Mit ad a 3 éves terv?

Egy szignálatlan plakát ikonográfiai elemzése, melynek végén fény derül a szerző személyére is

A címből rögtön kiderül, hogy a következőket csak az idősebb generáció fogja megérteni. A stílus expresszív, mint egy plakáthoz illik, a szöveg pedig eligazít, jelzi a kifejezni kívánt propaganda irányát. Kiktől kihez kíván eljutni, a többnyire hazug ideológia. Gyorsan leszögezem, hogy EZ a plakát a múltból való. Tehát! Három éves terv. Ki tapasztalatból, ki történelemből tudja, hogy ez az intézmény a kezdeti kommunista időkből való. Az ötvenes, hatvanas évek vezéreinek üzenete, hogy az ország épül, szépül, jó úton vagyunk. Ehhez tartsuk magunkat! Ezzel le is zárhatnánk a kérdést, de gyanakvásunk további nyomozásra sarkal. A plakát kézzel festett, tehát nem ipari termék. És kissé elnagyolt is. Lehet, hogy egy értékes terv vagy vázlat? Lehetne, de akkor értelmezzük a látványt! A kérdő mondat: Mit ad nekünk a 3 éves terv? –választ is igényel. Itt egy nyíl mutat a válaszra, egyértelművé téve az üzenetet: Egy nagy vörös fallikus, -talán ló?- jelképet. A plakát tehát a nép egyszerű gyermekének a véleménye saját koráról. Mert, hogy saját korról szól, az tuti, ugyanis ki az a hülye, aki ma az ötvenes éveken élcelődne ilyen, ma már érthetetlen formában? Tehát akkori kortárs mű, s ha így vesszük bátor is. Abban az időben nem igen ismerték a tréfát.

Július 20. Illés napja

Illés napja különösen a szegedi és göcseji népnek, valamint a görögkatolikus magyarságnak, továbbá a bajai bunyevácoknak, mohácsi sokácoknak számontartott ünnepe. Szenna kálvinista faluban nyilván középkori katolikus hagyomány nyomán dologtiltó nap: nem aratnak, nem hordanak. Helyi monda szerint egy pógár, vagyis jómódú gazda ezen a napon hordatta össze a gabonáját. Vacsora idején a villám belecsapott a pajtába, porrá is égett.

A kultuszt az Árpád-kori szakrális népéletünknek még a bizánci rétegeiből örököltük. Illést a karmelita rend alapítójának, illetőleg példaképének tekinti. Kedveltségét parasztságunk körében gyakori keresztnevünk, továbbá nevéből képzett családneveink: Illés, Illyés, Illye, Éliás, Ila, Ilia is igazolják.

A hívő zsidók Illést a messiás hírnökeként várják vissza, szó szerint értelmezve a Malakiás próféta tollára bízott isteni üzenetet: „Imé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja” (Mal 4,5). Habár Illés egy sort sem írt, a Jézus-korabeli zsidó hagyomány mégis Isten íródeákjának tartotta. Ő vezeti azokat a könyveket, amelyekbe Izrael népének jó és rossz cselekedeteit följegyzik. Ez dönti majd el, hogy méltó lesz-e az üdvösségre. A hiedelem a keresztény folklórba is belekerült.

A szegedi néphagyomány szerint Illés hajigálta le a kevély angyalokat az égből. Mennyköveivel azóta is célozgatja őket. Sokszor elér azonban másokat is, mert a gonosz angyalok a jó emberek mellé húzódnak. Mint látni fogjuk, hasonló hiedelem a muravidéki vendek körében is él.

Algyő öreg nemzedékei úgy mondják, hogy a világ teremtése után az Úr meg a Sátán együtt gyönyörködött a teremtett világ szépségében. Ekkor a Sátán meglátta az embert a paradicsomban. Elfogta a gyűlölet, és Urának megcsúfolására maga is Ádámhoz hasonló emberalakot rajzolt a porba. Illésnek nevezgette és költögetni próbálta: Illés, kelj föl! A porember azonban meg se mozdult. Az Úr erre megszólalt: Illés, kelj föl, hajigáld mög azt, aki tégöd alkotott! Illés nyomban fölkelt és az Úr parancsára villámokkal dobálta meg a Sátánt. Ettől kezdve van villámlás és mennydörgés. Ezért mondogatják a gyeviek égiháború idején: Illés csatáz a Sátánnal.

Nem Jánoskával, hanem turóval

Abba az időbe sok szegény ember élt errefelé. Az egyik családban a gyermek elé tették a puliszkát. Az meg rítt: 

-"Nem akarom egyedül enni a puliszkát!"

Erre az anyja behívta a testvérét: 

-"Gyere Jánoska, egyél a testvéreddel!"

Mire a gyermek még hangosabban sírt:

-"De én nem Jánoskával akarom enni, hanem turóval!"

Adatközlő: Márk József, született: 1946, Csíkszenttamás

Gyűjtés ideje: 2019. 06. 27.

Kenyerének felét megette

A török hódoltság idejében (XVI—XVII. század) kerülhetett hozzánk ez a szólás. A török felfogás szerint ugyanis Allah minden embernek születésekor bizonyos mennyiségű kenyeret rendel s mig ezt el nem fogyasztotta, nem hal meg.

Néha Allah ezt a kenyeret többfelé szórja szét s az embernek utána kell járni s ott a helyszínén enni meg a neki szánt adagot.

Székely köszöntő a lakodalomban

A Székelyföldről egész kötet népdalt, balladát, köszöntő verset gyűjtött össze újabban Mailand Oszkár (Majland Oszkár: Székelyföldi gyűjtés.Magyar Népköltési Gyűjtemény VII. Budapest, 1905). Ebből az érdekes gyűjteményből közöljük a lakodalmi felköszöntő verset, azt, amit a menyasszony előtt mondanak, mikor fölkontyolják:

Be szép a szép lány, úgy tetszik magában,

Mikor pántlikája fityeg a hajában.

Szép a leány mondom s illik neki nagyon,

Pántlikába befont hosszú haja vagyon.

Szép a leányság is maga valójában,

Ha vesztegetve nincs becses formájában.

Szép a leányság is az életnek szépe,

És a szüzességnek valódi szép képe.

Györffy István magyar juhai

„Később hallottam, hogy a tanár úr tudóstársai nem helyeselték mindenben ezt a módszert.

Én el voltam tőle ragadtatva.”[1]

Pécsi néprajzos tanulmányaim vége felé, a 2000-es évek közepén érlelődött meg bennem a szándék, hogy a magyarországi tradicionális juhászatról, azon belül a szilaj tartásról gyakorlati tapasztalatokat szerezzek, amire juhászbojtárként volt a legnagyobb lehetőségem.[2] A  témában való elmélyedésemet Filep Antal igyekezett tudományos mederben tartani, majd eltökéltségemet megértve, jóindulatú beletörődéssel ajánlotta figyelmembe Györffy István esetét, aki néprajztudós létére, halála előtt néhány évvel juh falkát vásárolt magának. Így terelődött figyelmem Györffy munkásságára. A tudománytörténeti irodalom ezidáig csak érintőlegesen foglalkozott Györffy István által tartott magyar fekete juhok történetével, és nem kísérelték meg árnyalni a téma helyét tudományunk atyamesterének munkásságában.[3] Írásomban megkísérlem az ő és tanítványai, munkatársai publikációiban elszórtan található utalásokból érzékeltetni Györffy juhtartással kapcsolatos szándékainak lehetséges szaktudományi mozgatórugóit.

A személyes érintettség tudományos témává válása

„Etnográfia írója saját életének krónikása és történész is egyben.”[4]

Első kérdés, ami megvilágításra szorul, hogyan került kapcsolatba Györffy István a magyar juh (Ovis aries strepsiceros Hortobagyensis)[5] fekete színváltozatával, és ez miért vált nála tudományos témává is? Válaszunk korszerűen és röviden: egy társadalomba született a juhval. A természet, azon belül a haszonállatok és a kultúra kapcsolatának vizsgálata egyidős a néprajztudománnyal, mivel az embernek a mai napig lelki és gazdasági szükséglete az állattartás, és ennek módozatai döntő befolyással bírnak a kultúra egészére. Az úgynevezett fajtaváltások például együtt jártak a kultúraváltással is, gondoljunk csak a külterjes tartásról a belterjes tartásra való átállás magyar kultúrára gyakorolt széleskörű hatásaival.[6] A jószág-ember kapcsolatok a népi kultúrát olyan szinten határozták meg Magyarországon, hogy a társadalom kifejezésbe érdemes beleérteni a haszonállatokat is.[7]

Például Györffy karcagi kun[8] szűrszabó fiaként első kézből ismerte a magyar juhok jelentőségét a tradicionális magyar kultúrában. A magyar juh egyik utolsó reliktumterületéről származott. A fajta iránt mutatott érdeklődését híven tükrözik a tárgyban készített nagyszámú fényképei.[9] A témára való odafigyelés gyakorlatilag egész pályafutása során tetten érhető. Első szakmai megbízatása nem véletlenül egy országos szűrgyűjtemény létrehozása volt, amiben „belső” látásmódja és „érintettsége” kiválóan társult tudományos módszerességével. Máig példaértékű cifraszűrről írt monográfiájában már kitért arra, hogy a szűrkészítés egyik legnagyobb nehézsége az alapanyagul szolgáló magyar juh gyapjú hiánycikké válása és a helyettesítésére szolgáló erdélyi behozatal nehézsége. „Ezenkívül gazdasági okai is vannak a szűr pusztulásának. A nyersanyag nehezen szerezhető be. Maga a magyar vagy purzsa juh, – melynek gyapjából készül a szűrposzló[!] – kiveszőben van, a haszonhajtóbb merinó juh mindenütt háttérbe szorítja. A román megszállás elvágta a szűrszabókat az erdélyi szász szűrcsapóktól s az erdélyi szűrposztót nagy vám terheli. A veszprémi szűrposztó gyár hazai nyersanyag híján délamerikai gyapjúból dolgozik, melyet a szállítás drágít meg.”[10]

Ajándék elvétel, szabadság letétel!

Ez a közmondás nyilván azoknak ad figyelmeztetést, akikre az igazság őrzése, a közérdek szolgálata van bízva. Vegyük például számba a bíróságot. Nem is a legfelsőbb bíróságot, csak a községi, egyszerű falusi bíróságot. Azt szokták ugyanis mondani, ha bíróvá lettél: le a komasággal!. A fentebb írt közmondás meg arra tanít, hogy — kerüld az ajándék elvételét is, mert oda leszen szabadságod. Azaz, ha egyszer valakitől ajándékot vettél el, akkor téged bizony azzal az ajándékkal megkötöttek. Nem vagy, nem leszesz szabad! Nem tehetsz úgy, mint az igazság kívánja. Nem ítélhetsz akképp, amint lelkiismereted súgja. Amint előtted letették az ajándékot, te azt elfogadtad: ezzel együtt letetted szabadságodat is. Részrehajló leszesz, az igazság mérlegében nagyot nyom az az ajándék, az ajándékozó számára, ügyének, bajának elintézésére.

Szabad ember tehát csak a tisztakezű ember lehet, aki nem veszi el az ajándékot, nem nyúl utána.

A könnyező testvérek

A Szamos és a Körös mondája

Két szép gyermeke volt a tündérnek, az egyiket, a göndör hajú fiút hívták Szamosnak, a másikat, a rózsaarcú leánykát Körösnek. E kis testvérek nagyon szerették egymást, s édesanyjoknak nagy öröme telt bennök. Őrizte azokat, mint két szeme fényét, hogy baj ne érje őket. A magas Bricsiej hegy aljában egy téres völgy terült el. A völgyet zöld pázsit borítá, feljebb pedig az erdő szélén, ezer meg ezer virág pompázott ragyogó színében, melyek fölött a tarka pillangók űzték csintalan játékukat. Ide küldte játszani gyermekeit a tündér, míg ő a ragyogó ég csillagainak országában, a fényes nap, a halovány hold honában tölté idejét, a hajnal és az alkony pírját hímzé, s a szivárványt szövé. De ott sem feledkezett meg gyermekeiről, őrszeme mindig azokon csüggött, s ha bármily csekély baja lett magzatainak, lenge szellő-szárnyain lerepült hozzájok, megingatta a virágok szárait, hogy a gyermekekhez hajoljanak, megakadályoztatta a pillangókat röptökben, hogy a gyermekek könnyebben hatalmukba kerítsék azokat; kedveseinek játékát ne zavarja semmi.

Volt azonban a tündérnek egy régi ellensége, a Vihar. A tündér szép volt, a Vihar meg szerette, szerelme után esengett. De a tündérnek volt már egy választottja; azt igen-igen szerette, azt elhagyni nem akarta. A Vihar kosarat kapott. A szegény tündérnek ezért volt a Vihar ellensége. A Vihar rosszlelkű volt, azért táplált ellenségeskedést ok nélkül. Az ellenségeskedést pedig átvitte az ártatlan gyermekekre is. Ha már az anyát belefáradt bosszantani, hogy szürke felhővé fosztotta szét a tündér szőtte hajnal pírját vagy hogy ketté szakította valami fekete felhőgombollyal a szép hímzésű szivárványt, ha már ezekbe beleunt, fogta magát, s a göndör hajú fiút és a rózsaarcú leánykát bolygatta, zavarta nyugalmokban.

Székely furfang

Az urak nagy vadászatot rendeznek s magukkal viszik a jenőfalvi sánta kovácsot is, Tamásbát, mint afféle anekdotázó székelyt.

Vadászat után két csoportban heverednek le az urak és falatoznak, meg isznak. Tamásbá csak mókázik, de az urak nem kínálják meg semmivel. A mókák mind gyérebbek lesznek s Tamásbá azon töri a fejét, hogyan vétesse észre, hogy őt sem a gólya költötte. Egyszer újból megszólal Tamásbá:

— Hát naccsás urak, ha a többi urakhoz átmegyek és kérdik, hogy itt milyen bort isznak — mit szóljak ?

A petrováczi kőkecske

Bács megyében, Újvidékhez egy postai állomásnyira fekszik egy csinos mezőváros, Petrovácz. Hétezer lelket meghaladó lakosai mind lutheránus tótok, szorgalmas földmívelő nép. A község határa egészen sík, sem dombja, sem erdeje, sem köve.

A múlt század vége felé a petrováczi határban a szántóföldeken egy kő hányódott; mesgyekőnek használták, hol itt, hol ott. A nép élénk képzelme hasonlatosságot látott benne, kőkecskének nevezte. Történt, hogy a petrovácziak, mint fuvarosok Pestre mentek fel. Ott valami úr, ma már megnevezni nem tudják, azt kérdezte tőlök, van-e határukban valami határkő, meg van-e még a kőkecske? S midőn megtudá, hogy ott hányódik, megalkudott az egyik fuvarossal, hogy vigye azt fel neki Pestre. El is vitte.

Az úton sokat tépelődött a paraszt, mire való lesz annak az úrnak az a darab kő? Csak akkor bámult el, mikor az az úr szeme láttára kibontotta a követ, s az teli, de teli volt arannyal. Annak az úrnak elődei, mikor a törökök elől menekültek, abba a kőbe rejték el aranyaikat. Hej ha azt a petrovácziak tudták volna, mit rejt az a kő?

Montenegrói közmondások

Az ördög is tudja mi az igazság, de nem törődik vele.

Aki a vízbe esik, annak nem kell félnie a megázástól.

Aki kölcsön kér szemtelen, — de aki nem ad kölcsön, az még szemtelenebb.

Jó néhanapján az asszony tanácsára is hallgatni.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905.

Május

„Kimegyen az ember az ő munkájára

és az ő dolgára mind estvéig.”

(CIV Zsoltár 23.)

Ime, itt van az esztendő legszebb hónapja, zöldbe, virágba borulva minden erdőn, mezőn, mintha csak a természet nászát ülné. Hej, de hát e szép hónap sokszor keserűvé válik a szegény gazdára, mert már ilyenkor gyakran jelentkezik egyik legnagyobb ellensége, a jégeső, a mely pár percz alatt semmivé teszi az ember legszebb reményeit.

De hát mint mindenütt, úgy különösen itt is az a fődolog, hogy az ember ne essék kétségbe, ne veszítse el a fejét, s ne panaszszal vagy zúgolódással töltse haszontalanul az időt, hanem hamarjában meggondolván magát, lásson mielőbb munkához s a mennyire lehet, igyekezzék a szenvedett kárt pótolni, ha már egyébként nem, legalább úgy, hogy  veszett fejszének a nyele forduljon, a mi még mindig jobb a semminél.

Szóval szerencsétlenség esetén nem siránkozni, nem káromkodni kell az életrevaló okos embernek, hanem a csorbát a lehetőség szerint kiköszörülni igyekezni.

Ház és udvar. A szükséges tatarozásokat folytatjuk. Az ólakat gondosan kitisztogatjuk, kimeszeljük.

Szántóföld, rét, legelő.  Ha a föld cserepesedésre hajlandó, a kelő kukoriczát és burgonyát igen könnyű fogassal megjáratjuk. Az őszieket, -ha szüksége mutatkozik- konkolyoztassuk, a megdőléssel fenyegető kövér vetéseket óvatosan sásoljuk meg, a tavasziak aczatolásáról se feledkezzünk meg. A luczernát, lóherét szénának vágjuk, mihelyt virágjukat hányni kezdik. Az ugarföldeket szánthatjuk. A takarmánynak lekaszált őszi-rozs helyére, -ha földünk jó erőben van,- csalamádét, kölest vagy muhart vethetünk.

Jószágtartás. Minthogy immár a zöldtakarmánynyal való etetés megkezdődött, a here és luczerna etetésénél nagyon vigyázzunk, nehogy az állatok harmatos vagy ázott takarmányt kapjanak, vagy etetés után azonnal igyanak, mert ennek felfúvódás lenne a vége. A trokárt[1] minden eshetőségre való tekintettel mégis mindig kéznél tartsuk. Választott borjúval ne etessünk zöld takarmányt, mert az könnyen hasmenést vagy egyéb gyomorbajt okozhat, a melytől az állat leromlik A malaczokat 8-10 hetes korukban elválasztjuk és már előbb rákapatjuk egy kevés zúzott árpára vagy zabra, hogy a választást meg ne sínyeljék, mert a satnya malaczból sohase lesz többet szép disznó. A meleg idő beálltával friss vízről, fürdőről és zöldtakarmányról gondoskodjuk a sertések számára. Az ivóvizbe egy kevés sósavat keverhetünk. A csikóknak legyen elegendő futkározó helyük, mert csak így fejlődik a tüdő, aczélosodik a láb. A heréléseket a hol kell, végezzük még a nagy melegek beállta és a legyek mutatkozása előtt.

Geszten Jóska

Történetek a betyárvilág korszakából IX.

Már gyermekkoromban sokszor hallottam a nevét. Bátorság, leleményesség, kegyetlenség és jószívűség vegyüléke volt, amint előadták tetteit, s most, hogy a Bach korszakbeli iratok közt a Geszten Jóska perére vonatkozó iratok véletlenül kezembe akadtak, kíváncsisággal nézegettem, hogy miket is tett tehát az az ember, akit az iratok mindig, mint „híres Rabló Főnököt” emlegetnek, akit a megyei törvényszék akasztófára is ítélt. Ezt megelőzőleg olvastam Kovács István, a nyíregyházi királyi törvényszék érdemes elnöke által a rablóról a Szabolcs vármegye monográfiájában közétett adatokat, melyek legnagyobb részt meg is egyeznek a kivett vallomásokkal. Az iratokból arról győződtem meg, hogy Geszten Jószef, ha neve közismert lett is, s neve alatt több és nagy esetek elkövetése a népnél közszájon forgott is, és mintegy kisebbik Rózsa Sándor szerepelt 5—6 vármegyében, ő mégis csak egy közönséges lókötő, egy kapcabetyár volt, és amikor bátorságot tanúsított az csak olyankor volt, amikor kísérői közül szökött, vagy azok elől menekült. De ezen alkalmi bátorságra nagyon is szüksége volt, mert bár több ízben éveket sóztak a nyakába, egyik rátát sem töltötte ki, sőt amikor utoljára szökött, már az akasztófa állott előtte.

Rabló főnök pedig nem lehetett azért sem, mert soha, de soha nem volt bandája, sőt huzamosabb ideig másodmagával sem volt. Egy Somogyi József és valami Jancsi nevű legény volt az, akik heteket töltöttek vele, Somogyi József a legtöbbet, de az sem volt több két hónapnál. De nem is volt tettestársra szüksége, mert csak lovat és ökröket lopott, amit maga könnyen hajthatott végre. Amire szüksége volt, az az orgazda volt. Az pedig akadt bőven s így történt, hogy a Geszten ügy tárgyalásánál mintegy 70 vádlott, a károsok és a tanúkkal egy egész kis falut kitévő számú ember volt beidézve. Rablásnak nevezhető lopást csak három ízben követett el. Ezeknél persze voltak alkalmi társai. Azokban itt sem történtek kegyetlenségek, mert egyik esetnél sem tartotta érdemesnek senki „vízí raportot” kivenni. Mint „rettegett” embert ítélték mégis halálra. S valóban rettegett ember volt mégis és a mai időben alighanem, mint elmebeteget kezelnék, mert anélkül, hogy szüksége volt volna rá (Nyírbátorban, ahol született háza és telke volt) s anélkül, hogy tetteinek hasznát látná (legfelebb ruházatra, élelemre költött, kártyát, dáridózást nem kedvelt) mindig lopott, kivéve ha be volt zárva, vagyha üldözés közben ezt nem tehette. Mint elfogott ember a strázsák kezei közöl háromszor szökött meg, három ízben pedig, midőn már majdnem közrefogva volt, lövöldözéssel menekült meg. Ezek közül egy ízben Nagyváradon. Megtörtént, hogy midőn üldözték, üldözés közben is 3 lovat lopott. Úgynevezett betyárbecsület sem volt benne, mert bizonyos Feuersteinnak eladott három lovat (mint tudva lopottat) és két hét múlva ugyanazokat Feuersteintól újra ellopta.

Volt azonban egy erénye ennek a szép, erőteljes embernek. A feleségét és kislányát nagyon szerette, úgy, hogyha a sok üldözés elől más-más megyébe menekült, mindig magával vitte, s valami ürügy alatt elszállásolta. A feleségétől 1844. évben szakadt el és pedig, amint ő mindig állította, nemes Miskolczy György és Ignácz pusztították el, nehogy ellenük tanúskodhasson. Ugyanis, a Miskolcon lakó két nemes úr 1842. évtől állandó összeköttetésben volt Geszten Józsival, s tőle legalább negyven lovat, és 20 ökröt vettek meg, úgy, hogy a vételár fele rendesen visszakerült a nemes urakhoz. És a betyár e visszaéléseket csak azért nézte el, mert Miskolczy Ignácz Nyekézsemen neje s kislányának helyt adott. A bíróság e bűntény miatt nem ítélte el ugyan a két Miskolczyt, de egyebekért hat-hat évi fogságot kaptak, azonban az indokolásból kitűnik, hogy a bíróság csupán „elegendő” bizonyítékot nem talált, de a kötél közel járt a két Miskolczy nyaka körül.

Tükör, melybe bepillantva, eszébe jutnak a gazdaembernek hónapokként való dolgai anno 1905.

Április

„Ravasz a tavasz.”

(közmondás)

Ugyancsak ráillik ez a közmondás, kivált a szeszélyes áprilisra, mely, mintha nem tudná magát elhatározni: tél legyen-e vagy nyár, -hát egyszer egyik felé hajlik, másszor másik felé. No, de hát ez a szokása, a szántóvető ember pedig hol neki vetkőzve, hol ugyancsak felöltözve csinálja a maga dolgát, a melyből bőven kijut e hónapra.

Ház és udvar.  A télen át megrongálódott épületek, tetők javításáról, tatarozásáról gondoskodjunk.

Szántóföld, rét, legelő. A burgonya és kukoricza ültetésére készülünk, megválogatva mind a kettőre a magot. A burgonyából a közepes nagyságu, erős, egészséges gumókat válasszuk, azokat padláson vagy más szellős, levegőjárta helyen az ültetés előtt 3-4 napig kiterítve megfonnyasztjuk, így szebb termést kapunk. A tengerinél válogassuk vetőre az egész szemű, érett, szép szinű, sürű és egyenes sorokkal egészen megrakott s alul-felül is végig jól és szép szemmel benőtt csöveket, s azután a cső két végét letörvén, csak a középső részét morzsoljuk vetőre. A rétet ne legeltessük, mert a szénatermésünk bánja meg. A legelőre is csak akkor hajtsunk, ha már jócskán van rajtam mit harapni a jószágnak.

Istálló. Az állatok a hó utólján rendesen már fűre kerülhetnek, megkezdődik a takarmányrozzsal a zöldtakarmányozás is. Reggel a még deres füre ne hajtsunk, főleg pedig kihajtás előtt mindenféle állatnak vessünk otthon valamint, hogy ne falja nagyon mohón a friss füvet a melylyel még úgy se tud egészen jóllakni és a melytől könnyen hasmenést kap. A zöldtakarmányra is fokozatosan, lassankint szoktassuk rá a jószágot, eleinte szénával vagy szalmával kevervén a zöldtakarmányt; a rozstól magától különben sem kap erőt az állat. Esős időben a növendékjószágot, csikót, borjút, malaczot, bárányt ne hagyjuk ázni.

Baromfiól. A költés általánosságban megkezdődik; a csirkék és a tojók bő táplálékot kapjanak.

Gyümölcsös. Ha ültetéssel, hernyótisztítással, oltással megkéstünk volna, azokat a hó elején okvetlenül fejezzük be. A fiatal fáknál a karózásban, kötésben mutatkozó hibákat javíthatjuk. A csemeteiskolákat, magágyakat kapáljuk, a megfogamzott szemzéseket csapra metszszük, a vadonczokat borús idővel átültetjük és gyökereit visszacsípjük. Ha utófagyok fenyegetnének, füstölünk.

Konyhakert. Napos időben a melegágyakat szellőztetjük, estére újra leborítjuk. Káposzta, karfiol, karaláb, hagyma, saláta, zellerpalánták kiültethetők, borsó, spenót, répa, retek, saláta szabadban, dinnye- és ugorkamag melegágyakban vagy cserepekben vethető. 

Szőlő és pincze. Új szőlők ültetésének itt az ideje. A régiekben karózunk, illetve kötözünk s az első kapálást végezzük jó mélyen, domboldalakon a kapával minden 5-6 sorban barázdát húzva, hogy az eső a jó földet le ne mossa. A hol szénkénegezéssel védekeznek a fillokszera ellen, ott a nyitás végezte után, ha a szél jól megszikkasztotta a talajt, - hozzá lehet fogni a szénkénegezéshez. Az új borokat másodszor lehúzzuk, ha ugyan a mult hóban már ezt meg nem tettük volna.

Ember vagy kecském!

Egy papnak szónoklata alatt az egyház ajtajában aludt egy asszony, mit a pap nagyon restelt. Nem messze az asszonytól kívül legelt egy kecske, mely amint meglátá, hogy az asszony bólintgat, kedvet kapott az öklelésre, s az asszonyt rövid tűnődés után föl is taszította. Ezt látván a pap, akaratlanul is fölkiáltotta: »Ember vagy kecském!«

A szinnai kő

Az Erdős-Kárpátok hegyvidékének az a hegyláncolata, mely délkeleti irányban közvetlenül magyar Alföldünket szegélyezi be szép erdei és szőlőivel, Vihorlát-Gutin-nak* neveztetik. Ha Nagymihály felől az országúton Szobráncz felé halad az utas, éjszakon egy hegy vonja magára figyelmét azáltal, hogy csúcsán valami magas épületféle alkotvány látható. Egy közepén kettéhasadt nagy sziklatömeg az, melyről a vidék népe a következő mondát beszéli.

Boldogan élt a nép a Vihorlát-hegy tövében. A hegy, s az alatta elterülő termékeny sík mindent nyújtott neki, mit csak szeme-szája megkívánt. Szomját oltotta a Jezerónak, annak a kristályvizű tengerszemnek a vize, melyet a jó Isten teremtett gyermekei számára.

A régi gyulai vásárok

Gyula városát nemcsak évezredre terjedő nevezetes történelmi múltja, hanem vásárai avatták a múlt században országos hírűvé. Az egész tiszántúli terület, Erdélyország, sőt mondhatni sok vonatkozásban egész Nagy-Magyarország száz esztendőt meghaladó időn át vásárai révén figyelte meg s értékelte Gyula városát. A történelmi múltról csak az intelligencia, az úgynevezett lateiner osztály vett tudomást, de a gyulai vásárról, a gyulai vásárokról, a földbirtokosok, kereskedők, mesteremberek, munkások a műveltség legalacsonyabb fokán álló havasi mócokig terjedőleg mindenki más is.

A vásárjogot a Harruckerek Gyulára telepedésekor kapta a város, amely a török hódoltság előtt bizonyára szintén vásárok színhelye volt. A török uralom alatt nem mertek sem jószágot, sem kereskedelmi és iparcikkeket Gyulára hozni, méltán tartván tőle, hogy a török elharácsolná. A török hódoltság után pedig tudvalevőleg elpusztult az egész Békés vármegye s közte Gyula városa is. Ez évtizedekig tartott, amíg Harrucker a gyulai uradalmat donációba kapta. Ekkor kezdett a város lassankint benépesedni s ekkor kapott új vásártartási jogot is. A törökök eltávozása után néhány évtizeden keresztül a nép emlékében megmaradt vásárokat a törökök után is épségben maradt Váriban tartották meg, amint arról a Lőtsei 1708-ik évi Kalendárium is tanúskodik, amely Gyuláról mit sem tud, hanem Várit nevezi meg vásár, vagy amint akkor mondták „sokadalmi“ helyül.

A tizennyolcadik, de különösen a tizenkilencedik században, amikor a mezőgazdálkodás és főleg a jószágtenyésztés lendületnek indult, Gyula az Alföld legnevezetesebb, legforgalmasabb vásárja lőn és országos, sőt sok vonatkozásban közép-európai hírnévhez jutott. Négy vásárja volt — mint most is ugyanannyi, — nevezetesen a Pálnapinak nevezett téli, az Áldozó csütörtököt követő tavaszi Exaudi, a júliusi, futónak is nevezett nyári és végül a Kisasszonynapi őszi vásár, és pedig mindegyik más és más szempontból jellegzetes.

A magyar nép időjóslása

A magyar nép eredetétől fogva természetkedvelő. Foglalkozásánál fogva a legrégibb időktől, a független szabadság érzetétől megedzve, a nagy természetben tölti napjait, csupán a tél szigorúsága következtében szorul födél alá. A tavasz enyhe szellője már kicsalja a rügyező természetbe, melynek ölén marad a legkésőbb őszig: az illatozó vadvirágos rét lekaszált rendje a nyugvó ágya egész nyáron át, takarója pedig a csillagvilágos égboltozat...

Ily életmód mellett lesz tanújává a végtelen természet nagyszerű tüneményeinek, amelyet Istentől adott egyszerű, hamisítatlan érzékével fog föl és raktároz el ismeretei tárházában. Azonban e tünemények még sem válnak henye kincseivé egyszerű lelkének, hanem arra szolgálnak, hogy táplálékot adjanak képzeletének, a melyeknek eredményei nem egyebek, mint a néplélek naiv s minden naivsága mellett is fönséges megnyilatkozásai. A rettenetességben is fönséges égiháború, villámlás, a szivárvány eget áthidaló színei, a hajnal pirkadása, esti fátyol képek a nyugati égbolton, a ködbeburkolt hegyek, erdők, a szél zúgása, az eget átszelő vakító fényű hullócsillag, hány meg hány népköltészeti gyöngynek vált szülő okává?

De mindez nemcsak a nép lelkét szolgálja, hanem a természeti megfigyelésekből bizonyos reális hasznot is akar meríteni. A magyar földmívelő nép minden reménysége azon parányi anyaföldben összpontosul, melyet öröklés, vétel vagy más úton vall magáénak. Ez adja meg neki a mindennapi kenyeret, e föld táplálja, ruházza, szóval ebből él. Az elvetett magot aggódó figyelemmel kíséri a fejlődés rendjén keresztül, az ebből származó termés mennyisége és milyensége pedig semmitől sem függ inkább, mint az időjárási viszonyoktól. Ennek a szeszélyétől függ: vajon jólét vagy nyomorúság köszönt-e a nádfedelű, bogárhátú kunyhóra. A földmívelőre tehát igazi életkérdés az időjárás milyensége, s ha ezt elismerjük, nem csodálkozhatunk azon, hogy a nép elejétől fogva figyelemmel volt az időjárással összefüggő tünemények iránt, sőt maga is összefüggésbe hozott egyes dolgokat ezzel, s így jósolt, merített reményt a jövendőre. Erre nézve azonban nem csupán természeti tünemények szolgáltak alapul, hanem egyéb dolgok is, amelyek látszóan semmiféle összefüggésben sincsenek a természet e szeszélyes játékával. Itt már a nép képzeletének nyomaival találkozunk ismét, tehát nem szűrhetünk le az időjárás e neméből semmi gyakorlati hasznot.

Áldja meg az Isten, mint a szuhai malmot

Szuha nevezetű tót falu Hont vármegyében fekszik. Történt egyszer, hogy a patakon levő malomba beleütött a mennykő, mit a szomszéd falubeli molnár Isten áldásának nevezett. Azért mondják néha gonosz kívánságból: »Áldja meg az Isten, mint a szuhai malmot.«