A diósdi éjtszaka

Este van, utazószekér döcög a mai téténydiósdi országúton. Benne alacsony termetű, ősszakállú főpap ül: arca barázdás, szeme jóságot áraszt. Gellért az, Csanád püspöke, boldogemlékű István király bizalmasa, Imre herceg nevelője. Az élet megviselte, gyenge egészségű s így nem vállalkozik arra, hogy lóháton tegye meg az utat Endre és Levente hercegek fogadására, majd Székesfehérvárra, a koronázási ünnepélyre. Püspöktársai: Büd, Besztrid és Beneta a kor szokása szerint lóháton követik Zonug ispán társaságában.

- Mennyire vagyunk még a kelenföldi révtől? –kérdi az ispán egy arra tartó embertől.

- Napvilágnál nem érik el  -feleli a megszólított mély hódolattal-, de Diósdig eljuthatnak még nappal.  

Zonug a szekér mellé lovagolt.

- Püspök atyám, most hallom, hogy ma már nem érünk a kelenföldi révig, útközben kell majd megállnunk.

Gellért ráemelte szemét, majd így szólt:

- Helyes, akkor Diósdon hálunk meg Szent Szabina egyháza szomszédságában.

Közben mind több és több embercsoportot értek utol.

- Hová siettek? – érdeklődött Büd püspök.

- A Duna irányába, Endre herceg védelmét keressük - felelték. Avagy nem tudja tisztelendő püspök atya, hogy mit művelnek Vatha és társai?

Erre Büd figyelmessé lett: – Mit tesznek? – kérdezte.

Mitizált történelem

Szent István dekonstruált – rekonstruált legendáriuma

Absztrakt:A paradigmatikus kulturális- és politikai változások minden esetben hatással vannak a múlt percepciójára is. Az átalakuló világkép maga után vonja a történelem folytonos újraértelmezését. Ebben a folyamatban a történelmi szereplők megítélése megváltozhat, heroizációs- vagy deheroizációs folyamaton mehetnek keresztül. Szélsőséges esetben hősökből antihősök, antihősökből hősök válhatnak. A folyamat szemléltetésére kiválóan alkalmas Szent István (997-1038) magyar uralkodó napjainkban is formálódó legendáriuma, mely feltárja a vernakuláris történelemszemlélet változásának mögöttes mozgatórugóit. Megismerhetjük belőle a keletkező új mítoszok jellegzetességein túl a történelem újraértelmezése mögött zajló politikai-, vallási motivációkat is.[1]

Keywords: modern mythology, contemporary paganism, neonationalism, Saint Stephen, „István, a király” rockopera, turáni átok

Természetesnek számít, hogy a hirtelen bekövetkező kulturális-, társadalmi változások elbizonytalanítják az embereket. Egyesek a megjelenő ismeretlen jelenségek, a megszokott keretek közül kizökkenni tűnő addigi életritmus vagy a felborulni látszó kulturális berögződések miatt éreznek frusztrációt. A félelmek, a bizonytalanság, az átalakulás okozta válság leküzdésére számtalan társadalmi válaszreakció keletkezhet: emelkedhet a valláshoz, mint menedékhez fordulók száma, megnőhet egyes politikai mozgalmak támogatottsága, erősödhetnek az alulról jövő szerveződések, de felértékelődhet a hagyományok szerepe is. Gyakran elméletek születnek, melyek próbálják megmagyarázni a változások okát, mikéntjét, lehetséges következményeit. Nem egyszer a hétköznapok valóságából kiszakadást keresve, egy idilli történelmi kor vízióját vázolják fel, mely még mentes volt a mindenkori jelen viszályaitól, ellenségeskedéseitől, nyomorúságától. Ez a fajta romantikus, idealizáló szemlélet a hiányos tudáson alapulva a történelmet gyakran mitikus dimenzióba helyezi és olyan többé-kevésbé fals múlt képzetét hozza létre, melyben a töredezett történelmi ismeretek komplett egésszé formálódnak. A múlt ilyetén átértelmezése mindig a jelen folyamatait tükrözi, az itt és most kérdéseire próbál meg választ adni. A történelmi remitologizáción keresztül a jelen mélyebb megismerésére is lehetőség nyílik.

A honfoglalásról és Szent Istvánról

A honfoglalás, a magyarok megkeresztelkedése és az államalapítás emlékezete elválaszthatatlanul együtt él köztudatunkban Szent István alakjával, aki egy századdal a magyarok bejövetele után kerül az ország trónjára. A honfoglalás és az első király megítélése máig megosztja a magyar közvéleményt. Általánosnak mondható az a vélekedés, miszerint Árpád fejedelem megszerezte a hont, Szent István pedig karddal és kereszttel megtérítette őseinket, letelepítette, és megtanította őket a földművelésre, az európai életformára, és ezzel bevezette a harcos, nomád magyarokat a keresztény államok közösségébe. Az úgynevezett polgári Magyarország és a marxista rendszer történészei egyaránt elismerték, hogy a szentté avatott király rendkívüli tehetséggel rendelkező reálpolitikus volt. A nagy király történeti érdeme az, hogy felismerte: ha nem vesszük fel a keresztséget és vele az európai kultúrát, sorsunk ugyanaz lesz, mint volt a hunoknak és avaroknak: néhány nemzedéknyi idő után elenyészünk, mint tavasszal a hó.

Vélekedések

Az ateista, osztályharcos történészek úgy magyarázzák Szent István vallásosságát, hogy ő felismerte: a feudális osztálytársadalom és kizsákmányolás megszervezésében szüksége volt az egyház ideológiai segítségére, de kegyetlenül elbánt minden ellenfelével. Mások a kereszténységben látják az ősi, keleti magyar kultúra ellenségét; az első király semmisítette meg azt azzal, hogy kiirtotta a táltosokat, az ősi mítoszok énekmondóit és regöseit, ezért nem találhattunk rá pogány kori kultúránk eposzaira, a magyar Kalevalára. Egyesek azt bizonygatják, hogy minden kudarcunk forrása máig az, hogy eredeti keleti kultúránkat elvesztettük, amikor ránkerőszakolták a kereszténységet, ami nem illik a magyar alkatra. Ugyanakkor pedig ez a keresztény Európa nem fogadott be minket, s minden nagy veszedelmünkben magunkra hagyott. Nem állt mellénk a tatárjáráskor, a török ellen, amikor a Habsburg-elnyomás ellen küzdöttünk, amikor szomszédaink feldaraboltak, és 1956-ban sem. A kereszténység kényszerzubbonyából akartunk kibújni, azért terjedt el oly gyorsan a reformáció hazánkban, mert annak függetlenebb szellemisége közelebb állt a nép tudatalattijában megőrzött pogánysághoz. Megmenthető-e a magyar nemzet? – teszi föl egy közírónk a kérdést, s válasza ez: igen, ha visszatér ősei hitéhez. A másik véglet pedig éppen azt veti a magyar kereszténység szemére, hogy az eredeti jézusi tanítással összeférhetetlenül, eszményképeivé a harcos, kardot forgató királyait emelte, az erőskezű országalapítót, a hadai élén bárdot forgató lovagkirályt, pedig mindketten vérrel szennyezték be kezüket. A Megváltó minden erőszakot visszautasított, a katonai szolgálatot is. . .

Mindezek a vélekedések együtt élnek történeti tudatunkban, és elbizonytalaníthatják a hívő magyar embert is.

És mindezek a felsorolt vélekedések hamisak – igazságmagjukkal együtt; tévedések, messze járnak az igazságtól. Nem egy új elmélet alapján oldjuk fel az ellentmondásokat, hanem csak azoknak az eredményeknek az összefoglalásával, melyek az utóbbi évtizedek kutatásain nyugszanak: Györffy György, László Gyula, Vargyas Lajos és más történészek, régészek, nyelvészek és néprajztudósok megállapításain. Sajnálatos tény, hogy e szakmunkák eredményei nem változtatták meg köztudatunkat.

"Az igaz ember pedig hitből él" (Róm 1: 17/b)

Az 500 éves protestantizmus Jász-Nagykun-Szolnok megyében

Virtuális kiállításvezető (a cikk végén találja fotóalbumunkat).

2017. június 8-tól július 23-ig láthatták az érdeklődők a Szolnoki Galériában (5000 Szolnok, Templom út 2.) a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársai által a reformáció 500. évfordulója alkalmából készített kiállítást. A tárlat létrejöttét közel 2 éves kutatómunka előzte meg, Jász-Nagykun-Szolnok megye legjelentősebb protestáns felekezeteit felkeresve nézték végig a kutatók a klenódiumokat (ereklyéket), templombelsőket, fotókat és a hitélettel kapcsolatos tárgyi anyagot.

A kiállítás célja nem csupán az 500 éves reformációra való emlékezés, az ünneplés volt, a szervezők a néprajzi, művészettörténeti és történelmi háttér bemutatása mellett zászlajukra tűzték a hitélet megelevenítését is. Így a sok relikvia mellett az emberélet fordulóihoz (átmeneti rítusok) kötődő népszokásokat, a visletet, az iskolaügyet, a lakásbelsőt, a református könyvészetet és a vallásgyakorlat számos tárgyi kellékét (Bibliaolvasó kalauz régen és ma, falra akasztható igeversek) is szemügyre vehették a látogatók. A tájékozódást tablók segítették, így a protestantizmus rengeteg olyan területére láthattak rá az érdeklődők, melyekről ritkán esik szó a hétköznapi életben; a reformáció kialakulása, okai, történelmi, társadalmi háttere, elterjedése Európában és hazánkban, Jász-Nagykun-Szolnok megye csatlakozása a protestantizmushoz, az egyház szervezeti felépítése, a konfirmáció és úrvacsora sákramentuma (szentsége), az esketés, temetés (fejfák), a könyvnyomtatás vagy az iskolaügy fontossága.

Kalandozás a folklór határain

A posztmodern kor banditái[1]

Az emberi társadalom minden egyes tagjának, történelmi kortól és társadalmi helyzettől függetlenül szüksége van arra, hogy viselkedését, gondolkodását eligazító orientációs pontokat keressen. Ilyen orientációs pontként funkcionálhat a kultúra számos intézménye – pl. a vallás – mellett bizonyos személyek csoportja is. Ezek a személyek magukon viselik egy –egy korszak jellemző jegyeit s az őket tisztelő társadalmi réteg kulturális-, gazdasági sajátosságait. Így emelkedtek ki a hétköznapi, profán szférából a keresztény szentek, így nyertek esetenként szakrális jellemzőket bizonyos történeti személyiségek és így épül(t) kultusz a tömegtársadalom „ikonikus” figurái, a sztárok köré.[2] Megtalálható azonban az említett hősök között egy olyan csoport, melynek tagjai hírnevüket, ismertségüket nem altruizmusuknak, erényes életüknek, hithű vallásosságuknak, mártíromságuknak vagy társadalomépítő tevékenységüknek, hanem bűntetteiknek köszönhetik. Ők a szinte minden korban megjelenő hírhedt betyárok, banditák. Több hazai és külföldi szerző foglalkozott már azzal, hogy feltárja ezen egykorvolt hősök népi kultuszát,[3] ám ennek sajátosságait elsősorban a múltbéli személyekkel kapcsolatban vizsgálták, míg a kortárs párhuzamok elemzése jórészt elmaradt. Felmerülhet persze a kérdés, hogy léteznek-e korunkban hasonló, eszményített banditák, s ha igen, mennyiben tekinthetők azok a korábbi betyárok posztmodern kori leszármazottainak? Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy ezt a kérdést megválaszoljam.

Ha megvizsgáljuk a sztárok kultuszának keletkezését, ki kell emelnünk, hogy létrejöttük a kompenzációs igények, az elbizonytalanodás és a „szeretetéhség” mellett[4] többek között az ún. „halo-effektusnak”, („holdudvar hatás”) is köszönhető.[5] Ennek lényege, hogy a zenészek, színészek, sportolók stb. esetében egy-egy pozitív tulajdonságukat vetítik ki a többi – esetleg kevésbé pozitív, vagy kiemelkedő – képességükre. Így lesz például a jó hangú énekes rajongóik szerint egyben külsőleg is vonzó, a virtuóz focista emberileg is gáláns, önfeláldozó. Mindez a posztmodern kori betyárok esetében is jelentkezik, ám paradox módon, hiszen ebben az esetben a negatív tulajdonságokat (rablás) kell átformázni pozitívvá. A 19. századi betyároknál tapasztalhattuk, hogy tetteiket jelentős mértékben idealizálták, miszerint egyfajta „kegyes lopást” hajtottak végre, hiszen szegénytől sosem raboltak, sőt, amit a gazdagoktól elvettek, részben nekik osztották szét, így tetteik bizonyos értelemben társadalmi célt is szolgáltak. Nyilvánvaló, hogy nagyrészt azok a személyek eszményítették őket, akik nem álltak velük közvetlen kapcsolatban, nem volt róluk tapasztalatuk. Napjaink betyárjainál ez a fajta elképzelés teljes mértékben eltűnt.[6] A posztmodern kori betyárok szerzeményüket saját célra használják fel, magukra költik, abból a nép számára nem juttatnak – teljes mértékben megfelelve ezzel a fogyasztói civilizáció hedonista szemléletének. Mégsem alakul ki róluk egyöntetűen negatív kép, sőt egy-egy posztmodern kori bandita akár azonosulási mintaként is szolgálhat, mint láthatjuk később.[7] A posztmodern kori banditák esetében is érvényesül Buda Béla megfogalmazása, mely szerint „a sztár mindig pozitív érzelmi színezetű képben él”.[8] Míg negatív hősök léteztek a történelemben, negatív sztárok nincsenek (legalábbis rajongóik szemében).

Egy felpéci mestergerenda meséi

Újrahasznosított bútorok és tárgyak a Felpéci Tájház gyűjteményéből

A vándorkiállítás katalógusának szövege.

A cikk végén látható fotókat Benedek Csaba készítette a Polgárok Házában nyílt kiállításon 2017-ben.

A Felpéci Tájház 2004-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A gyűjtemény rövid idő alatt jött létre. A falu lakói: idős bácsik, nénik már régóta őrizgették családjuk, őseik egykori használati eszközeit. Az alapításkor és azóta is szívesen adták, adják oda ezeket a kincseket, és a hozzájuk tartozó történeteket. Az egyre gyűlő, sokasodó tárgyak jelentős része raktárba kerül. Kicsi a kiállítóhely, és a gyűjtemény darabjainak rendbetételéhez, restaurálásához szükséges pénz kevés. Az évek során sok olyan tárgy került a gyűjteménybe, melyről kiderült, hogy készítésekor más volt a hivatása, másik helyen, más formában, más feladatot látott el. Az egykor használatos anyagok minősége, és a tárgyak megbecsülése tette ezt lehetővé. Ezeket az új, második, harmadik életre keltett tárgyakat rendeztük össze most egy vándorlásra kész kiállításban, és ebben a katalógusban.

Anyagunk nagy részét az egykori tulipános ládából készített különféle kászlik képezik. A ládák ilyen típusú „újrahasznosítása” tudomásunk szerint egyedülálló vidékünkön, de országosan sincs hasonló példa erre a néprajzi szakirodalomban. Régi és közismert az a sajátos paraszti gondolkodás, mely mindent a végletekig újra-, és újrahasznosít, élete szolgálatába állít. Azonban a múzeumokban ennek kevés emlékét láthatjuk. Az idősek sokat meséltek a ruházkodás egyszerűségéről és tisztességéről, az átszabott, kifordított kabátokról, ingnyakakról, a foltozott, de tiszta, vasalt ruhákról. „Szakadtan csak a kódisok jártak.” „A folt nem szégyen!” - és sorolhatnánk tovább az ehhez hasonló mondatokat.

E tárgyegyüttes bemutatásával azt szeretnénk megértetni a ma emberével, hogy régen a természetes anyagok használatával nem keletkezett hulladék, egy hagyományos paraszti háztartásban nem volt szemét, legföljebb tűzre való. Az anyag körforgása akkor nem állt le, mint a mai, műanyag-alapú, természettől eltávolodott életünkben. Nézzék csak meg saját mindennapi tárgyaikat - azokat nem lehet úgy kezelni, ahogy tették azt régen. Egy idő előtt tönkrement új cipő, mai ruháink nagy része, bútoraink, ágyneműink, a rengeteg csomagolóanyag részben vagy egészben műanyagokból vannak. Ezek többségét nem lehet otthon újrahasznosítani, és nem szabad elégetni, mert magunk és mindannyiunk egészségének kárára tennénk azt. Persze a „józan paraszti gondolkodás”, az emberi kreativitás működik bennünk, és a műanyag tárgyaknak is adhatunk ideig-óráig ötletes, új funkciót: pillepalackból madáretető, tejeszacskóból lábtörlő, de abból újra csak szemét, veszélyes hulladék lesz, amivel nem lehet mit kezdeni. Ne tüzeljük el a környezetünkben keletkező műanyag hulladékot, még ha lenne is miben elégetnünk, mert előbb-utóbb ennek a melegnek csak a „hidegágy” lesz a vége.

Szüret és ifjúság

Az ember számára legfontosabb termények érése és betakarítása ősidők óta ünnepnek számított és kitün­tetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. Erre a dél-dunántú­li magyar néphagyományból muta­tok be néhány példát.

Csicsó, a török háborúkban elpusz­tult magyar falu barokk korban felújí­tott temploma magányosan áll, nem messze a Szakály–Hőgyész vasútál­lomástól a szőlőhegyek közt. A ha­gyomány szerint Mária kegyképét angyalok menekítették a török elől Andocsra, Somogy megyébe, és út­közben megfáradva itt pihentek meg. Szentháromság vasárnapján volt itt a búcsú, melyre a múlt száza­dig a környékbeli magyar, német és horvát katolikusok, főként a fiatalok, tömegesen jöttek. Úgy tartották, hogy ekkorra érik meg a szőlőhegye­ken a cseresznye, amit a templom körül árultak. Sokan itt ismerték meg jövendőbeli élettársukat, a cseres­nyés búcsúban.

Az október 18-át követő vasárnap volt a pécsváradi és zengővárkonyi leányvásár – a Lukács-napi búcsú –, a messze környéken szétszóródottan élő református ifjúság találkozója. El­jöttek a Sárközből, Váraljáról, Belvárdról és Mohácsról is a leányok, le­gények, és szombat este minden ház­ban rokonok, vendégek állták körül a rőzsetüzet, melyen az erre a napra megérett gesztenyét sütötték. Este nagy bál volt a kocsmaudvaron, és másnap, vasárnap Pécsváradon, az országos kirakodó- és állatvásáron a legény már meg is vehette a mézes­kalácsszívet választottjának.

Az első világháború népművészeti tárgyai Jász-Nagykun-Szolnok megyei gyűjteményekben

Néprajzkutatóként meghatározó élmény volt mindig számomra a világháborút megjárt, átélt emberek visszaemlékezéseit hallgatni különböző gyűjtések alkalmával. A férfiak között ritkán lehetett úgy leülni és bármilyen témáról beszélgetést kezdeményezni, hogy egy idő után a katonaság és háború ne kerüljön terítékre. Az is rendkívül figyelemre méltó, hogy akik valóságosan megéltek egy háborút, világháborút, azok között aligha találtunk olyan személyt, aki örömmel megélt volna egy újabbat! És nem csak a nők között. Habár számos szörnyű eseményt megélt ember emlékezett humorral a nehéz időkre (főként férfiak), mindenki érzékelte a halál közelségét, a kilátástalanságot, reménytelenséget és a fegyveres konfliktusokkal járó erőszakot.[1]

Amennyiben a háború fogalmát kívánjuk meghatározni, láthatjuk, legtöbben a politika szférájába sorolják, sőt odáig is elmennek, hogy a politika készíti elő és robbantja ki azt.[2] Clausewitz szerint „A háború nem egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkel. (…) A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.”[3] A nagyméretű erőszakos összeütközések között kiemelt helyet foglal a két világháború.

A világháborúról valójában nem alakult ki közmegegyezés a szakirodalomban. „Az emberiség életterének meghatározott részére egy időszakban kiterjedő, egymással összefüggésben álló haditevékenységek összessége. A meghatározott rész kritériumai nincsenek kodifikálva, de a „felénél több” elve alapján hallgatólagosan elfogadott, hogy világháborúnak tekinthető egy összefüggő háborúsorozat akkor, ha legalább 3 kontinensen és 2 óceánon folyik, valamint a részt vevő országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok országainak felét. A szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914-1918 közötti I. és az 1939-1945 közötti II. világháborút.(…)

Kártya a magyar kezében

A kártyajáték helye, szerepe és alkalmai hagyományos közösségeinkben

A kártya eredete a múlt homályába vész, de annyi bizonyos, hogy szülőhazáját Ázsiában kell keresnünk: Kínából, Koreából vagy Indiából terjedt szét az egész világon. Európában bizonyíthatóan a 13-14. században jelent meg, de hogy kik által, arról megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók mongol, arab vagy cigány vándorlóknak tulajdonítják, míg mások a Szentföldről hazatérő keresztes lovagoknak vagy az akkor ismert világot bejáró velencei kereskedőknek. Bárhogy is történt, a kártya nagyon gyorsan elterjedt a kontinensen –köszönhetően nagyban a fa- majd a rézmetszés feltalálásának–, 1380-as nürnbergi törvények már tilalmazzák, a 15. századi Angliában pedig már ipara is kialakult (J. Sági 1993a: 182; Zsoldos 1980: 9–10; Bogdán 1978: 186; Kolb 1984: 20–21). Az európai kártya születése az itáliai reneszánsz korára esik, a virágzó miniatúrafestészet egyik ismeretlen alkotójának kezéből kerülhetett ki az első, kézzel festett kártya. Mivel ilyen képírókat csak a királyi és főúri családok alkalmaztak, először a legfelsőbb rétegnél terjedt el használata, annál is inkább mert ezek az egyedi, műremek számba menő kártyák valódi luxusterméknek számítottak. Csak a különféle sokszorosítási eljárások terjedése után vehette kezébe a lapokat az iparosság, a polgárság és végül a parasztság (Zsoldos 1980: 28­­–30).

Kolb Jenő írja, hogy „a kártya nemcsak grafikai termék, hanem tartalmánál fogva a játék szellemének és a játék mélyén rejlő szimbólumoknak kifejezője is. A kártyajáték éppúgy, mint az ugyancsak keleti eredetű sakk, jelképes hadijáték: seregek ütköznek meg egymással s az egyes lapok ütőerejét a hadi hierarchia szabja meg. Udvari szellemet árasztanak a furcsarajzú figurák, a király személye körül feszes udvartartás sorakozik. […] Mélyebb értelme van minden színnek és minden motívumnak...” (Kolb 1984: 9). Európában három színrendszer alakult ki: a latin, a német és a francia. A latin leginkább Olaszországban és az Ibériai- félszigeten terjedt el. Az első itáliai kártyafestők a keleti kártyákhoz hasonlóan olyan sorozatjelekkel látták el a lapokat, amellyel az akkori társadalmi rendet jelképezték. Így a serleg a papságot, a kard a nemességet, a pénz a kereskedők rétegét, míg a bot a parasztságot szimbolizálta. Saját szimbolikát dolgozott ki a 16. században kialakult német színrendszer, melyet a német nyelvterületen kívül Közép-Európában is használnak. Ez is a társadalmi osztályokat jeleníti meg: a szív a papságot, a csengettyű a nemességet,[1] a levél a középosztályt és a makk a parasztságot. A franciák tulajdonképpen a német színrendszert vették át, de egyszerűsített, absztrakt formában: a kőr a szív, a pikk a levél, a treff a makk megfelelője, egyedül a káró számít új jelnek. Ez az egyszerűség, és a mindössze két szín használata tette alkalmassá arra, hogy az egész világon elterjedjen, nemzetközivé váljon (Zsoldos 1980: 11–13). Természetesen mindhárom színrendszernek számos regionális változata alakult ki, melyek a mai napig használatban vannak (Zsoldos 1980: 31–53).

A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében

Degré Alajos a „Magyar halászati jog a középkorban” című alapvető munkájában elsősorban a halászó vizeket birtokló földesurak egymás közti, halászattal kapcsolatos vitáit megoldó, rendező joggyakorlatot, valamint a földesúr és jobbágy viszonyát, a jobbágy-halászok jogait és szolgáltatásainak rendjét tárta fel.[1] Az utóbbi kérdéskörre vonatkozó eredményeit felhasználva és azokat összevetve a tolnai és baranyai Duna mentén tapasztalt újkori joggyakorlattal, a következő általános és némiképpen leegyszerűsített vízhasználati elvet fedezhetjük fel: A halászati jognak a földbirtokkal való összekapcsolása (XII. sz.) és az egységes jobbágyosztály kialakulása (XIII. sz.) után már a középkorban a halászó vizeket a bennük fogható halak értéke szerint rangsorolták. A legértékesebb, elsőrangú vizek, halfogó helyek egy része – korábbi joggyakorlat alapján – továbbra is független maradhatott a partbirtoktól; így például néhány fontos viza-fogó hely a Dunán. Az elsőrangú vizek más részét a földbirtokosok „tilossá” tették jobbágyaik számára, azokon a jobbágyok rendszerint csak a földesúr szerszámával és robotban halásztak. Más esetekben e vizeket külön fizetett pénzösszegért bérbe adta vagy a kifogott halak nagyobb részét követelve halásztatta. Egyes esetekben a halászó víz bérlői nem is a helybéli jobbágyok voltak. Így halásztak vizát a XVIII. században a komáromiak a kalocsai érseki uradalom Bogyiszló határába eső Duna-szakaszán, vagy a több földbirtokos közös tulajdonát képező Madocsa halászó vizein a budai polgárok. Ilyen elsőrangú víznek számított például a Sárvíz is a bátaszéki uradalom decsi, pilisi és nyéki jobbágyai számára. A másodrangú vizek halászatát a földesúr a jobbágyokra bízta, de a fogott halból saját szükségletétől, a hal értékesítési lehetőségeitől függően változó nagyságú rész beszolgáltatását követelte. Ez a rész általában a hal fele, egyharmada, ritkábban egynegyede vagy ennél kisebb része volt. A Duna mentén másodrangú halászó vizeknek számítódtak általában a folyóból közvetlenül az ártérre a vizet kivezető fokok. Ilyenek voltak például Alsónyéken a Kettős és Széllel fok, melyet az uradalom fele halért, a többi halászó tavakat pedig harmada halért adott át a falunak.[2] Madocsán e fokok kizárólagos halászatára, csak áradás idején tartott igényt az uraság.[3] Ebben az esetben tehát időnként változott a halászó víz értéke, besorolása. Áradáskor nyilvánvalóan értékesebb halak nagyobb tömegét foghatták ezeken.

Az első- és másodrangú halászó vizeket a földesúr vagy maga a falu vigyáztatta, hogy senki illetéktelenül ne halásszon azokban és a fogott hal mennyiségét ellenőriztette, hogy a köteles részt senki se sikkaszthassa el.