Néprajzi érdekességek 7

Gépjármű gumiköpenyéből készült bocskor

A bocskor egyetlen darabból szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, bocskorszíjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga lehetett kikészített bőr, de készítettek bocskort szőrösen hagyott, kikészítetlen bőrből is. Formája szerint lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzható, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és bal láb szerint külön formájú. Készítette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készítettek bocskorkaptafán. Az alföldi magyarság a Kiskunságtól a Felföldig és a Nyírségig a kerek fejű, ráncos orrú bocskort hordta. Az Alföldön a Köröstől és a Kiskunságtól délre és a Dunántúl déli részén talpból és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort viselték. A Fekete-Körös völgyi magyarság az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott. Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszíjat fűzték.

A magyar lábbelik egyik legrégibbi fajtája, melyet a szomszédos szláv népek a magyaroktól kölcsönöztek. Minden bizonnyal az egyik legősibb lábbelink, amit nemcsak a feljegyzések tanúsítanak, hanem a regösénekeknek az a részlete is, amely Szent István első magyar király regöseinek nyírfakéreg bocskorát említi. Ilyet a rokon finnugor népek a legutóbbi időkig viseltek. A bocskor különböző változatait a XVII. században még a főurak is hordták, mert Zrínyi Miklós költőről feljegyezték, hogy telkes bocskor viselt azon a szerencsétlen kimenetelű vadászaton, melyen életét vesztette.

Az I. világháború után elnyűtt csizmaszárból is készítettek bocskort. A képen látható darabot a magyarremetei tájházban kaptuk lencsevégre. Érdekessége, hogy egy gépjármű gumiköpenyéből készült. A belényesi vásárban lehet időnként kapni ezt a modern anyagból vágott lábbelit, melyet románok árusítanak.

További fotók: MEGTEKINTEM

A Zádor-híd

Magyarországon kevés olyan meghökkentő építmény látható, mint Karcag határában a Zádor-híd. A messziről jött idegen igen furcsának, érthetetlennek találja a látványt: a szikes puszta és szántóföldek közepén egy híd árválkodik teljesen céltalanul, hiszen nincs alatta víz, folyót sehol nem látni a közelben, csak vele párhuzamosan folyik egy csatorna. Mind e mellett az is rögvest szembe ötlik, hogy a hortobágyi kőhídhoz mennyire hasonlít, annak kisebbik testvére lehetne. Valaha itt haladt a Pest-Debrecen közötti, országos jelentőségű útvonal. A híd az egykori Zádor folyón épült a közlekedés és a kereskedelem megkönnyítése érdekében. Fontos kordokumentum: egyrészt építészeti és építészettörténeti, másrészt gazdaságtörténeti.

Hazánkban az ismert történeti okok miatt az Alföldön igen kevés középkori építmény található. Sajnos általánosságban is elmondható, hogy igen szegények vagyunk e korszak építészeti emlékeiben. A török ellen vívott háborúk, majd az osztrák felszabadító hadjáratok miatt következett be rendkívüli mértékű pusztulásuk. A háborúk mindent letaroltak, így szinte semmi turistacsalogató jelentősebb műemlékkel nem találkozhatunk környékünkön. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy Magyarország legrégebbi építményei, a kunhalmok egészen a huszadik század közepéig jelentős számban maradtak fenn Alföld szerte. Azt csak remélhetjük, hogy ezeket a több ezer éves halmokat, korhányokat sikerül megfelelő védelem alá helyezni, hogy utódaink is megcsodálhassák ezeket az őskori, emberi kéz által alkotott építményeket.

A török kiűzése után, a békés élet megindulásával az építkezések is megkezdődtek szerte az országban. Újjáépítették az elpusztult épületeket, utakat, hidakat. Nagyobb folyóinkon az átkelőhelyek, a gázlók, kompok mellett, ekkor még többnyire fa vagy hajóhidak voltak. Később, a kor technikai színvonalának megfelelően elkezdődött a boltozott kőhidak építése, amelyek az acél és beton szerkezetek megjelenéséig az építészetben egyeduralkodóak voltak. A XVIII. század végén már néhány boltozatos kőhíd áll hazánkban.

Angyalháza és Szelencés puszták régi vízrajza

A Nagy Magyar Alföld mai képe szinte semmiben nem hasonlít hajdani önmagára. Régen teljesen más képet mutatott ez a vidék: a mocsarak, folyóvizek, erek, nádasok egyszóval a rét közt csak elvétve, az ármentes területeken találkozhattunk az itt lakó népesség szántóföldjeivel, településeivel. Ezt a tájat, amelyet most nagy kiterjedésű szántóföldek, végeláthatatlan szikes legelők jellemeznek, az ember alakította ki. A természetes állapotok megváltoztatására már a 18.

században felmerült az igény, de nagyobb arányú regulációt azonban az akkori technikai lehetőségek nem tettek lehetővé. Az Alföld természeti képét a 19. század végéig a Tisza folyó határozta meg. Az 1846-ban megkezdett folyamszabályozási munkálatok formálták át teljesen a vidék arculatát. A Tisza folyó felső szakaszán több olyan fok volt, amelyeken keresztül a megnövekedett vízmennyiség akadálytalanul ömlött az Alföld mélyebben fekvő részei felé. Ez a víz, különböző folyók, erek, mocsarak útjain a Berettyóba, majd onnan ismét a Tiszába folyt. A rakamazi, tiszadobi és polgári fokokon kijutó víz a Hortobágy völgyén keresztül, míg a Mirhó fokon kiszakadó víz a Gyolcs mocsáron, a Kakaton, a Karajánoson át került a Nagy Sárrétbe. Ezek az utak mind ősi Tisza medrekben vezettek, vagyis a sok ezer éve elhagyott hajdani folyóágyak ugyanazt a szerepet töltötték be, mint egykoron. Gyakorlatilag az Alföld ezen része a Tisza árterének tekinthető.

Az emberek igen korán megtelepedtek a gazdag állatvilággal rendelkező területen. Elsősorban a folyó menti hátakat vették használatba, amelyek még nagy áradások alkalmával sem kerültek víz alá, vagy az időszakosan, illetve állandóan vízzel borított és az árvízmentes területek határát ülték meg. Ez a települési rend figyelhető meg már a kőkortól kezdve egészen a török kiűzése utáni újratelepüléseknél is.[1]

A lakosság alkalmazkodva a természeti környezethez egy sajátos rendszert teremtett meg, amelyet ártéri gazdálkodásnak nevezünk. Ez biztosította az emberek megélhetését ezeken a területeken. Az itt lakó népek mindegyike - az első írásos adatok felbukkanása is ezt tanúsítja - ezt a gazdálkodást folytatta. A magyarságnak sem volt ismeretlen ez a gazdálkodási forma, hiszen Etelközben is hasonló viszonyok között éltek, így a Kárpát-medencébe érve nem okozott jelentős életmódváltást a népesség jelentős részének. (Talán ez is motiválta a honszerzést.)

Ennek a gazdasági rendszernek az alapja a fokgazdálkodás volt. A fokokon, ezeken a természetes, vagy mesterséges vízátjárókon keresztül a kiömlő víz jutott a belső, távolabbi vízrendszerbe, amely nemcsak termékenyítő iszapot hozott, de az ívó halak nagy tömegét is. A megcsendesült, megállt vízben az éltető hordalék lerakódott, amely megtermékenyítette a kaszálókat, a legelőket és millió szám nevelkedtek a halivadékok a könnyen felmelegedő sekély, táplálékban igen gazdag vízben. A lassú, fokozatos vízelvezetés az ártéren megvédte a lakosságot az árvíztől, majd apadáskor a rétet, legelőket elborító vizet vissza is vezették a folyóba, ahol a felállított vészek, halcsapdák segítségével a nagyobb, már leívott halakat megfogták. Ezért voltak hajdanán olyan mesésen gazdagok halakban folyóvizeink. Ha a víz sokáig állt egy területen az már káros volt gazdálkodási szempontokból, a legelők és a kaszálók posvánnyá, hasznavehetetlenné váltak. Ezért a víz elvezetése is nagyon fontos volt.[2]

Egy rekesztett fok a Torgaj folyónál(?)      

Torgaj[1] városa járási székhely Kazakisztánban a Torgaj folyó partján Kosztanaj oblaszty területén. Az „Eurázsiai történelmi Lovasút” résztvevőjeként tartózkodtam a településen 2012. május 29. és június 4. között. Szálláshelyül a város középiskolai kollégiumát jelölte ki hivatalos vendéglátónk a helyi akim[2].

A kollégium és a hozzá tartozó iskolaépületek a város szélén, a Torgaj folyó árterének peremére, a néhány méteres enyhe szintemelkedésű magaspartra épültek. Az iskolaudvar gyakorlatilag az ártérben folytatódott egészen a két-háromszáz méterre lévő folyóig, melynek túlpartján már végeláthatatlan messzeségbe nyúló gyepterület töltötte be a látóhatárt. A folyó vízszintje csökkenőben volt. A víz az árterületről is visszahúzódott talán hetek óta, amit jelzett a tartósabb vízborítást követően sarjadt jellegzetes növényzet, illetve a laposabb részeken megmaradt sárfoltok és víztócsák. A steppéről (kazakul: dala) a város széli tanyákról legelni induló vagy oda hazatérő kis ménesek is könnyedén átúszták az alacsony vízállású folyót. A lovak szabadon legelhettek és az egész ártéren tövig rágták a gyepet.

A folyó partjára először egy fürdőzés alkalmával jutottunk. Kazakisztánban a szabadvízi fürdőzés teljesen természetes és gyakori jelenség, függetlenül attól, hogy a legtöbb „strandot” emberek, kutyák, lovak, szarvasmarhák, általában felváltva, használják. A messziről jött vendégek jól tartásának nyaranta ahol csak lehet részét képezi a fürdőzés egy közeli folyóban.

Az ott töltött hosszabb idő lehetőséget teremtett néhány magányos délutáni séta megtételére is a kötelező napi vendégségek és látogatások szüneteiben. Egyik ilyen alkalommal találomra a folyópartnak vettem az irányt. Az iskola udvarából enyhén lejtett az ártér, mint egy nagy lapos tányér, majd a folyóhoz közeledve kissé emelkedett. Mielőtt a vízhez juthattam volna, egy fekvőrendőrre emlékeztető kis övzátony keresztezte az utat előttem, amire csak ekkor lettem igazán figyelmes, mivel az első alkalommal gépkocsival közelítettük meg a folyót.

Vők a sárközi nagycsaládban

A család azoknak az embereknek társadalmilag elismert csoportja, akiknek egymáshoz való viszonya vérségi vagy házassági kapcsolaton alapszik. Kisebb egysége a rokonságnak, amely több családot foglal magában. Általában családon két generáció, szülök és nem házas gyermekek együtt élő csoportját[1] értjük, a szakirodalomban ezt kiscsaládként jelölik. A paraszti szóhasználatban a családtagok, ill. az együtt élő generáció száma nem meghatározója a család fogalmának, családnak mondják a 28-30 tagot számláló, négy generációt is magában foglaló, együtt élő ún. nagycsaládot, csakúgy, mint az egygyerekes házaspárokat. A család tipizálásánál az egyik kiindulási alapot az egyén családhoz fűződő kapcsolatai jelentik. A család ebből a szempontból változó egység, keletkezik és sokszor viszonylag rövid idő alatt meg is szűnik, így az emberek többsége élete során több családdal is kapcsolatba kerül. Ennek alapján megkülönböztetünk származási családot, az egyén és házastársa által létrehozott prokreációs (nemző) családot, és esetenként az egyén életében jelentős szerepet játszó házasságkötéssel szerzett családot.[2]

A hagyományos világban nagy szerepe van a származási családnak, mely szűkebb értelemben az egyén szüleit és testvéreit foglalja magában, tágabb értelemben viszont beletartoznak a felmenők is (nagyszülők, stb.).

A családi stratégiák fontos eleme volt a lakóhely megválasztása. Voltak olyan közösségek, ahol a fiatal házasok közel háromnegyed része vagy azonnal, vagy a házasságkötést követően néhány éven belül önálló háztartást tudott létrehozni. Másutt viszont mindössze a fiatalok 15 százaléka tudott házassága első éveiben önállósulni, többségük még hosszabb ideig a szülőknél lakott, és nem házas korához hasonlóan továbbra is a szülők irányítása alatt élt és dolgozott. Volt egy harmadik lehetőség is, amely szerint a fiatal házasok kb. fele az, amelyik korán saját lábra tudott állni (új lakásba költözködni), a másik fele viszont a szülői háztartás része maradt. A többség az új férj szüleinek háztartásában élt, de egyes helyeken nagyobb arányú „vőül menést"[3] is tapasztalhatunk. Ez a szokás valószínűleg a 19. század folyamán terjedhetett el, amikor a még használatba nem vett üres földterületek eltűntek és a parasztság terjeszkedése-földszerzése lehetetlenné vált, vagyis a magyar paraszti társadalom a „földszűke" szorításába került, és a házasságkötés után rögtön különköltözni tudó új házaspárok aránya csökkent, bár tudunk olyan területről, ahol ez már előbb is népszerű volt.[4]

Néprajz és tárgyalkotás

Minden alkotás, teremtés a hagyomány követése és az újat-teremtés igényének kettős ellentmondásából születik meg. Az alkotásra a példát, a buzdítást – a belső és külső szükségleteken kívül – a már létrehozott alkotások adják, a megszülető új pedig akarva-akaratlanul elválaszthatatlan kapcsolódik e mintákhoz, e példákhoz, még akkor is, ha éppen tagadásukra, elvetésükre jött létre. Így lesz minden alkotás annak a kornak jellemzője, ismertetője, képe, melyben született. A tárgy a kor igaz tanúja, meghamisítathatatlanul, feltétel nélkül.

A tárgyak, melyek körülvesznek, elválaszthatatlanul részei emberségünknek, emberségünk pedig mindig helyihez és időhöz kötött, mint maga a tárgy is.

A tárgyi környezet az egyéniség része is – mintegy kisugárzásának, tevékenységének eredménye. Az ember egyéniségét pedig a körülötte kialakult tárgyi világ is alakítja, formálja.

Az első kérdés ez: szüksége van-e az embernek saját, egyéniségéhez igazított tárgyi környezetre? Ha erre a lélektan nem tudna egyenes választ adni, az ellenpéldák bizonyítanak. A börtön-büntetés, a láger – mely biztosítja az oda bezárt ember létét, fedelet ad feje fölé, ellátja szükséges élelemmel,– mégis büntetés, mert a szabadság elvétele éppen azt jelenti, hogy az egyéni környezet megteremtésétől van megfosztva. Uniformisba bújtatja, puszta cellába dugja, meghatározza szinte tárgy-nélküli környezetét, melyben egyénisége kifejezését lehetetlenné teszi. A büntetés az emberi és a tárgyi kapcsolatok eltörlése.

Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás

Mindenekelőtt felvetődik az a jogos kérdés, hogy vajon a címben jelzett összehasonlításhoz, párhuzamba állításhoz elegendő anyaggal rendelkezik-e a magyar néprajztudomány? A Dunántúl területéhez és népességéhez viszonyítva az állattartásra vonatkozó adat megdöbbentően kevés. De hézagos az Alföld állattartásának kutatása is, térképre vetítve több a fehér folt mint az ismert. „A néprajzi kutatók eddig túlnyomórészt a füves puszták pásztorkodását vizsgálták, állattartásunk külterjes jegyeit nagyrészt az ott szerzett tanulságokból szűrték le és erre építették őstörténeti következtetéseiket is." E szavakkal utalt Tálasi István e kutatások egyoldalúságára (Tálasi, 1955, 19.). Kétségtelen, hogy a Duna-medencében az alföldi mezővárosok és nagyközségek pusztai állattartása sajátos színt jelent, de ez az állattartási mód korántsem jellemezte az egész Alföldet és viszonylag késői kialakulásának története is egyre világosabbá válik. E pusztai állattartás mellett az alföldi nagy árterületek, mocsárvidékek (Kis- és Nagy-Sárrét, Ecsedi-láp, Rétköz) legeltetéséről vannak még részletesebb ismereteink.

Az Alföld állattartás-kutatásának ez az egyoldalúsága nem választható el az Alföld kutatásának egészétől, a magyar műveltség történetének, múltszemléletének sajátos alakulásától. Az Alföldről alkotott kép pedig valójában a magyarság önmagáról alkotott képének, öntudatának irracionális, lélektani meghatározói közé tartozik. Nem feladatom most, hogy nemzeti öntudatunk e fontos, érzelmi szálakkal átszőtt összetevőjével foglalkozzam, már csak azért sem, mert határozottan soha meg sem fogalmaztuk (talán nem is lehet), de annál inkább féltettük öntudatlanul és öntudatosan. Ez irányította végső soron őstörténeti és néprajzi kutatásainkat is. Gyökerét a hun—magyar mondakörben kereshetjük. Már krónikaíróink történeti öntudattá formálták, majd Arany János költészete emelte magasra. Az Attilára és a hun birodalomra visszatekintő lovas-nomád magyarság eszményéből következik többek között a finnugor kapcsolatok szenvedélyes tagadása, a törökös műveltség hangsúlyozása stb. Ide tartozik az is, hogy a Kárpát-medence közepén a lovas nomád népekre jellemző környezetet, a fátlan sztyeppét, annak életét, Ázsiának ideszakadt kis darabját keressük.

A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17-20. században

Sárköz

A Sárköz nevét Sárkez alakban egy 1459-ből származó oklevél említi elsőnek. Bodrogközhöz és Rábaközhöz hasonló népi eredetű vízrajzi tájnév, amely a Sár(víz) és a Duna folyó közti területet jelöli. A Sárköz eredetileg a Duna két átellenes partján elterülő szomszédos táj összefoglaló elnevezése volt, idők folyamán azonban nemcsak földrajzi, hanem néprajzi választóvonallá is lett, és ezért a két önálló tájat újabban Tolna megyei és kalocsai Sárköz néven különböztetjük meg egymástól.[1]

A magyar tájnyelvek világa iránt érdeklődő kutató a Sárköz szó esetében meglepő ellentmondással találja magát szemben a 21. század elején. Egyik oldalon tapasztaljuk, hogy a Sárköz kifejezés a magyar közvélemény számára egy Tolna megyei tájat: Alsónyék, Decs, Őcsény, Sárpilis községek területét jelenti. Ezt a szemléletet sugallják a népművészeti boltok kirakatai, ahol a „sárközi szőttesek" és más hasonló „sárközi" árucikkek Tolna megyéből, jórészt Decsről és Őcsényből származnak. A „sárközi" jelző a tudományos irodalomban is jobbára a nevezetes négy és fél Tolna megyei falura (a fél falu: a bátai reformátusokat takarja, akik szintén ide tartoznak) vonatkozik. Másrészt szintén forrásokban tapasztaljuk, hogy a korábbi irodalomban, a népi szóhasználatban és a történeti forrásokban Kalocsa városa Duna balparti környékét is Sárköznek nevezték. (Sőt Szatmár megyében is van egy Sárköznek nevezett tájegység. Az itteni Sárköz a Szamos és a Túr között fekvő síksági terület, Szinyérváralja és Túrterebes környéke. A 18-19. században Szatmár megye egyik járását alkotta, a Szamoshát és a Túrhát része.[2]

A magyar néprajztudomány történetére tekintve látjuk, hogy a néprajzi irodalomban a Duna tájékán két Sárköz szerepel:

1. Az ún. Tolna megyei Sárköz: Alsónyék, Decs, Őcsény, Sárpilis helységek területe. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul „Tolna megyei" jelzővel és anélkül egyaránt.
2. Az ún. Kalocsai Sárköz az Ordas, Kecel, Szeremle háromszögbe eső terület. A tájnév helyben használatos jelző nélkül is, az országos irodalomban, az 1950-es megyerendezés óta a „Kalocsai" jelzővel illetik.

A két táj Bogyiszló és Szeremle térségében érintkezik egymással. A szabályozott medrű Duna folyik köztük.[3]

Népi megfigyeléseken alapuló időjóslás

Ma, akik a városban vagy a „város peremén" élünk, lakunk, este mindenképpen megnézzük a televíziót, kinyitjuk a rádiót, hogy tájékozódjunk a másnapi időjárásról: könnyen vagy melegen öltözzünk-e esőkabátot, esernyőt vigyünk-e, kendőt kössünk? S másnap reggel is egy csavarintás a rádió gombján elegendő, hogy még az ágyban megtudjuk: Szolnokon hány fok van, borús-e az égbolt, a nagy köd felszállt-e, kocsival vagy gyalogosan induljunk távolabbi munkahelyünkre? Sokan még az ablakon is csak utoljára néznek ki, mindezeket végighallgatván. S ha a meteorológiai hírek nem felelnek meg a várt vagy éppen az órában mért és észlelt fokoknak, akkor bizony szidjuk a tudományt, sarlatánságnak minősítjük. A hírközlőszervek leszoktattak arról, hogy akár egy kis fáradtságot is vegyünk, s megfigyeljük, hogy milyen időt milyen idő követ, melyik szél hoz esőt, stb. Pedig még jó ötven éve, s korábban még inkább mindezeknek az ismereteknek birtokában volt a természetközelben élő ember, mert rá volt szorulva arra, hogy megfigyelje az időt, az időjárás változásait, amelytől többnyire egész esztendei termése függött. Bizonyos jeles alkalmakkor, a közvetlen megfigyelésen túl úgynevezett „előrejelzésekre", jóslásokra is vállalkozott, jeles ünnepeken megkísérelte befolyásolni, de legalábbis megjósolni a várható egész évi időjárást, hogy aszerint rendezkedjék be, végezze munkáját, döntse el, hogy milyen növényt vessen, mire készüljön fel.

Legismertebb módja volt ennek az úgynevezett Luca-naptár, amelyet Szolnokon is ismertek, használtak elődeink. Luca naptól (december 13), karácsony böjtjéig, azaz karácsony estéig pontosan 12 nap telik el. A régi öregek kalendáriumokba /mindig a már ekkor megvett újba/ bejegyezték, hogy melyik nap milyen idő volt. A sorba következő napok egy-egy hónapot jelentettek, s úgy vélték, hogy annak a hónapnak uralkodó időjárása olyan lesz, amilyen a megfelelő számú nap volt. Ilyen bejegyzéseket olvashatunk: „3. nap: ködös, nedves idő" - ez azt jelentette, hogy a március még ködös, csapadékban gazdag télutói időt hoz. Ha pl. 6. és 7. nap, június és július a téli időszaknál enyhébb vagy egyenesen meleg volt („az évszakhoz képest" - mondanánk ma), akkor nagy forróságot vártak. Ugyancsak Lucakor készítették a hagymakalendáriumot, amely abból állott, hogy 12 félhéjra szedtek szét egy vöröshagymát, ezt a hónapoknak megfelelően sorba rakták, majd mindenikbe egy csipet sót tettek. Ezt így tartották estig, s amelyikben a só megvizesedett, a hagymahaj felnedvesedett, azt csapadékos hónapnak minősítették.

A természeti környezet pusztulása

Mi az, ami a több mint ezer éves folyamat során a táj, a természet változásának mértékét, jelentőségét és lényegét legjobban jellemezheti? Úgy látom, hogy a megközelíthetőleg „eredeti” természeti állapotot tükröző, számszerűsíthető élet- vagy élővilág-gaz­dagság, a biológiai sokféleség, a biodiverzitás kisebb-nagyobb megtorpanásokkal megszakított, állandó sérülése, fogyása, szegényedése. Élővilág gazdagságon, biodiverzitáson azt értjük, hogy egy adott területen sokféle növény-és állatfaj talál élőhelyet. Az élő­hely átalakulása, átalakítása csökkentheti, adott esetben akár növelheti az ott élő szervezetek szá­mát. A biodiverzitás jellemezhető az ott élő fajok számával, azok arányával, a fajok különbözőségének fokával, a megfigyelhető térbeli és időbeli mintáza­taival (Bajomi 2004: 7). A földi élet történetében mindig előfordultak faj-kihalások, ugyanakkor az ember megjelenése előtt - leszámítva egyes kihalási periódusokat - a fajok keletkezésének sebessége meghaladta a kihalások sebességét. Az ökológusok általános véleménye, hogy jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási időszakát éljük, egyes szerzők szerint a biodiverzitás jelenlegi pusztulása a földtör­ténet során eddig soha nem tapasztalt, katasztrofá­lis ütemben folyik. A fajok kipusztulásának üteme a korábbinak száz- usque ezerszeresére emelkedett. A pusztulás, a pusztítás legfőbb okozója napjainkban az ember, aki féktelen bírvágyában, haszonle­sésében átalakítja az élőhelyeket. Az emberi tevé­kenység hatására megváltozott a Föld éghajlata is. A klíma-előrejelzéseken alapuló számítások szerint 2050-re a felmelegedés a szárazföldi fajok 18-35 %-ának kipusztulását okozhatja, így ez a tényező válik a diverzitást csökkentő okok legfontosabbikává (Bajomi 2004: 8-9.). A biodiverzitásnak alapvető öko­lógiai szerepe van. „Tudomásul kell vennünk, hogy a földi bioszféra csodálatos rendszere nagyszerűen működött az ember előtti évmilliók során…Olyan szabályozási rendszer alakult ki, amely biztosította az élet fennmaradását sokszor a legdrasztikusabb változások ellenére is. E rendszer alapvetően a biodiverzitásra épített” (Vida 2000.). Ebbe a rendszer­be avatkozik bele az emberiségnek egy kis, de nagy hatalommal rendelkező csoportja, mindig a saját, másokat kizáró, remélt nagyobb haszna érdekében, és ez a beavatkozás mindig a biodiverzitás szegényedésével járt.

Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?

Vagy másfélszáz évvel ezelőtt – mikor Európa-szerte felébredt az érdeklődés a falu művészete iránt és megindult a népdalgyűjtés – esztétikai szempontoknál egyéb aligha vezette a gyűjtőket. Az a cél adta kezükbe a tollat és papírost, hogy minél szebb, művészi szempontból minél értékesebb szövegekre, dallamokra tegyenek szert. Iparkodtak is a népdaloknak lehetőleg „eredeti”, „romlatlan” formájára rábukkanni; ha ez nem sikerült, akkor inkább több változatból próbálták meg a – szerintük – helyesebb alakot rekonstruálni. Az így átfésült, „kiigazított” anyagot kinyomatták a közönség gyönyörködtetésére, a művészek okulására. A költők és zeneszerzők okultak is, utánozgatni kezdték több-kevesebb szerencsével a népi szövegeket, régi dallamokat; hangszeres vagy vokális kísérettel látták el a dallamokat, mert a közönség ilyen köntösben szívesebben fogadta be őket, mint amúgy csupaszon; fantáziákat, rapszódiákat és egyéb szerzeményeket írtak népi dallamokra stb. Ez volt az akkori gyűjtésnek gyakorlati és egyúttal egyetlen célja.

Idővel azonban a gyűjtők munkájuk közben sajátságos jelenségeket kezdtek észrevenni. Ráeszméltek arra, hogy a népdalvariánsok eltéréseiben igen gyakran bizonyos törvényszerűség mutatkozik! Márpedig ha ez így van, akkor talán nem is volna szabad a variánsoknak egymástól való eltéréseit csak úgy röviden egyrészt hibának, romlásnak, másrészt igazi eredeti alaknak nevezni. Összehasonlítva különböző nyelvű népek dalanyagát, meglepődéssel fedeztek fel közös dallamokat, közös szövegeket, hasonló dallamstílusokat; vagy pedig – ennek ellenkezőjeként – azt látták, hogy bizonyos dallamok vagy dallamstílusok szigorúan elhatárolt területre szorítkoznak. Csodálkozva észlelték, hogy bizonyos – hangadásban, hangszínben, tempóban és sok más apróságban megnyilvánuló – előadásmódok egy-egy népnél vagy egy-egy területen nagyon jellemző hozzátartozói a népi zenének: tehát nem csupán a dallam leírható hangjai a fontosak, hanem a dallam előadásával járó sok egyéb tulajdonság is, mint a dallam megjelenítő eszköze. Rájöttek lassanként arra is, hogy a versszakról versszakra történő apróbb változásoknak – főként a dallam cifrázó hangjaiban – nem az az oka, hogy az énekes nem biztos a dolgában, illetve hogy „rosszul” tudja a dallamot, hanem hogy a népi dallamoknak egyik legjellemzőbb, róluk le sem fejthető sajátsága éppen ez a változékonyság; a népi dallam olyan, akárcsak egy élőlény: percről percre, pillanatról pillanatra változik. Tehát nem mondhatom: ez meg ez a dallam ilyen, amilyennek itt meg itt lejegyeztem, hanem csak azt, hogy akkor, abban a percben olyan volt, feltéve persze, hogy helyesen jegyeztem le. (Mellesleg megjegyezve, a népzenének ez az előadásmódja nagyon hasonló a nagy előadóművészek előadásmódjához: nem betanult egyformaság, hanem változó sokféleség.) És végül kezdték észrevenni, mennyire nem egyéni művészet a népzene, mennyire lényegéhez tartozik az, hogy megnyilatkozásának módja kollektív legyen. Ezzel kapcsolatban a gyűjtők figyelme ráterelődött arra a jelenségre, hogy a népzene tulajdonképpen szerves hozzátartozója a falusi élet minden fontosabb mozzanatának: hogy eredetileg nyilván mindenfajta népzene a falu életének csakis valamilyen kollektív megnyilvánulásához volt kötve.

Mindezek a felismerések lassanként teljesen megváltoztatták a népdalgyűjtés módját, céljait. A régi amatőr gyűjtési munka helyébe rendszeres tudományos kutatás lépett. Az első gyűjtők, még ha akartak volna, sem tudtak tudományos szempontból kielégítő eredményt elérni, hiszen éppen a legeslegfontosabb műszert, a fonográfot, nélkülözték. A maiak a legkülönfélébb mérő- és rögzítő-szerszámokkal látnak munkához, hogy az egyes dallamok „pillanatfelvételéről” minél pontosabban leírt képet tudjanak adni. De nem elég a tökéletes tárgyi felszerelés: éppoly fontos a minél tökéletesebb szellemi felszerelés. Hiszen az ideális népzenegyűjtő valóságos polihisztor kell hogy legyen. Nyelvi és fonetikai tudásra van szüksége, hogy a tájkiejtés legapróbb árnyalatait észrevehesse és lejegyezhesse; koreográfusnak kell lennie, hogy a népi zene és tánc közötti kapcsolatokat pontosan leírhassa; általános folklórismeretek teszik csak lehetővé, hogy a gyűjtő a népzene és a népszokások összefüggését a legapróbb részletekig megállapíthassa; szociológusnak kell lennie, hogy a falu kollektív életét meg-megzavaró változásoknak a népzenére gyakorolt hatását ellenőrizni tudja. Ha végső következtetéseket akar levonni, történeti, elsősorban településtörténeti ismeretekre van szüksége; ha másnyelvű népek népzenei anyagát akarja összehasonlítani a maga országbelijével, idegen nyelveket kell megtanulnia. És mindezen felül elengedhetetlen követelmény, hogy jó hallású, jó megfigyelésű zenész legyen. Olyan gyűjtő, akiben ennyi képesség, tudás és tapasztalat összpontosult volna, tudtommal még nem volt és nem is fog talán akadni soha. Úgyhogy mostani felfogásunkhoz mérten teljesen kielégítő népzenekutató-munkát egy ember nem is teljesíthet.

Megközelítően tökéletes eredményt talán munkamegosztással lehetne elérni, ha – mondjuk – két kutató, pl. egy nyelvész és egy zenész dolgozna együtt. De ez a megoldás általában véve – anyagi és egyéb okokból – nehezen valósítható meg.

A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése

A hagyományos paraszti műveltség kutatóját a Délkelet-Dunántúl sokszínűsége különösen akkor ejti csodálatba, ha a népviseletekkel kezd foglalkozni. Különösen annak számára lenne ez a kép megfejthetetlenül összetett, bonyolult. aki minden történeti ismeret, előítélet nélkül érkezett volna e tájra, mondjuk Amerikából, nem ismerné még az itt beszélt nyelveket és nyelvjárásokat; és tegyük hozzá, az első világháború előtti években utazta volna be a négy megyét egy tavaszi vasárnapon, gondolatnál sebesebb légi járműről szemlélve a templom körül ünnepi viseletben rajzó népet.

A népviseletek az egyes népcsoportok legszembetűnőbb ismérvei, jelzői, és egy ilyen utazás felvillantaná előttünk e táj számtalan kisebb-nagyobb népcsoportját és nemzetiségét.

Hogyan lehetne e tájat a népviseleteiből kiindulva rendszerezni, e táj néprajzi csoportjait a viseletek alapján beosztani, megismerni?

Megszoktuk, hogy egyes népcsoportok vizsgálatánál tekintünk ki népviseletükre; így tulajdonképpen csak azoknak a népcsoportoknak ismerjük a népviseletét, amelyekkel a néprajzi kutatás valamilyen módon már foglalkozott. Hozzátehetjük: a népviselet általában az a külső jegy, melynek kapcsán az egyes népcsoportokra felfigyelnek.

Szeretet a néphagyományban

A népköltészet szerepe a társadalom egészségének fenntartásában

Napjaink társadalmának legnagyobb hiányossága az emberi kapcsolatok gyengesége egymással, a természeti környezettel és Istennel. E kapcsolatok hiánya vagy elégtelen volta miatt az egyén elmagányosodik. Az elmagányosodott ember szorong, és szorongását önző önsajnálattal, költekező fogyasztással és élvezetek keresésével próbálja elnyomni, miközben minden lelki és testi betegséggel szemben sérülékenyebbé, védtelenebbé válik. Ezzel a világméretű jelenséggel foglalkozik a lélektan, a magatartástudomány és a szociológia is. E tudományok megállapításaival, eredményeivel nem vagyok hivatott foglalkozni vagy azokat bemutatni, csak Kopp Mária A magyar lelkiállapot című, többször is megjelentetett művére utalok itt, amely segített néprajzi vizsgálataim értelmezésében, és amelyből igen sokat tanulhattam. (Kopp, 1993) Én a néphagyomány tudományának, a néprajznak megállapításaival, összegyűjtött tényanyagával kívánom bemutatni, hogy ezzel az elmagányosodással szemben a hagyomány miként védekezett, milyen szokások, „intézmények” segítették az emberi kapcsolatok létrehozását, „működését”.

Az embert éltető, erősítő kapcsolata a másik emberrel, nem más, mint a szeretet, a szeretet működése. A szeretet szó azonban érzelgősnek, tudománytalannak hangzik, ezért a tudomány művelői kerülik használatát. A szeretet azonban nemcsak egy érzelmet jelent, hanem parancsot is. Az érzelmet nem lehet ugyan megparancsolni, de a szeretet kinyilvánítását, a másik emberrel szembeni jóindulat kifejezését, „gyakorlatát” igen. A tett, a cselekvés, a gesztus nem mindig az érzelem gyümölcse, itt fordított is lehet a sorrend: a szeretet gyakorlása, kinyilvánítása keltheti fel az érzelmet. Így lett a szeretet a legfőbb parancs, nemcsak a keresztények számára, hanem a tételes és erkölcsi elvárásait tételekben, írásban meg nem fogalmazó természeti vallások híveinek is. (Schmidt, 1912, 1929) A szeretet mint érzelem mit sem ér, ha azt nem fejezem ki, nem adom tudtára senkinek. A szeretet csak a szeretet parancsának teljesítése, annak kifejezése, gyakorlása, érvényesítése által jön létre.

Az egyes embernek sokféle szeretetkapcsolata lehet, és e szeretetkapcsolatoknak rangsoruk, hierarchiájuk van. Ez a rangsor minden egyén életében életkorával, helyzetével kötelezően megváltozhat, átalakulhat. Ha erre az egyén nem kész, és nem változtatja szeretetkapcsolatainak rangsorát életkorával és helyzetével egyeztetve, akkor éppen a szeretet nevében követheti el a legsúlyosabb és jóvátehetetlen szeretetellenes bűnöket, éppen azokkal szemben, akiket már őszinte érzelemmel szeret. Ennek az ember életkorával változó szeretetrangsornak természetesen nincsen a néphagyományban írásos, „kodifikált” törvénye, szabályzata, de ezt tudatosítja, hirdeti a népköltészet számos remek alkotása, elsősorban azok szájával, akik áldozatává váltak e mulasztásnak vagy éppen azok, akik emez íratlan törvény ellen vétettek. Ennek a törvénynek és más ehhez hasonló törvényeknek művészi megfogalmazása a népköltészet legfontosabb feladata, funkciója.

A kártya a magyar néprajzban

A játékot a vele foglalkozó kutatók mindegyike a legősibb kultúrjelenségek közé sorolja. A történelem előtti időkben még nem határolódott el élesen a művészet, a játék és a kultusz, így igen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani őket, annyira összefonódtak ezen fogalmak és tevékenységek tartalmi és formai alakjai. Ezért is lehetséges az, hogy egyes játékok elemzésével, korai formájuk vizsgálatával betekintést nyerhetünk az egykori emberek világképébe, rekonstruálhatjuk gondolkodásmódjukat. [1]

A játék kevésbé változékony, konzervatív tevékenység, ezért igen sok ősi elemet megőrzött napjainkra.  Az „alapjátékok” évezredek alatt hagyományozódtak apáról fiúra és az őskor óta szinte változatlan formában élnek tovább.[2] Vannak persze olyanok is, amelyek mára teljesen elvesztették eredeti funkciójukat és minden tekintetben hatalmas változáson mentek keresztül. Ilyen például a ma ismert színház, amely a hajdani bacchanáliák alakoskodó játékából vált művészetté.[3] A játék a közgondolkodásban azonban elsősorban a gyermekekhez kötődik.

Az ember megszületése után, az értelme nyiladozásával rögtön tevékenykedni kezd. Eleinte csak saját testével, majd az idő múlásával eszközöket is bevonva: játszik. A gyermekkorban ez a cselekvés teszi ki idejének nagy részét. A játékok sokszor a való világ leképzésén alapulnak és felkészítik a gyermekeket a nemi és társadalmi szerepükre. Felserdülve már egyre "komolyabbá" válik a játék, előtérbe kerülnek a szellemi képességek, testi ügyességet igénylő tevékenységek. A játék felnőtt korban is jelen van az emberek életében, de az erre fordított idő már egyre kevesebb, ugyanakkor jellegében is nagy változáson megy keresztül. A játék lehet szenvedély, de célja lehet az unalom elűzése is. A tétlenséget Voltaire a „három legfőbb rossz” között tartotta számon.[4]  Casanova pedig úgy vélekedett, hogy „az unalom az a pokol, amit Dante elfelejtett leírni” .[5]

A játék kultúrális univerzum. Az egész földkerekség lakossága a gyermekektől az aggastyánokig - valamilyen formában játszik. Ebből következik az is, hogy igen lényeges és fontos dologgal állunk szemben, amire érdemes lenne több figyelmet fordítani. Ez a megállapítás azonban nem mindig tükröződik a különböző társadalomtudományok kutatásaiban; a problémakört többnyire elnagyoltan, felületesen kezelik. A játék annyira hétköznapi, annyira besimul a mindennapok tevékenységébe, hogy legtöbbször nem is veszik észre, elsiklanak fölötte, esetleg - az esetek nagy többségében - gyerekes dolognak tartják, ezáltal komolytalannak is, hiszen gyermekek játszanak. Jól megfigyelhető ez abból a tényből is, hogy csak a gyermekek számára nyitnak játékboltokat, a felnőttek részére nincsenek ilyen jellegű szakboltok, így mindenki a gyermeke részére kénytelen villanyvasutat, vagy más játékot vásárolni, amelyet aztán saját maga is előszeretettel használ. Ez a tendencia különösen az utóbbi pár évben erősödött fel a személyi számítógépek rohamos elterjedésének köszönhetően. Huizinga szerint, ha igazán játszunk, játék közben újra gyermekké kell válnunk, de megengedheti-e magának ezt egy felnőtt?[6]

Tájházak Bihar megyében 1.

A gálospetri tájház

Az Érmellék már a neolitikum óta folyamatosan lakott terület, Gálospetriben és Érmihályfalván viszont már a paleolitikum nyomai is előkerültek. A gazdag bor- és gabonatermő vidéken többször próbáltak a teljes tájegységet bemutató gyűjteményt létrehozni (pl. Érmihályfalva), de a társadalmi rend, a történelem viszontagságai ezt rendre megakadályozták. Gálospetri, mint jellegzetes érmelléki település az, amely amellett, hogy alkalmasnak látszott egy tájház létesítésére, megfelelő személyt is adott a múzeumügynek, dr. Kéri Gáspár személyében.