Augusztus 10.

Szent Lőrinc

Szent Lőrinc életéről semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk. II. Sixtus pápa diakónusa volt, ennek halála után az egyház kincseit rajta követelték: a szegényeket vezette a bíró elé. Tűzhalálra ítélték, elevenen sütötték meg († 258). A máglyán siratta a bűnös világot, könnyek csordultak ki a szeméből. Nyilván innen van, hogy a névünnepe táján hulló csillagokat az óangol néphagyomány Szent Lőrinc könnyei néven is emlegeti.

Egy hagyomány nagyon fontos történeti adatokat őriz: Egészen a IV. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. Ezt a két adatot tehát - halála dátumát és a vértanúság helyét - mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk.

Lőrinc mint diákonus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát.

Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön.

Lőrinc nevéről a Legenda Aurea nyomán az Érdy-kódex így elmélkedik: Bódogságus Szent Lőrinc méltán nevezteték ez nemes vitézlő nevezettel mint Krisztus Jézusnak jeles és bajvívó erős vitéze, imez hét okáért. Elészer, miképpen az borostyán soha meghervad, de koronkéd zöld, azonképpen Szent Lőrinc vitéz mind holtig testében, lelkében szeplőtelen tisztaságot és szüzességöt tarta. Másodszor az borostyán nagy illatú ő virágozásának idejin. Azonképpen Szent Lőrinc vitéz nagy szép illatú példát hagya ő ifjúságának virágozatjában: az szent hitben és türelemben való erősségöt. Harmad jószága az borostyánnak, hogy követ megtör emberben, azonképpen Szent Lőrinc vitéz megtöré emberekben az kemény szíveket ő szent prédikálásának ereivel. Negyed jószága, hogy siketöknek használ. Azonképpen Szent Lőrinc vitéz nagy sokaknak megépöjté hallását az igazságnak kijelentésével. Ötöd jószága, hogy mennyütéstől nem fél, azonképpen Szent Lőrinc vitéz megoltalmazá az ő ájotatus szolgáit az erek kárhozatnak félelmétől. Hatod, mert az borostyán vitézködésnek diadalma és koronája, azonképpen Szent Lőrinc vitéz méltán nevezteték ezen nevön, mert ő lén az nagy erős vitéz, ki mind lelki, mind testi, mind ezvilági hatalmas ellenségit meggyőzé. A hetedik ok elmaradt.

Lőrincet a középkorban részben legendája nyomán, részben nevének értelmezéséből támadt megfontolások alapján védőszentül tisztelték a szegények, a könyvtárosok (mert az Egyház könyveinek is ő volt a gondviselője), a tűzoltók és a tűzzel dolgozó pékek, cukrászok. Oltalmul hívták égési sebekről, lázról, zsábáról és szemfájásról. Ünnepe a parasztságnál, gazdasági és időjárási emlékeztető nap.

E kiterjedt képzetkörnek a mi néphagyományunkban már csak töredékei élnek. Templomtitulusaink, ikonográfiai maradványaink azonban Lőrinc hajdani hazai tiszteletének virágzásáról és nyilvánvalóan európai kultuszösszefüggésekről tanúskodnak.

Lőrinc napját Szent László törvénye a kötelező ünnepek közé sorozza, középkori misekönyveink számontartják. Feltűnő azonban, hogy egyik, XIV. századból származó pozsonyi misekönyvünk e napon Ezekiel prófétáról emlékezik meg, pedig a városnak ebben az időben már Lőrinc-temploma is volt.

Lőrinc nevére szentelt legrégibb egyházunk az esztergomi plébániatemplom (1008? 1202). Ezt követi Pozsony (1311), Pápóc (1363). Hájszentlőrinc (1436) a premontreieké volt. A pálosok leghíresebb kolostora Budaszentlőrinc (1304): Lőrinc pálos rendfőnök a maga védőszentjéről nevezte el. A magyar későgótika remekműve volt. Nagy Lajos és Mátyás király itt talált lelki magányra, pihenésre.

Lőrincet ott látjuk Bakabánya (Pukanec, 1490), Bártfa (1460, 1505, 1524), Csegöld (1491), Dubrava (Liptó, 1510), Kassa (1440), Malompatak (Mlynica, 1480), Nagyekemező (Prostea Mare, 1480), Szászbogács (Bagaciu, 1518), szárnyasoltárain, rendesen István vértanú társaságában. Dicsőséges Szent Lőrinc – írja tovább az Érdy-kódex – Szent István protomártirnak utána mind az több szent mártiroknál első helyet tart, hit megbizonyojtna ez négy okokkal. Elészer ő mártiromság szenvedésének helyes voltával, mert Rómában szenvedett olyan fővárosban. Másod, mert ő prédikálásának okáért szenvedett. Harmad, mert szent alamizsnának osztogatásáért szenvedett. Negyedszer, az nagy mártiromság szenvedésének fölötte való méltóságáért, kit ellyen nagy tisztösséggel ül Anyaszentegyház mindez széles világon, mind ő böjtivel; ki egyéb mártiromoknak nem lelettetik.

Augusztus 07.

Szent Donát

Donát, népünk ajkán olykor Dónát, Dónátus, a szőlősgazdák, szőlőskertek védőszentje. Különösen villámcsapás, jégeső eltávoztatásáért szoktak hozzá könyörögni.

Donát vértanú valószínűleg ókeresztény püspök, esetleg katona volt. Egy napon – írja Illyés András – Misét mond vala, és a népet áldoztatja vala. A kehely, melyben a Krisztus vérét szentelé, üveg volt. Némely pogányok reá jövén eltörék azt. Ez istentelenség igen visszatetszék Szent Donátnak, amint a több jelenlevő keresztényeknek is. A szent püspök egybeszedeté az öszverontott kehelynek darabocskáit, és azokat az oltárra tévén imádkozék: és a darabocskák egybeforradának, és a kehely egész lőn, mint azelőtt. Ezt a csudát Szent Gergely írta meg. Hogy pedig csap könyörgésivel az öszverontott edényt egésszé tette, a bálványok tiszteletétől ötszáz pogányoknál többet megtérített. Azonkívül többen megtértenek, midőn látták, hogy a szent püspök könyörgésére a száraz föld megvizesedett, egy csöpp esső az égből nem jövén.

Donát sajátos hivatásához a barokk időkben jutott. Amikor ereklyéit Rómából Németországba, a Rajnavidékre, Münstereifel várasába hozták (1652), a kísérő papot villámcsapás érte, azonban semmi baja nem történt. Ezt Donát közbenjárásának tulajdonította. A német hagyomány kialakulásához nyilvánvalóan a névetimológia (Donner) is hozzájárult. Kultusza a rajnai borvidéken gyorsan kibontakozott. Elterjedt hazánkban is a jámbor szokás, hogy az elemi csapások elhárításáért hozzá könyörögtek, sőt névünnepén körmenettel is megtisztelték.

Legkorábbi tőlünk ismert hazai említése Csepreg hegykönyvében (1676), amely megtiltja, hogy ünnepén kint tartózkodjanak a szőlőkben. Nyilván azért, hogy a részegséggé fajuló áldomásivással ne veszítsék el Donát pártfogását. Kőszeg Donát-kápolnája úgy épült, hogy a hívek a hegyre keresztbe tett két téglát hordtak föl a mestereknek. A szent barokk oltára áll még a helybeli szép Kálvária-templomban is.

Szobrot, képet, kápolnát találunk, legtöbbször a tiszteletére szentelt haranggal együtt Buda, Dunabogdány, Sződ, Zsámbék, Pécs, Karancs (Hercegszöllős mellett), Komló, Székesfehérvár (1733), Piliscsaba, Csókakő (1772, templom), Várpalota, Balatonlelle (1754), Szentgáloskér (1749), Igal, Kishegyszöllő (Látvány határában), Baráti (Buzsák határában), Somogyszil. A balatoni borvidéken Barihegy (Vörs határában), Badacsony, Lelle, Gyulakeszi, Lesencenémetfalu, Tapolca, Rezi, Szentgyörgyhegy, északabbra Nyúlfalu (Pannonhalma mellett), Sopronhorpács (1775, Széchenyi-család), Fertőszentmiklós, Csorna (XVIII. század). Másfelé: Eger, Eperjes, Erdőd (Ardud), továbbá Gyorok (Ghioroc, 1779), Lugos (1758). A felsorolás természetesen nem teljes. A kultusz elterjedése a jezsuita barokkal, illetőleg a tőle ihletett főúri jámborsággal függ össze.

Augusztus 06.

Urunk színeváltozása

Urunk színeváltozása, Transfiguratio, az Érdy-kódexben Úr színe változatja, a Müncheni-kódex naptárában Úrnak megváltozása, Jézus táborhegyi színváltozásának ünnepe.

Jézus Pétert, Jakabot és Jánost maga mellé véve egy magas hegyre mentek. Ott elváltozott előttük, egész alakját a benne rejlő isteni erő sugározta át. Tehát a színeváltozás tulajdonképpen Jézus isteni dicsőségének felragyogása emberi testében még a feltámadás előtt. A Szentírás a színeváltozást nem Jézus Krisztus misztikus élményeként, hanem a tanítványoknak adott kinyilatkoztatásként írja le (Mk 9,2-7;Mt 17,1-9; Lk 9,28-36; 2Pt 1,16-18). Hatására megvilágosodott számukra Jézus rejtett isteni méltósága.

Ennek a titoknak liturgikus megünneplése már a 7. században megtalálható.

Melyik a legszentségesebb zsinat, Kontziliom? – kérdezi Bod Péter. Meg is felel rá: A melly gyűjtetett a Tábor hegyén; a melly mind válogatott Személlyekből állott. Jelen vólt ott a Kristus akiben nagynak a tudománynak minden kintsei. E Világról három választott Férjfiak: Péter, Jakab, János. A más Világról két nevezetes Szentek: Tőrvény-adó Móses, a ditsőséges Próféta Illyés. Az Ég megnyilatkozott, a Szent Lélek fényességben megjelent, az Atyának szava hallatott: Ez az én szerelmes Fiam. Bóldog Kontziliom az, a mellynek Presese (elöljárója) a Kristus, szolgál benne s Adsessor Móses, Illyés, Péter, Jakab, János, és az Atyának Igéje hallatik.

A napot, a Táborhegyen épült három bazilika felszentelésének ünnepét egyébként az első keresztény évezred végén kezdik számon tartani.

Az ünnep tehát a keleti egyházból került át a latinba. Henszlmann Imre tudósítása szerint Bátmonostor barokk temploma előtt állott (1872) egy római kőmaradvány, nyilvánvalóan az itteni középkori bencés apátság része. Egyik oldalán Victoria istenasszony pálmaággal a kezében, a másik oldalán pedig Urunk színeváltozásának domborműve: az ülő Krisztus az imádkozó Mózes és Illés között. Ez nyilván még a keleti egyház ikonográfiai hatása, illetőleg emléke. Tudjuk, hogy Bács, Bácska az Árpád-kor elején még őrzött bizánci vonásokat.

Hazánkban helyi ünnepként már a Szelepchényi-, majd a Pray-kódex misenaptárában, de későbbi liturgikus könyveinkben is mindig szerepel.

Maga az esemény a kassai székesegyház főoltárának Jézus életét ábrázoló táblakép-sorozatában, továbbá Zalaszentbalázs barokk faszobor-töredékében is föltűnik. Ez utóbbi nyilvánvalóan a falu szőlőkultúrájára is emlékeztet.

Az ünnepet III. Kallixtus pápa a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetére tette az Egyházban egyetemessé. Ez Kapisztrán révén a franciskánus obszerváncia dicsősége is. A Táborhegyen megdicsőülő Salvator oltalmába helyezte magát a magyar szalvatoriánus provincia. Az emlékezetes déli harangszót az újabb kutatás „kultúrtörténeti illúziónak” tekinti, ez azonban a hagyomány tisztességét nem érintheti.

Augusztus 05.

Szent Emid

Szent Emid, (Emigdius, Emygdius, Emőd) Ascalum (Asconi Piceno) püspöke, aki 300 körül élt. Pogány családban született. Szülei akarata ellenére megkeresztelkedett, majd Milánóba menekült, ahol társaival, Euplusszal, Germanusszal és Valentinusszal Maternus püspök pappá szentelte. Később püspök lett és Ascalum-ba ment. A város lakói ősidőktől kezdve patrónusuknak tisztelték. 1703-ban földrengések pusztítottak Itáliában, Ascalumot azonban elkerülték. A lakosság ugyanis három hónapon át böjtölt, imádkozott, vezekelt, hogy az Úr Emigdius érdemeiért vegye oltalmába. Ennek köszönhetően a földrengések ellen közbenjáró szentek egyike. Harminc éves korában, 309-ben Diocletianus császár keresztényüldözése által szenvedett vértanúságot, ezért fiatalon és püspöki ornátusban ábrázolják. Lefejezésének napján, augusztus 5-én tartják ünnepét.

Hazánkban is segítségül hívták, így a komáromi földrengés (1763) idejében, de máskor is. Az 1763-as magyarországi földrengés epicentruma valahol a Komárom–Győr vonaltól északra lehetett. A feljegyzések tanúsága szerint Ácson és Bábolnán is pusztított a katasztrófa, s ekkor dőlt romba a zsámbéki bazilika is. A legnagyobb károk Komáromot érték: 63 ember vesztette életét, 120-an sebesültek meg, az épületek egyharmada romhalmazzá vált, 7 templom ment tönkre.

Győrben szintén jelentős károk keletkeztek, s egy ember meghalt. Több elő- és utórengést is feljegyeztek. A pusztítás viszontagságait egy helyi karmelita szerzetes naplója örökítette meg. Az ottani lakosok a további károk elkerüléséért, hathatós védelemért fordultak a szenthez, s ezért kérték közbenjárását. Óbuda földesura, gr. Zichy Miklósné Berényi Erzsébet az 1763-as, Budát elkerülő földrengés emlékére és Néri Szent Fülöp tiszteletére emeltetett szobrot.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905.

Augusztus

„Meleg dél van itt kinn a mezőben.

Rakja a nap a tüzet erősen,

Meleg dél van, meglippen a madár,

A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.”

(Petőfi Sándor: Meleg dél van…)

Ház és udvar. A magtárt rendbe hozzuk, zsákokat, ponyvákat szintén. Ekét, fogast, vetőgépet stb. szintén szemügyre kell venni s rendbe hozni.

Szántóföld, rét, legelő. Hordás, cséplés folyik, gabona rostáltatik, az ugarlás bevégeztetik. Repczét és takarmányrozsot már e hó végén vethetünk. A legelőn a jószágnak tiszta vízről gondoskodjunk.

Állattartás. Hogy a legyektől az istállót lehetőleg megtisztítsuk, sötétítsük el azt s ha lehet, csináljunk jó erős légvonatot, mikor az állatok nincsenek benn, ez legjobban kihajtja a legyeket. Reggel és délután a különben istállózott marhát is hajtsuk ki mozogni tarlóra vagy lekaszált rétre, csak a delet töltsék árnyékban. Sertéseket hízóba fogjuk, eleinte gyenge moslékkal tartván csak őket, hogy gyomruk előkészüljön a hízó-takarmányra. Fürdőjük azonban úgy a hízóknak mint a süldőknek legyen.

A rámás csizma esete

Elbeszélésünk idején a rámás csizmát még csak híréből ismerték a Palóczföldön. Apraja-nagyja bocskort viselt, vagy akinek éppen módjában állott, sarut húzott. Csak Lóczon kezdett az újabb fajta lábbeli divatba jönni s a bíró, meg a törvénybíró, ha a megyeházhoz hivatalosak voltak: fényesre kikefélt kordován rámás csizmában, kék mándliban jelentek meg.

Bántotta ez a szomszédbeli rimócziakat s föltették magokban, hogy minden áron szert tesznek ők is egy pár rámás csizmára. Jaj de hogyan? Mikor Tőke Tamás rimóczi remekes csizmadia és czéhbeli atyamester hat forint nyolcz garason alul nem szabja párját. Mindegy, a rámás csizmának meg kell lenni, ha másképen nem, kerüljön ki a község kasszájából, de a bíró meg a törvénybíró ezután rámás jószággal járuljon a vármegye színe elé. Ha aztán a dolgukat elvégezték, odahaza vessék le, majd a polczra teszik, míg megint szükség lesz rá.

Július 31.

Loyolai Szent Ignác

Ignác vagyis Loyolai Szent Ignác (1491 – 1556), a Jézus Társaság alapítója. Tiszteletét elsősorban természetesen rendje terjeszti.

Ignác, eredeti nevén Iñigo López de Loyola, 1491-ben született egy baszk nemesi család sarjaként. Habár nem volt hivatásos katona, a spanyol király felhívására hadba indult, mint lovag. 1521 pünkösd vasárnapján Pamplona várának védelmében súlyosan megsebesült egy francia ágyúgolyótól. Az egyik lába azonban rövidebb maradt a másiknál. Hosszú ideig otthon kellett feküdnie, loyolai kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél, és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került.

Szerzetesi fogadalma előtt sokáig katonáskodott, a mórok ellen harcolt. Ebből is érthető, ha híres lelkigyakorlatos könyvében a két zászló: a jó és rossz, a kegyelem és kárhozat lobogója alatt háborúskodók küzdelméről szól. Ezeknek hatására a katonák különösen tisztelték. Ebből a hódoltság idején még a törökök is kivették a részüket. Egy 1667-ből való kassai följegyzés szerint Ignác az egri törökök között is csodát tett, akik ezért képét tiszteletben tartották, és török módon díszítették. A helyi hagyomány erejére vall, hogy az egykori egri császári és királyi 60. gyalogezred zászlaján szintén Szent Ignác oltalmazta a regimentet.

A gyöngyösi jezsuitáknak a szent ünnepén tartott körmenetét néhány előkelő török is tisztelettel nézte végig.

Jellemző az is, hegy Temesvárott a XVIII. században újjáépített várfalnak Ignácbástya (Ignatus-Bastion) volt a neve. Szent Ignác szobra egészen 1785-ig várvédő célzattal ott őrködött Buda főterén. Csak a felvilágosodás türelmetlensége távolította el és állította helyére Pallas Athene szobrát.

Ignác képét a budai szobák ajtajára, házak kapujára is kifüggesztették. Úgy vélték, hogy elűzi a sötétség hatalmait, a képzelgéseket, kísérteteket, rontásokat.

Július 30. Abdon és Szennen

Abdon – Szennen ókeresztény vértanúk: előkelő perzsa ifjak, akik hadifogolyként kerültek Rómába. Itt a keresztények kiváltották őket. Térítettek Spanyolországban, majd Diocletianus idejében (304) vértanúhalált szenvedtek.

Tiszteletük főleg a középkorban Francia- és Spanyolországban virágzott. Oltalmukat jégeső, sáskajárás ellen kérték. Ez a nyár természeti csapásait elhárító patronátus nyilván kalendáriumi helyükkel függ össze.

Abdont és Szerment már a magyar középkorban is számontartották. Ünnepük liturgikus kalendáriumainkban benne van. Tiszteletüknek bizonysága a gömöri Almágy (Gemersky Jablonec) magyar falu máig élő patrociniuma (1332).  Éppen erről a tájról, Rozsnyó vidékéről  jegyezték föl, hogy Abdon és Szennen napjára virradóra, napkelte előtt ezt kell írni a ház, kamra, istálló, pince szemöldökfájának belső oldalára: Abdon mindenféle csúszómászó állatok! A másik Abdon-napig mindenféle „csintalan” állat és féreg kipusztul a ház tájáról. Hajdanában Gyöngyöspata asszonyai is számontartották, homályosan még emlékeznek rá. Az udvarhelyi és csíki székelyek úgy vélik, ha a fát Abdon és Szennen napján megkongatják, akkor kialszik, kipusztul.

A német és nyomában az eddigi magyar kutatás a nap népi hiedelemvilágát német abtun „letenni, abbahagyni, végetvetni” igével hozza a hasonló hangzás alapján kapcsolatba. Ezt Almágynál a szomszédos középkori német települések még magyaráznák, bár megfelelő környező szász párhuzamokat nem ismerünk. A székely adat azonban talán középkori liturgikus hagyaték. Nyomatékosan kell tehát utalnunk a latin országokban kialakult patronátusoknak német közvetítés nélkül, esetleg vallon telepítésekből eredő átvételére.

Forrás:Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM II. Szent István Társulat, Budapest, 1977. 120.

Régi szegedi esküvő

A múlt században a szegedi fiatalságnak addig nem illett házasodnia, amíg gyalogszerrel meg nem járta a radnai búcsút. Ha legény házasulandó sorba ért, élettárs után kezdett nézni. A kiválasztott lánnyal el-elment a tánchelyre, bálba is. Jellemző, hogy a lányt a legény becsületére bízták, sohasem volt idősebb nőkísérője. A megesett lány mégis olyan ritka volt, mint a fehér holló. A közösség erkölcsi ellenőrzése öntudatlanul is érvényesült. Irodalmunknak az a szemlélete, hogy a parasztember csak önző számításból házasodik, a szegedi népet illetőleg nem felel meg a valóságnak. Ha nem vállalják be egymást a fiatalok, hiába minden anyagi és családi érdek ösztönző parancsa, nem lehet őket összeboronálni. Gyermekeik érzelmeit általában az öregek is tiszteletben szokták tartani, nem akarják őket szerencsétlenné tenni. Ennek volt aztán az a derekas következménye, hogy a válás egészen a legutóbbi Időkig ismeretlen és megvetésre méltó dolog volt errefelé. Ha nagynéha előfordult, a hitehagyottnak lenézés és szánalom jutott osztályrészül. Házasság általában csak helybeliek között jöhetett létre. Természetes tehát, hogy nem katolikussal, más nemzetiségűvel nem keveredtek és így a család hagyományos világnézete tovább élt. A kölcsönös megtetszés és szülői szentesítés után következett a kézfogó, amely valamikor egyházi szertartás volt. A kézfogón jelölték ki az esküvő, lakodalom napját is. Az első komoly találkozástól az esküvőig olykor csak öt-hat hét telt el. A hosszú lekötöttséget, jegyességet ma sem szeretik. Az esküvő előtt három héttel szömre möntek, azaz beiratkoztak a plébánián. Lakodalmat tartottak a nagyfarsangon, azaz Vízkereszt és Hamvazószerda között, a zöldfarsangon, azaz Húsvét és Pünkösd között és a kisfarsangon, azaz új bortól Szent Katalin, különösen szombaton és hétfőn, ritkán vasárnap, de sohasem kedden és pénteken. Ezekben a megszorításokban az egyháznak méltatlan ünneplésre vonatkozó régi tilalmai csillannak fel.

A szentivánnapi tűztől az aratás ünnepéig

Szegedi aratók hagyományai és népszokásai

Áldásos esztendőkben Péter és Pál napján a magyar föld termékeny ölén megcsendül a kasza és elkezdődik a nép legigazibb, legnagyobb ünnepe: az aratás. A magyar föld népe a búzát, a mindennapi kenyér magvát költői, szimbolikus szóval életnek nevezi. Ebben a szépséges szimbólumban benne van a magyarság mélyen gyökerező vallásosságának bizonyítéka: Krisztus, az élő kenyér és a mindennapi kenyér szentsége ebben a szóban találkozik a magyar ember lelkében s az örök élet, a feltámadás hitét zengi a megcsendülő kasza muzsikája. A magyar nemzet igazi himnusza ez, a magyar népé, amely örökké életet arat…

A nyári ünnepkör kezdete: Szent Iván éjszakája

Igen érdekes népszokásaink fűződnek a nyári ünnepkörhöz, amely Szent Iván éjszakájával kezdődik s tetőpontját az aratás ünnepével éri el. A katolikus egyház Keresztelő Szent János, másképpen: Szent Iván ünnepével ellensúlyozza a nyári napforduló mitikus megülését, amelyet Európa népei a tűz kultuszának való hódolással ünnepeltek meg. A tűz, a nyáron teljes pompájában ragyogó Nap szimbóluma volt Európa pogány népeinek mítoszában s a Nap tiszteletére nagy tüzeket lobbantottak fel a nyári napforduló éjszakáján.

A Szent Iván napjához fűződő népszokásokban tehát ma is előfordul a tűzgyújtás. Népünk a szentivánnapi tűznek gyógyító, tisztító és termékenyítő erőt tulajdonít. Aki átugrik a szentiváni tűzön, az megtisztul bűneitől, betegsége, bánata elhagyja és munkája, egész évi fáradozása termékeny lesz. Dr. Bálint Sándor egyetemi magántanár, a magyar folklore kiváló, fiatal tudósának Népünk ünnepei című munkájában rendkívül érdekes adatokat találunk a szegedkörnyéki nyárünnepi népszokásokkal és az aratás megünneplésével kapcsolatban. Vidékünkön a lányok azért ugrálják át a szentiváni tüzet, hogy férjhez menésük körülményeiről jósoltassanak maguknak. A Bácskában viszont azért ugranak át a tűzön Szent Iván éjszakáján, hogy szeplősek ne legyenek, ami férjhez menésük akadálya lehet.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905.

Július

„Lésznek gabonakévék a’ földön, a’ hegyeknek tetején,

a’képen megindul annak gyümöltse, mint a’ Libánus;

és virágoznak a’ lakosok, mint a’ földnek fűve.”

(A’ Soltárok könyve LXXII. 16.)

Ház és udvar. A magtárt gondosan tisztogatjuk, belőle minden szemetet kihordunk, szellőztetjük, hogy a zsuzsok el ne szaporodjék.

Szántóföld, rét, legelő. Az aratás ideje. Az asztagot jó körül árkolni kicsiny, lapos árokkal, hogy az esővíz alá ne folyhassék. Aratás után rögtön jó megkezdeni a tarlónak sekély leszántását. Ha szárazság miatt takarmányszükség fenyegetne, tarlóveteményekkel még nagyon sokat segíthetünk, a mint erről hátrább részletesebben beszélünk. Répa-, tengeriföldeken folyik a kapálás, töltögetés.

Állattartás. Az igáslovakat, a hol erre alkalom van, nagyon jó megúsztatni, vagy legalább estenként egy pár vödör vízzel lelocsolni, de csak midőn testük már lehült. A sertéseknek friss ivóvízről és fürdőről gondoskodjunk. A ki novemberi malaczra számít, már e hóban búgassa fel koczáit.

Baromfinak jó dolga van e hónapban, mert a tarlóra kerül szemelni. Ezenfelül azonban otthon is gondoskodjunk róluk, az ólakat szorgalmasan megtisztogattatván, nehogy a férgek ellepjék őket. Ültetni már nem érdemes, mert a késői csirke satnya marad, ellenben hozzákezdhetünk a tojásgyűjtéshez.

Trianon nem csupán az első világháború következménye!

Mindannyiunk felelőssége és munkája kell ahhoz, hogy Magyarország ne legyen a gyökeres ellentétek országa – nyilatkozta Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, az Antall-kormány kultuszminisztere, akivel a trianoni tragédiához vezető utakról, a rendi nemesség önzőségéről és a néphagyományok ma is hasznosítható funkcióiról beszélgettünk.

– Trianon századik évfordulójához közeledve mit tudunk mondani, mi vezetett Magyarország széteséséhez?

Trianon nem csupán az első világháború következménye, hanem egy sok évszázados elhibázott, a magyar arisztokrácia érdekeit kiszolgáló politika része, melyben a népet, a magyar parasztságot folyamatosan megfosztották életterétől és lehetőségeitől. A hódoltság után a bécsi udvarnak egyszerűbb volt a magyar arisztokraták igényeit kielégíteni, mint nagy társadalmi, szociális változásokat és földosztást végrehajtani. Az első világháború lezárása során Magyarország ellenségei azzal érveltek, amit sok száz esztendővel azelőtt a magyarok is írtak magukról: Werbőczy István 1514-ben megjelent Tripartitumában ugyanis kimondja, hogy a honfoglalók utódai csak a magyar nemesek. Tehát az egész magyar parasztságot, a népet kitagadta tagjai közül.

Ez a gondolat Trianonkor, a Beneš-dekrétumok esetében is megjelent: azaz, hogy nincs magyar nép, csak magyar urak vannak és más ajkú, elnyomott szolganépek. Az első világháború után szomszédjaink egyetértettek abban, hogy a magyar urak nagy földbirtokait fel kell osztani az országból megkapott részeken, és azt betelepíteni saját embereikkel. A francia küldött a békediktátum megfogalmazásakor így érvelt: „Nem kell meghagyni a trianoni kis Magyarországot sem, mert nincs magyar nép, csak magyar urak vannak. A nép szlovák, román, szerb vagy éppen német.” Ezzel az érveléssel még az 1980-as években is találkoztam a szlovákok között.

„Belemarkolt, mint málé Roza a tökmagba”

Lokális szólások a Torontál megyei Padén

Amikor a török időkben a temesvári vár elesett, a Bánság (középkori nevén Temesköz) egykor oly gazdag és termékeny mezőgazdasági területei teljesen elpusztultak, és velük veszett vagy jobb esetben északra menekült magyar lakossága is. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a terület régi birtokosainak igényét földjeikre, és a háborúk tetemes költségeire hivatkozva az egész térséget kincstári tulajdonnak nyilvánította, majd 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven Bécsből kormányozta. Az első évtizedekben szinte kizárólag csak német telepesek költözhettek ide, betelepítésük később Mária Terézia, majd II. József idején is tovább folytatódott. Szerbek szétszórtan már a török hódoltság alatt is laktak a vidéken, majd 1751-ben, a tiszai határőrvidék felosztása után Nagykikinda környékén végleg letelepedtek. A románok a Temesközzel határos keleti hegyvidékekről húzódtak le, és alapítottak falvakat. Az idők folyamán katolikus bolgár, cseh, szlovák, ruszin, lengyel és krassován települések is születtek, így a Bánság a történeti Magyarország legtarkább nemzetiségi tájává vált (Kósa 1983: 63-65.).

Magyarok csak a legutolsók között települhettek e vidékre, mikor a terület közigazgatásilag újra visszakerült Magyarországhoz. A többi nemzetiségtől eltérően,  betelepítésüket nagyobb részt földesurak szervezték, a kincstár már jóval kevesebb szerepet vállalt benne.  A földesúri telepítések nagy része szerződéses dohánykertész község volt, és döntően szegedi és Szeged környéki kirajzásnak tekinthető. Az elvándorlás oka az ott lévő nagybirtokok allódizációjában, majorsággá alakításában keresendő, ami súlyosan érintette a kertészek szabadabb gazdálkodását. Elvették legelőiket, fokozottabban igénybe vették munkaidejüket, ezért a dohánykertészek újabb területekre, így a Bánságba is elvándoroltak, ahol kezdetben az földesurak nagyobb szabadságot biztosítottak nekik (Bálint 1976: 131-132).  Vedres István versében erről így emlékezett meg:

Dohány! mellyet nem rég Lakosim művelnek,

Érette Bátskába, Bánátba költöznek,

Mennek Tisza menték fölfelé Pusztákra,

Mint a meg tölt kasbul a raj más határra.

A töröknek adós ne légy…

Török közmondások

Ki nem tud szolgálni, nem is tud parancsolni.

Ki haraggal kel föl, kárral ül le.

Hallgatni bölcsek, felelni bolondok szokása.

Gyümölcstelen fára nem dobnak követ.

A sors íjától kilőtt végzet-nyilat nem lehet az óvatosság pajzsával feltartóztatni.

A nép rontja el a fejedelmet.

Az esztelen olyan kakashoz hasonlít, mely rossz időben kukorékol.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként  való dolgai anno 1905.

Június

„Széna, széna

Széna terem

a réten.”

(népdal)

Már most gondoskodni lehet a szérűkészítésről, mert, hogy a kisgazdaságokban, hol nem gőzgéppel folyik a cséplés, milyen megfizethetetlen a jó, tartós szérű, mondani se kell. Ha szérű nem kemény, akkor csakhamar lyukak és mélyedések képződnek benne, melyek nemcsak a cséplést nehezítik meg, hanem azt is okozzák, hogy sok szem marad a szalmában. És ha a szérű nem tartós, gyakran meg kell újítani, s ez a munka annyival inkább kellemetlen, mert épen olyan időszakra esik, mikor a nélkül is sok a dolgunk. Ne kiméljük tehát a fáradságot olyan szérű készítésére, melynek nem lesznek meg a fenti hibái s mely akár egy egész ember életén át eltart.

Ház és udvar. Készülünk a szénatakarodásra. Padlásokat, pajtát, szérüskertet kitisztogatjuk. Ha az olyan padlás, a mely istálló felett van, nem volna letéglázva vagy vályogozva, tapasztva, ezeket most pótoljuk; a szérüskertben semmi hulladékot ne hagyjunk. Kaszáról, gereblyéről, villáról, jó fenőkőről idején gondoskodjunk, a szekereket rendbe hozzunk. Az utakat, átjárókat javítsuk.

Szántóföld, rét, legelő. Az ugarolást, valamint az ugarok trágyázását folytatjuk, Tengerit, krumplit, répát kapáljuk, töltögetjük. Csalamádét vetünk. A régi, kiritkult luczernást az első kaszálás után feltörjük, a magnak való luczernát pedig meghagyjuk. A széna takarítása folyik. Az arankát pusztítjuk. Ha pedig jégverés ért volna bennünket, még most hamarjában sokat pótolhatunk. Vethetünk korai tengerit, takarmánynak kölest, muhart, bükkönyös árpát, szent Iván rozsot. A legelőjószágnak elegendő vizéről gondoskodjunk.

„Hempörög, mint Jankó kakasa”

Helyi szólások és szóláshasonlatok a Torontál megyei Kisoroszon

Minden olyan szóbeli alkotást, amely mondanivalóját egy-egy találó kifejezésbe vagy mondatba sűríti, a proverbiumok[1] műfajába sorol a szaktudomány (Voigt 1998: 304). A köznyelv ezt a kifejezést nem ismeri, leginkább szólásnak, közmondásnak vagy szólásmondásnak nevezi, már ha nevezi. A legtöbb esetben használója ugyanis nincs is tisztában azzal, hogy beszéd közben szólást vagy közmondást használt. Mert ezek a hagyományos szókapcsolatok szerves részét képezik őseiktől örökölt szókincsének, így az élő beszédben természetes részei egy mondatnak.

Míg a folklórműfajok többsége valamilyen megfelelő alkalomhoz kapcsolódik, nem, vagy csak ritka kivételként igaz ez a proverbiumokra. Egy szólás, közmondás nem él önállóan, mint egy ballada, monda, mese vagy adoma. Csak adott szövegkörnyezetben és szituációban fordul elő, általában beszélgetések során, egy éppen akkor tárgyalt helyzetre való reagálásként (Ujváry 2002: 141). Ennek ellenére olyan határozott tartalommal, formával és stílussal rendelkező önálló alkotásoknak tekinthetők, melyeket előadója értő közönsége előtt használ (Voigt 1998: 306).

Nehezen képzelhető el olyan közösség a világon, ahol társalgás közben ne használnának proverbiumokat, valószínűleg a legősibb műfajok egyike. Elég egyetlen példaként csak arra utalnunk, hogy a suméreknél már a legkorábbi időkben, írott formában is megjelent. Az időszámításunk előtti III. évezredből mintegy 15-20 közmondás gyűjtemény maradt fenn részben vagy egészben. Az agyagtáblákon a köznyelvből összegyűjtött közmondások olvashatók, amit az oktatásban is felhasználtak, hiszen tömörsége, egyszerű nyelvtana és erkölcsisége miatt ideális tananyagnak számított (Szemerkényi 1988: 232).

Egy kihalt mesterség, a fazekasság emlékei Margittán[1]

Margitta főteréről a Tasnád felé vezető hosszú utca, bár jó néhány nevet viselt már az idők során, mindmáig Fazekas utca néven ismert a régiek között, egyik utolsó emlékeként a hajdan virágzó helybeli fazekasságnak. Margittán a XVIII. századforduló táján 27 fazekas dolgozott,[2] de még a két világháború közötti időszakból is számos működő fazekasra emlékeznek, mint Bárány József, Nagy Antal, Nagy Imre, Bundik Antal, Bundik Sándor, Incze Károly, Fekete Károly, Oláh Jenő, Borbély József, Asztalos Lajos, Nagy Gábor, Fórizs Sándor, Molnár Béla, Béres Gyula és Béres Zoltán.

A város keleti peremén húzódó dombsor kiváló alapanyagot biztosított a fazekasságnak, s ezt már ősidők óta felhasználta az itteni lakosság. Bizonyítékként a Székelyhídi Régészeti Múzeumba került XIII–XIV. századi, szürke agyagból készült edényekre hivatkozom, ezeket épp az említett dombsor lábánál találták, s genyétei leletként vonultak be a szakirodalomba.[3]

A mesterség fejlődését sok más körülmény is elősegítette. Margittának nagy volt ugyan a határa, ám ennek java részét a Csáky grófok birtokolták, majd a Melki Apátság birtokába került,[4]a lakosság viszont kevés termőföldhöz jutott, így mezőgazdaságból származó jövedelme kiegészítésre szorult. Ugyanakkor Margitta országosan ismert vásárhely volt,[5] s ez a körülmény szintén kedvezett a kézművesség kialakulásának, fejlődésének.

Milyennek kell lenni a jó bornak?

Legyen ó és hamisítatlan, mint a katholikus hit. Nyakas, mint a kálomista, színes, mint a lutheránus és — kereszteletlen, mint a zsidó.

Addig kapar a tyúk, míg szemre talál

Hej, csak nincs párja a magyar példaszónak, közmondásnak. Itt van például ez is, amit ott fentebb, ennek az olvasnivalónak címéül írtunk. Mily kurtán és mégis mennyi bölcsességgel figyelmezteti ez a magyar embert az élet egy nagy titkára, nagy hordozójára.  A kitartásra.

Magyar embernek sok a java, de nem kevés a gyengéje sem. Ezek közzé tartozik a kitartás hiánya. Hogy hamar beleun valamibe! Nem várja be a dolog végét. Félmunkánál megáll. Másfelé kapkod, mihelyest látja, hogy kissé göröngyös az útja. Lám, tanítja pedig a közpéldabeszéd: addig kapar a tyúk, míg szemre talál. Az a gyenge szárnyas jószág, addig keresgél, jár, kel, próbál, míg célját éri, szemre talál.

Népviselet alatt egy adott tájegység, régió paraszti ruházatát értjük. A hagyományos népviselet mutatója az ember személyes életkörülményeinek: anyagi és társadalmi helyzetének, korának, foglalkozásának, vallásának, örömének és bánatának.

A történelmi korszakokat a paraszti ruházkodás formáinak fejlődésén belül is megfigyelhetjük, a középkori, gótikus, reneszánsz, barokk, majd a kisnemesi és városi hatások némi késéssel, de megjelennek a népviseletekben is.

A ma a Mezőségnek tekintett régió mintegy 6000 km2 területű, Erdély kellős közepén fekvő, folyóvölgyek határolta dombvidék, a Dés, Beszterce, Marosvásárhely és Torda által határolt négyszögben fekszik. Mintegy háromszáz, magyarok, románok és szászok lakta település tartozik ide. A mezőségi falvak nagyjából egymáshoz hasonló viselettel és kultúrával rendelkeznek. Kivételt képez az a néhány település, melyeknek egyedülálló a népviselete, és nem keveredik, nem házasodik össze a környezetében levő egyetlen magyar faluval sem. A leghíresebb ezek közül Szék.[1]

Kallós Zoltán néprajzkutató, gyermekéveitől kezdve mentette Mezőség néprajzi örökségét. Az összegyűjtött és dokumentált viseleteket és tárgyakat végül a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány Néprajzi Gyűjteményben tette közkincsé, ahol a tematikusan felépített kiállítás tisztaszobáin keresztül megismerhetjük az egykori Mezőség lakás- és viseletkultúráját, valamint betekintést nyerhetünk a mezőségi ember életmódjába.[2]

A mezőségi magyar települések szigetcsoportszerűen szétszóródva, román falvak közé ékelődve helyezkednek el. Az itt élő magyarok népi kultúrája archaikus magyar paraszti kultúra, nagyon gazdag szellemi hagyatékkal, tánc- és zenei kultúrával. A századok óta földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó magyar lakosságának népi öltözete, annak ellenére, hogy más vidékeknél kevésbé színes, mégis igen tanulságos. Sok olyan régi ruhadarabot egyesít, melyek más, kulturáltabb vidékeken a viselet fejlődése következtében sok átalakításon estek át, vagy eltűntek. Mivel Mezőség lakosság szempontjából egy vegyes terület, a románokkal, cigányokkal és szászokkal való együttélés hatása kimutatható a viseletkultúrában is. Például a magas fekete báránybőr sapka, a lábravaló, a szoros vászonnadrág vagy a csuklyaviselet román hatásra utal.