Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Július 08. Szent Kilián napja

E-mail Nyomtatás PDF

Július 08. Szent Kilián napja

Szent István (egykor Szent Kilián) kápolna Mecseknádasdon. 2012.

„Írország sziget az óceánban, szántóföldjei termékenyek,

de híresebb a szentjei miatt, akik közül Itália Kolumbánnak,

Alemannia Gallusnak, Frankföld Kiliánnak örvendezik.”

Kilián Würzburg ír származású vértanú püspöke (†689 táján). Már hazájában püspökké szentelték kolostorában, amikor elhatározta, hogy a szigetországból az európai szárazföldre megy, és ott néhány társával együtt „teljes szegénységben követi Krisztust.”  Mielőtt megkezdte volna misszióját Würzburgban, elzarándokolt Rómába, ahol Konon pápa teljhatalmat adott neki „a prédikálásra és a tanításra.” Frankföldre két társával, Kolonatus pappal és Totnan diákonussal érkezett. Kilián még Írországból tudta, hogy mekkora a jelentősége az uralkodónak a pogányok megtérítésében, és csakhamar sikerült a fiatal Gozbert von Thüringen herceget a keresztény hitre téríteni, akitől rögvest hite megvallásának gyakorlati bizonyítását kívánta, vagyis azt, hogy hagyja el bátyja özvegyét, akivel az egyházi törvény ellenére addig együtt élt. A későbbi hagyomány azt közli, hogy Gozbert „először nagyon meghökkent”, „nagyokat sóhajtott, mert szerette ezt az asszonyt, akit feleségének tekintett.” Amikor az asszony, név szerint Geilana megtudta, hogy Gozbert végül beleegyezett a lassú elválásba, elhatározta a püspök meggyilkolását. Ő a veszélyt felismerve figyelmeztette társait, hogy bátran vállalják a vértanúságot. Geilanának hamarosan alkalma nyílt terve megvalósítására. Amikor a herceg egy hadjárat alkalmával távol volt otthonától, egy, az asszony által felbérelt bérgyilkos lefejezte  az éppen imádkozó Kiliánt és társait.  A tetemeket, az egyházi ruhákat és könyveket elásták a cellában, és lóistállót rendeztek be föléjük. Csoda folytán azonban egy idő múlva sértetlenül megtalálták a három vértanú testét. A gyilkos megőrült és öngyilkosságot követett el, a frank nép Isten ítéletét látta benne, és végleg elfordult a pogányságtól.

Módosítás dátuma: 2020. április 06. hétfő, 12:49 Bővebben...
 

Embervadászat. Történetek a betyárvilág korszakából II.

E-mail Nyomtatás PDF

Embervadászat

Történetek a betyárvilág korszakából II.

A hevesmegyei siroki várrom közelében álló erdősház előtt az 1877. év egy nyári reggelén három vadász állott meg. Az egyik hatalmas termetű férfi volt, törei és tótmegyeri Tóth Mór egri királyi ügyész. A másik kettőben egri ember két börtönőrt ismert volna fel, a kik most vadászoknak voltak kiöltözve.
Tóth Mór mellett egy rövid lábú kis vizsla ficánkolt, a melyet Tóth még hivatalos kirándulásai idején se hagyott otthon. A mint nekem többször elbeszélte, ez a kis Mokra nevű vizsla kedvesebb volt egy négy megyében híres szóló-agarárnál, amelyik pedig nem egy billikomot nyert a gazdája számára. Hanem azzal nem lehetett beszélni, mig a kis Mokrával „majdnem” beszélni lehetett.
Most is csak bámult beszedés szemeivel Mokra a gazdájára, hogy hát miért is álltak meg? Ilyen jókor és itt?!
— Na Marcsa! — kiáltott be az ügyész az udvarra. — Jó reggelt sem mondunk?
Az udvaron valamivel foglalatoskodó palócz asszony meglehetős ügyetlenséggel mutatta, mintha csak rnost venné észre a házuk előtt megálló vadászokat és zavartan köszönt.
— Andris hol van? — kérdi Tóth.
— Az erdőt járja.
— De csak hagyott itthon valamit abból a tavalyi szilvóriumból.
— Óh van még, csak tessék beljebb fordulni.
Mindezeket azonban az asszony szokatlanul hangosan kiáltotta, a mi el nem kerülte Tóth figyelmét.
Tóth Mór kissé gondolkodott. Habozott, hogy bemenjen-e. Majd eszébe jutott különleges megbízása s az ezzel járó nagy kötelesség.
— Eh, segítünk valahogy — mormogá, s két kísérőjével bement a kis erdő-lakba.
A csinos asszonyka előhozta a szilvóriumot. Tóth csak megízlelte, míg két kísérője három-négy kupiczával bellebbezett a jó italból.
— Andris hogy van?
— Jól, uram. Köszönöm kérdését.
— Meggyógyult a karja?
— Alig is volt fájós.
— Akkor talán most már ki is békülne Vidróczkival?
— Nem is haragudott rá. Hiszen csak véletlen volt, Vidróczki nem tudta, hogy Andris ment utána. Andris se tudta, ki után megy.
— Jó barátok?
— Azok voltak, de most dehogy, dehogy...
— Pedig rokonok.
— Azok ... De hát tetszik tudni, hogy Vidróczki micsoda?

Módosítás dátuma: 2018. szeptember 05. szerda, 06:55 Bővebben...
 

Szegényeké az utolsó kenyér

E-mail Nyomtatás PDF

Szegényeké az utolsó kenyér

Egykor a falvak népe szoros közösséget alkotott, s ennek az értékét nehéz volna túlbecsülni. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós szerint az új földtörvény megalkotásakor nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot. A Pécsi Egyetem professzorával a faluközösségek és a föld kapcsolatáról is beszélgettünk. Hardi Péter 2013-as interjúja a Szabad Föld című hetilapban.

– Tudomásom szerint ön évek óta a Mecsek lábához simuló Hosszúhetényben lakik. Jól érzi ott magát?

Feltétlenül. Lassan két évtizede élek egy kertes házban, amelyhez egyhektárnyi kert is tartozik. Be is telepítettem több mint száz gyümölcsfával.

– Honnan érkezett a faluba?

Pécsről. De laktam Szekszárdon is, korábban pedig a fővárosban, ahová Sopronból kerültem.

– Vagyis Hosszúhetény előtt városokban lakott. Tudatosan választotta lakóhelyéül a falut?

Volt benne némi kényszer is, mivel a költözésem körüli időben már kikerültem a politikából, és annyi pénzért, amennyit az új otthonomra tudtam fordítani, városban nem kaptam volna ekkora tulajdont. Egyébként örömmel költöztem falura, mert igazán emberhez méltón csak ott lehet élni.

– Sok városlakó olvasónk kapja fel most a fejét…

Nem csupán az érzéseimre hagyatkozva állítom ezt, hanem tudományos kutatásokra, a John Gowdy professzor nevéhez köthető biofiliára alapozva.

Módosítás dátuma: 2018. május 04. péntek, 06:15 Bővebben...
 

Árterek, folyómenti települések

E-mail Nyomtatás PDF

Árterek, folyómenti települések

Magyar paraszti életmódmodellek

A lakóház

A lakosság állandó és ideiglenes telephelyekkel rendelkezik, állandó telepe is osztott, vagyis külön van az emberek szálláshelye az állatokétól, nemritkán tetemes távolságra egymástól.

A lakóházak egy nemzetség, több rokon család falujában, az ármentes szinteken helyezkednek el, rendszerint még külön. Minden ház alapját mesterségesen fel is töltik. A kiválasztott ormókon, göröndökön, hátakon a házak alá emelt háztöltések földje valahonnan hiányzik: a házak alá bejövő mesterséges csatornák, fokok medréből vagy vízzel feltelő gödrökből, az úgynevezett ásványokból való. Ily módon e falvakban még ma is látható, az év nagy részében vízzel telt árok, tó veszi körül, néha csatlakozva a holtághoz, melynek hátjára, övzátonyára a falu települt. E vízfelületekből ugyancsak mesterségesen kialakított csatornák, fokok ágaznak szét az ártérbe, innen kap a falu alatti mélyedés friss vizet és halat a távoli folyókból is. A múlt században még nem egy helyen közvetlen a házak alatt ott ringott a csónak, amellyel a gazda távoli szállásait vagy szőlőbeli hajlékát közelíthette meg. A falubeli házakat a feltöltött alapra építik. Mivel ez a töltéstalaj nem szilárd, az egész épület nagy, egy darabban lévő gerendákra, talpakra épül föl. A gerendaváz közeit karókkal és vesszőfonással töltik ki és besározzák. Nagyobb, váratlan árvíz idején sem nagy a kár, a víz kimossa a sarat, a váz marad és újrasározható. A talpas házat szét lehetett szerelni és másutt újra felállítani.

A lakóházak mellett nemigen tartottak állatokat, legfeljebb néhány gyenge növendéket, hátaslovat, fejőstehenet és a baromfiakat, nagy részük a vízre lejáró lúd és réce. A gazdaság vagyonát képező nagyállatok és sertések az ártérben legelnek, estére vagy télire különböző helyeken felállított ármentes szállásokra húzódnak be, ahol némi készített takarmány, szélvédő enyhely vagy istálló szolgál védelmül az időjárás ellen. Természetesen a szállásokon emberi tartózkodásra alkalmas kunyhók is vannak, többnyire nádból rakva.

A szállásokon ritkán épültek nagyobb, szilárd falú épületek. A jószágot csak fészer, szélvédő palánk, nagy fák árnyéka védte a téli időjárás hófúvásaitól. Az ártérben több helyen is voltak felmagasított szénaállások, ahová a réteken levágott szénát gyűjtötték, és az állatokat télen ezekhez hajtották etetésre. Ezeket a szénaállásokat nemcsak fölmagasították, hanem mély árokkal és sánccal védték meg a szertekóborló marhák és lovak kártételétől.

Módosítás dátuma: 2018. április 28. szombat, 05:30 Bővebben...
 

Az utolsó tündér

E-mail Nyomtatás PDF

Az utolsó tündér

A Latorca és Bodrog közti vidéken, a mostani géresi határ még csupa láp volt abban az időben, a midőn az utolsó tündér, a Liliom tündér élt. Olyan láp volt az egész vidék, a melynek nádas, kolokányos, hínáros szélére sem mert halandótól született behatolni. Hát még oda, a hol a csupa vizi liliommal fedett sík víz tündökölt. Oly mély volt ezek közelében a víz, hogy a mostani legmagasabb templom tornya sem látszott volna ki belőle. A megközelíthetlen víztükör közepén volt az utolsó tündér király csupa liliomból készített palotája. A tündér királynak egy leánya volt: Liliom. Mintha az utolsó tündérleánynak az elmúlt tünderek minden szépségét, báját egyesíteni kellett volna, olyan volt Liliom.

Más tündérek nem álltak szolgálatára az utolsó tündérnek, az óriási víz minden úszó és repülő állatai végezték tehát az udvari szolgálatokat.

Mindenfelől az új, üdvözítő vallás, az új Istenházainak harangkongásait hozta a szél fülükbe, mintha folyton mondogatta, csillingelte volna, hogy a lápokkal együtt elfognak tűnni a rege, a pogánykori alakok. El kell tűnni a tündéreknek is.

Liliom órákig eljárt liliom kocsiján, melyet vadludak, vadréczék, vagy a láp halai húztak a liliomok közt. Aztán ha estenden megszólalt minden oldalról a templomok harangja, visszatért a palotában búsuló atyjához, akinek nincs már barátja, akinek nincs már reménye. Csak azt a véget várja, amely a tündéreknek is meg kell hogy érkezzék.

Nem is volt annak már egyéb öröme, mint a tündérek közt is gyönyörűséges, tündér szép leánya Liliom, s nem is volt egyéb vágya, hogy az uralja az ő elmúlása után ezt a gyönyörű láp vidékét sok emberöltőn keresztül.

Tiltotta is a láp szélétől, nehogy meglássa azokat, akik a halandóságnak kitéve vannak.

Szárazabb időkben a láp széleit ellepték a lakosok marhái, s az ökör pásztorok furulya szava elhangzott csendes estéken a tündér király liliom palotájáig. Olyankor hívta a király leányát, a palota alsó részeibe, a hova nem hatolt el a társaságban élő emberek zaja.

De azért Liliom meg nem állotta, hogy liliomról-liliomra lépkedve el ne menjen a lápok széleire, a hol a pásztorok legeltettek. Sokáig elhallgatta azok beszédjét, amelyben annyiszor előfordult a szerelem. A szerelem, amiről mitsem tudott, de a mit atyjától megkérdezni nem mert.

Egyszer egy ilyen kirándulása alkalmával, egy lovast látott a láp szélen léptetni, a kinek szemei a víz tükrét nézegették, mintha keresne, mintha látni akarna valakit.

Bővebben...
 

A sárközi népművészetről

E-mail Nyomtatás PDF

A sárközi népművészetről

Népünket a természet csöndes harmóniával veszi körül. Ezt a harmóniát öntudatlanul, ösztönszerűen igyekezett bevinni otthonába, mert a természet gazdag formáitól telitett lelke mindent díszíteni kíván. Ezen alkotások erős nemzeti jellege, üde, sokszor költői természetessége, a hagyomány iránti tisztelete mellett is erősen hangsúlyozó önállósága, szerkezeti élelmessége és helyessége iparművészetünknek épp úgy lehetnek példái, mint ahogy lehetnek célszerűség, az anyaghoz való alkalmazkodás és olcsóság szempontjából.

Az egyszerű népet e törvényekre ösztöne és a természet vezette rá. Épp úgy, mint ahogy építkezésében is mindenkoron tekintetbe vette a talaj és éghajlati viszonyokat, valamint szükségleteit.Ez jellemzi a Dunántúlnak ebből a szempontból egyik legérdekesebb vidéke, a Tolna vármegye délkeleti csücskében négy községet számláló Sárköz népies művészetét is.

Ahová a szem tekint, mindenütt a nép szükségleteiből fejlődött s egész életével szervesen összefüggő művészi alkotást lát.

A legértékesebb művészi alkotásokat a Sárközben az asszonyoknak köszönhetjük. Ennek igen egyszerű az oka.

Régebben a rengeteg nádasok, kákás és zsombékos helyek, a számtalan vízfoltok és kobolyák a halászatra voltak kedvezők. Ezen vízjárások közt elterülő magaslatok pedig buja füvet teremve, az állattenyésztésre voltak alkalmasak.

S míg az „embörök” künn a pásztortűznél vagy a víz partjánál szorgoskodtak, addig az asszonynép a főzés mellett bőségesen ráért a fonás-szövésre, a varrás-hímzésre. A földrajzi helyzet és a talajviszonyok a kereskedelmet is távoltartották s így a szükség is rávitte őket, hogy a ruházatuk sok részét maguk csinálják.

E körülményekből kifolyólag a Sárközben a női háziipar, nevezetesen a szövés-hímzés fejlődhetett. S tényleg amíg különösen a hímzésben az elképzelhető legtökéletesebbet alkották, addig a férfiak között csak elvétve találunk egy-egy faragó művészt.

Ebből aztán természetszerűleg folyik az is, hogy a nők szépérzéke messze túlszárnyalja a férfiakét.

Bámulatos színérzékük különösen festői viseletükben érvényesül. Csupa szín és a vonalak csodálatos játéka itt minden. S mennyire tudják összehangolni a színt a korral!

Ösztönszerűen megérzik, hogy az ifjúsághoz a viruló tavasz színpompája illik. A kor előrehaladtával a színek is egyre halványodnak, lefokozódnak, míg végül az 50–60 év körüli asszonyoknál fekete színben végződnek.

Módosítás dátuma: 2018. április 20. péntek, 05:46 Bővebben...
 

Bandi bojtár - Történetek a betyárvilág korszakából I.

E-mail Nyomtatás PDF

Bandi bojtár

Történetek a betyárvilág korszakából I.

A B - y ezer holdas szántójának ugarban maradt fele részén legeltett az öreg bojtár, Bujtor András. A homokos föld kellő közepén egy domb van, a melyet a jó nyíri atyafiak előszeretettel hegynek neveznek és régi időktől fogva „Méneslátóhegy” nevén ismerik. Valamikor régen, amikor a magyaroknak sok volt az őrizni való marhájuk, a pásztorok ezen a dombon tanyáztak, amely egyidejűleg őrálló hely is volt, mert innen Szabolcsnak tényleg jó részét be lehet látni. A hosszú jelző kürtökkel aztán még kellő időben tudtak jelt adni jó Gyula vezér maradékainak, a kik vezérük után azt a helyet Gyulaházának is elnevezték.
A honfoglaló ősök maradékai készségesen fogadták később maguk közé Szvatopluk ivadékait is, de a kik aztán időjártával minden állami iskola beavatkozása nélkül is oly szépen megmagyarosodtak, hogy most már ember legyen, aki kitudná válogatni őket.
Nem is maradt meg a régi szokásból semmi más, minthogy a Meneslátóhegy vidéke legalkalmasabb legelőnek. De persze, a midőn a tagosításkor a hegy s annak környéké a B - y uradalom egyrészévé vált, a többi embereknek másfelé kellett legelőt keresni, ami azonban a Nyíren nagy fejtörést nem okozott, lévén még abban az időben veszettül sok hely csak legeltetésre alkalmas.
Így hát az öreg Bujtor egymaga legeltette a sok százra menő szép magyar juhokat.
A forró napon ott áll most is az öreg bojtár, kampós botjára támaszkodva mozdulatlanul, mint egy szobor. Széles karimájú kalapja beárnyékolja szürke fejét, hatalmas két bajusza erősen kikenve mered két oldalra. Szájában ott az elhagyhatatlan pipa, a melyben pedig talán tegnap óta nem volt dohány, de hát legbiztosabb így. Szájában el nem veszti. Arccal a juhok felé van fordulva, a melyek erősen közelednek a tilos részhez.
A kis kutya ott fekszik lábánál, kilógó nyelvvel és látszik, hogy a juhok készülendő kihágásait ő is észrevette és szinte csodálkozik, hogy az öreg még sem int neki, hogy a gyapjasokat a korlátok köze szorítsa.
Majdnem mintha rá akarna kiáltani az öregre, hogy ne álmodozz gazdám, hisz a tekintélyed ellen akarnak véteni!
Nagy köröket írva le a levegőbe, egy sas ereszkedik le a közeli kútgémre, előbb pislantás nélkül néz a forrón sütő napba, azután rátekint a mozdulatlanul álló emberre s mintha gondolkoznék, hogy vajjon a legnagyobb ragadozók e mozdulatlanul álló egyike él-e, vagy pedig egy ijesztésül kitömött bábu? Aztán, midőn hiába várta, hogy az megmozduljon, letekint a kútba, ahol a homok a nagy szárazságban egy korty vizet sem bocsájtott már fel.
A napsugár ólomsúllyal nehezedik mindenre, a mi él, míg egy szellő végig suhan a síkságon, órák telnek el, csend van mindenfelé, még a tücsök is hallgat, alig-alig eresztve meg egy hangot s mintha az is panasz volna a perzselő forróság ellen.

Módosítás dátuma: 2018. szeptember 03. hétfő, 09:48 Bővebben...
 

Néprajzi érdekességek 9

E-mail Nyomtatás PDF

Néprajzi érdekességek 9

Fogasként újrahasznosított mosósulyok

Mosósulyok a szolnoki tanyavilágból

A mosósulyok téglaalap alakú, keményfából készült használati eszköz, melyet a mosáshoz használtak a népi kultúrában. A kilúgozott vásznat a mosószékre fektetve csapkodták vele a vízben (folyóban, patakban, tóban). Legtöbbjük,  mint a képen látható darab– igen egyszerű kivitelű, de akadnak köztük díszesen faragott, jegyajándékba adott darabok is. Az ilyen ajándék nem csupán a másik fél, de az egész közösség számára jelzés értékű volt, kifejezte a házasulási szándék komolyságát. "A mosósulyok egykor általánosan használt egyszerű ütőszerszám volt, hengeres, nyeles, bunkós végű formában (→ lentörő sulyok). Ebből alakult ki a ruhamosásra alkalmasabb táblás forma." A felvételen látható darab Farkas Imre tulajdona, melyet a szolnoki tanyavilágban használtak. Egyik oldala letört, korábbi funkcióját elvesztette, tulajdonosa így szegeket vert bele és fogasként használta. 

Irodalom:

Benedek Csaba: Tárgyaink utóélete. Régi és modern anyagok újrahasznosítása napjaink társadalmában In: TISICUM XXII. 2013. (szerk: Gulyás Katalin, Horváth László, Kaposvári Gyöngyi)

Manga János-Szolnoky Lajos: mosósulyok, sulyok, mosólapicka, In: Magyar Néprajzi Lexikon 3. (Ortutay Gyula főszerk), Budapest, 1987. 646.

Györgyi Erzsébet: A házasságkötés szokásai, In: Magyar Néprajzm, Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság (Dömötör Tekla főszerk) Budapest, 1990. 40.

 

 

Módosítás dátuma: 2018. március 27. kedd, 08:51
 

VII. Falusi Kamramustra Bogácson

E-mail Nyomtatás PDF

A hideg márciusi idő ellenére szép számú érdeklődő látogatott el a 2018. március 17-én megrendezett hetedik kamramustrára Bogácsra. A rendezvény alapötlete a hagyományok megőrzése és népszerűsítése. A látogatók betekinthettek több tájegység hagyományos népi kamrájába, megkóstolhatták azok ínycsiklandó kincseit és megérthették, miért "több nap mint kolbász". A szervezők gazdag háttérprogramokkal igyekeztek mindenki kedvébe járni. Volt rétessütő és kolbásztöltő verseny, kocsonyafőző verseny, fellépett a helyi pávakör, valamint a népzene és néptánc iránt érdeklődők is találtak elfoglaltságot. A gyerekek népi játékokkal ismerkedhettek meg a kis szabadtéri játszóházban. Tekintsék meg filmünket, amely rövid betekintést nyújt a teljesség igénye nélkül!

Módosítás dátuma: 2018. március 18. vasárnap, 18:15
 

Arany János a szalontai nép emlékezetében

E-mail Nyomtatás PDF

Arany János a szalontai nép emlékezetében

A szalontai népköltészet anyagát gyűjtögetve, itt-ott Arany Jánosról is hallottam egyet-mást. A hallottak között sok volt az olyan, amit sem Ercseinél, sem Kolozsvárinál, sem Gyöngyösynél nem olvastam; de meg föltűnt az is, hogy Aranyról, a jegyzőről és költőről, mennyire keveset tudnak; inkább gyermekkorából mesélgetnek egyes dolgokat s ezeket is inkább az asszonyok, mint a férfiak. Összegyűjtöttem tehát mindazt, amit hallottam és csoportosítottam a nyert adatokat, tekintet nélkül arra, van-e már róluk tudomásunk vagy nincs, valók vagy legalább is valószínűek-e vagy sem. Akiket érdekel, úgyis meg fognak tudni mindezekre felelni s észre fogják venni, mi az új adat közleményemben. S ilyen sok van, még ha az emlékezet tévedéseit nem számítom is; és ennek oka, hogy én természetszerűleg a gazdálkodó néppel érintkeztem, adataimat tőle nyertem (Bényei Sándorné, Szathmári György, Arany Mihály, Boros Lajos, Jámbor Mihály stb.), nem pedig az intelligensebb osztálytól. Azt akarom tehát bemutatni, hogyan él Arany emléke saját néposztályának, távoli rokonságának emlékezetében.*

Hogy a család régen költözött be Szalontára a biharmegyei Nagyfaluból s hogy a beköltöző ős neve Sámuel volt, általában ismeretes dolgok itt. Családfáját így ismerik: Sámuel – György – György (és János) – János (és György) – György (és János, Mihály, Ferenc) – Sára és János. 

Sokan tudják még azt is, hogy házuk kicsiny «gazos» ház, amolyan «cserin»-lakás volt: «úcs csinálták aszt, kírem szípen, hogy két fëcskefarku-gerendát szëmbë ëgymással lëástak a fődbe, ótán kërëszbe vetëttek rajtuk ëgy harmadikat: êre pácákat erősítëttek úgy, hogy a pácikók vígeji a fődet írtík, ótán szalmát mëg gaszt hintëttek rájuk; még a kútostor is venyigébűl vót fonva, av vëdër mëg kákábúl.»  

Költőnk apjára, Arany Györgyre is sokan emlékeznek; tudják, hogy amolyan «két ökrös» földesgazda volt, néhány köböl földdel, annyira szegények voltak, hogy van, aki arra is emlékezik: «mikor eccër felesíge hazavitte a szomszídba a kőccsönkírt dagasztószéklábat». Mondják azt is, hogy «magoss, sován, barna embër vót», amolyan egyszerű, de írni-olvasni tudó, józaneszű földesgazda: «gyönyörű szípen tudott ám mesélni; ugy fojt a szájárúl asz szó, mint a csurgatott míz». Emlegetik, hogy «eccër a tehene kilükte a szemit» s hogy milyen csodálatosan gyógyult meg magától. Nagyon boldogan élt feleségével, Megyeri Sárával, kiről azonban csak annyit hallottam, hogy «nagyon dógos asszon vót a, magaszűtte, magamosta vászonpendejbe járt, ótán ëgy nap së hijánzott a templombúl».

Módosítás dátuma: 2018. március 20. kedd, 16:14 Bővebben...
 

Szép asszonyt magáért, rossz kocsit vasáért pártolják

E-mail Nyomtatás PDF

Szép asszonyt magáért, rossz kocsit vasáért pártolják

Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában

Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában meghívó

Módosítás dátuma: 2018. március 19. hétfő, 20:02
 

Az évfordulók szerepe a nemzettudat formálásában

E-mail Nyomtatás PDF

Az évfordulók szerepe a nemzettudat formálásában


A Honismereti Akadémia rendezői és a Honismereti Szövetség elnöksége nyilván alapos okkal választotta meg előadásom témáját. A nemzettudat kérdése, a hazafiság kérdése vagy ahogy mostanában nevezik, az identitástudat kérdése nagyon fontos, és nagyon vitatott téma napjainkban. Azt hiszem, mindnyájan egyetértenek azzal, hogy valami baj van ezzel a nemzettudattal – különös az elmúlt hónapok keserű tapasztalatai alapján.

Nemzettudat! Holott talán inkább nemzetérzésről kéne beszélni. A tudat ismeretanyagot tételez fel. Vajon most az ismeretek hiányában van ilyen szükség, ilyen ínség, vagy pedig valami másról van szó. Talán az érzelem kérdése az, amit ma meg kell tárgyalnunk.

A mai ember nem fogadja el az érzelmekre alapozott érveket. A mai ember csak a rációnak hisz, az ésszel megragadható érveknek. Mégis megkísérlek egy szinte lehetetlen vállalkozást, az ész érveivel szeretnék beszélni az érzelmekre alapozott nemzettudat fontosságáról.

Egy nemzetnek nyilvánvaló szüksége van arra, hogy tagjai tudatosan tartozzanak hozzá. De én megfordítom a tételt: az ép, egészséges embernek van szüksége nemzettudatra, identitástudatra, ami nélkül a saját személyes élete nem teljesedhet ki. Éppen ezért a tudomány szavaival és eszközeivel kell megközelíteni ezt az összetett kérdést. A néprajz, a kulturális antropológia az identitástudatot így definiálja: az identitástudat az egyén kapcsolatainak az összessége, amit tudatosan megél. Tehát ember és ember közti kapcsolat, ember és család közti kapcsolat, ember és szülőföld, falu, társadalmak közti kapcsolat. Kapcsolat a tájjal, kapcsolat a nemzettel. Ezeknek, a kapcsolatoknak az összessége adja az egyén identitástudatát. Az identitástudat pedig kijelöli a helyemet, megadja közösségi szerepvállalásom lehetőségét, és – mondhatnám így – kényszerét is, hogy teljes életet élhessek.

Először az identitástudat kialakításáról szeretnék szólni. Mert látható, hogy jelszavakkal, hazafias frázisokkal nem lehet nemzettudatot, hazafiságot az emberekben fölkelteni. Sőt, napjainkban azt látjuk, hogy tudatosan elfordulnak onnan, ahol puffogtatnak, ahol nagy szavakat mondanak, hatástalanok maradnak. Látnunk kell, hogy a nemzettudat kialakításában valami baj van, valami hiányzik, valami elmaradt. Mi maradt el? Ha a szigorúan tudományos meghatározásából indulok ki, akkor rögtön a kapcsolatoknál kell kezdeni, ember és ember közti kapcsolatoknál kell keresni a hiányt.

Módosítás dátuma: 2018. március 15. csütörtök, 08:33 Bővebben...
 

A magyar halásztanya ügye

E-mail Nyomtatás PDF

A magyar halásztanya ügye


A tollam alatt keletkező »Magyar Halászkönyv« történeti anyagának az élő, népies halászattal való egybevetése azt a meglepő, de mégis természetes tanúságot szolgáltatta, hogy történetíróink között azok, a kik Magyarország vízrajzával történelmi szempontból foglalkoztak, tévedtek, a midőn mindazokat a neveket, a melyek régi okiratainkban a halászattal kapcsolatban felhozatnak, halastavaknak vagyis piscináknak tekintették és tárgyalták; sőt némelyik odáig jutott, hogy csupa mesterséges halastavat látott bennök.

Az élő népies halászat fölkutatása azt bizonyítja, hogy valamint a föld fel volt és fel van osztva határokra és részekre s valamint ezek a részek külön-külön neveket viselnek, azonképen fel voltak és fel vannak osztva a vizek is s minden egyes résznek meg van a maga neve. Nem is lehetett ez másképen, mert úgy a föld, mint a víz jogélvezet, birtok, örökösödés, adás-vevés stb. tárgya, tehát a határt ki kellett szabni s a kiszabott részt meg kellett nevezni.

Halászat tekintetében a magyar halasvizek úgynevezett »halásztanyákra«, a Balaton melléken »vonyókra« vagy »vetőkre« vannak felosztva s minden tanyának (vonyó,vető) neve van. Úgy vagyok meggyőződve, hogy a régi okiratokban előforduló legtöbb név nem »halastavakra«, hanem a halászat tekintetében felosztott folyók, tavak részeire, vagyis halásztanyákra vonatkozik.

Kijelentem azonban, hogy voltak mesterséges halastavak is, még pedig oly nagyszámban, hogy Kálmán király a fölöslegesek eltörlése iránt törvénnyel intézkedett; de a tanulság határozottan az, a mit már érintettem, hogy nem mind halastó az, ami a régi okiratokban nevet visel.

Módosítás dátuma: 2018. március 24. szombat, 19:46 Bővebben...
 

Elbukik-e a magyarság?

E-mail Nyomtatás PDF

Elbukik-e a magyarság?

A hagyomány nem tart meg minket, ha elhagyjuk – mondja Andrásfalvy Bertalan (1931) Széchenyi-díjas néprajzkutató, a Százak Tanácsa Alapítvány elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A népi gazdálkodás és a népi kultúra avatott ismerőjével beszélgettünk a paraszti életforma múltjáról, megszűnéséről és a hagyományok mindent megtartó erejéről. Pataki Tamás interjúja a Petőfi Népe című  napilapban.

–Írásaiban sokszor kárhoztatja az úgynevezett régi nagybirtokrendszert. Miért?

A 13. században alakult ki a nemesi nemzet, amely sokszor került szembe a királyi hatalommal – ez utóbbi inkább a népet védelmezte. A gazdaságban egyre inkább a földesurak érdeke érvényesült, ezért a földbirtokaikon olyan árut kezdtek termelni, amit jó pénzért el lehetett adni külföldön. A magyar parasztság gazdálkodása a szellemi és szociális szükségleteit is fedezte, mert ma már tudományos tény, hogy nem csak ételre, italra és ruhára van szükségünk hanem emberi kapcsolatokra és kultúrára is.

– Miben különbözött a paraszti gazdálkodás a földesúritól?

Arra törekedett, hogy sokoldalúan gazdálkodva elégítse ki minden szükségletét, tehát nemcsak a szántóföldet, hanem az árteret, az erdőt és a pagonyt is művelte. A földesúri gazdálkodás a mennyiségre koncentrált. Ma már nehéz ezt a formát rekonstruálni, mert megváltozott az a természeti környezet, amelyet a parasztság használt. A levéltárak peres irataiból, különféle hagyatékokból mégis kirajzolódik a környezetük és gazdálkodási formáik. Például tudjuk, hogy az Alföld csak a 13. században kezdődő marha­kivitel miatt kezdett legelővé változni. Azelőtt sűrűn lakott, apró falvakkal, halastavakkal és gyümölcsösökkel teli terület volt, amely minden szociá­lis szükségletet fedezett, és a nemzet is gyarapodott, mert rengeteg gyermek született ebben a ,,hátországban”.

– Mikor bomlott meg ez az egység?

A közösen művelt területeket, tehát az erdőt, az árteret és a réteket Mária Terézia idejében vették el a falvaktól az úrbéri rendelettel. Ezeket törvényesen kisajátították a földesurak, és ez nemsokára meg is látszott, hiszen az erdőművelést a 18. században mindenhol felváltotta a fakitermelés. De nem nyersanyagként vitték külföldre, hanem a rengeteg fát felemésztő végterméket, a hamuzsírt. Az angol üvegipart is nagyrészt a magyarországi hamuzsír tartotta el. Pedig a honfoglaló népesség azért gyarapodott ilyen sikeresen, mert sokoldalúan gazdálkodott.

Módosítás dátuma: 2018. január 27. szombat, 15:20 Bővebben...
 

Székely halászok

E-mail Nyomtatás PDF

Székely halászok

A magyar halászéletből III.


Ha Európa nyugoti műveltsége hatalmas pöröly, Magyarország pedig a művelődés ékje, melyet az a pöröly az elmaradt Kelet népei közé üt és tuszkol, akkor a székelység az éknek aczélos éle, melynek szívósságától függ, hogy meg ne csorbuljon s vele és általa a művelődés hódító áramlata csorbát ne szenvedjen.

Elhelyezkedett a székely, részben a magyar elhelyezkedési törvény ellenében is, erdőborította bérezek szűk, köves völgyébe. Mondják, hogy a honfoglaló magyarság a székelyt már mai telepein találta – lehet hún, lehet avar maradvány, mely gátat talált üldöztetésének, megvonúlt; – az eldöntés nem e könyv tiszte; de az bizonyos, hogy a magyarsággal eredetileg egy tőből fakadt s még bizonyosabb, hogy nélküle – többek között – a halászat műnyelvét kifejteni nem lehetne, mert egyedül a székely lakik pisztrángos, pérhalas vizek mentén, egyedül ő halássza a nemes halat ősi magyar mód szerint s így egyedül ő az, a ki a pisztrángos, pérhalas vízből fakadó magyar mesterszóval él.

A magyarság lassú folyású, harcsás, pontyos, kecsegés, süllős vizek partján, tóságok körül lakik s csak az ezeknek megfelelő mesterszavakkal él; a magyar felföld pisztrángos vízmellékét tótság, németség lepi el; a magyarság csak a széleket éri s ott mesterszava ingatag vagy idegen ízű; – így is úgy is hasznavehetetlen.

Hogy hol kezdődik az igazi székely halászat, azt legjobban mondja az a tréfásan-csípős közmondás, mely Székely-Keresztúr körül közszájon forog s így hangzik:

»Bögözön felül a harcsa és a mágnás meg nem él.« Ez a Bögöz egy kis székely falu; azon túl a Küküllő vize kicsiny, a föld sovány.

A vizek a tisztaságtól megcsillámlanak; sietnek, esnek. A hol sietnek, megcsördülnek a meder kövén – ez a »suga« – súg a patak vize! A hol esnek, ott vájnak – ez a »göbe« – »gübü« vagy »göbő«, melynek sekélyedő szélén lengő hullámot vetnek a vizek– ez a víz »lengje«.

Itt vág a pisztráng a »harogra«, itt villan a pérhal ezüstös oldala, nyüzsög az apróka, fürge »cselle«, siklik kő alól kő alá a vastagfejű »botos kölönte«, kapkod a légy után a »lógga«, kigyódzik az »ingola«, míg a kevés tavas helyen megél a »kándró«; a »géb« s ismét a patak csöndesebb folyású, iszaposabb helyén a »sármászó szaka«.

Módosítás dátuma: 2018. január 23. kedd, 15:06 Bővebben...
 

Anekdoták néprajzosokról 47. Az förtelmes részögösködésről

E-mail Nyomtatás PDF

Az förtelmes részögösködésről

Másodéves voltam, s ekkorra harmadik szakos létemre teljes jogú tagja a Néprajzi Intézetnek. Az első pillanattól kezdve kulcsom volt az Intézethez, fiókom, ahol tarthattam a könyveimet, jegyzeteimet, kabátomat nem a ruhatárban, hanem a szemináriumban tehettem le. A kástuban azaz a fotó előszobájában a függöny mögötti polcon ennivalót tarthattam, főzhettem a rezsón, lyukas órákon ott ülhetem, gépelhettem, ha óra volt a szemináriumban. Szabadon használhattam a labort, a könyvtárat este kb. háromnegyed tízig, míg a portás nem csengetett bent maradhattam. Még nap közben is udvarias kopogás után bármikor bemehettem a tanársegédi szobába könyvért, folyóiratért vagy, ha beszélni akartam valami felmerülő kérdésről Zoli vagy Jóska bácsival. Ők is, főleg Zoli bácsi, át-átnéztek a szemináriumba – egy ajtónyitás – és beszélgettek velünk, érdeklődtek, kérdezgettek, tanácsot adtak. Szokás volt, hogy ha valaki a másik témájához adatot, irodalmat, ábrát, stb. talált, azt szabályszerű cédulára kiírta, az asztalára tette. Mindenki tudta, hogy ki mivel foglalkozik és hol tart.

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:53 Bővebben...
 

Néprajzi érdekességek 3

E-mail Nyomtatás PDF

Néprajzi érdekességek 3

Esztergagép tokmányából karácsonyfatalp

Esztergagép tokmányából készült karácsonfatalp, Kengyel, Árvai János fotója, 2015.A népi kultúra egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy szemetet úgyszólván nem termel. A hulladékgazdálkodás mai problémái nem jelentkeztek abban az időben, mikor mindent újrahasznosítottak, a tárgyakat végső elhasználódásukig újra és újra felhasználták. Korábban ha már nem volt jó egy munkaeszköz, használati tárgy semmire, feltüzelték vagy feltöltötték vele az árkokat, beleszórták a patakba. Szinte mindannyian emlékszünk, hogy a kosarat kilyukadása esetén tyúkültetésre használták vagy a tulipános ládát szerzámok, gabona tárolására fogták be. Mai korunkban számos munkaeszközöt rögtönöznek műanyagból, diszperzites vödröt használnak gyümölcszedésre, pillepalackot tölcsérnek, de a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Jézus Krisztus születését ünnepelve karácsonykor szinte mindenki találkozik a karácsonyfaállítás alkalmával azzal a nehézséggel, hogy a fa eldőlhet. Egyesek kikötik, mások körbetámasztják a fenyőfát. Nem így Árvai János (szül: 1957.), aki erre a célra egy esztergagép tokmányt használt. Az ötlet több okból kifolyólag is zseniális: könnyen utánállítható, nehéz, 50 kg súlyú így játszva tartja meg a fát. A remek ötletet fia is továbbvitte, így ma már ő állítja bele a karácsonyfát Kengyelen. Köszönjük a fotót Árvai Jánosnak!

Irodalom:

Benedek Csaba: Tárgyaink utóélete. Régi és modern anyagok újrahasznosítása napjaink társadalmában In: TISICUM XXII. 2013. (szerk: Gulyás Katalin, Horváth László, Kaposvári Gyöngyi)

Módosítás dátuma: 2016. december 25. vasárnap, 11:41
 

Regölés

E-mail Nyomtatás PDF

Regölés

A Dunántúl nyugati és déli területein, illetve Erdélyben udvarhelyi falvakban, a Hargita-alji községekben volt szokásban, a magyar nyelvterület többi részén ismeretlen.

A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban finnugor kori réteget vélt felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének pogány nyomait. Rajeczky Benjamin arra is felhívta a figyelmet, hogy különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés, remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a vízkereszt utáni első hétfőnek. A XVI–XVII. századi kalendáriumokban fordul elő és a XVII–XVIII. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás.

A regös szó finnugor eredetű, a reg-nek XI-XIII. században, de később is "varázs, varázslás, varázslat" volt a jelentése. Bornemissza Péter XVI. századi ráolvasásaiban azt írja, hogy az az út, amelyiken a betegség jár: regös nagy út, regös régi nagy út, ami a betegség bűvös, varázslatos útjára vonatkozik. A reg tehát rokonértelmű kifejezése annak a fogalomnak, amit a török jövevényszók: a és báj s összetételük, a bű-báj jelöltek meg. A reg szót megőrizték egyes, a betegségekkel kapcsolatos szavak és szólások. Somogyban rögben döglik meg a birka, a Balaton vidékén a rögényes jelentése "nyavalygós, beteges". Gyakoriak az ilyen átkozódások: Reg fusson el! Reg fussa el a dógod! Az ilyen kifejezések eredetileg bűbájossággal felidézett betegség, kóros állapot megjelölői lehettek. Ezen kívül varázslásra utal a "Haj regő rejtem!" is, ami Vikár Béla és Pais Dezső szerint "énekbe varázsolom" jelentéssel bír.

Módosítás dátuma: 2016. december 31. szombat, 09:07 Bővebben...
 

Biblia és magyar néphagyomány

E-mail Nyomtatás PDF

Biblia és magyar néphagyomány

A Biblia, a kereszténység szent könyve, a néphagyomány egy nép íratlan, szájról szájra, nemzedékről nemzedékre, írás nélkül átadott tudása, műveltsége. Hogy kerülhet ez a kettő össze? Az írás és a szóhagyomány? Az ellentmondás csak látszólagos. A Biblia, és nem a könyv a szent, nem a papír, az írásjelek. hanem amit arra leírtak jelekkel, amit az jelent. Az Újszövetség evangéliumait és az Ószövetség „könyveit” nem jegyzőkönyvszerűen rögzítették, ahogy a Szentlélek diktálta, hanem hosszú éveken, évtizedeken, az Ószövetség esetében több száz éven keresztül csak íratlanul, szájhagyományban élő emlékezetet jegyezték le, formálták át írásba. Az evangélisták, akik tanúi voltak Jézus földi működésének, csak évtizedekkel a Mester halála után jegyezték le élményeiket, szóbeszédben fennmaradt emlékeiket, és nem is mindig saját emlékezetük alapján, hanem a barátok, ismerősök, rokonok körében, többször is elbeszélt, felidézett eseményekről mondottakat, amikor az írásra késztetést megkapták.

Hadd jegyezzem itt meg azt is, hogy az Újszövetség-kutatók közül egyesek úgy vélik, talán joggal is, hogy Máté, Márk és Lukács, vagyis a szinoptikusok egy közös, elveszett forrásból merítették műveiket, annyira megegyeznek a szavaik és mondatfűzésük is. Én azt hiszem, hogy nem kell okvetlenül egy elveszett, írott ősevangéliumra gondolnunk, hanem csak arra, hogy a közös, széles körben ismert, továbbadott, ismételten felidézett szájhagyományból merítettek mindhárman. Tudjuk azt is, hogy Jézus urunk földi életének és tanításának „szájhagyományos” emlékezete nem csak Máté, Márk, Lukács és János megfogalmazásában került írásba, hanem más tanítványok és közeli kortársak is megfogalmazták és leírták, ugyancsak évtizedek után, a bennük élő és környezetükben fennmaradt emlékeket. Például olvastam András és Tamás apostol „evangéliumáról”, akik Krisztus halála és feltámadása után Keletre mentek, Jakab „ősevangélium”-áról (József és Mária történetéről), „Pseudo Máté” evangéliumáról (Jézus gyermekségének elbeszélésével), Péter cselekedeteinek, Jézussal való utazásairól szóló elbeszélésekről. Bizáncban a IV-V. században sok olyan kéziratos mű keletkezett, melyek a később el nem fogadott, úgynevezett apokrif szövegeken alapultak. A Krisztushoz kapcsolódó szájhagyományban élő történetek természetesen a szájhagyományozás törvényei szerint több ágon is szálltak nemzedékről nemzedékre és óhatatlanul keveredhettek más történetekkel, mítoszok elemeivel, romlottak, vagy a változatok egymást kiegészítve, mintegy helyre is állíthatták a valóságnak jobban megfelelő leírásokat, különösen az írásbeliséget még nem használó különböző nyelvű népek körében, szinte napjainkig. Fokozottan érvényes ez az Ószövetség történeteire, ahol a teremtés, a bűnbeesés, a vízözön vagy Dávid és Salamon király viselt dolgai kiegészültek, keveredtek zsidó eredetű, Bibliába nem foglalt „pseudo-epigrafikus” írásos művekkel (Ádám és Éva, Kain életéről), más népek, egyiptomi, sumér, iráni, babiloni írott és szájról szájra szálló, a teremtésre, bűnbeesésre, vízözönre vonatkozó hagyományaival.

Módosítás dátuma: 2017. december 24. vasárnap, 14:13 Bővebben...
 

Sárközi főkötők

E-mail Nyomtatás PDF

Sárközi főkötők

Sárköz Tolna megye déli sarkának Dunához simuló része: Őcsény, Decs, Pilis és Alsónyék. Földrajzi és néprajzi sziget, színmagyar kálvinista lakossággal. Szép típusú asszonyai készítik a sárközi „szabott” és „parittya” főkötőket csipkefinom kivarrással.

Tolna megye legdélibb sarkában, Szekszárd alatt, az egyenesen délnek csapó meredek dombvonulat és kígyózó Duna között, Csepel szigeténél kisebb, lapos, rétes síkság fekszik. A lomha Sárvíz kanyarog végig rajta s innen kapta a Sárköz (= vízköz) nevet. Az ilyen vizek közé szorult helyek, ahonnan hajdanában úgy kellett „kijárni” a szomszédos községekbe, köztük Szekszárd városába is, predesztinált megőrzői elmúlt korok életmódjának, szokásainak, divatjának. Efféle ittfelejtődött kis népsziget a tolnai Sárköz is. Mindössze négy falu: Őcsény, Decs, Pilis és Alsónyék rokon családokból álló ősi református lakossága a néprajzi értelemben vett Sárköz, melynek különállása még jobban kidomborodik azáltal, hogy szomszédságába a török világ után más vidékről, vagy éppen idegen földről származó telepesek kerültek. Sajnos, a vizekkel szigetté zárt földek sorsa fenyegette ezt a területet is. Szakadozott, bomlott, apadt, mert jómódú népét megmételyezte az „egyke”. Értékes nép, nyakas, szívós magyarság. Szerencse, hogy újabban biztató jelek is mutatkoznak.

Módosítás dátuma: 2017. december 14. csütörtök, 17:10 Bővebben...
 

Pákásztanya

E-mail Nyomtatás PDF

Pákásztanya

A magyar halászéletből II.

Pákásztanya ! A mai kor gyermeke hallja, olvassa e szót s legutjába Ős-Bihar lapályainak örege – de öreg legyen ám ! – nem fejti meg a maga volt, letűnt valósága szerint sohasem.

A pákász, az egykori bihari rétségnek, mocsárvilágának ura és őslakója eltűnt – elfogyott, mint elfogyott lecsapolás útján a rét, a mocsár.

Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, kövér televényt; az eke vasa néha egyet zökken – beléütődött valami levert czövek, karó földalatti maradványába, talán a pákászkunyhó mesteroszlopába, mely azt a sátorszerű, csúcsos nádalkotmányt támasztotta. Itt-ott kitúrja az eke a karózatok egész sorait, melyek szépen kettősben, úgy egy derék macskajárónyira vonulnak egymás mellett, erre arra kanyarogva s a kanyarodások öbleiben lépésnyi közöket hagyva: ezek a csíkgátak vagy lábók maradványai. Kitúrja az eke a hozzá valót is: elfeketedett fűzfavessző fonadékok ezek, hasas, vagy tölcsérszerű alakzatokban. Ezek a csíkvarsák maradványai; akkor szolgáltak a csíkgát közeiben, a mikor a bihari urak Komádiba »csíkászni« jártak. Igaz, hogy ez a csíkászat titulus bibendi s minden egyéb volt, a mi a bihari dáridóhoz tartozott, csak csíkfogás nem. Ezt rábízták a pákászra, ki meg is felelt emberül. Mert a történeti igazság úgy kívánja, legyen ide írva, hogy azokon a dáridókon bor, kártya és czigány mellől nem hiányzott a csík – more consueto káposztalében főve; s az igazi bihari gyerek úgy ette meg, hogy meg sem mozdította állkapczáját, mert úgy kívánta az ősi virtus, hogy az egész csíkot azon rágatlan valójában csúsztassa le bárzsingján – akár a mai kor finnyás uraccsa az ostendei osztrigát.

A legszebb bihari nóta, a legvígabb adoma a komádi csíkászatokon termett; ott, a pákász tanya tájékán, a hol ma nem rikácsol többé a nádi veréb, nem költ káka tövén a rucza, nem fehérlik a nádsor alján a lábas kócsag, nem lengeti szárnyát a halászcsér, a lósirály, hanem hullámzó búzavetésből kikél a pacsirta madár, rezgő szárnycsapással emelkedik mind magasabbra, folyton hallatva dalát:

Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet,
Kivirít, kivirít,
A virág, a virág
Mind – – – –

azután merész kanyargással inkább zuhan, mint száll lefelé, eltűnik a vetésben, hogy megossza kicsiny éltepárjával a meleg fészek gondját –örömét.

Módosítás dátuma: 2017. december 22. péntek, 17:50 Bővebben...
 

A látott hal

E-mail Nyomtatás PDF

A látott hal

A magyar halászéletből I.

Szent Márton napja körül az idő már késő őszre jár. A fák lombja, elsárgúlva, rég lehullott s a Balaton szabadon vágtató, borzongósan hideg szele a tihanyi fokon végig söpörve, fölkapja azt a lombot, megkavarja a nagy űrben, azután – mintha únná a játé­kot – kiereszti. A lomb elül a habok taraján, mint a felriasztott seregély-madár kóválygó csapata az ingó nádas sűrűjében.

Az avar fakó színben, a szántódi nádas aranyos barnában alussza álmát s a madárvilág is teljesen megváltozott; vele az egész tó képe, melynek oly jellemzően kiegészítő része épen a ma­darak élete, mozgalma.

Eltűnt a küszvágó, mely sokaságával, lengő röpülésével, hó­fehér színével a tó nyári képének oly annyira megadja a tenger zamatát.

A kócsag, a szürke és vörös gém már nem riadoz fel a szél­vizekből ; a bölömbika elhallgatott; a nádiveréb rikácsolása azonképen.

Most a vadludak s a siető, részben az észak messze tájairól érkező ruczaseregek uralkodnak a levegőben, az északi sark tájáról való búvárok pedig a nyugtalan vizeken; de igaz, a lócsér is ke­ring és lebeg a habok fölött, csakhogy vendég voltát rögtön elárulja: megjelenik – eltűnik.

A síkvíz csillogása, színek szerint változó játéka is más­nemű már.

Borús napokon az ólom színe az uralkodó; tiszta időben a tengerzöld. – Ha a szél elül s szakadozott felhők borítják az eget, ekkor a nap világa foltosán éri a vizeket s a foltok, néha elnyúló szalagok, hol szmaragd-, hol nílus-zöld színben tündökölnek.

A tónak egyes részeit köd borítja; s ha a tihanyi fokról akár Balatonfő, akár Balatonfenék felé tekintünk, szemünk a ködbe téved, s partot nem érve, valóságos tengeri képet élvez.

S e fölséges víz mélyében is más ilyenkor az élet.

A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a leg­ragyogóbb s alak szerint a legfeltűnőbb – alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege – óriási seregekbe verődik s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; épen mint az óczeán heringje.

Módosítás dátuma: 2017. november 28. kedd, 17:52 Bővebben...
 

A kereszt behozatala a Nagykunságra

E-mail Nyomtatás PDF

A kereszt behozatala a Nagykunságra

Minden kornak megvan a maga súlyos, megoldásra váró problémája. Az emberek azt hiszik, hogy ha ez a probléma megoldatna, boldogságuk teljes lenne. Pedig másnap már új megoldásra váró súlyos probléma kerülne előtérbe, és az embereknek újra lenne alkalmuk a súrlódásra.

Mária Teréziának és az ország gyeplőjét kezükben tartó főuraknak 150 esztendővel ezelőtt egyik legfontosabb és legsürgősebb teendője volt a római katholikus hittől elpártolt magyarokat az igaz ösvényre visszavezetni. A királynőt különösen bántotta, hogy a „királynői kunok” egy része a nagykun nép Kálvin kárhozatos tanait követi, s elhatározta, hogy ezen segíteni fog. Mindenekelőtt vizsgálatot indított, hogy a kun városok református templomai, paróchiái nem voltak-e valaha katholikusok tulajdonában?

Úgy látszik, hogy ezt nem lehetett bebizonyítani, sőt a vizsgálódással megbízott szentatyák talán még arra is rájöttek, hogy Kuthen ivadékai között a reformáció kezdetén feles számmal voltak olyanok is, akiknek tarfejét keresztvíz egyáltalán nem érintette. Jó katonák voltak a nagykunok a királynőnek, ezért nem akart a legerősebb eszközökhöz nyúlni, de azt elhatározta, hogy katholikus egyházak létesítésével és katholikusok beépítésével aranyhidat fog építeni, melyen a kálvinista nagykunokat visszatéríti a római egyház kebelébe.

Nem akarok még teljesen be nem hegedt sebeket feltépni, nem akarok történeti tényeket felhozni, csak egy pár mondának mondható történetet mesélek el, amik csak apró epizódjai ennek a kornak, amikor a magyar mint pápista és kálvinista állott szemben egymással.

Úgy mondom el, ahogy a nép szájából hallottam gyermekkoromban. Elbeszéléseim élő néphagyományok, melyek lényegéhez a magam részéről semmit sem fogok hozzáfűzni. Mintegy 150 esztendővel ezelőtt Kovács János uram jó magabíró ember volt Turkeviben. Földje is volt takarosan, jószággal vásárokra is járogatott. A közterheket viselte. Istennek s az egyháznak is megadta, amivel tartozott. Mivel mindig volt heverő pénze, megbízható ember nem hiába kopogtatott nála egy kis kölcsönért. Magát Kevi városát is kisegítette egyszer-máskor.

Módosítás dátuma: 2017. november 28. kedd, 16:43 Bővebben...
 

Népdalgyűjtés Törökországban

E-mail Nyomtatás PDF

Népdalgyűjtés Törökországban

Kisázsiai tanulmányutam előzményei ezek. A török hivatalos körök Hindemith útbaigazításával és tanácsai alapján másfél évvel ezelőtt megkezdték városi zenekultúrájuknak megszervezését, európai mintára. Azonban a török népzenéből kialakítandó tulajdonképpeni török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk; nem volt, aki népzenei gyűjtésre vonatkozó útbaigazításokat adjon nekik.

Fölmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevinak ankarai osztálya engem meghívjon. Ha nem csalódom, ez a gondolat Rásonyi Lászlótól, az ankarai egyetem magyar nyelvet előadó professzorától származik; ő nagy szószólója a török-magyar kulturális kapcsolatok minél erősebbre fűzésének: nem sajnált semmi fáradságot, hogy ez a terv minél előbb és minél tökéletesebben megvalósuljon.

A meghívás értelmében Ankarában három előadást kértek tőlem zenefolklore-ral kapcsolatos kérdésekről, továbbá közreműködésemet egy magyar műsorú zenekari hangversenyen. Ráadásul pedig két gyűjtőút megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre anatóliai török népzenét vehessek fel. Magától értetődik, hogy ezt az ajánlatot kész örömmel fogadtam el.

Utamat Istambulban megszakítottam, hogy az ottani városi zenekonzervatórium népzenei lemezgyűjteményét legalább futólag átnézhessem és így képet nyerhessek arról, mi minden történt eddig Törökországban a népzenekutatás terén. Kiderült, hogy a felvételek technikai szempontból kifogástalanok: Istambul városának megbízásából a Columbia és His Master's Voice készítette ezt a 65 dupla lemezt, odahozatott, nagyrészt parasztemberek előadását véve föl. 1930 óta dolgoztak ezen a sorozaton: kb. 130 dallamot vettek fel. Soknak bizony ez nem mondható, de még mindig több, mint a mi 4 lemezből álló szerény magyar gyűjteményünk.

Nagyobb hibája a sorozatnak, hogy az anyag kiválasztása nem történt és nem is történhetett eléggé tervszerűen. Hiszen helyszíni (falvakban történő) gyűjtés hiányában nem is tudhatta senki, mit kellene elsősorban, mit volna egyáltalán érdemes felvenni. Úgy, hogy nagyobbrészt véletlenül Istambulba vetődő vándormuzsikusok szolgáltatták az anyagot, már pedig tudvalevően éppen ezek – kóborlásaik következtében – nem nagyon hiteles forrásai a helyhez kötött falusi zenének. Másik hibája a sorozatnak az, hogy nemcsak a dallamok nincsenek még lejegyezve, hanem még a szövegeket sem jegyezték le a felvételek idejében. Az utóbbi hiány sok esetben többé már nem is pótolható, mert – amint ottlétemkor saját magam erről meggyőződtem –némely felvétel szövegét még maguk a törökök sem értik ki a lemezből!

Ankarába érve első dolgom a felolvasásoknak és a hangversenynek megtartása volt, ami kb. egy hetet vett igénybe; a népzenei gyűjtésre csak ezután került sor.

Módosítás dátuma: 2017. november 30. csütörtök, 07:30 Bővebben...
 

Népi kultúra és közművelődés

E-mail Nyomtatás PDF

Népi kultúra és közművelődés

A cím szavai többféle jelentéstartalmat is hordoznak, így a cím egésze is többféleképpen értelmezhető.[1]Én azt választottam ki ezek közül, mely leginkább kapcsolható össze a konferencia címével: Tudományszakjaink felelősségével. Ezért így értelmezem; a népi kultúra mennyiben lehet része a magyar közművelődésnek? Vagyis a néprajz, mint a népi kultúra kutatására létrejött tudományszak mivel és hogyan segítheti az ország egészének művelődését, javát. Közművelődésen én a köz – tehát minden, különböző társadalmi osztályhoz, réteghez tartozó országlakó – javát szolgáló ismeretek, eszmék és módszerek fejlesztését, tanítását értem, iskolában, ifjúsági és felnőttoktatási intézményekben, kultúrát emelő és a művészeteken keresztül élményt nyújtó, alkotó és előadó szervezetekben, érzelmeket nemesítő művészi együttesekben. A néprajz, a hagyományokat kutató tudomány felelősségéről van tehát szó, mert az én, és még sokunk felfogásában sem a tudomány, sem a művészet nem öncélú, hanem az emberiség javát szolgáló tevékenység.

A következő tisztázandó kérdés az; mit jelent a népi kultúra, a néphagyomány? A kérdés az európai néprajztudomány alapját, e tudomány kutatási tárgyát érinti, de számunkra, magyaroknak közel kétszáz év egyik legtöbbet vitatott művelődési és művelődéspolitikai problémáját is jelenti, melynek nagy irodalma van.[2]Szűkre szabott idejű előadásomnak nem lehet célja és tárgya a különböző, egymástól lényegesen eltérő megítélések és nézetek összeütközésének történeti bemutatása, sem a nemzetközi európai tudományos életben, sem a hazai, művelődéspolitikai vitákban, de a legfontosabb megállapításokat, véleményeket röviden summáznom kell.

A népi kultúra – egy egész nép kultúrájának, műveltségének csak egy része. Ez a múltban sokkal nagyobb és meghatározó része volt, napjainkra ugyancsak vitatottan elenyészőre zsugorodott össze.

Vulgus in populo – az egész népességnek, egy ország lakosságának és műveltségének csak az a része, mely a hagyomány, az íratlan, szóbeliség alapján áll, szemben az írásbeliségre, az iskolázottságra, a tudományra alapozott, felsőbb osztályok műveltségével. A két kultúra az írásbeliség megjelenése óta egymás mellett él, kapcsolatban van egymással, de egyben állandó harcban is, mert az írásos kultúra fő feladatának tekinti a hagyományos, szóbeli műveletlenség, a babonák, hiedelmek, irracionális gondolkodás felszámolását a nép egészének iskoláztatása révén. A két kultúra megítélése és meghatározása az európai kultúrákban is nehéz és vitatott volt, de nálunk a két kultúra különböző eredetének elméleteivel is találkozunk. A vulgust, az alsóbb néposztályt legélesebben Fr. Schiller, a német költő ítélte meg: „Közönségesből lett az ember és a megszokás a dajkája.” A közönséges, a közember (gemeine) kifejezés az egyén közösséghez való kötődésére, a megszokás (gewohnheit) pedig a hagyományokhoz való ragaszkodására utal. A svájci E. Hoffmann Krayer 1902-ben így határozta meg: „A vulgus elsősorban az alsóbb, primitív gondolkozású, kevés egyéni kezdeményezéstől áthatott nép, amelyben az eredeti, sajátos, ősi népiség tükröződik vissza.” „A nép nem alkot, csak befogadja azt, amit a műveltek alkottak, a műveltek asztaláról lehulló morzsákból áll a nép műveltsége” – jelentette ki Hans Naumann. Ez lenne érvényes a költői alkotásokra is. A művelt költő alkotását a nép megtanulja, ajkára veszi, de „használva” azt, leegyszerűsíti, megcsonkítva adja tovább szájról szájra. A nép fia, valaki a népből, ma az utca embere, valaki a tömegből. Nem egyéniség, de hisztérizálható, és akkor a közösségbe rejtezve, névtelenül pusztít, rombol. Ezzel kapcsolatban szokták idézni Horatiust: „Odi profanum vulgus”, azaz „Gyűlölöm az egyszerű népet.” Ezzel a lesújtó véleménnyel szemben az ugyancsak svájci író, Hugo von Hoffmannsthal mást lát a „népben”. Szerinte a népi, a néprajz problematikája minden időben, minden gondolkodó ember számára újra és újra felmerülő kérdés magáról az életről és a műveltségről:

Bővebben...
 

Párbajszerű táncainkról

E-mail Nyomtatás PDF

Párbajszerű táncainkról

Az 1954-ben megindult Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményeiről és helyzetéről Martin György és Pesovár Ernő az Ethnographia LXIX. évfolyamában számolt be. A gyűjtőmunka, melynek során kb. 1000 táncról 11000 méter hosszúságban készült film, lényegében lezárult, csak az anyag feldolgozására és publikálására nem kerülhetett még sor. A filmszalagon rögzített táncok 25%-a, mintegy 250 tánc ún. botolótánc. A zömmel ezen a területen összegyűjtött, de az oroszág más részein is töredékesen, elhomályosultan élő sajátos botot vagy más eszközt forgató párbajszerű táncok igen sok kérdést vetnek fel. Ez a tanulmány nem akar elébe vágni e tánctípus alapos, tudományos formaelemzésen felépített ismertetésének, hanem kapcsolatát és helyét keresi meg Európában és az európai művelődéstörténetben.[1]

,,A botoló táncok funkcionális formai és zenei sajátosságait figyelembe véve számtalan változatát ismertük meg. Ezek közül egyik legarchaikusabb típusnak kell tekintetnünk azt, amikor a tánc funkciója a küzdelem, ami tartalmi vonásait is alapvetően meghatározza. Ez a funkció a tánc formai koreográfiai sajátosságait is döntően megszabja. Az eszközkezelés virtuozitása ennél a típusnál sohasem öncélú, hanem a tánc lényegét, a küzdelmet szolgálja. Az eszköz fogásmódjai, forgatás-, vágás-, ütésmódjai, ha sok esetben játékos, stilizált formában is, de mindig fegyverszerűek. A lábmozgások táncszerűségét nagymértékben háttérbe szorítja a küzdelem, s a megszokott, határozott ritmusú, kikristályosodott motívumok helyett laza ritmusú, időtartamú és tempójú lépések, előre-hátra rohanások, ugrások, térdelések, guggolások és forgások, néha hosszú megállások alkotják a táncfolyamatot a párbaj pillanatnyi helyzeteitől, fordulataitól függően. Nem véletlen, hogy az adatközlők ezt a típust sok esetben elválasztják a tánc fogalmától. A naturális verekedéstől mégis lényeges vonások különböztetik meg, így: a zene ritmusára táncszerűen történő mozgás, a hagyományos, begyakorolt, csiszolt eszközkezelési formák stilizált vívó mozgásai és a küzdelem meghatározott, hagyományos szabályai.”[2]

A jellemzést azzal egészíthetjük ki, hogy gyakran botolnak játékosan (és természetesen komolyan is), zene nélkül.

,,Másik archaikus típusa a botolónak a férfi és nő által járt páros formája, amiben a táncoló nőt körülbotoló férfi a küzdő forma sajátos forgató, vágó, ütő mozdulatait végzi a nő teste körül. A botoló dallamok szöveganyaga is alátámasztja azt a feltevést, hogy elhomályosult tartalmú, kultikus tánccal állunk szemben.”[3]

(A férfiak párbajszerű botolásában természetesen még elméletileg sem tételezhetjük fel akár azt, hogy a komolyan vívott küzdelem, akár pedig, hogy a játékos botolás az elsődleges. A kettő ellentétét szinte áthidalja az a mimikus táncos botolás, melynél az egymással küzdő táncosok közt az egyik a botolás során arckifejezésével jelzi, mintha eltalálták volna, majd a földre is rogyik legyőzetését jelezve.)[4]

Módosítás dátuma: 2023. január 23. hétfő, 08:40 Bővebben...
 

A táji munkamegosztás néprajzi vizsgálata

E-mail Nyomtatás PDF

A táji munkamegosztás néprajzi vizsgálata

Elnagyolt szóhasználattal hagyományosnak mondott paraszti társadalom családnál nagyobb egységeit, csoportjait (falurészeket, falvakat) a vagyoni rétegzettség mellett egyrészt műveltségbeli azonosság, azonosítás vagy nagyfokú hasonlóság kapcsolhatja össze, másrészt az egyes községek, népcsoportok különböző terményeikkel, készítményeikkel, szolgáltatásaikkal egy kisebb-nagyobb körre kiterjedő táji munkamegosztásban kapják meg sajátos helyüket. Az első esetben az egyezés, a hasonlóság kapcsolja egybe az embereket, hoz létre egységet, e második esetben az egymást kiegészítő különbözőségek egészítik ki egymást, és hoznak létre egységet. Ez a dolgozat ezeknek a kis- és nagy táji munkamegosztás-rendszereknek a vizsgálatára kívánja felhívni a figyelmet néhány dél-dunántúli példára hivatkozva.[1]

Az emberi társadalom legkisebb egységét, a családot és minden ennél nagyobb egységet, az őskortól kezdve napjainkig az önellátás és a sajátos, cserére alkalmas értékek termelésére való törekvés, a specializáció egymásnak ellentmondó egysége jellemzi. A kisebb egységek specializálódása, szakosodása szolgálja a nagyobb egységek viszonylagos és nagyságrendjével növekvő önellátását. (A családok önellátását a nemek és kor szerinti munkamegosztás, a faluközösségen belül a családok szakosodása, a nagytájon belül a falvak és néprajzi csoportok szakosodása stb.)

Nem véletlen, hogy a baranyai Hegyháton az 1880–90-es években a nemek szerinti szigorú munkamegosztás a magyar családokon belül együtt járt a népcsoport családjainak viszonylagos erősebb önellátásával, ellentétben a németekkel, kiknek asszonyai már többnyire nem szőttek, fontak, hanem mint a férfiak kocsiztak és kaszáltak. Ez a németség mára XIX. sz. elején a piac szükségleteihez igazodó árutermelő, és ezzel nagyobb tájegység munkamegosztásának előnyeit jelentősen kihasználhatta.[2]

Az önellátás vagy szakosodás egy vagy néhány termelvényre (melyek cseréjének segítségével mindent megszerezhetünk, amit magunknak megtermelni nem tudunk;) történetileg meghatározott aránya nem egyszerűen a termelési mód fejlettségének függvénye. A társadalmi fejlődés korai fokozatain, az ún. természeti népek közt is nagy eltéréseket találunk: vannak csaknem önellátók, s vannak egészen szélsőségesen szakosodott népek, melyek mindennapi megélhetése, élete függ egy nagyobb táji, különböző műveltségű, nyelvű, társadalmi fejlettségű népeket, népcsoportokat összefogó területi munkamegosztástól. Elég, ha itt csak néhány jól ismert példára hivatkozom:

Módosítás dátuma: 2017. október 08. vasárnap, 07:04 Bővebben...
 

A vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyománya Magyarországon

E-mail Nyomtatás PDF

A vízhaszonvétel és árvízvédelem hagyománya Magyarországon

1999 tavaszán – a Tiszán eddig még nem észlelt magas vízállás mellett – csaknem félmillió hektárt ért el a belvíz. A víz olyan felületeket is elöntött, amelyek a történelem során mindig szárazon maradtak. Ezt igazolja az Árpád-kortól napjainkig létező, oklevelekben folyamatosan szereplő falvak sora. Ezt a magas vízállást, de főleg a belvizek kiterjedését nem lehet pusztán azzal magyaráznunk, hogy a vízgyűjtő területeken lehullott csapadék és hóolvadék korunkban egyre rövidebb időben éri el a folyókat, és így a korábban időben elhúzódó lefolyás most összetorlódik. Ennek oka az, hogy fogynak a hegyeket borító és a vizet visszatartó erdők, és egyre nagyobb a vizet be nem fogadó beépített, útburkolattal ellátott terület. A kisebb patakok, vízfolyások útját is lerövidítették és sok esetben beton-ágyba kényszerítették. A veszély továbbra is csak növekedni fog, ezért a gátak magasítását tervezik. Minél magasabbak lesznek a gátak, annál nagyobb gondot jelent majd a belvizek és kisebb vízfolyások vizének átemelése a folyómederbe. 1999-ben tavasszal és most, 2000 elején a szivattyúzás költségei több millió forintba kerülnek naponta. Nyilvánvaló, hogy ez a „vízkezelés” zsákutcába jutott.

Van már megoldás? A múlt ismerete alapján gyökeresen más vízgazdálkodás lehetőségére is gondolnunk kell, és meg kell vizsgálnunk, alkalmazható-e ez a 21. század elején? Történeti-néprajzi kutatásaim során, amelyeket jobbára a Duna Tolna és Baranya megyei szakaszán végeztem, kirajzolódott a régi ártéri gazdálkodás rendszere. Ez a Kárpát-medence más tájaira is érvényes lehetett és másutt is „működött”.

A 18. század folyamán felszámolt ártéri gazdálkodás és vízhaszonvétel lényege az, hogy az ember nem kísérelte meg a víz kiáradásának megakadályozását, nem akarta azt korlátozni. Éppen azzal akadályozta meg a magas vízszintek és árvizek rombolását, hogy igyekezett a magasabb vizet azonnal, az emelkedés kezdetén minél messzebbre ki- és szétvezetni, minél nagyobb területen szétteríteni, mégpedig nem kevés vízépítési földmunkával, mesterséges csatornákkal. Ezeket az árkokat állandóan tisztította, karbantartotta, és így apadáskor ugyanezek a csatornák vissza is vezették a mederbe a kiáradt vizet. Nem maradt az ártérben lefolyástalan, pangóvizes, elárasztott vegetáció. A néhány napos vagy hetes elárasztás nem ölte ki a füvet, nem szárította ki az erdőket. A természettel való eszményi együttműködésnek is nevezhető ez az eljárás.

Módosítás dátuma: 2017. október 08. vasárnap, 07:05 Bővebben...
 

Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

E-mail Nyomtatás PDF

Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

Vizsgálódásunk területe a Mecsek középhegységi dombos tája.[1] (Legmagasabb csúcsa 682 méter). A szűk völgyekben rétek, a szélesebbekben, a menedékes oldalakon és alacsonyabb fennsíkokon szántók, az oldalakon és tetőkön szőlők, erdők. A sze­met gyönyörködtetően változatos táj neve Hegyhát, a baranyai sásdi járás terü­letével esik egybe, ma 76 kisebb-nagyobb falut foglal magába. A középkorban a sűrű lakosságú Dél-Magyarország része, és a Hegyháton ekkor körülbelül annyi falu létezett, mint most. E falvak akkor is mint ma, lélekszámban kisebbek és szegé­nyebbek voltak, mint a sík vidék termékenyebb tájain. 1543-ban foglalja el a török Pécs városát, e vidék gazdasági, közigazgatási és szellemi központját. A török köz­vetlen hatáskörébe kerül a Hegyhát. 1686 után az elpusztult Baranyának aránylag legsűrűbben lakott vidéke az Ormánság mellett, mivel e területeken a lakosság erdő vagy mocsarak közt védelmet és búvóhelyet kereshetett magának. A terméke­nyebb síkok szinte lakatlanná váltak.

A Hegyháton az 1711-es összeírás lakott helyeket éppen annak leghegyesebb, legszegényesebb adottságú, központi részén talált csak. 1715 táján érkező délszlávok, majd a Rajna vidékétől Alsó-Ausztriáig terjedő vidék különböző részeiből származó német telepesek a Hegyhát északi, síkabb, lakatlanabb, de termékenyebb területén telepednek meg. Később jövő telepesek és bevándorlók néhány önálló német falut létesítenek a magyarlakta központi részen belül is, de a későbbiekben a német nyelvű lakosság számbeli növekedése a korábban csak magyarok lakta falvakban is szembetűnő. Az összeírásokból kirajzolódik ennek menete. A magyar faluban meg­jelenik a német zsellér, aki valamilyen iparhoz is ért, több esetben például molnár. Néhány évtized múlva telket vásárol, vagyis földbirtoka után adózó jobbágyként szerepel már az összeírásban. Közben újabb német zsellér-iparosok települnek a faluba, akik mind arra törekednek, hogy földet szerezzenek. Több faluban száz esz­tendő után már a német lakosság meghaladja a magyarok lélekszámát. 1900-ban csak 10 magyar faluban nincs számottevő német lakosság. 31 faluban még a többség magyar, 20 falu tekinthető német falunak, és 15 faluban németek vannak többség­ben. 1941-re a 31 magyar többségű faluból további 7 faluban kerültek a németek túlsúlyba. 1900-ban a magyar és német nyelvű lakosság száma közel egyenlő. A délszlávok betelepedésük idején sem tették ki az összlakosság 10%-át. Sok szerb család még a XVIII. század folyamán továbbment. A megmaradtak száma is gyorsan fogyott. A maradék a két háború közt Jugoszláviába költözött, a horvátok pedig beolvadtak a magyarságba, helyenként a németekbe. A németek egy része a második világháború során exponálta magát, Hitler és egy nagynémet birodalom gondolata mellett. 1946-47 között az itt lakó németség mintegy felét telepítették ki, helyükre Romániából, Csehszlovákiából és Jugoszláviából menekült és kitelepített, valamint az ország más vidékeiről származó földnélküliek jöttek és kaptak földet.

Kétségtelen, hogy a XVIII. században érkező német telepesek megkülönböztető kiváltságokat kaptak, és a részben német származású földesurak, valamint az oszt­rák irányítású közigazgatás kedvezett nekik az őslakos magyarokkal szemben, de állandó számbeli növekedésüket, vitális expanziójukat, mely a magyarság elszegé­nyedésével és számbeli visszaszorulásával járt, egyedül ebből megmagyarázni nem lehet. A demográfiai és gazdasági-történeti statisztikákban megfigyelhető jelenségek mögött két kultúra eltérő értékrendjét és magatartás-meghatározó erejét kell keresnünk.

Módosítás dátuma: 2017. szeptember 03. vasárnap, 16:43 Bővebben...
 

A madárasszony

E-mail Nyomtatás PDF

A madárasszony

altEgyszer volt egy szegény asszony, s annak volt egy fia. Mikor a fiú a huszadik esztendőt betöltötte, az asszony elküldte szolgálni. A szomszéd uraság megfogadta pakulárnak a juhai mellé. Ahogy a juhokkal járt, egyszer a mezőn egy szép, fényes fehér tollú madarat látott. A madár úgy megtetszett neki, hogy az életét is odaadta volna, csak az övé lehessen. Odafutott, hátha meg tudná fogni. A madár azonban nem várta meg, hanem felrepült. A legény sem volt rest, utánarugaszkodott árkon-bokron keresztül, s addig nyargalt, amíg egy nagy, rengeteg erdőben találta magát, ahonnan sehogy sem tudott kijönni. Ott bolyongott reggeltől késő estig, míg végre jó messze az erdő mélyén világosságot vett észre. Arrafelé ment, hát látja, hogy egy nagy kastély ablakai világlanak. Az egész kastélyban csupáncsak egy vénember volt, aki a vacsoráját főzte. Tejet és puliszkát vacsorált, s éppen a puliszkát akarta megkeverni. A legény éjjeli szállást kért, s hogy az öreg azt mondotta, ott maradhat, elbeszélte a kalandját.
- Ha esztendeig hűségesen szolgálsz, akkor megszerzem neked a madarat, s jó bért is adok. A legény szíves örömest beleegyezett, csak hogy a madarat megkaphassa. Másnap reggel azt mondja az öreg a legénynek: 

- No, én most elmegyek, s estig nem is jövök haza. Őrizd jól a házat, nehogy valami kár érjen. Minden szobába be szabad menned, csupáncsak a legutolsóba ne menj be, mert akkor nem kapod meg a madarat.
A legény megígérte, hogy szót fogad, s meg is tartotta pontosan, amit az öreg parancsolt. Mikor a vénember hazajött, meg volt vele elégedve. Így folyt ez minden áldott nap, az öreg reggel elment, s a szolgának ugyanazt a parancsot adta, s örökké csak este jött haza. A legény hosszú ideig nem is gondolt arra, hogy mi lehet a legutolsó szobában, mikor azonban az esztendő szinte kitelt, az utolsó hét utolsó napján eszébe jutott, hogy mégiscsak megnézi, mit rejteget ott az öreg. Eleinte küszködött magával, s kíváncsiságát el akarta űzni, de estefelé már nem tudott uralkodni magán, s benézett a tiltott szobába. Ez a szoba egy gyönyörű szép rét volt, a közepén egy haloványzöld tóval, s felette kéklett a tiszta nyári ég. A tóban három szépséges királyleány fürdött, mind a három nagyon szép volt, de a legkisebb éppen olyan gyönyörű, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Amint a királykisasszonyok a legényt megpillantották, mind a hárman szép fehér madárrá változtak, s huss! - egy pillanat alatt elrepültek. A legény nagyon megijedt, hogy rosszat tett, és sehol sem lelte nyugtát. Este, mikor az öreg hazajött, térdre esett előtte.

- Büntessen meg, gazduram, mert nem fogadtam meg a parancsát, s ma estefelé benyitottam a leghátulsó házba.

- Mivel a hibádat bevallottad, s magad is megbántad, ez egyszer én is megengedek; de most ha a madarat akarod, még egy esztendeig kell hogy szolgálj.

A legény ebbe kész örömest beleegyezett, s ezentúl a kíváncsiság nem tudott többet erőt venni rajta. Amikor az esztendő letelt, azt mondja neki a vénember:

-No, fiam, gyere velem- s avval bevezette őt a tiltott szobába.

Módosítás dátuma: 2014. november 08. szombat, 18:23 Bővebben...
 


14. oldal / 29

Hirdetés

Partnereink hirdetései:
Hirdetés
www.karpatmedence.net

Névnap

Ma 2024. március 28., csütörtök, Gedeon és Johanna napja van. Holnap Auguszta napja lesz.

Belépés

Szavazások

Ön melyik országrészből olvas bennünket?
 

Ki olvas minket

Oldalainkat 16 vendég böngészi