Mindkét nap, karácsony napja és vigíliája számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, amelyek részint kereszténység előtti képzetekből, a téli napforduló, ill. az évkezdet mágikus eljárásaiból, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. Karácsony böjtje voltaképpen már az ünnep kezdete. Ezen a napon mezei munkát nem végeztek. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek. A férfiak kiseperték az udvart, kitisztították az istállót, a gazdasszonynak bekészítették a tűzrevalót, a marháknak a takarmányt.

December 24-én, karácsony vigíliáján, más néven karácsony böjtjén, bőved estén, a szinte forgatókönyvszerűen előírt cselekmények a karácsonyi asztal körül történtek. A karácsonyi asztalra vagy alá, vagy akárcsak a közelébe helyezett tárgyak, eszközök különleges mágikus hatalommal ruházódtak fel. Magát a karácsonyi abroszt, csak egyetlen ünnepi alkalomra használták, ezentúl vetőabroszként vagy sütőabroszként alkalmazták, hogy a termés bő legyen, vagy hogy a kenyér jól sikerüljön.

Karácsony éjfelén, éjszakáján fontos szerepet kapott a víz, a tűz, a zajkeltés. A víznek gyógyító és varázserőt tulajdonítottak – még ha egyszerű kútvíz volt is. Az év bizonyos ünnepein, jeles napjain különleges italként fogyasztották vagy mosdottak benne. Hatását azzal is fokozták, hogy pénzt és piros almát dobtak bele. Karácsony éjjelén merítették az ún. aranyos vizet vagy más néven életvizet. A Bereg megyei Fornoson a vízmerítésnek különös jelentősége volt az eladósorú nagylányok számára. A falun kívül egyetlen kút volt, melyet a legények és a lányok éjféltájban fenyővel és koszorúkkal díszítettek fel, és gúzsvesszővel a kúthoz kötötték az ágast. Amelyik lány éjfél után elsőnek oldja fel a gúzst, elsőnek meríti az aranyvizet (melyben hitük szerint Jézus fürdött meg), az megy leghamarabb férjhez – gondolták. Istensegítsen az éjféli miséről hazamenet merítették az aranyos vizet, ebből ivott és ebben mosdott az egész család. Ez a víz egészséget jelentett, mert hitük szerint ebben fürösztötték a Jézuskát.

A víz után a tűz a másik fontos elem, melynek különös ereje lehet karácsony éjjelén. Egyes Vas megyei falvakban nyírfaseprű fáklyákkal vonultak az éjféli misére, miközben a pásztorok ostort durrogtattak, lövöldöztek az ártó, gonosz hatalmak elűzésére. Karácsony éjjelén az égő gyertya összefüggött a házasságvarázslással is. Például Somogyvámoson az eladó lányoknak olyan gyertya fénye mellett kellett az éjféli misére öltözködniök, amely már egyszer lakodalomban világított a menyasszonynak.

A gonoszelhárító zajcsapás ezen az éjszakán a pásztorok feladata volt. A karácsonyi történet pásztorai miatt igen fontos szerepük volt az éjféli misén is. Galgamácsán a pásztorok körbejárták a templomot, mialatt a mise folyt, hogy a gonosz szellemeket, boszorkányokat távol tartsák a zajjal, kürtöltek, trombitáltak, pattogtattak az ostoraikkal.

Az éjféli misén szokás volt egyes székely falvakban, hogy az ének ezen szavainál: „A madarak megszólaltak”, a gyerekek cserépsípokkal madárhangot utánoztak a mise végéig, másutt a férfiak kalitkába zárt csízeket eresztettek ki.

A házasságjóslásra, -varázslásra is alkalmas az éjféli mise körüli időpont. A Luca-napkor elkezdett eljárásoknak (pl. lucaág, almával jóslás, lucacédula, lucabúza) ilyenkor volt a beteljesedési idejük. Az Ipoly menti falvakban az eladósorba jutott lányok szenteltvizet vettek a szájukba az éjféli mise után, s otthon azzal mosták le az arcukat, de nem törölték meg, hogy álmukban majd a leendő vőlegény törölje le. Az éjféli misére menet a zsebükben kukoricát, tökmagot, kölest vittek a göcseji lányok, s a szenteltvíztartóba dobták, hogy amennyi az elszórt mag, annyi kérőjük legyen majd, és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogyan beledobálták.

A karácsony mai, közismert jelképe, a feldíszített fenyő, a karácsonyfa ebben a formájában újabb keletű szokás. Az eddigi kutatások a karácsonyfa-állítást protestáns, német eredetűnek tartják, mely hazánkban a Bécsi Udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el. A Bécsi Udvarban német főúri családok és protestáns művészek honosították meg. Karácsonyfát Magyarországon – a történeti adatok szerint – Brunswick Teréz állított először, 1824-ben, József nádor harmadik neje, Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család 1826 táján, majd Fertőszentmiklóson a Bezerédj család 1834-ben. Jáky Ferenc osli plébános, a gróf Hunyady család egykori házipapja 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a falusi iskolás gyerekei számára.

December 21. Tamás napja

Tamás hitetlen Tamás néven is emlegetett apostol, aki próbával akar meggyőződni Mesterének feltámadásáról (Jn 20, 26 – 29). A népnyelv éppen ezért „hitetlen” Tamásnak nevezi. E köznyelvi szólásként is használatos megjelölés onnan ered, hogy az evangélium szerint Tamás kételkedett Jézus föltámadásában. Távol volt, amikor Jézus a halála után megjelent a tanítványoknak, és amikor a szemtanúk beszámoltak neki róla, azt mondta, csak akkor hiszi el a történteket, ha saját szemével és kezével győződik meg felőlük. Jézus 8 nap múlva ismét megjelent a tanítványoknak, s ekkor Tamás is jelen volt. A Mester felszólította, hogy nyúljon ujjaival a sebeibe, s Tamás úgy is tett. Meggyőződvén, hogy valóban keresztre feszített Mesterével áll szemben, visszatért a hite (Jn 20,24–29). Innen a hajdani magyar szólás: Szent Tamás szolgája vagyok, vagyis akkor hiszem, ha látom. A hagyomány szerint pünkösd után Jézus külön is megjelent neki, és Indiába, a királyhoz küldötte, aki éppen ácsmestert keresett, mert palotát akart építeni. A király tiszttartója és Tamás csodálatosan egymásra talált. Ezért Tamást szívesen választották az ácsok, építészek védőszentül.

Tamásról nem tudunk sokat. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy tömegek már kezdtek visszahúzódni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált, s ebből következtetni lehetett arra, mi lesz Jézus sorsa. Jézus meghívta apostolnak, így Jézus legszorosabb baráti köréhez tartozott - egyike volt a tizenkettőnek, akiket Jézus arra szemelt ki, hogy Izrael tizenkét törzsét képviseljék, s akik már Istennek új népe, a jövendő Egyház voltak. Az apostolok listájában Tamás neve Alfeus fia, Jakab (Mk 3,18), Máté (Mt 10,3; Lk 6,15), illetőleg Fülöp (ApCsel 1,13) mellett szerepel. Az első három evangélistánál tehát, akik egyébként nem is akartak a tanítványokról beszámolni, nincs állandó helye az apostolok listájában.

Jóval nagyobb szerepe van Tamás alakjának János evangéliumában. Szent János megörökítette azokat a vonásokat, amelyek ezt az apostolt minden nemzedék számára, akiknek nem volt módja a Krisztussal való személyes találkozásra, annyira rokonszenvessé, szimpatikussá teszik: Tamás a nem egykönnyen hívő, a töprengő, a kétkedő ember.

Regényes legendáját, indiai viselt dolgait részben az apokrifok alapján a Legenda Aurea adja elő. Ennek nyomán halad az Érdy-kódex is, amelyből nagy terjedelme miatt csak két mozzanatot ragadunk ki. Az egyik az indiai király leányának és vőlegényének megáldása. A király tiszttartója Abanes és Tamás jutának egy városba, hol ott az király mennyegzőt szolgáltat vala ő leányának. Megkeáltatta vala, hogy minden ember, mind lakos, mind jövevény jelen lenne az mennyegzőn... és kéré az király Szent Tamás apostolt, hogy megáldaná az ő leányát és az vőlegényt. És megáldá őket. Annak utána, mikoron ágyasházokban elaludtanak vóna, mindketten igyenlő álmat látának: úgy mint egy szép öltözetbeli király őket megölelgetné, mondván: az én apostolom áldott meg titeket, hogy az erek életben részetek légyen. A régebbi évszázadokban, amikor a legendák világát még a nép is jobban ismerte, Tamás történetének e mozzanata föltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalság házasságszerzőként tisztelje.