1956. NOVEMBER 4. HAJNALI 4 ÓRA

Hazánk, nemzetünk legsötétebb napjának hajnalát, november negyedikét mindig ébren érem meg. Az idén családi tragédiától is sújtva egy szemet sem aludtam. A hajnali négy órát tehetetlen dühvel, könnyes szemmel, zakatoló aggyal szenvedtem át, lepergetve egy belső filmet arról a végzetes napról. Ha valaki azt gondolná, hogy most utólag megjátszom a búsmagyar, aggódó hazafit, nagyon téved. Életem végéig meghatározó, kínzó élményben részeltettek a szó szerint vett Auróra ágyúi.

A debreceni Tóth Árpád Gimnázium humán tagozatú harmadik osztályában Varga Gyula, a kitűnő történész, néprajzos és népművelő volt az osztályfőnökünk, aki kitűnő pedagógusként igaz emberségre, hazafiságra nevelt bennünket. Az osztályunkban egyetlen egy ember sem akadt, aki ne tudta volna, hogy mi történik körülöttünk és nem kételkedett abban, hogy hová kell állnia, mit kell tennie. Gyuszi bácsi óvott attól, hogy valamibe belekeveredjünk, s egy életre lezárjuk magunk előtt az utat, mert mint történész és reális szemléletű paraszt ivadék azt is tudta, hogy mi következik. Arra ösztönzött, hogy figyeljünk, mindenütt legyünk ott, mert életünket meghatározó történeti időket élünk át. Csakhogy a tizenhét éves kor nem az az időszak az ember életében, amikor a jó tanácsot ilyen időkben mérlegelni szoktuk.

Halottak napja

Halottak napja, a régiségben olykor lölkök napja, lelkeknek emlékezete, a küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a szenvedő Egyházról. A szegény szenvedő lelkek üdvösségének ügyét a jámborsági hagyomány a szegények, koldusok istápolásával érezte legméltóbban szolgálni: leginkább, legünnepélyesebben temetés alkalmával és Halottak napján. A szegedi tájon egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már Mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Ez a Mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet délután sírjaikhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. Archaikus felfogás szerint a nap alkonyattól másik alkonyatig tart. Így érthető a halottak estéje elnevezés, amely Mindenszentek napjának estéjét jelenti polgári számítás szerint. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte egy, esetleg két órahosszáig szólnak a harangok. Tápé népének hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor legendavilágában felbukkan.

Halottak napjára

Temető Bogácson. 2013.11.01. fotó: Pintér Tamás
(a képre kattintva megtekintheti a fotógalériát)

Világítunk

[...]

– Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.

– Szombat.

Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.

– Meg kellene emlékezzünk azokról, akik meghaltak.

Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám, talán hogy az én közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett.  A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. […]

– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?

Mondom, hogy a temető északi felében a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Nem voltam ott apó temetésén. Enyeden, a Bethlen kollégiumban ért a halálhíre. Később, amikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.

– Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?

Mindenszentekkor

„ A reggel csendes volt, kicsit ködös, de a fák levelei között élesedő világosság ígérgette a későbbi fényességet. A laza felhőket még a hajnal hagyta a kertek felett, hogy foga ne legyen a hidegnek, mert még nem volt itt az ideje.

A kémények ímmel-ámmal füstölögni kezdenek s a füst úgy megy felfelé, mint Ábelé annakidején, jelezve a jó időt és a jó embereket. Nincs itt semmi baj, de nem is lehet, mert az égi naptárban erre a napra általában ragyogó szomorúság van előírva: közeli ragyogás és távoli szomorúság. Mindenszentek napja ez, amelynek ragyogása átvilágít a holnapba, a tenyerébe hajtott arcú, örök másnapba, a Halottak napjába.

De ez a nap még Mindenszentek napja, s az öregasszony körülnéz az őszirózsák között, amelyekből koszorú lesz. Szép, na! Fehérek, lilák, halványak és elmosódott színűek, mert az őszi nap bágyadt festékes ládájában már csak ilyen színek vannak. […]”

November 01. Mindenszentek

A mindenszentek olyan ünnep, amelyhez a halottakra való emlékezés szokásai, hiedelmei kapcsolódnak. Az 1. sz.-tól kezdődően a keresztény egyházak nov. 1-jén ünneplik. Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.

Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg. Amint a Jelenések Könyve írja (7,9 – 10): Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!”

Természetes, hogy Mindenszentek ünnepét középkori misekönyveink számontartják. Érthető, hogy a bencés Cluny hatására, amely az ünnepet kezdeményezte, a magyar bencések is korán kiveszik részüket a kultusz szolgálatából. Ilyen a pécsváradi apátság Mindenszentek-temploma (1158), a bencés Oszrómindszent (1183), továbbá Németújvár (Güssing, középkor) és Szkalka (középkor) titulusa. Ősrégi a gazdag múltú pécsi Mindenszentek-templom. Nagyszombat a klarisszáké (1255), Bajcs (1283) pedig a pálosoké. Mindjárt látni fogjuk, hogy számos plébániatemplom patrociniuma is a középkorba nyúlik vissza.

Mindenszentek ünnepe és tisztelete igazában mégis a Tridentinummal újjászülető szentkultusz nyomán válik általánosabbá. Monumentális barokk mennyezetfreskóinkon (Győr, Eger) megnyílik az ég, és látjuk a mennyország népét, a minden szentek seregét. Barokk oltárképeink előterében nemzeti szentjeink állanak színpompás díszmagyarban: Csehimindszent (1732, Dorffmeister István).

Bár az ünnep a szentek egyetemes egyességét lelkendezve hirdeti és ezzel az európai közösségtudat kialakításában jelentős része volt, önállóságát, liturgikus rangját azonban nyilván a jozefinizmus lelkipásztori közönye következtében teljesen elvesztette, és gyakorlatilag a halottak napjának vigíliája lett belőle. A mindenszenteki búcsúnap megülése ezért mind a lelkipásztornak, mindpedig a híveknek sok töprengést okoz. Ragaszkodnának a nap ünnepélyes megtisztelése érdekében a summázó jellegű titulushoz, de ugyanakkor már a következő napra gondolnak. Elsorvasztotta a kultuszt az is, hogy Mindenszentek a legújabb időkig pirosbetűs parancsolt ünnep és ezért a búcsúnapot számos helyen előrehozzák Krisztus király vasárnapjára, vagy pedig a következő vasárnapra teszik át.

Október 31.

Farkas napja, reformáció emlékünnep

Wolfgang, magyar megfelelője Farkas bencés, Regensburg püspöke, 971 táján misszionáriusként hazánkban is járt. Boldog Gizellát, Szent István feleségét ő nevelte. Kultusza főleg a XV. század folyamán a felső-ausztriai Sankt Wolfgang bencés apátságból ágazott ki, amely sírja révén búcsújáró hely is volt. Tisztelete az egész német–római birodalmat, de hazánkat is meghódította.

Ausztriában sok helyen az a legenda járja, hogy amerre Szent Farkas vándorolt és megpihent, ott a lába nyomát egy-egy kő megőrizte. Stájerországban azt tartják, hogy az első fejszét ő készítette a jámbor elődöknek. A középkori legenda szerint Wolfgang fejszéjének elhajításával jelölte ki, hogy hol kell templomot építeni. Így érthető, hogy az erdőirtók, famunkások, ácsok védőszentje lett. A jámbor hagyomány szerint ilyen helyre épült maga a híres apátság is. Baltáját itt a főoltárba falazták. A szent hívei a balta apró mását amulettként óraláncon, olvasón viselik. Ezt előbb ahhoz a kehelyhez szokták a búcsúsok érinteni, amely még az övé volt. Állítólagos lábnyomaihoz (St. Wolfgangstritt) több osztrák helyen fájóslábúak zarándokolnak, egy miatyánknyi időre ráborulnak és lábukat odaérintik. Nyoma van, hogy a szemfájósok is tisztelték, bizonyára az evangéliumi szálka és gerenda miatt, amely megakadályozza a tisztánlátást, vagyis az üdvösséghez vezető életet. Ennek eltávolítására alkalmas az ő baltája, vagyis közbenjárása. Névmágiás megfontolásokból a farkasoktól óvakodó osztrák pásztorok is védőszentjükként tisztelik.

Névünnepe már a Pray-kódex naptárában szerepel, tehát az Árpád-kori jámborság előtt sem ismeretlen. Magyarországi kultusza azonban adataink szerint igazában a középkor végén, elsősorban Dunántúl és az egykori Felvidéken bontakozott. Pozsony és Sopron városából tudunk a sírjához való egyéni zarándoklatokról is. Ebben az időben Csehi faluban (Tolna) Drágffy János kápolnát is emeltetett Farkas tiszteletére. A soproni Szent Gyöngy-kápolna egyik mellékoltárát Farkas tiszteletére alapítatta Herb Ulrik soproni polgár (1440 előtt). Nyilván hamarabb épült, mint a bánfalvi Farkas-kápolna. Az oltár 1532-ben átkerült a Szent Mihály-templomba. Ennek oka az volt, hogy a városi tanács a várárok mellett lévő Boldogasszony-templomot a török veszély miatt lebontatta, és így főoltára a Szent György kápolna Farkas-oltárának helyére került. A Szent Farkas-céhbe tömörült ácsok és molnárok, tehát a faművesek nem engedték oltárukat elpusztulni, hanem átmentek vele a Mihály-templomba. Ez a céh egyébként már 1459-ben is megvolt, szabályzatát a városi tanács újra megerősítette (1543).

1956. október 25.

Interjú a Kossuth téri sortűzről Andrásfalvy Bertalannal

A Kossuth téri sortűz az '56-os forradalom máig egyik legkérdésesebb eseménye. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy ki adta ki a tűzparancsot, valamint, hogy pontosan hányan vesztették életüket a „véres csütörtökön”. A sortűzben legalább hatvanegy ember meghalt, mások százon felülire becsülik a halálos áldozatok számát. A meg nem válaszolt kérdések és a fájó emlékek megmaradtak. Andrásfalvy Bertalannal, Széchenyi-díjas néprajzkutatóval, az Antall-kormány kultuszminiszterével beszéltünk.

– Nem szokott az 1956-os élményeiről nyilatkozni. Mi ennek az oka?

Sohasem szerettem ezekről a napokról beszélni, mert az emlékek lázas izgalomba hoznak. Nem jó visszaemlékezni a Kossuth téri sortűz napjára. Viszont szólni kell, mert azt tapasztalom, hogy sokszor téves vagy félrevezető megnyilatkozás van az októberi eseményekről. Természetesen mindenki máshonnan és másképpen látja a dolgokat, mert más eseményeken ment át. Ugyanakkor nem igaz az a felfogás, hogy az ’56-os forradalom csak „a pesti srácok balhéja” lett volna, amint azt egy a változás után magas méltóságot betöltő politikus nekem mondta…

– Ha jól tudom, nem élt akkoriban Budapesten. Hogyan került a pesti tüntetéssorozatba?

Valóban, akkoriban a Szekszárdi Múzeumba dolgoztam, és egy kiállítás ügye miatt utaztam az Országos Levéltárba. Megérkezésem után egy nappal, október 23-án a Műegyetemtől induló diákok tüntető menetéhez csatlakoztam, velük mentem a Bem szoborhoz, majd a Parlament elé. Onnan éjfél felé indultunk el a Rádióhoz, ahol már lőttek. Fegyverünk nem volt. Többedmagammal meg akartuk akadályozni azt, hogy az Üllői út felől a Múzeum kőrútra érkező orosz tankok eljussanak a Rádióhoz. Ezért összekapaszkodva élőláncot alakítottunk előttük. A tankok meg is álltak, nem gázoltak el minket.  Egy darabig szemben álltunk, és farkasszemet néztünk velük, míg egyszer csak megfordultak és elmentek. Kimondhatatlanul örvendtünk, de hamarosan kiderült, hogy örömünk korai volt. Úgy tíz-tizenöt méter után megfordultak és nagy sebességgel nekünk rohantak! A nagy bátorságunk akkor szertefoszlott: széjjelugrottunk, mint a szöcskék. Akkor a tankok odamentek az Astoria kereszteződésébe.

1956 az Érmelléken

(Sass Kálmán, Balaskó Vilmos és Dr. Andrássy Ernő szerepe az érmihályfalvi események tükrében)

Érmelléki szolidaritás

A lengyelországi, kelet-németországi, majd a magyarországi 1956-os forradalom rést ütött a kommunista zsarnokságon. A félelem keltette terrorintézkedéseknek sok tízezer ártatlan, békés ember esett áldozatául: értelmiségiek, mesteremberek, földművesek, katonai vezetők, férfiak, asszonyok, idősek és fiatalok. Romániában politikai összeesküvéssel, rendszerellenes izgatással, államellenes szervezkedéssel és hazaárulással vádolták az elhurcoltakat. A magyarságra ráadásul az önálló Erdély megalakítására való felbujtás vádját is igyekeztek rábizonyítani. Súlyos vádakat koholtak olyan emberek ellen, akikre méltó tisztelettel nézett fel mindenki.
Az 1956. október 23-ai budapesti események hallatán egyfajta reménység lett úrrá az érmelléki magyarságon: hátha a forradalom hullámai átcsapnak Romániába, hátha itt is enyhül a diktatúra szorítása.
1956. október 28-án az érmihályfalvi postás egy magyar nyelvű felhívásra bukkant, melyben ez volt olvasható. „Magyar és román testvérek! Velünk közös harcban vívjuk ki a függetlenséget! Ne egyetek több puliszkát, ne higgyetek a hazug híreknek! Budapest a miénk!” A később nyilvánosságra hozott titkos jelentések alapján tudjuk, hogy a határmenti magyar falvakban a parasztok nagy mennyiségben vásárolták fel az olajat, cukrot, petróleumot, mert az a hír járta, hogy a Partiumban is „hasonló lesz a helyzet, mint Magyarországon”. 1956. október 28-án este Érmihályfalván több, kézzel írott röplapot is találtak még, amelyek azt hirdették, hogy Erdély újra az anyaországhoz fog tartozni. Ennek hamar híre ment, így a román államvédelem megkezdte a kivizsgálásokat. A határmenti falvakban egyfajta szükségállapot uralkodott. Gheorghiu Dej kommunista diktatúrája mindent elkövetett, hogy a forradalom eszméi nehogy megfékezhetetlen méreteket öltsenek, lángba borítva az országot. Természetesen a szervezkedési kísérletek száma megnövekedett. A falakon, kerítéseken, a közintézményeken megjelentek a szocialista rendszert bíráló és elitélő, valamint a magyarországi forradalommal szolidarizáló és Nagy Imrét éltető feliratok.
A román hatalom, illetve a pártaktivisták körében úrrá lett pánik igazolja, hogy ott is veszélyt szimatoltak, ahol az emberek rezignáltan követték a rájuk zúduló szabályokat. 1959. július 17-én, egy bukaresti látogatás alkalmával, Kállai Gyulának, az egyik magyar pártvezérnek, Nicolae Ceauşescu, későbbi román diktátor, kertelés nélkül kijelentette:

„Bennünk nincs semmiféle szentimentalizmus (…) és úgy gondoljuk, hogy nem kell azt kérdeznünk, hogy mit szólna a reakció, hanem együttesen oda kell ütnünk.”

Magyar Nyomok 2.

Avanti ragazzi di Budapest! Előre budapesti srácok!

Az 1956-os magyar forradalom eseményeit az olasz közvélemény is élénk érdeklődéssel és szimpátiával követte. Ahogy Szőnyi Zsuzsa írja, az olasz nép nem feledte el, hogy 1849-49-ben a magyarok Türr István és Tüköry Lajos vezetésével a Garibaldi-féle szabadságharc segítségére siettek.

Minden olasz politikai csoportosulás –természetesen a kommunisták kivételével...- támogatta a forradalmár magyar ifjakat, az eseményeket október 26-án még a parlamentben is megvitatták, melynek eredményeképpen az olasz külügyminiszter, Gaetano Martino kormánya nevében felemelte szavát a szovjet tankok budapesti megjelenése ellen. Beszédét a képviselők állva hallgatták végig, s többször tapssal szakították félbe. A november negyedikén bekövetkezett szovjet beavatkozás után két nappal újabb parlamenti ülésen tárgyalták a fejleményeket. Ennek hatására Olaszország az ENSZ közgyűlésén is felszólalt, ahol amellett, hogy elítélte a szovjetek közbeavatkozását, nemzetközi fellépést is javasolt úgy a Szovjetunió, mint a Kádár-kormány ellen. Az amerikai és orosz fél között, a szuezi válság megoldására kötött hallgatólagos megállapodás azonban a nyugat-európai nagyhatalmakat is passzív álláspontra kényszerítette.

A magyar forradalom híre egész Itáliában szolidaritási hullámot indított el. A politikai pártok, szakszervezetek és különféle más társadalmi csoportosulások sajtónyilatkozatait országszerte követték a tiltakozó megmozdulások, a diáktüntetések. Példának okáért a Giovane Italia nevű, antikommunista diákokat tömörítő szervezet október 25-től kezdve három héten keresztül szervezett tüntetéseket Rómában, melyeken olykor tízezer diák is részt vett. A történeti források szerint ekkor nemegyszer a rendőrségnek is be kellett avatkozni, hogy megvédjék a szovjet nagykövetséget valamint a kommunista L’Unita nyomdáját.

A Vöröskereszt irányításával véradási akciók indultak szerte az országban, s azt gyógyszerekkel, kötszerekkel és élelmiszerekkel egyetemben az olasz honvédelmi minisztérium által rendelkezésre bocsájtott két repülőgéppel juttatták el Bécsen keresztül hazánkba.  A torinói kórház egy tíz orvosból, hat ápolóból és harmincfős segédszemélyzetből álló mozgó elsősegély egységet küldött fővárosunkba, melynek finanszírozását a Fiat cég vállalta magára. A szicíliai régió is részt vett az adományozásban, ők tíz vagon narancsot és citromot küldtek a felkelőknek.

Október 28. Simon – Júdás Tádé

Simon – Júdás, másként Simon-Júda már a magyar középkorban is számontartott kettős apostolünnep. Júdásnak az Iskariótitól való megkülönböztetésül Júdás Thaddeus (Tádé) volt a teljesebb neve. Középkori magyar szóalakja: Tágyás (1211).

Apokrif fogantatású legendáját, az Abgar-kép történetét a Winkler-kódexben olvassuk: mikoron Krisztus predikála Zsidóságba, Jeruzsalem táján, hallván ezt Abagarus edissai király, hogy Krisztus sok csodákat tenne Zsidóságban, Abagarus íra köszenetöt Jézusnak.

Hallottam az egésségökről, kiket orvosságok nélkül és fivek nélkül tész és szóddal vakokat velágosojtasz, sántákat jártatsz, poklosokat vigasztasz, halottakat elevenejtesz, kiket mind hallván te rólad, megtökéllem én lelkömben. És ez kettő közül egy légy, avagy Te légy Isten menyországból, hogy ezöket tészöd, avagy hogy Istennek fia légy, hogy ezöket mívelködöd. Azért kérlek tégödet jó Jézus, ez levél szerént, hogy méltóljál én hozzám munkálódnod és én kórságomat, kit régtőlfogva szenvedök, avagy vallok, meg vigaszjad. Mert az bizonysággal meghallottam, hogy az zsidók ellenöd zugodnak és akarnak ellenködni te ellenöd. Azért jőjj énhozzám, vagyon énneköm egy kis városom, de ékös. Elég leszen mind te neköd s mind énneköm.

De Úr Jézus Krisztus eképpen felele neki: Boldog vagy te, ki énbennem hittél, miért nem láttál. Mert meg vagyon énrólam írván, boldogok, kik engömet nem láttanak és hittenek, de maga azokról melyeket énneköm írtál, hogy én tehozzád mennék, először kell énneköm mindönöket beteljesejtenöm, melyekért én bocsátott vagyok. Annak utánna attól elvétetöm, ki engömet bocsátott. Mikoron én is menyországba fel menendök, bocsátok tehozzád egyet én tanítványim közől, ki tégödet megvígaszjon és megéltessön.

Látván immár azért Abagarus, hogy Krisztusnak színét, avagy személyét nem láthatnája, néminemű képírót bocsáta Jézushoz, hogy uronknak képét, ábrázatát csak írva láthatnája, kit személy szerént nem láthata. De mikort a képíró Krisztushoz jött volna, és Krisztusnak orcájának fényösségétől nem igyeközhetik vala megírnya mi ábrázú, avagy mi szabású Krisztus volna és mint őneki hagyta vala, meg nem írhatá. Látá Krisztus a képírónál a ruhát, vevé és ő orcájához nyomá és eképpen ő szent színét Abagarus királynak az ruhára nyomva küldé.

Visszaemlékezéseim 1956-ra

1. A szabadságharc napjai

1945 elején a Hunyadi Páncélos Hadosztály Sízászlóaljában teljesített rövid ausztriai frontszolgálat és az azt követő öt éves szovjet hadifogság keserves évei után, 1950 végén kerültem vissza a vörös uralom alatt lévő hazámba.

Lassan gördült át a vonat a határon, magunk mögött hagytuk a szöges drótkerítéseket és a magasba nyúló őrtornyokat. Megérkeztünk! Újra magyar földön voltunk, szeretett hazánkban. Örömünkben egymás kezét szorongattuk, és könnyes szemmel ölelgettük bajtársainkat, majd hirtelen rázendítettünk a himnuszra. Mikor e szavakat rebegte sírásra görbült ajkunk, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, eszembe jutott történelmünk, melynek viharában hányszor voltunk leigázva idegen népek által, de mégis sikerült fennmaradnunk. Ezek a szavak, közös sorsunk és történelmünk kovácsolt most egybe minket.

Mikor a vonat teljes hosszában átért a magyar földre, hirtelen megállt. A szovjet határőrök végignézték az egész szerelvényt a kocsik alá bújva orosz emberek után kutatva, akik megunták a hazájukban való életet. Ezután az őrök felnyitották a vagon ajtaját és bekiabáltak azon:

- Doszvidania, vási prigyot! (Viszontlátásra, a tieitek jönnek).

A viszontlátást semmiképpen nem óhajtottuk velük, de elfogadtuk üdvözletüket és vártunk a fejleményekre. Két magyar géppisztolyos katona ugrott fel a vagonba és köszönés helyett így kiáltottak ránk:

- Fogják be a pofájukat!

Egymásnak háttal a vagon közepére álltak és ránk szegezett géppisztolyaikat görcsösen markolva hideg, kifejezéstelen arccal bámultak a megnémult foglyokra. Mi a vagon fenekén ültünk a meglepetéstől lebénulva. Micsoda fogadtatás ez öt évig tartó rabság után a saját hazánkban? A katonák tányérsapkáján kék szalag és közepén az ötágú vörös csillag díszelgett, a magyar nemzeti színek helyett. Ez eléggé lehangoló látványnak tűnt. Később megtudtuk, hogy ezek a katonák a hírhedt ÁVH kötelékébe tartoztak és az állam megvédése volt a feladatuk. Nehéz volt megérteni, hogy a népi demokráciát miért kellett őrizni a néptől? Erre a kérdésre sosem kaptam választ. Viszont megértettük, miért utaztunk zárt vagonokban és rájöttünk arra, hogy saját hazánkban ellenségként fogadtak. A szovjetek amerikai nyomásnak engedve hazaszállítottak, de itthon nem számítottak ránk és nem tudtak velünk mit kezdeni. Ez volt az „Isten hozott” a saját hazánkban, amelyért egy pár évvel ezelőtt kész voltam meghalni. Szótlanul ültem, visszafojtott düh szorongatott és eszembe jutottak az öt évvel ezelőtt történtek, az „első szabad május Budapesten” átélt napjai.

Elindult a vonat és a bezárt ajtók mögött a két katona ránk szegezett géppisztolya és hideg tekintetük kísérte minden mozdulatunkat. Nem sok jót és szépet várhattam a hazámba visszatérve, mint ahogy azt az öreg jósnő öt évvel ezelőtt megmondta.

Október 26. Dömötör napja

Demeter (Démétriosz) a hagyomány szerint a IV. sz.-ban élt, Tesszáliában született s okt. 26-án vértanúként halt meg, mert a pogány istenek tiszteletét megtagadta. Egyik ismert keleti ábrázolása a piros lovon ülő vitéz, aki dárdájával a földön fekvő pogány katonát szúrja át. Népszerűsége a bizánci kereszténység hatásterületével és szentjeinek kultuszával függ össze. Mo.-on a XI. sz.-tól követhetjük nyomon tiszteletét. Az ország keleti felében elsősorban Dömötör volt a pásztorok patrónusa. Dömötör napját juhászújévnek is nevezték, mert sokfelé ezen a napon számoltak el a juhászok gazdáikkal, meghosszabbították vagy megszüntették a szolgálataikat. Dömötör a keleti egyháznak kedvelt szentje. Katonatisztként Tesszáliában szenvedett vértanúhalált. Ünnepe már a Pray-kódex kalendáriumában szerepel. Tiszteletének hazai terjedését az is elősegítette, hogy a későbbi magyar föld szülte:
 
In hac valle miseriae
Et in terris Pannoniae,
Ex alta stirpe Graeciae:
Nascitur Demetrius.

Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) 1057-ben még állt a Demeter-székesegyház. A szegedi Demeter-templom a 12. sz.-ban épült. 1474-ben Mátyás király is részt vett Dömötör (Demeter) napján Szegeden az ünnepségeken. A Hortobágyon az egykori Hort faluban a 14. sz. elejéig állt a Demeterről elnevezett templom.

Visszaemlékezéseim 1956-ra

2. A menekülés

Sűrű, tejszínű, ködös reggelre ébredtem 1956. november nyolcadikán. Hárman jöttünk össze a megbeszélt helyre és indultunk el utunkra, melynek végét magunk sem láttuk. A szovjet rabságban mindig az a vágy égett bennem, hogy hazámba, otthonomba visszatérhessek egyszer. Éppen öt év elteltével, mint egy üldözött vad, alig vártam, hogy elhagyjam most azt. Egy szál ruhában, a bicikli kormányára akasztott zacskómban fél vekni kenyérrel indultam el a kétszáz kilométeres útra. Búcsút sem vettem anyámtól, testvéreimtől, a családtól, jobbnak láttam elkerülni azt. Valami belső erő kergetett egy békésebb, egy szabadabb életre. A barátságtalan, ködbeburkolt Duna útról, Felsőgöd fő utcájáról az országútra tértünk le. Némán tapostam a bicikli pedálját az ismeretlenbe vezető utam első kilométerein, mikor eszembe jutottak Reményik Sándor, erdélyi költő versének sorai:

„Eredj, ha tudsz. . .

Eredj, ha gondolod,

Hogy valahol, bárhol a nagy világon

Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj. . .

Szállj, mint a fecske, délnek,

Vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.”

Esztergom megyei helynév magyarázatok II.

Ezen kisded megyéből, mely törvénykezésileg csak két járásra van osztva az eddig közlött helynév magyarázatok gyarapítására, gyűjteményünkből még a következőket közöljük.

Búcs helység. Nevét némelyek szerint Búcsú vitéztől kapja, mások szerint pedig azon körülménytől, hogy itt Búcsújáró hely volt.

Csév helység. Lenkey szónyomozása szerint, Csév-cső-árok, régen Vízfogó. Ezen hely vagy árokkal volt körülvéve, vagy gazdászati szempontból cseves-csöves vetemények helye volt.

Dágh helység. Régi hely, rómaiak alatt itt állott Quadriburgum nevű erőd. A hely nevét némelyek a zsidóból származtatják, jelentése: hal, és itt halastó létezhetett. Magyarban Dagh-dagály emelkedettség, és így ezen helyen dombos, hegyes vidéket kell keresni.

Ebed helység. Régi hely, említi már egy 1378-ban kelt oklevél. — Monda szerint ahol a király és királyné átutaztak, ott a népnek ingyen ebéd adatott, ezen hely is egy alkalmi ebéd emlékezetére neveztetett el. - Megerősíteni látszik ezen mondát Stephán V. A. 1271. Nyelvészi szempontból is Ebéd - Evés, a szóban a d. betű az ragaszték, mely a határidőt jelzi, melyben az evés történik.

Október 21. Orsolya napja

Orsolya és a Tizenegyezer Szűz, másként Virgines Colonienses, Kölner Mägde, azaz Kölni Leányzók legendája egyike a középkor legköltőibb, mesei szépségű olvasmányainak, amely főleg Északnak szakrális művészetét is elragadó alkotásokra ihlette. Köln (Colonia) egyik védőszentje.

Temesvári Pelbárt szövegét követve, az Érdy-kódex (1514) legendája elmondja, hogy Orsolya Britannia keresztény királyának volt szép; jámbor, okos leánya, aki szűzi életre szánta magát. Ursula, azaz „medvécske” neve nyilván még totemisztikus eredetű. A legenda szerint azonban azért választották szülei, hogy amint Dávid király a nagy medvén, úgy győzedelmeskedjék ő is az ördögön.

Anglia pogány királya hallva a leányról, megkérte fia számára. Orsolya ahhoz ragaszkodott, hogy az királyfiú ő atyjával tíz szépségű szüzeket küldenének neki nyájasságára és mindenik mellé ezer-ezer szüzeket győjtenének. Annak utána szöröznének hajókat az tengörre, hogy három esztendég a szűzekkel az tengeren járván tisztölhetné és szentölhetné meg az ő szüzességét, és hogy az három esztendő alatt az királynak fia megkeresztölködnék, és az szent hitöt megtanulná.

Orsolya abban reménykedett, hogy kérését nem tudják teljesíteni. A pogány király mégis összegyűjti a lányokat és Orsolyához küldi, sőt mindenfelől azért hallván Úristennek malasztját, sietnek vala egyesülni a szent seregköz paraszt urak, egyházi népek. És aki keresztyén nem volt volna, azonnal kész vala megkeresztölködni. Mikoron azért mind egybegyűltenek volna, kelének az tengörre, és eredének Rómában. Hogy kedég nagy Koloniában jutottanak volna, neki jelenék Istennek angyala Szűz Szent Ursola asszonynak és megjelenté őneki, hogy mikoron teljes számmal megtérvén, esetég odajutnának, mártíromságnak koronáját veendők volnának. Mikoron azért az szent angyalnak igazgatása miatt bejutottak volna Rómában, Szent Ciriacus pápa nagy eremmel és tisztességgel fogadá őket… És azon éjjel álmában megjelenté az jámbor pápának, hogy őneki es velök kellene mártíromságot szenvedni.

Esztergom megyei helynév magyarázatok I.

Ezen kis megyének, mely alig áll egy pár járásból, helyneveit abc rendben csak úgy lehetett összeállítani, hogy az eddigi megyei rendszerek szerint - mint Fényes tette geographiai szótárában - szedtük össze a helyneveket. Kísérletnek kérjük tekinteni adatainkat, és ha a Schematismusok mást mondanak, a kiigazításokat elvárjuk.
„Ogni principio e difficile” mondja az olasz, így a helynévmagyarázat kezdete is nehéz munka, melyhez aki hozzájárul helyes nézeteivel, az e téren mint úttörő tekintheti magát. Fel! Fel! Értelmezzük a helyneveket.

Árpád-vára Dömös helység határában van egy rom, melyet a nép Padvárnak nevez, erről a hagyomány az, hogy Árpád a honalapító egyik erőssége itt állott és az nevét viselte. A nép most a romokat rövidítve Padvárnak nevezi.

Basaharcz Szőlőhegy Maróth helység határában. Nevét onnét kapta, hogy 1500 végével itt 10000 magyar vívott életre-halálra csatát a budai basa seregével, melynek nagyszámú török és maga a basa is áldozata lett. Innen a hely a Basaharcz nevet vette fel.

Csolnok helység. Hegyes vidékében maga a helység csónak alakot képez, régi hely levéltári adatok szerint fenn állott már 1271-ben.

Dömös helység. Duna mellett erdős helyekkel kerítve Dömös-Tömös oly hely, mely természetes tömör földdel bír. Híres volt egykori vára mely Árpád vár neve alatt ismeretes. Említi mint régi helyet Fejér Cod. dip. Tom. V. Vol. III. pag. 49.) Egy vers róla:

Ott az Árpáshegynek szellős tetejében
Elrejtve az erdők enyhe sötétében,
Állt a dömösi vár az ős hajdan korban
Díszes tornyaival királyi pompában.

Október 20. Vendel napja

Az egyház a Vendel legenda szerint a VII. századi ír királyfi emlékét ülte meg okt. 20-án. A királyfi Rómába zarándokolt, ahol remetéskedett, majd egy birtokoshoz szegődött és annak a nyáját őrizte. A legenda adott alapot arra, hogy a pásztorok védőszentjévé választották. Ha állatvész ütött ki, azt mondták, hogy Vendel viszi az állatokat.

Vendel, Tiszapüspökiben Vendelénusz, a Schwäbische Türkei németségének ajkán Vendelini, Vendilini, a jószágtartó gazdák, továbbá pásztorok, főleg juhászok védőszentje. Legendája szerint ír. Selzer szerint frank származású. Csak a mesébe hajló hagyomány teszi meg királyfinak: Rómába zarándokolt, majd a Rajna-vidéken remeteként legeltette egy uraság nyáját. Itt állítólag apátként halt meg a VII. század legelején. Ereklyéit St. Wendelin városa, egyúttal híres búcsújáróhely, a Saar-vidék szakrális súlypontja őrzi.

Wolfgang Jacobeit szerint Vendel az idők során lett a táj helyi védőszentjéből a jószágnak és pásztoroknak patrónusa. Régi attribútumát, a zarándokbotot a hívek és nyomukban az ikonográfiai ábrázolások pásztorbotnak értelmezték, megfelelő legendát is költvén hozzá.

Vendel tisztelete hazánkban csak a XVIII. században bukkan föl a délnémet barokk hatására, közvetlenül pedig Padányi Bíró Márton (1696 – 1763) veszprémi püspök kezdeményezésére, aki mindjárt említendő könyvében megjegyzi, hogy „nem igen régen érkezett Országunkba”. Kultusza talán a nyugati birkafajták meghonosításával is összefügg, amelyeknek eleinte bevándorolt pásztoraik is voltak. Kétségtelen az is, hogy a Mariahilf mellett éppen Vendel a század hazai német paraszt kolonizációjának legjellegzetesebb patrónusa, szimbolikus útitársa. Ezt a Schmidt és Koppers iskolájához tartozó Selzer is jogosan hangsúlyozza.

Vendel a magunk ismeretei szerint Lénárddal együtt először azon a fogadalmi képen látható, amelyet Kőszeg katolikus polgársága az 1746. évi jószágvész idején a röjti csodatevő Szűzanyának ajánlott föl. Korai Vendelnek a gutaházi Cicelle-templomban látható barokk képe is: amíg a szent imádkozik, a nyájat angyal őrzi.

Padányi Bíró Mártonnak Vendelről írott, németből törzsökös magyar szellemben átdolgozott életrajza elmondja, hogy a vendely a mi Magyar nyelvünkön olly hitván alá-való közönséges faedény, mellyben vajat, túrót, vagy sajtot szoktak a marhás nagy juhos Gazdán és Gazda-asszonyon tartani. Minden ember Szent Jóbnak ama mondása szerént: nem úgy fejnél-e engemet, mint a tejet és nem úgy óltottál-e meg, mint a sajtot? (Jób 10,10). Illyen vendely, illyen hitván, büdös, és utálatos edény az ember.

Szent Wendely is, aki olly sok esztendőkig Fejőgulyás és Juhász vala, illyen alá-való hitván vendely edénynek tartotta, állította magát lenni és ennyire megvettetvén, s meg-alázván magát, talán még a neve-is, hogy tudniillik Wendelynek neveztessék, innen vehette eredetit.

Október 18. Lukács evangélista

Lukács evangélista, Pál apostol útitársa. Megtérése előtt művelt pogány orvos volt. Régi jámbor hagyomány szerint ő lett volna az egyik emmausi tanítvány. Legendáját folklór mozzanatok nélkül az Érdy-kódexben olvassuk.

Lukács táblaképét ott látjuk Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišska Kapitula) Szent Mihály-oltárán (1470) a többi evangélista társaságában. Talán Máriát rajzolja Muzsna (Meschen, Mojna) egyik táblaképén (1521). Oltármestersége volt a győri és nagyváradi székesegyházban (1486), Sopron középkori ispotálytemplomában.

Gótikus faszobra a többi evangelista társaságában az eperjesi Szent Miklós-templom Mária-oltárán (1490), szimbóluma Medgyes (Mediasch, Mediaş) főoltárán (1420), önállóan a kassai székesegyház Szent Fülöp-oltárán (1510).

Lukács evangélista tisztelete hazánkban mindig virágzott, de nyilván naptári helye: Gál, Vendel, Orsolya, Dömötör, Simon-Júdás jelesebb ünnepének közelsége miatt igazában mégsem tudott kibontakozni. Középkori patrociniuma nem ismeretes előttünk. A barokk időkben is ritka, és elsősorban nyilván az építtető kegyúr keresztneve miatt esett rá a választás.

Október 17. Hedvig napja

Hedvig (legújabban okt. 16) középkori magyarsággal Adviga, Hadvig.

A meráni grófok családjából származott (1174 – 1243) és így rokonságba került az Árpádházzal is. Testvére volt II. András feleségének, Gertrudnak, tehát a mi Szent Erzsébetünknek nagynénje. Henrikhez, Szilézia és Krakkó hercegéhez ment férjhez. Hat gyermeke született, utána urával együtt megtartóztatást fogadott. Szilézia patrónája.

Tisztelete a rokonsági kapcsolatok és földrajzi szomszédság révén, főleg régi hazánk északi részeire is átsugárzott. Egykorú kultuszának bizonysága, hogy Nagy Lajos kisebbik leányának, Lengyelország későbbi jámboréletű királynéjának, Hedvignek is ő volt a védőszentje. Keresztnévként mégsem vált a magyar nép körében általánossá.