Piros pünkösd napján

A komárommegyei Kocson a pünkösdöt nem tudja nagy ünnepnek a nép. Kitakarítanak az előző napokon mindenütt, hogy meg legyen a tisztesség, de nincs nagy sütés-főzés. „Karácsonkor kalácsot, húsvétkor könyeret, pünköskor meg ha lehet!” – járja a mondás, jelezve az új termés előtti időszakra jellemző helyzetet az éléskamrában. Ilyenkor, bizony, üres a kamra. Ami szalonna, hús, zsír még akad a kevés liszt mellett, kell a dógos embernek. A második napot nem is nagyon tartják: nincs miből. Más vidékeken is csak ezt tapasztalhatja a kíváncsi ember, pedig azelőtt piros pünkösd napján bőven ettek-ittak az emberek.

A pünkösdöt régen a jelentősebb tavaszi ünnepek közé sorolták és mulatságaira, játékos kedvteléseire hetekkel előbb készülődött a falu népe. Ma is emlékeznek még sokan a pünkösdi királyra, a pünkösdi királynéra, a pünkösdölésre, a pünkösdi rózsára, de ma már kevesen tudják, mit is jelentettek ezek az érdekes jelenségek a pünkösdi ünnepléskor.

Pünkösd napján a legények testi erő, vagy ügyesség dolgában mérkőztek, lovat futtattak, vagy bikát hajszoltak, s a legügyesebbet, a legkiválóbbat tették meg pünkösdi királynak. Dunántúl sok falujában lovasjátékok döntötték el az elsőbbséget: aki három verseny közül kettőben győzött, az lett a király. Sok helyen egyszerűen megválasztották a pünkösdi királyt: az első legény már jóelőre megszerezte a tekintélyt, s a választás alkalmával, pünkösd napján, nagy táncos mulatságot tartottak.

A pünkösdi királyválasztás játékos mulatságában a legjelentősebb vonás maga a tréfákkal fűszerezett versengés. A Felvidéken kötelet húztak végig a falun, annak közepére lábainál fogva felakasztottak egy eleven ludat. A legények a kötél alatt elballagva igyekeztek a lúd nyakát elszakítani. Akinek ez nem sikerült, rendesen lepottyant a lóról. Ezen aztán az egész falu nevetett.

Pünkösdi királyság

Mégis csak békítő gondolat az, hogy az esztendő háromszázhatvanöt szürke napja között ott van harmatos rózsa gyanánt piros pünkösd napja is. Piros is, rózsás is volt ez a nap réges-régen, mikor még a földreszálló Szentlélek tüzet jobban érezték az emberek, mikor még ama tüzesen égő lángnyelvek jelképe gyanánt tűzpiros pünkösdi rózsából fontak fejükre koszorút. A Néprajzi Múzeumban néhány érdekes kép őrzi a magyar pünkösdi szokások emlékét. Százesztendős, öreg könyvekben turkálva kellett a képekhez magyarázatot szerezni.

A zöld kalamáris

Úgy volt, az régen, hogy piros pünkösd napján – istentisztelet végeztével – összegyűltek a faluházánál a helység vénei. Bíró uram, nótárius uram és esküdt uramék ünnepi köntösben jelentek meg és bemenvén a helységházába egy nagy zöld korsóval, amiben bor vala, csináltak valamit, ami az ő dolguk. Odakünn azalatt lóháton sorakoztak az ifjú legények, gyolcsingben, gatyában, bokrétás kalapban, tarka kendővel a mente gomblyukában. Mikor aztán az elöljáró urak odabenn mind kiírták a tintát abból a nagy zöld kalamárisból, előállott kisbíró uram őkegyelme, nagy piros zászló volt a kezében, nagy vőfélybokréta a süvege mellett, a legénycsapat élére rugtatott lován és mialatt a zenészek rárántották az indulót, nekivágtak a mezőnek. Elől kisbíró uram, utána a banda cigány szekérre rakva. A szekér mögött mészároslegények haladtak felpántlikázott tulokkal, merthogy ökörsütés is lészen. De fogyatkozás egyébben sem volt: a következő szekér kereke tízakós hordó súlya alatt sírt, a boroshordó tetején pedig két szép leányzó ült mázos korsókkal, azután jöttek a lovas legények négyes sorban és bezárta a menetet az érdemes elöljáróság. A nép már jóelőre kitódult a verseny színhelyére.

Búzaszentelő. Csíkgöröcsfalván a megszentelt vetésekből a ke­resztre koszorút fonnak. Csíkdelnén ilyenkor mindenki leszakít egy pár szál búzát és minden szálra elmond egy Miatyánkot. Ha valaki­nek a torka fáj, megfüstölik szentelt búzával. Csíkmenaságon a szentelt búzát hazaviszik és felszurják a „geresztbe“, hogy a menny­kő meg nem üsse az épületet. A méhkasok elé is kötnek búzakoszorút, hogy a méhek jobban összetartsanak. Csíkszentkirályon a szentelt búzát emlékbe tartják az ablak keresztjére kötve. Csíkszentimrén a búzaszentelés úgy történik, hogy a nép az elöljárókkal korra reggel kimegy határkerülni. A pap és a nép egy része a határkerülők elé megy; amikor a két csoport összetalálkozik, a legközelebbi kereszt­nél megáll és itt a pap a négy világtáj felé megáldja a búzaföldeket. Azt mondják az öregek: sok búzát senki se szedjen, mert ahány búza­szálat szakítanak, annyi Miatyánkot kell elmondaniok. A hazavitt szentelt búzából ellés előtt a tehén moslékjába tesznek egy szálat, hogy több tejet adjon. Kászonújfaluban a szentelt búzát azért tart­ják, mert ha szentelt dolog van a házban, az erős idő ellen véd. Kászonfeltizen nehéz idő alkalmával a szentelt búzát egy tányér vízbe teszik és gyertyát gyújtva imádkoznak, hogy a nehéz idő múl­jon el. Sepsiárkoson a betegséget úgy gyógyítják, hogy szentelt bú­zával kenik meg a fájós részt.

"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje..."

Pünkösdi szokások és hiedelmek a Jászkunságban

Az esztendő három nagy egyházi ünnepe - karácsony, húsvét, pünkösd - Jézus élettörténetének, átvitt értelemben a kereszténység kialakulásának fontosabb állomásait jelzi: a karácsony Jézus születésének, a húsvét feltámadásának, a pünkösd a Szentlélek alászállásának, az emberi lélekbe költözésének az ünnepe, mely a keresztény hit és egyház kialakulásához vezetett. Egy középkori versezet lírai sorai szerint:

"Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben,

Jézus magát úgy jelentgeti már.

Először jelenti nagy karácsony napján,

Jézus magát úgy jelentgeti már.

Másodszor jelenti hangos húsvét napján,

Jézus magát úgy jelentgeti már.

Harmadszor jelenti piros pünkösd napján,

Jézus magát úgy jelentgeti már..."

Zöldellő májusfák, dalos éjszakák és vidám majálisok

Kalandozás Maia istennő birodalmában – Az egyház májusi ünnepei

Más, boldogabb esztendőkben ilyenkor május első napjaiban már javában zeng a világ. Az ébredező, zsendülő természet földalatti és föld feletti titkos erői már lázasan dolgoznak s készítik elő a nagy, szent forradalmat: az új élet zengő csodáját. Május első napjaiban máskor már virágpompában áll a világ, ezer és ezer halványszirmú, édes illatú virág öltözteti ünneplőbe a fákat, május igazi királynőit és kacagó napsugárözönben dalol a természet odakünn, Isten nagy templomában.

Valamikor, békés, boldog időkben ezen a napon, május első vasárnapján ünnepet ült az ifjúság. Odakünn, a Kállay-ligetben suhant a körhinta s folyt a zsákba futás, lepényevés – majális volt. Május első éjszakáján pedig húzta a cigány a szép lányok, szép asszonyok ablaka alatt, hogy:

„Szeretnék május éjszakáján, ellopni minden orgonát…”

Maia istennő berkeiben

A tavaszi zendülés, az új élet sarjadásának örömünnepét éppen úgy megtaláljuk a primitív, pogány népeknél, mint a mai embereknél. Az utóbbiak azonban nem érzik már a majális, vagy májusfa ünnepe mögött az ősi, kultikus jelleget, a föld termékenységének megújulásával együtt az új élet, a feltámadás hitét.

Május elsejei népszokások: a májusfa

Már a görög-római korban bizonyos napokon és alkalmakkor, „védekezésül a rossz, ártó szellemek ellen”, faágakkal díszítették a házakat, istállókat és melléképületeket. Leginkább szúrós vagy erős szagú növényeket használtak erre, mert úgy hitték, hogy ezek biztosabban távol tartják, sőt elűzik a rontó szellemeket. Ez a szokás egész Európában elterjedt, és általában György naphoz, május elsejéhez vagy pünkösdhöz kapcsolták. E néphit ezeket a napokat úgynevezett „gonoszjáró” napoknak tartotta, ezért ilyenkor különösképpen védekezni kellett a „rontás” ellen.

Az ágakkal díszítésnek, faállításnak az is volt a célja, hogy az ember házatáját és őt magát erősítse az újraébredt tavasz erejének közvetlen érintésével. Az idők során mindinkább a természet újjáéledéséhez és a szerelemhez kapcsolódott.

Ezért is a zöldágazás, májusfaállítás leginkább a lányoknak szólt. Megtisztelés, vallomás lett ez a legény részéről. Ez a szokás már a XVIII. századból ismeretes. „Sok inconvenienciák esvén ennek előtte a Filep Jakab napra viradólag felvonni szokott zöld ág miatt, annak eltávoztatásáért concludáltatott még anno 1753, hogy városunkban zöld ágak felverettetése senkinek meg nem engedtetik.” Mai szavainkkal: sok bajt okozott a mindig Fülöp Jakab nap hajnalán felállított zöld ág, ezért már 1753-ban úgy határozott a város, hogy senkinek sem engedi meg ilyenek felállítását.

Ördögadta gazdagság

Hétfalusi csángó népmese

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol csókával szántanak és nyállal koronáznak, volt egy szegény ember meg a felesége. Harmatos hajnalban keltek, napestig tettek-vettek, mégse volt látszata, mert furtonfurt veszekedtek, haragjukban kárt kárral tetéztek. Mikor az asszony kendervásznat szőtt, az ura ráripakodott, hogy ne kotoljon örökké az esztovátán, jó nekik a rongyos ing is. Az asszonyt elöntötte a pulykaméreg, tűzre vetette a bordát meg a vetélőt. Erre az ember felkapta a baltát, s bosszúból széjjelverte a fűtőt. Ez kellett még a paprikás fehérnépnek! Fogta a baltát, beledobta a kútba. Odalett a fűtő is, a fejsze is, ezután hideg ételen tengődtek.

Egyszer nagy dobolást, dorombolást hallottak a kamrából. Szaladtak megnézni, ki az, mi az. Hát egy kormos ördögöcske volt az üres lisztesládában, nem nagyobb egy kecskegidánál. Farka bojtja beleszorult a deszka hasítékába, azért toporzékolt.

– Szabadítsatok ki, jó emberek – rimánkodott.

– Aztán hálából pokolra viszel bennünket, mi?

– Hogy vihetnétek, hiszen én csak egy oskolás fióka vagyok, még most tanulgatom az ördög mesterséget. Hanem megtanítalak titeket egy igére, amit az ábécéből magoltam, avval megcsinálhatjátok a szerencséteket. Mikor fogytán van valami a házatokban, olvassátok rá:

Ami itt a legszűkebb.

Az legyen a legbővebb!

A hagyományos juhászat mentálhigiénés vonatkozásai

Sok szeretettel köszöntök mindenkit itt a Hagyományok Házában, a népi gyógyászatról szóló előadássorozat keretében. Nekem jutott az a megtisztelő szerep, hogy beszélhetek a juhászat mentálhigiénés vonatkozásairól. Nagyon sokáig kerestem ezt a címet, azt, hogy az én személyes juhászattal kapcsolatos etnográfiai kutatásaim, élettapasztalataim hogyan illeszthetők bele a népi gyógyászat fogalmi keretébe. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy beszélünk itt a hétköznapok szintjén gyógyító életformákról, gyógyító hagyományról, arról, hogy a régi ember jobban élt vagy ma is vannak olyan népek, akik az életmódjuknál fogva akár mentálisan, akár fizikailag egészségesebbek. Úgy gondoltam, ebből a szemszögből érdekes volna a mai magyarországi juhászat helyzetét, az ebben betöltött szerepemet körbejárnom. Ezáltal betekintést nyújtanék azok számára is ebbe az életformába, – akik például otthon arról álmodoznak, bárcsak juhásznak születtek volna vagy elkezdenék ezt a hivatást – hogy gyakorlatilag mire számíthatnak a kezdő lépéseknél. Mert ugye amikor az ember már elkezdte, akkor már csak az Isten fogja a kezét, ezt mindenkinek garantálom.

Béres Sándornak hívnak, a Pécsi Tudományegyetemen végeztem néprajz-történelem szakpárt jó sok évvel ezelőtt. Elég lassan és sokáig, ugyanis nagyon nehezen illeszkedtem be a városi egyetemi világba egy faluszéli környezetből. Már akkor vívódtam, hogy nem tudok vagy inkább nem akarok pusztán elméleti szinten gondolni a világra. Arra vágytam, hogy az elméleti problémákat a gyakorlatban is megismerjem. Elvemmé vált, hogy ha rájövök valamilyen igazságra a kutatás kapcsán, akkor az onnantól a saját életemben is kötelez. Mint mikor egy orvos rájön arra, hogy bizonyos üdítőitalok mérgezik az embert, akkor nem engedheti meg magának, hogy ezeket fogyassza. Legalábbis lelkiismereti alapon nem.

A kenyér és a bor megszentelése

Közeledik a húsvét, a feltámadás csodálatos tavaszünnepe. Böjttel és bűnbánattal érleljük lelkünket arra, hogy tiszta gyermeki örömmel hallelujázhassa az Urat, aki meghalt és feltámadott.

A húsvéti szokások között sok igen régi keletű népszokás szerepel, a tavaszünnep eredeti szokása, amelyet a katolikus egyház átvett és megszentelt. Így nagyszombaton reggel szokásban van a tűz és a húsvéti gyertya megáldása, amely régi, szimbolikus szokás, eredetét többféleképpen magyarázzák. Népszokáskutatók megállapították, hogy a tűzszentelés ősi germán szokásra vezethető vissza. A pogány germánok ugyanis isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy földjeik termékenységét így biztosítsák. Szent Bonifác, a németek apostola ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában ugyanis a kialvó majd fellángoló tűz Krisztust jelképezi…

A húsvéti eledelek megáldása

Ezzel szemben magyar szokás és magyar népi eredetre vall a húsvéti eledelek megáldása. Ez a szokás az idén első ízben nem szerepel hivatalosan a nagyszombati szertartások sorrendjében, hiszen nehéz időket élünk, s nem illő, hogy a magyar bőség szimbólumával, a rózsaszínű húsvéti sonkával és az illatos, hófehér kaláccsal járuljunk nagyszombaton az oltár elé…

Gondoljunk csak a Jézust kereső népre

A mi népünk országszerte fellelhető, szép és jellemző szokása volt Jézus keresése, amely a középkori misztériumdrámának figyelemre még alig méltatott maradványa, és amely egyes helyeken a határkerülés mozzanataival is keveredett.

Felső-Ipolyvidéken nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeznek a hívek. Ott van a falu apraja-nagyja. A szülők gyermekeiket is magukkal viszik. Igen fontosnak tartják, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. Az előimádkozó az előénekessel a templom ajtajához térdel és elkezdi a bevezető imádságot. Az előforduló imádságokban Jézus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról, a kenetvivő asszonyokról van szó. Könyörögnek azonkívül a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért. Azután csendben felfejlődik a körmenet. Énekelve mennek a legelső határkeresztig, és onnan sorban, minden kereszthez, ami a falu határában van. Mindegyiknél imádságot mondanak. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél van elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos diadalmenetben visznek vissza a templomba. Kigyúlnak a gyertyák, lobognak a napraforgó szárából készített fáklyák. A körmenet a temetőbe kanyarodik be végül, itt mindenkinek akad egy kedves sírja, ahová letelepszik már csonkig égett gyertyájával. Hajnalodik, mikor abbahagyva az előimádkozó után mondott imádságokat, alvó gyermekeikkel hazatérnek.

Székelyudvarhelyen Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyományt őrzött meg, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek feladata volt. A lovasmenet hajnalban, a nyeregkápában fegyverrel indul el Krisztus keresésére, akinek szobrát elrejtették a búzában, és ezt kell megtalálni. A büszke és boldog megtaláló hozza a szobrot a lovasok kíséretében, akiket Jézus katonáinak neveznek. A város szélén áll Jézus kápolnája, egykor híres búcsújáróhely, a menet itt üt tábort. Elküldik az előköszönőket a városba jelenteni, hogy megtalálván Jézust, indulhat a körmenet eleje. Az előköszönők élükön a bíróval térnek vissza. Kis idő múlva a körmenet is jön, szent zsolozsmákat énekelve. A zászlókat Jézus szobra előtt meghajtják. Jézus katonái dísztüzet adnak, majd nagy lövöldözés közben megindul a menet a városba. A keresztek előtt meg megállnak. A piacon sokat lövöldöznek. A templom elé vonulva még egyszer dísztüzet adnak, utána pedig szentmisét hallgatnak.

Népünk áprilisi védőszentjei

Legtöbbször április hónapjára esnek a húsvéti ünnepek, amelyek színes liturgiájukkal, gazdag hagyománykincsükkel népünk legnagyobb vallásos élményei közé tartoznak. Érthető tehát, hogy a népi védőszentek áprilisi kultusza inkább a hónap végére: Szent György és Szent Márk napjára korlátozódik.

Szent György (április 24.) a IV. században szenvedett, mint fiatal katona vértanúságot. Életéről alig tudunk valamit, azonban már a koraközépkorban a legtiszteltebb szentek közé tartozott. Ő lett a lovagideál.

Szent György napja Európa javarészében tavaszkezdetnek számít. A hozzá fűződő hiedelmekben még ma is primitív-pogány hiedelmek lappanganak, amelyek a nép tudatában békésen megférnek Szent György keresztény heroizmusával. Az Egyház különben nagy körültekintéssel helyezte a Szent ünnepét erre a napra. A rómaiaknál ugyanis ekkor volt Pales pásztoristennek ősi ünnepe, a Palilia, amikor a pásztorok az istállókat kisöpörték és vízbemártott babérágakkal meghintették. A Veszta-szűzektől kapott hamu, vér és szalma szintén szerephez jutott a lustrátióban. A szalma lángjánál megfüstölték magukat és jószágukat. A nyájat áthajtották a tűzön és maguk is háromszor átugrottak rajta, hogy a bajtól, boszorkányok rontásától megmenekedjenek. A pásztor áldozatot mutatott be az istennek és kérte tőle mindazt, amire jószágának szüksége lehet. Imádsága végén kezet mosott a reggeli harmatban. E pogány kultusz ellensúlyozására rendelte az Egyház Szent György ünnepét, hogy a nép ezentúl a szent vértanú oltalmát keresse a maga, jószága és földje számára, hiszen Szent György a legenda szerint a sárkányt is megölte, tehát van ereje minden gonosz távoltartására, amely a nekizsendülés idején az emberek megrontására, kárára törekszik. Ezúttal azonban a régi képzetek nem halkultak el, hanem változatlanul megmaradtak és jórészt ma is köteleznek.

Kőkányulás, likbavágás és a görgőzés

A gyermekvilágot egy olyan közöttünk élő kis társadalmi rétegnek foghatjuk fel, melynek közösségi életét a játék törvényei szabályozzák. A játékok fő mozgató erejének a felnőtt életre való készülődést tekinthetjük, tehát igen fontos társadalmi és lélektani szerepük van. A testi és szellemi adottságok folytonos gyakorlása, fejlesztése mellett megnyilvánul ugyanis a törekvés önálló közösségek kialakítására is. A gyermekek fejlődő szervezete kiválasztja és felhasználja a környezet adottságait képességei (érzékszervek, erő, ügyesség, alkotó hajlamok) fejlesztésére, ugyanakkor hatalmas ütemben fejlődik a társas élet kialakítása is. A barátkozás, vetélkedés, közösségi érzés, a morális és esztétikai érzék fejlesztése mellett fontos a szabálytudat kialakulása is.
A gyermekek leggyakrabban önellátóak, eszközeiket maguk készítik az őket körülvevő emberi- és természeti környezetből: elhasznált munkaeszközökből, csontból, sárból, homokból vagy növények különféle részeiből. Így természetes, hogy a húsvéti hímes tojások is a játék részeivé váltak, melyet Fekete István írt le egyik elbeszélésében.
„Tudod-e, mi a kőkányulás? Hát a likbavágás , hát a görgőzés?
 Ha mindezt nem tudod, keveset tudsz, és el se tudod képzelni, hogy a templomban is lehet verekedni bűntelenül, sőt büntetlenül, ha – nem veszik észre. De nem veszik észre, mert a verekedés az orgona mögött történik, lehetőleg csendben, és nem látja senki, legfeljebb az Égiek, akik szemet hunynak a leszakadt gombok és zsebek hiányosságain, mert verekedő ifjainkat a harangozás körüli szent buzgalom hevíti.

Brazíliai indiánok között

A budapesti Néprajzi Múzeum nem csupán a magyarországi néprajzi tárgyakat gyűjti és tárolja. Nem kevésbé jelentősek más európai vagy tengerentúli népektől származó gyűjteménycsoportjai sem. Viszonylag szegényes volt a dél-amerikai indiánok néprajzi anyaga, és így időszerűvé vált új gyűjteménnyel való felfrissítése. Több dél-amerikai tudományos intézménytől meghívást kaptam és 1958 végén Brazíliába utaztam, ahol múzeumokat tanulmányoztam, majd pedig módom nyílt arra, hogy néprajzi kutatást és gyűjtést folytassak egy brazíliai indián törzsnél. Eredeti tervem az volt, hogy egy közép-brazíliai folyami szigeten élő indián törzset látogassak meg, azonban ehhez az indiánok felett felügyeletet gyakorló Indián-védelmi Szolgálat nem járult hozzá, így brazil szakemberek tanácsára a nyugat-brazíliai Mato Grosso államban élő nambikuara-indiánokra esett a választás.

Miért ezeket az indiánokat választottam és miként lehetne ezek kultúrtörténeti helyét meghatározni?

Dél-Amerika őslakóit, az indiánokat kultúrájuk fejlettsége szempontjából két nagyobb csoportra szokás osztani, úgynevezett „természeti” és „magaskultúrájú” népekre. Ez a beosztás és további tagolódás még világosabbá válik, ha behelyezzük őket egész Amerika művelődéstörténeti fejlődésébe. Ha ezt a fejlődést földrajzilag kivetítjük, lépcsőzetes piramisra emlékeztető
metszetet kapunk: a piramis alapját képezik a legészakibb és legdélibb vidékeken élő, úgynevezett zsákmányoló (gyűjtögető-vadász-halász) életformát folytató embercsoportok; első lépcsőjét az északi és déli kontinens belsejében, félig megtelepedett vagy komplex, zsákmányoló-földművelő életformát folytató törzsek képviselik. A piramis csúcsán állnak azok a magaskultúrájú népek (mayák, aztékok, inkák stb.) akik a kontinens középső vidékein, az úgynevezett mezo-amerikai területen és a perui-bolíviai-kolumbiai Andok tájékán éltek. Ezek érték el a legnagyobb fejlettségi fokot, birodalmakat alapítottak, az osztálytársadalom előfokára jutottak.

A revival mozgalom és a tudományos néprajz

Radák János emlékének

A néprajztudomány, mint szakmai tudáshalmaz nem egyenlő a „népi tudományokkal”. A néprajztudomány a különféle, elsősorban a folyamatos gyakorlatban élő népi tudományok dokumentálásának, elemzésének és közkincsé tételének összetett módszertana. Ugyanakkor fontos, hogy nem tekinthető a gyakorlat elméletének, hanem párhuzamos társadalomként működve saját maga elméletét és gyakorlatát konstruálja, ami lényegében nem áll kölcsönhatásban az általa vizsgált népi tudással. Az átfedések kizárólag személyes szintűek, és elsősorban olyan embereknek köszönhetőek, akik a párhuzamos tudáshalmazok „kétirányúsítására” törekednek.

A néprajztudomány számára a népi tudás kitermelendő nyersanyag, amiből saját alrendszereit építi fel, és a működéséhez szükséges közjavakat biztosítja a maga számára, mint önmaga végtelen megújításán dolgozó testület, abból a dogmából kiindulva, hogy a begyűjtött nyersanyagok végtelen idejű őrzésre és értelmezésre szorulnak. A közkincsé tételi feladat megvalósítás során igen korán megjelentek olyan kézikönyvek, módszertanok, amelyek azzal a szándékkal íródtak, hogy a népi tudományok megtanulását segítsék elő elsősorban közművelődési és nemzetpolitikai célból, általában a kezdetinél szélesebb célcsoportnak szólóan. E mögött az a kimondott, Kodály Zoltán által is megfogalmazott elképzelés húzódott meg, hogy a népi kultúrából kikerülő elemekből egy polgári értelemben vett kulturális alternatívát, egyfajta belső innovációt nyújtsanak a jellemzően kulturális importtermékeket használó közkultúra számára. Illetve kulturális kapaszkodókat nyújtsanak a születő magyar polgári nemzetállamba asszimilálódni kívánók számára.

Számos népi tudománynak megszületett a maga andragógiája és pedagógiája részben a néprajztudomány által részben annak alapanyagára és szakismeretére támaszkodva, de korántsem került minden terület lefedésre. A népi kultúrát megismerni akarók, akik valós vagy éppen választott őseik készségei, szokásai felé keresték a kapcsolatokat, azoknak a néprajztudomány anyagai, intézményi lehetőségei jelentették az egyik leggazdagabb forrást és lehetőséget. A népköztársaság idején, aki csak úgy járta a falvakat és öregeket kérdezett a régi világról, esetleg fotózott, filmezett, az könnyen egy rendőrőrsön találhatta magát. Viszont, ha ugyanezeket néprajzkutatóként tette, akkor még el is várták tőle mindezt. A néprajzos a magyar falusi világ szerves tartozékává vált, aki nagyjából szabadon közlekedhetett. Akik a szocializmusból és az abból kisarjadó vadkapitalizmusból szellemileg a néphagyományba disszidáltak, azoknak a néprajz szak jelenthette, talán jelenti ma is a „piros útlevelet”. A néprajztudomány igen korán „fedőszervévé” vált annak a kultúramentésnek, ami a magyar néphagyományban élő kulturkincsek kimentésével és átmentésével foglalkozott egy általános társadalmi átalakulás közepette, amit a kor embere egyfajta kulturális összeomlásként élt meg.

Vízhaszonvétel és vízépítés

Ha vízrendezésről, vízépítésről, folyószabályozásról hallunk vagy olvasunk, árvízvédelmi gátak építésére, mocsarak lecsapolására, a folyók kanyarulatainak átvágására, a vizek lefolyásának meggyorsítására gondolunk, vagyis arra az emberi igyekezetre, hogy a vizet legyőzze, uralmát, hatását minél kisebb térre és időre szorítsa vissza.

Ma alig tudjuk elképzelni azt, hogy a vízépítésnek, vízrendezésnek más elve és célja is lehet. Pedig a természetet legyőző és átalakító szándékkal szemben van és volt egy másik is, a vízzel való együttműködés.

Ez volt az alapelve a régi magyar vízrendezésnek és vízépítésnek egészen a 18. század elejéig, amikor is az így kialakított vízrendszer a török hódoltság és a háborúk során tönkrement.

A 18. század közepén országszerte megindultak a nagy szabályozási munkálatok: malomgátak lerombolása, folyókanyarulatok átvágása, árvízvédelmi töltések emelése és a mocsarak lecsapolása. Mindezeket a munkákat természetesen robotoló jobbágyok végezték, akik éppen az árvízvédelem e módjától féltették eddigi életmódjukat és gazdálkodásukat, puszta megmaradásukat is veszélyeztetve érezték.

Így szórakozunk falun

A falu télen szórakozik. A nyár a munka, a megfeszített, verejtékezésig tartó munka ideje. Reggel háromkor kelnek, harmatszállatig dolgoznak és a szüntelen robotot csak a vasárnapok tiszta ruhaszaga, harangkongásos fehérsége szakítja meg. Vasárnap, kiváltképpen, ha jelesebb napra esik, muzsikát tartanak a vendéglőben és a mulatság hírére összesereglik a harmadik, negyedik falu lánya-legénye is. A táncban főként ezek vesznek részt. Menyecske, házasember csak a késő esti órákban elegyedik bele, amikor a jókedv már a tetőfok felé hullámzik. Olyan magasra azonban sohasem jut a vígság hulláma, hogy magával sodorná például a negyvenéves asszonyokat. „Sorbéli asszony” – mondják a baranyai falvakban az ilyen korban lévőkről és a „sorbéli asszony” már nem viselhet pirosat; sötétkék, kávébarna, dohánybarna a ruhája színe, nem cifrázza magát, templomban közel ül az oltárhoz, temetésen együtt mondja a búcsúztató éneket a tanító úrral, gyűdi búcsúra jár a szentképes zászló alatt és ha mulatságról esik szó, földresütött szemmel mondja:

– Nem illek én már oda. Az táncoljon, aki fiatal…

Bizony, a negyvenéves parasztasszony már nem fiatal. Tizenhatéves korában férjhez ment, megszedték magukat, első gazda lett az ura, a lánya – merthogy a gazdag ember gyerekéhez úgy illik – még korábban siet a pap elébe, mint anyja. Azzal dicsekszik az asszony, hogy már tizenhárom éves korában kérője akadt a lányának, csakhát „gyengéltették” még a házasságra. Tizennégy múlt, ünneplő iskolából maradt ki, amikor miniszteri engedéllyel, lakzit tartottak és a negyvenéves sorbéli asszonyt már hét évvel ezelőtt „öreganyám”-nak szólították, most már iskolás a nagyobbik unokája, erős gyerek, segít az apjának takarmányt ledobálni a kocsiról.

Miért oly kicsiny a búzakalász?

Mikor az Úristen a világot megteremtette, így szólt a szántó-vető emberhez:

– Nem akarom, hogy sokat küzdj és sokat dolgozzál! Meghagyom hát, hogy csak egy barázdát szánts és vess be! Ez az egy barázda is megtermi a szükséges élelmet számodra.

Az embernek jó sora is volt addig, amíg teljesítette az Úristen parancsát. Megélt egész háza népével egyetlenegy barázda terméséből. Meg ám, mert minden búzaszál tövétől a hegyéig csupa kalász volt!

De a gonosz-lélek elégedetlenségre izgatta-bizgatta az embert. Szüntelenül ezt duruzsolta a fülébe:

– Jaj, de esztelen vagy! Miért elégedtél meg egyetlen egy barázdával? Lám, ha több barázdát szántanál, tömérdek gabonád teremne! Nagyon gazdag lehetnél!

Nádvágás a bihari Nagy-Sárréten

Régi feljegyzésekből tudjuk és idős emberek is emlékeznek még rá, hogy a vízszabályozások előtt, a Berettyó 1866-ban történt elvezetéséig, a Sárrét főterméke nem a búza volt, mint most, hanem a gyékény és a nád. Az ártéri szigetek kevés művelhető földje éppen csak hogy megtermetté a falu esztendeig való kenyerét, egyébütt árvizektől megfutott legelők foglalták el a határt, nagyobb részben pedig mocsarak, rétségek, melyek mindenféle vízinövénynek voltak otthonai.

Ez állapot miatt nem volt semmi panasz. Gyékénynek, nádnak sok hasznát vették a sárrétiek. A szegénység gyékényt szőtt, kosarat kötött, s készítményeit a távolabbi vidék vásárjaira vivén eladni, egész esztendőben ezekből pénzelt legjobban. De a nád talán még fontosabb volt. Ebből csinálták itt a ház falát, tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését. Fűteni sem fűtöttek egyébbel. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót; a juhásznék a sajtrácsot; a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt; a halász-pákász emberek a vészt, a tutajt, stb. A nádbuzogány pelyhével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. Sőt hidat is készítettek nádból, az ú. n. bürűt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren még az 1800-as évek elején is ilyenen járt át a gyalogos és a szekér. A felesleget pedig jól lehetett értékesíteni más vidéken. Az öregek állítása szerint több jövedelmet adott holdanként, mint a búza.

Patkó Pista, Savanyó Jóska

Történetek a betyárvilág korszakából XXII.

Öreg Czekk György megáll az udvar végiben, lemutat a Gelence kanyargó vizére és úgy mondja:

– Gyerekkoromban itt még a madár is elfelejtett szólani, olyan volt a csend az erdő mélyén. Azóta kiirtották az erdőt, betemették Patkó Pista lábnyomát, de még őt magát is.

A Bakony betyárromantikáját kutattam Bakonybél legöregebb emberének emlékezetében. Mire emlékszik, vagy mit tud hallomásból, mit meséltek neki, a 90 évesnek, az ő öregei a híres bakonyi betyárokról, Patkó Pistáról és Savanyú Jóskáról, akit bakonyiasan itt mindenki csak Savanyó Jóska néven emleget.

Zöld erdők harmatát, betyárcsizmák nyomát porral, hóval lephette be a nyár, a tél, Patkó Pista és Savanyó Jóska emléke mégis nemzedékről nemzedékre öröklődik át Bakonyerdő népében, megtisztul az elkövetett gazságok szennyétől és romantika, virtus lesz belőle. Hogy mennyire a köztudatban van ma is a betyárság, és híre hogy száll át szülőről gyerekre, annak bizonyítéka, hogy csak a minap hallottam, amint egy anya így ripakodott a kerítésen túlról kinn hancuzó fiára:

– Maradsz veszteg, te Savanyó!

Patkó Pista és Savanyó Jóska a bakonyi romantika két hőse. Olyan öreg már nem él, aki látta volna egyiket vagy másikat, de aki apjától hallott viselt dolgaikról, olyan még van egypár. Elbeszélgettem velük és lejegyeztem, amit meséltek.

Keleti népek újévi szokásai

Nemcsak a művelt Európában ünneplik az új évet, hanem megvan ez a szokás jóformán a világ minden népénél.

A perzsáknál, – akik e tekintetben az egyetlen kivétel – az újév a gyász ünnepe. A vallás utasításaihoz híven, fekete és violaszín ruhába öltözve, böjtöl ilyenkor a mozlim. Ezzel szemben a többi keleti nép még zajosabban és komolyabban ünnepli az újesztendőt.

Indiában január elsején már hajnalhasadáskor megkezdik az ünneplést. Miután az újévet üdvözölték. a brahminok felkeltik az alvókat; a nők nagy sietséggel a tisztogatáshoz fognak, minden porszemet eltüntetnek, ami az elmúlt esztendőre emlékeztet. Mindenen túladnak, ami régi; a konyhát is új berendezéssel látják el. Az új edények igen fontos szerepet játszanak a további ünneplésben. Rizst vagy tejet főznek bennök, és a főzés eredményéből következtetnek az újév szerencsés vagy szerencsétlen voltára. Ha a tej gyorsan felforr, úgy ez szerencsés jel; ha kifut vagy az edény elhasad, kedvezőtlen a jóslat. Akinek a rizs szerencsét jövendöl, az juttat belőle barátainak és a főszereplőknek: teheneinek is. Mert az ünnep második napját ezeknek szenteli a hindu: leveti magát előttük a földre és hálából virágot visz nekik.