A gráci Leechkirche

Stájerország (régebben Stíria) Ausztria második legnagyobb tartománya. Évszázadokig Magyarország közvetlen szomszédja, hiszen 1918-ig, az elcsatolásig közös határa volt Zala és Vas megyével. Így érthető, hogy történelmünk számos ponton érintkezett, elég csak IV. Béla és V. István, esetleg Mátyás király nevét megemlítenünk. De ha a tartomány székhelyére, Grácra gondolunk, sokaknak beugorhat akár Pázmány Péter neve is.

Grác legrégebbi templomát a Geidorf nevezetű városrészen találjuk. A Leechkirche dombra épült, nevét is innen kapta. A Leech szó az ónémet ’hleo’ szóból származik, jelentése: halomsír. Ez arra enged következtetni, hogy a halmok tényleges szerepéről való tudás egészen az első évezredig megőrződött, holott az idők folyamán számos nép: kelták, germánok, vendek és avarok is lakták e területet. 

A templom kora gótikus stílusban épült. Építését már 1255-ben megkezdték, de valójában 1275-1293 között készült el. Nyugati kapuja felett található egy értékes, homokkőből készült Madonnát a gyermekkel ábrázoló szobor, mely a 13. században készült. Művészi értékű üvegfestményei szintén a 13-14. században készültek, s a legutóbbi restaurálás alkalmával középkori falfestmények is előkerültek (Piéta). Két tornyát egy nagyobb felújításkor, 1500 körül építették hozzá. Ma látható berendezése barokk stílusú. A Német Lovagrend egykori temploma 1985 óta egyetemi templomként is üzemel.

A mostani templom helyén azonban már korábban is állt egy kápolna, mely Szent Kunigunda tiszteletére lett felszentelve. Kunigunda, Orsolya mártírszent útitársa, a Rajna-vidékének hajdan kedvelt szentje volt, magyarországi ismertsége meglehetősen korlátozott, neki szentelt templomról nem is tudunk a Kárpát-medencében. Tisztelete azonban a cipszerek körében élt, erről tanúskodik például a bártfai templom egyik oltára. A kápolna 1202-ben épült, 1233-ban került a Német Lovagrend birtokába, s 1250-ben semmisült meg. Az 1991-94 között végzett restaurálási munkálatok során feltárták többek között e kegyhely alapját, falrészleteit.

De szomorú a nótája annak, aki húzatja

Fél évszázada immár, hogy Debrecenből Szolnokra kerültem legújabbkori, majd néprajzos muzeológusnak. Mesterségemnek része volt a népzenével való foglalkozás, a falu zenei életének figyelemmel kísérése, a szokásokhoz tartozó szövegek, dalok, mozgások, a tánc dokumentálása is. Ehhez jó alapokat adott a debreceni Zenede, azaz zeneiskola, ahol hosszú időn át nyaggattam a klarinétot, s jártam szolfézsra, zeneirodalomra, összhangzattanra, petyegtetem a zongorát. Mindjárt az első években összefutottam Szigeti József öcsödi szabómesterrel, aki nótaszerzőként is ismeretes volt, s Petőfi és József Attila verseket zenésített meg, de maga is írt nótaszövegeket. Később Kunszentmártonban Dezsőfi, Jászfelsőszentgyörgyön Török László nótáiból is lejegyeztem, s öcsém Szabó István is gyűjtött és publikált tőlük néhány dallamot. Népdalokat, balladákat, históriás énekeket is gyűjtöttem, s Gulyás Évával közösen két kiadást is megért kis kötetet is összeállítottunk Túl a Tiszán a szendrei határban… címmel. Nemcsak a népdalokkal vagy a felbukkant nótaszerzőkkel foglalkoztam – nem mondhatom kutatási területemnek –, hanem az akkor még élő magyar nótákra és a cigányzenére is figyeltem. Akkoriban Szolnokon legalább öt önálló cigányzenekar játszott.

Anekdoták, igaztörténetek Jászárokszállásról

A tízmázsás kismalac

Tudták már azt Árokszálláson réges-régen, hogy disznót vágni akkor érdemes, amikor már jó hidegek vannak, amikor kifagy a hurka, amikor nem romlik el a hús. Nagy István Sándor is akkor vágott, csikorgó hidegben karácsony előtt. Még perkelték, amikor Rozi néni a cigányasszony illedelmesen beköszönt.

- Jó reggelt Sándorkám, megfagytok-e már, hallod-e?

- Isten hozta Rozi néni, de hát még korán jött, hallja-e?

- Jól van kedves, akkor majd várok egy kicsit!

- De baj van ám, hallja-e?

- Mi már no, Sándorkám?

- Hát az, hogy a disznó nem nőstény volt, hanem ártány, oszt nem nőtt malactartója.

- Ejnye már, hát hogy lehet az… Hát máskor mindig volt? De szíp jószág hallod-e?

Sándor bácsi széket hozott, oszt hellyel kínálta Rozi nénit.

-Üljön le, ne álljon itt, még elviszi az álmunkat!

Rozi néni szót fogadott, gondolta, hogy nem veszi el a Sándor bácsi kedvét, még egyszer nem ad neki a disznóból. Inkább hízelgett, dicsérte a disznót.

- De gyönyörű jószág, vajon hány kiló?

- Kiló?? Mázsa, Rozi néni!

- Hát lehet mázsa is, mert nagyon szíp!

Néprajzi érdekességek 6

Cigányok által adományozott hálatábla Mátraverebély-Szentkúton

A hálatáblák valamely csodatételre válaszul készült köszönetet kifejező üzenetek. Többnyire márvány az anyaguk, de időnként készülnek fából is, melyeket kegyhelyek, kegyszobrok, kegyképek körül függesztenek ki. Isten vagy valamely szent közbenjárását kért ima meghallgatására adott válaszok, melyek egyrészt a megszólított csodatévőhöz valamint a többi hívőhöz is szólnak. A hálaszöveg mellett névvel vagy monogrammal és dátummal szokták kiegészíteni őket. Búcsújáró és kegyhelyeinken gyakran fel is szólítják a híveket, ha imájuk meghallgatásra talált, hogyan készítsék el hálatábláikat:

„Bátorítjuk és kérjük mindazokat, akik imameghallgatásra találtak Mátraverebély-Szentkúton, hozzák vagy juttassák el hálatáblájukat a kegyhelyre. A táblákat a külső liturgikus térben helyezzük el. Kérjük, hogy a hálatáblákra az imameghallgatás évszámát is írják rá, mert azzal is erősítik mások hitét, bizalmát, ha láthatóvá válik, hogy napjainkban is történnek imameghallgatások, csodák.” (Mátraverebély-Szentkút)

Temető a Tisza

Gondolatok a mai halottkultuszhoz

A halál biztos tudata teszi emberré az embert. Más élőlénynek nincs haláltudata, ezért önmaga létét, kultúráját ösztönösen éli meg, hozza létre. Ez a tudat teremti meg a túlvilági lét képzetét, az istenhitet, s alakítja ki a halottkultuszt, amelynek nyomaival már a legrégebbi korban is találkozik a régész. A különböző, egyre sokasodó emberi közösségek jellegzetes halottkultuszt hagytak hátra, s különböző temetési rendet, módot, rítust hagytak reánk, amiből életükre, életmódjukra, társadalmukra, gondolkodásmódjukra, s még sok egyébre következtethetünk. Egy közösség, egy kultúra egysége, szilárd volta a temetkezési szokások, a halottkultusz egységes voltában is megnyilatkozik.

Napjaink társadalmi viszonyait a korábban a nagyjából egységes keresztény kultúrában gyökerező temetkezési szokások, rítusok jellemezték. Az európai és magyar temetők, az élő és régmúlt temetkezési szokások erről szóltak. Manapság ez az egység meglehetősen fellazult, megbomlott, olykor e hitet, képzetet, kultúrát is tagadó szemlélet, felfogás, egyedi megoldások is jócskán akad.

A jászok vallásossága a XVIII. században

A jász öntudat művészettörténeti, vallásnéprajzi megközelítése

1. Bevezetés

Dolgozatomban egy alföldi kistáj, a Jászság katolikus egyháztörténetét, népi vallásosságát vizsgálom a XVIII. században. Mivel a jászok Magyarországra való betelepülésük óta egy tömbben éltek, vallási életük folyamatos és katolikus hiten maradt az évszázadokon át, kiválóan alkalmas a jászsági helyi sajátságok nyomon követésére. A privilegizált jászok helyzete, önkormányzatuk önállósága, az, hogy jobbágyi helyzetben nem voltak, tovább erősíti azt a lehetőséget, hogy a Jászságot a környezetétől elkülönülő egységként határozzuk meg.

Adatok a pocsaji leányvár mondáihoz

1956/57-ban a frissen alakult Tóth Árpád Gimnázium III. osztályos tanulója voltam. A fél évszázados jubileumát ünneplő egykori iskolám kérésére fényképek és írások után nyomoztam régi családi iratok között, s ekkor bukkantam rá egy kockás füzetben néhány feljegyzésre. Talán nem érdektelen, ha ezekből néhányat közre adok.

Osztályfőnököm és történelem tanárom a nemrég, nyolcvan éves korában elhunyt Varga Gyula, Bihar kitűnő kutatója, Kismarja monográfusa volt. Történelmi szakkört szervezett az iskolában, varázslatos egyéniségével az iskola legjobb humán érdeklődésű tanulóit sikerült maga köré gyűjteni. Élénk viták során ismerkedtünk meg a történelem kulcskérdéseivel, a Hajdúság és Debrecen szerepével, szóltunk a hivatalos tananyagból hiányzó népi írók műveiről, hallgattunk Kodály, Bartók műveket az akkor nagy dolognak számító mikrobarázdás lemezekről. Egyszer megcsillantotta előttünk annak lehetőségét, hogy a tavaszi szünidőben önkéntes ásatási munkásként résztvehetnénk a Déri Múzeum egyik vidéki ásatásán. A III. a. osztály lelkesedése határtalan volt. A pocsaji Leányvár nevű halmon a múzeum két igen tehetséges ifjú munkatársa és osztályfőnökünk vezetésével az egész szünetet munkával töltöttük el. Kralovánszky Alán (a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként hunyt el) és Makkai János (egyik meghatározó egyénisége napjaink régészetének) szigorúan fogott bennünket, fegyelmezett munkát követelt tőlünk, s közben élvezetes kiselőadásokat tartott a régi idők embereiről, feltárva előttünk az előkerült leletek titkait. Osztályfőnökünk pedig a falut és határát járta be velünk, magyarázta a falu, a paraszti élet kézzelfogható, látható jelenségeit, elvitt Kismarjára, szülőfalujába, engedett bemászni az akkor tsz. raktárnak és magtárnak használt vár pincéjének ablakán. Két pocsaji osztálytársunknál, Gaál Gyulánál és Pályi Sándornál és még más családoknál aludtunk és kosztoltunk. Osztályfőnökünk felhívta a figyelmünket arra, hogy esténként minél többet beszélgessünk a háziakkal és jegyezgessük fel ezeket.

Az ördögök itala

A Katolikus Élet című folyóirat 1931. november 20-ai (VIII. évfolyam 20. szám) számában a fenti címmel jelent meg egy népmesei elemekben bővelkedő írás a pálinka ártalmas hatásáról G. A. tollából. A helyesírási hibákat nem javítottuk, úgy közöljük a cikket, ahogy akkor kiadásra került.

Az ördögök fejedelme kihallgatást tartott. Egymásután jelentek meg meg előtte az emberek kísértéséről visszatért ördögök. Sorban elszámolták, hogy hány lelket sikerült szerezni a pokol számára. Utóljára egy sunyi, szúrósszemű fiatal ördög jelentkezett. Három évig voltam távol az ördögök országától - mondta az ördög - s a három év alatt olyan italt találtam fel és szerettettem meg az emberekkel, mely italt, aki issza, magát a bűnt issza, amely ital több embert fog szerezni a pokol számára, mint minden eddigi ördögi praktika.

A tiszafüredi református egyház úrasztali tárgyai

A tiszafüredi református egyház anyakönyvébe bemásolva bukkantam rá 1986-ban[1] az úrasztali tárgyak 18. sz.-i összeírására, címe:”A Szent Ecclesiának Communiohoz tartozó Asztali Eszközei így találtattanak: 1761dikben”. Az összeírás alaposabb áttanulmányozása után kitűnt, hogy valójában nem egy, hanem két összeírásról van szó. A második 1809-ban készült.[2] Ekkor azonban a könnyebb megoldást választották, mert nem állítottak össze egy új összeírást, hanem az 1761. évi tárgyleltárt elővették, ellenőrizték, a változásokat bejelölték rajta (pl.nem találtatik, elszakadozott vagy egyszerűen csak kihúzták a tárgyat), az újabbakat pedig folytatólagosan hozzáírták. Ennek következtében a fémtárgyak és textíliák eredetileg kialakított logikus sorrendje felborult, mert ha már valami nem fért a megfelelő helyre, beírták a végére vagy oda, ahol éppen hely volt. Az írásképből következtetve az iratot többen írták.

A Szent Ecclesiának Communiohoz tartozó Asztali Eszközei így találtattanak: 1761dikben

Kék viseltes posztó Abrosz. Ezt Kis Mihály Uram idejibe a templom ablakából a hová tétette, ellopták

Item fejér sellyem Abrosz arany csipkével környül varva

Kendők: 1. Zöld habos Tafota arany Csipkével környül varrott, mellynek közepin ugyan ollyan csipkébül négy Szegű Csillag vagyon varrva

2. Fátyol forma tiszta fejér Selyem kendő, mellynek négy szegeletein zöld és sárga Selyemmel szövött Virágok vagynak

3. Tiszta fejér Sürü Patyolatbúl való Kendő, mellynek négy szegeletein és szélinek közepein arannyal varrott virágok, környülötte pedig arany csipke vagyon varrva.

Szövetes Katalin Asszony Ajándékja.

4.Tiszta fejér Lengyel Patyolatbúl való kendő, mellynek négy szegeletei arany és ezüst fonálbúl varrott virágokkal vagynak varrva

5.Tiszta fejér Patyolatbúl való kendő, mellynek négy szegeletein és Széleinek közepein tiszta, arany fonállal varrott virágok vagynak de Ao. 1731 ezen Betűkkel: J. A. B. O. azaz Jakabházi Borbára Tek. Nemz. László Ur Hites Társa

6. Tiszta fejér Lengyel Patyolatbúl való Kendő, mellynek négy szegeletein arany és ezüst fonállal varrott virágok vagynak

7. Tiszta fejér Lengyel Patyolatbúl való Kendő, mellynek szegeletein, szélein és közepin arannyal, ezüsttel és fejér fonállal vagyis Pamuttal varrott Virágok vagynak

8. Tiszta fejér Patyolatbúl való Kendő, mellynek négy szegeletein, és széleinek közepein ezüst fonállal és fejér czérnával varrott virágok vagynak.

9. Tiszta fejér ritkás Patyolat kendő, mellynek Szegeletein Széleinek közepein, zöld, veres és fejér selyembül varrott virágok vagynak. Ez el szakadozott. (áthúzva)

9. Egy Setét kék posztó abrosz, melynek szélin veres selyem perem vagyon, ezt ajándékozta a Sz. Ekklesiának Varga Andrásné Asszony, Ao 1762.

10. fejér Sávos Abrosz, körül fejér Csipkével, a közepin fejér tzérna kötés vagyon.

11. fejér Sávos Abrosz magábul rolytos a két végin

13. Ezen Asztali Készületnek tartására vagyon egy fejér Iskatulya, mellyet vett Tiszteletes Forián István Ur Ao. 779.

Következnek a Tányérok

1. Egy Ezüst Tányér, mellyet Debretzeni lakos Nzetes Kecskeméti János és Kapoltsi Ádám Uraimék 1728dikban Istenes buzgóságokbúl ajándékoztanak

2. Egy Ón Tányér közönséges formára 1720dikban öntetett.

A háztartás nélküli család

1. 2009. őszén ezen a helyen „Értékvesztés” címmel tartott előadásomat ezekkel a mondatokkal zártam:

„A továbbiakban, azaz a kutatási program végéig szeretnék csapatot szervezni, akik velem egyetértve, de velem polemizálva is elhivatottan feltárják mai létünk neuralgikus pontját: a nő régi-új szerepét a jelen valóság és a jövő tükrében; a háztartások természetének, funkciójának és tisztázásának érdekében; a Tiszazug és az ország újjáépítésének jegyében.”

Sajnos egészségi állapotom nem engedte, hogy csapatot szervezzek, ám a megjelölt feladatot fontossága miatt megkíséreltem magam megoldani, legalább a tiszazugi falvakban kimozdítani álló helyzetéből ezt a kérdést és közügyet.

A rendelkezésre álló rövid időben részletekbe nem bocsátkozhatom. Vizsgálataim lényegét mutathatom csak be, azt is jóformán egy szempontból.

2. A magyar tudományos szakirodalomban meglehetősen régi téma a háztartás kutatása. Szoros összefüggés van, s átfedi a hozzá hasonló, vele csaknem azonosnak vett családkutatást. A családi gazdaság, a családüzem, a háztartás, mint az életközösség és a családüzem önálló ágazata, része állandóan keveredik. Már Apáczai Csere János Enciklopédiájában így van ez, s később is alig szétválasztható. A legtisztábban véleményem szerint N. Nagyváthy János „A magyar házi Gazdasszony” című gyakorlati célokat szolgáló, 1820-ban megjelent műve írja körül és le, a háztartás fogalmát, határozza meg helyét a földművelő gazdaságon belül. Ha mellé helyezzük három évtizeddel korábban írt művét, „A szorgalmas mezei gazdát”, amely a gazda feladatainak szemszögéből írja le a nemesi gazdaságot és gazdálkodást, kész üzemszervezeti modellt kapunk. A telkes vagy résztelkes jobbágyok korabeli családi üzemszerkezetét, gazdaságát is ekként kell nagyjából elképzelni. Ebbe azonban most ne menjünk bele. A szorosan vett tudományos irodalmat áttekintve megállapíthatjuk, hogy leghatározottabban és legpontosabban a statisztika határozza meg és írja körül a háztartás fogalmát gyakorlati céllal, s különíti is el a családtól. Célja az adózó egységek pontos felmérése, s emiatt tiszta és áttekinthető, könnyen alkalmazható fogalmakra volt szüksége. Nem véletlen, hogy később a történészeknek az a nemzedéke, amely a magyar tudományos gyakorlatban a francia Annales kör módszerét honosította meg hazánkban széles körben, a történeti statisztikát művelte (Andorka Rudolf, Kovács Zoltán, Benda Gyula, Faragó Tamás, Tóth Zoltán, Kövér György, Gyáni Gábor – általában a későbbi Hajnal István Körben tömörülők). Sőt többeknek a KSH volt első munkahelye is.

Ezzel a filmmel az alkotók Pintér Gyula cserépi kovácsmesternek kívántak emléket állítani. Gyula bácsi a bükkaljai Bükkzsércen látta meg a napvilágot, de korán árvaságra jutott. Cserépfalun, a szomszéd községben telepedett le fiatalon, s szolgálta ki a falu lakosságát szinte az egész huszadik században. A filmben a mester végigtekint életén, s összefoglalja, mit kellett neki a században csinálni régen, s mit a legutóbbi napokban. Életén keresztül bepillanthatunk a Hór-völgye népének életébe, mindennapjaiba.

<< Ide kattintva megtekintheti a filmet >>

A kisújfalui faluház

Kisújfalu a Vág és Garam közének egyik települése, Párkánytól 23 kilométerre fekszik. Közigazgatásilag hozzátartozik még Arad és Réva település is, előbbibe 1926-ban cseh és morva kolonistákat telepítettek.

Első írott említése 1233-ból származik, ekkor még Ösztövér a falu neve. Zsigmond király várlistáján 1437-ben már Újfalu néven szerepel, míg az esztergomi török szandzsák összeírások alapján 1570-ben lakatlan település. A 17. század közepén kálvinista hitre tért falu megszenvedte a török időket, ráadásul az évszázadok során pestisjárvány is tizedelte őket. Az 1715-ös összeírás ezért mindössze 16 adózó portát említ, de a század végére a szépen gyarapodó közösség már beindítja református iskoláját, s felújítja templomát is. Az 1820-as években lecsapolták a környékbeli mocsarak egy részét, így a falu területe nőtt. Fényes Elek 1851-ben már ezt írja a faluról: „Kis-Ujfalu, magyar falu, Esztergom, az uj rendezés szerint Komárom vmegyében, ut. p. Köbölkut. Határa dombos, s részint igen termékeny, részint homokos. A lakosok birnak 539 első, 341 második osztálybeli szántóföldet, 430 h. rétet, 561 kapa szőlőt; legelője és fáizása 2-dik osztályu. Van 90 háza és 630 lakosa, kik csaknem mindnyájan reformatusok, helybeli anyatemplommal. Hg. Pálffy bátorkeszi uradalmához tartozik."

1874-ben egy tűzvész miatt gyakorlatilag az egész falut újra kellett építeni. A trianoni békediktátum után Csehszlovákiához csatolták, bár az első bécsi döntés következtében néhány évig újra Magyarországhoz tartozott. 1947-ben hetven magyar családot telepítettek ki innen, jelentős részüket Budaörsre, e településsel ma testvérvárosi kapcsolatot ápol a falu. Ma Szlovákia Érsekújvári járásának egyik települése, közel 800 lakójának 90%-a református magyar. 

Néprajzi érdekességek 5

Rákosi-címeres hordókulacs Kántor Sándor műhelyéből

A hordókulacs 3–10 kicsi, összeragasztott hordócskából álló égetett szeszes ital tárolására használt ólommázas cserépedény. A hordócskákat csövekkel illeszti a fazekas egymásra és egymás mellé oly módon, hogy az építmény körvonalaiban háromszöget alkot. Mindegyik formát egyedileg készítették, általában megrendelésre, és gyakran évszámmal, névvel látta el mestere. Első fennmaradt emlékei a 18–19. sz. fordulójáról valók (pl. Nagyszalonta, 1790; Hódmezővásárhely, 1813; Ják, 1824). Képünkön Kántor Sándor műhelyéből láthatunk egy rendkívül ritka darabot, mely tíz apró hordócskából áll, és alulról a második sor középső hordóján egy Rákosi-címer éktelenkedik. Ez a tárgy a karcagi Kántor Sándor fazekasházban található (5300 Karcag, Erkel Ferenc utca 1.), melyet a Györffy István Nagykun Múzeum üzemeltet. A mesterről írt kiadványokban nem találkozunk vele. A képünkön látható hordókulacs páratlan érdekessége múltunknak.

A puszta világa - kiállítás a szolnoki múzeumban

2016. június 30-án „A puszta világa” címmel kiállítás nyílt a szolnoki Damjanich János Múzeum időszaki kiállítótermében (5000 Szolnok, Kossuth tér 4.). A tárlat két múzeum közös együttműködésével készült, a tablókat a túrkevei Finta Múzeum, míg a tárgyakat a szolnoki Damjanich János Múzeum kölcsönözte.

A pusztásodás folyamata már a török magyarországi terjeszkedése előtt elindult, ám olyan mértékben nem volt jellemző hazánkra, mint az az oszmán pusztítás nyomán elnéptelenedett területeken végül is bekövetkezett. A pusztát számos romantikus és téves nézet azonosítja a magyar kultúrával, amit olykor mi magunk is képesek vagyunk terjeszteni üzleti vagy egyéb megfontolásokból (csárda-romantika műzenével és műételekkel, trükkös lovasbemutatók, álnépi viseletek, stb.). Jelen kiállításban elsősorban a pusztához kapcsolódó tárgyi világot tekinthetik meg a látogatók, azokat az eszközöket, melyek a szilaj, félszilaj állattartáshoz közvetlenül kapcsolódnak. A pásztorok életmódja a paraszti társadalom legkevesebb számú tárgyi emlékét őrzi, ennek ellenére mégis sokféle használati tárgyat vehetünk szemügyre a kiállításban. A gulyásbotok, juhászbotok elengedhetetlen kellékei a pásztortársadalomnak, nélküle sehová sem indultak, munka- és védekező-eszközként is funkcionált, úgyszólván hozzátartozott a viselethez. A bicskatokok szintén a viselet részei, a mindennapi élethez tartozó alapvető használati eszközök. Amerika felfedezése után a dohány elterjedésével a pipázás vált általánossá a népi kultúrában, ennek kellékei a pásztortársadalomban is gyorsan elterjedtek. Ezt hivatott bemutatni a kostök dohányzacskó, a cserép- és tajtékpipák. A táplálkozáshoz tartozó tárgyi világból evőszékeket, sótartókat, bográcsokat, kulacsokat láthatunk. Az alföld legjellemzőbb, később „nemzeti ételként” kitalált gulyását, azaz a pörköltet készítették el ezek segítségével. A gulyás, pörkölt, paprikás szinonimaszavak, levest csak jóval később a polgári konyha csinált belőle.

Hal, gyümölcs, gyékény az ártérben

A pákászvilág rejtett értékei

Az egykori ártéri gazdálkodás a természettel való együttmű­ködést jelentette, az ember al­kalmazkodott a táj nyújtotta lehetőségekhez, és egyensúlyának felborítása nélkül hasznosította annak minden elemét. Az ártér hasznosítása a parasz­ti életformának sokfelé a földművelés­nél is fontosabb része volt. Az állattar­tás (téli legeltetés, takarmányozás) mellett számos vadnövény és -állat is fontos eleme volt megélhetésének (oltott és vadgyümölcsök, különösen ínséges-háborús időkben, som, galago­nya, berkenye, súlyom, harmatkása, böngyöle [azaz gyékény-gyökértörzs], vízi madarak és tojásaik, teknős, mé­hészkedés). Emellett a paraszti életmód nélkülözhetetlen kellékei (faanyag, gyékény) származtak az ártérről.

Ártéri halászat

Az árterek halászata elsősorban a kiáradt víz szétvezetésére és annak apadáskori visszavezetésére épült. Ára­dáskor a vizet szét- és utána vissza­vezető fokok, mesterséges árkok a víz­zel együtt a halaknak is utat nyitottak, és nekik a könnyen felmelegedő, se­kély víz kedvező környezetet biztosított a szaporodásra. A ponty például itt, az elárasztott réteken találja meg azt a szárazföldi növényzetet, melyre ikráit lerakja, mely ha arról kemény talajra hull le, megmarad, ha iszapba, oxigén híján elpusztul. A középkori Magyar­ország legendás halbősége is első­sorban ennek köszönhető.

Tizenöt hét indiánok közt 8.

Visszatértünk után még néhány napig szíves házigazdáinknál maradtunk, kik minden kitelhető jelét adták irántunk való barátságuknak. A főnök több ízben megkért, hogy maradjunk köztük, ígérte, hogy házat és annyi nőt ad feleségül, ahányat eltarthatunk s örökké szeretni fognak bennünket. Mi ezt a szíves ajánlatot azzal hárítottuk el, hogy a többi indián nemzeteket is meg akarjuk ismerni; a főnöknek tudtára adtuk, hogy ha ezeket bejártuk s nem kell majd hazamennünk a saját nemzetünkhöz, kétségkívül hozzájuk fogunk jönni, velük fogunk élni, megtanítjuk őket némely hadi cselekre, stb. Ezzel elbúcsúztunk, miután a főnököt megkértük, hogy kísértessen el bennünket az Arkansas folyóig, ahonnan lovainkat vissza fogjuk küldeni.

A főnök személyesen akart elkísérni bennünket; vele és néhány emberével másnap korán reggel el is indultunk a Nississine tó partján. Ez a tó mintegy 40 mérföldnyi széles és 70 mérföld hosszú. Kétnapi lovaglás után megkerülve a tavat, túlsó felén szép gyepes tájakra akadtunk, melyeken számtalan bölény legelt háborítatlanul. Negyed napra az Arkansas folyóhoz értünk, mely magasan a Rocky-hegyekben ered, délnek folyik és 60 mérföldre New-Orleans felett a Mississippibe szakad.

Ez a folyó választja el Texast az Egyesült Államoktól, határuk azonban még mindig villongás alatt van, s valódi határvonal nem létezik. Itt mindenikünk számára egy indián csónakot szereztünk, hogy a folyón lefelé folytathassuk utunkat. A főnök megígérte, hogy lovainkat visszaküldi a Chipowe és Winebago indiánokhoz, akik majd tovább küldik a lovakat Gawfordba. Azután elváltunk. A főnök megismételte meghívását, mi pedig ígéretünket.

Most már távolról sem csodálkozom annyira, mint eleinte, hogy hogyan voltak képesek a franciák indián nőkkel összekelni és egész életüket indiánok között tölteni. Ez a nép nem olyan rettentő és kegyetlen, mint aminőnek sokan leírják s közöttük akárki biztosabban alhatik, mint nálunk egy gulyás-tanyán, azzal a legfőbb kinccsel, amit az indián mindenek felett becsül: a puskával. Nem ölik meg és fegyverétől nem fosztják meg, mert azt mondják, hogy ha a fehérnek puskáját elveszik, éhen kell halnia, minthogy nyíllal bánni nem tud. Lehetetlen tőlük megtagadni azt az erényt, hogy azt, aki hajlandóságukat megnyerte, nagy gonddal ápolják és minden kívánságát teljesítik. Szeretetüket pedig könnyű megnyerni s aki egy kevés hadicselt mutat nekik, az köztiszteletüket nagy mértékben megnyerheti. Életmódjuk kétségkívül vad. De a franciák is, akiket honukból elűztek s akik minden vagyonukat elvesztették, elkeseredve az emberi nem iránt, éppen ebben az életmódban lelték kedvüket, hol szabadon, mint a madár a légben, könnyen és munka nélkül kereshették élelmüket s életük talán kevésbbé volt keserű, mint volt előbbi hazájukban.

Bartók Béla budapesti előadása a népzenéről

I. Mi a népzene?

A népzene és a népdal körül meglehetősen nagy a zavar. A nagyközönség általában véve valami homogén-egyfélének képzeli el egy ország népzenéjét, holott ez egyáltalán nincs így. Mert a népzene kétféle anyagból tevődik össze. Egyik alkotóeleme a népies műzene, más néven városi népzene; másik alkotóeleme a falusi népzene, más néven parasztzene. Így van ez legalábbis Kelet-Európában, vagyis azon a területen, amely minket elsősorban érdekel.

Lássuk már mostan, mi is az a városi népzene, mi is az a falusi népzene.

Városi népzenének, más néven népies műzenének azokat az egyszerűbb szerkezetű dallamokat nevezhetjük, amelyeket úriosztályból származó dilettáns szerzők komponáltak és amelyek elsősorban az úriosztályban terjedtek el; a parasztosztályban vagy egyáltalán nem, vagy csak aránylag későn, az úriosztály közvetítésével. Nálunk ezeket a dalokat „magyar nóta” néven ismerik. Kodály ezekről ezt írja:

„A népies műdalok a XIX. századnak különösen második felében árasztották el Magyarországot. Uralkodó műfaj az egyszólamú strófás dal; főképp hallomás útján terjed; mindenki tud egy csomó dalt, bár sohasem látta írva vagy nyomtatva. Többnyire megjelentek ugyan, de nem szokás kottából énekelni őket. A szerző nevét senki sem tartja számon, ha tudták is: elfelejtik. A dallamok egyszólamú elgondolásban születnek, a szerző rendszerint nem is tudja a kíséretet megszerkeszteni, azt másra bízza, vagy ki-ki tetszése szerint rögtönzi. Az eredeti kottából való ellenőrzés híján a dallam maga is elváltozik.”

Tizenöt hét indiánok közt 7.

A következő napot pihenéssel s az indiánok wigwamjainak megtekintésével töltöttük el. Ugyanaz nap az indiánok lovaikat is gyakorolták, tomahawkjukat minden irányban hajigálva; legsebesebb nyargaltukban fel- s leugráltak lovaikról, futás közben fadarabokat hajigáltak egymásnak s azokat a levegőben elkapdosták. Este felé a kígyótáncot járták, ami kedves mulatságuk.

Van egy kerek réztáblájuk, melyen sok apró csörgő függ. Ezt a réztáblát a főnök, vagy ha ő nem vesz részt a táncban, más valaki a kezébe fogja; minden táncoló a derekára egy bőrövet köt, melybe a mellette álló társa belefogózik, majd olyan formán, mint ahogyan a rácok a kóló-t járják, csakhogy az indiánok nem körbe állnak, mint a rácok, hanem sorba. Most a vezető csörgetni kezdi a réztáblát, ami a zajt növeli; a táncolók lábaikkal először lassan dobognak, azután jobban-jobban, s a zaj mindig nagyobbodik. A csörgőt verő táncos vezeti a mögötte tomboló tömeget mindenféle figurákban; hol lehajolva, hol félig görbülten megy, hol lefekve csúszik előre, s a többi mind utánozza mozdulatait. Néha összebonyolódik az egész sor s ismét kibontakozik, mindenféle hajlongások, a szabadon levő egyik kéznek változatos mozgatása közben. Ez alatt az arcuk kifejezése is a játéknak megfelelően változik. Végre a moraj legmagasabb fokára hág s kiállhatatlan ordítássá válik, mely több mérföldre hallható s az egész föld reng a dobogásuktól, mert néha három-négyszáz ember vesz részt a táncban.

Vannak ezen kívül csatatáncaik is, melyek hasonlók a kígyótánchoz, de mások benne a mozdulatok, melyek annyira felbőszítik őket, hogy ingerültségükben nekimennek a fáknak és kőszikláknak és azokat vad dühvel rombolják. Az ilyen tánc után mindnyájan a földre vágják magukat s hosszabb ideig szótalanul pihenik ki fáradtságukat.

A nők sem ezekben a táncokban, sem a férfiak más mulatságaiban nem vesznek részt s nem emlékszem, hogy láttam volna valahol nőket is az indiánok társas összejövetelein.

Állattartás és erdő az ártérben

Néprajzi hagyományok          

Ma már nehezen képzeljük el azt, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában az állattartás alapját, feltételét elsősorban és sokáig a fák lombja, az erdő biztosí­totta, nem pedig a fátlan legelő és a szántóföldi gabonatermesztés mellék­termékei, az ugarnak, parlagnak hagyott, pihentetett ugarlegelő, a szalma, kukoricaszár, valamint termesztett takarmányok.

Fával benőtt szigetek, árterek

Columella és Vergilius, az ókor neves gazdasági szakírója és a gazdálkodást megéneklő költő részletesen foglalkozik a különböző fák lombjának értékével az állatok szempontjából. (Legkedveltebb volt szerintük a kőrisfa, a berkenye, a szil, a juhar, a hárs, a mogyoró és a fűzfélék, de szívesen fogyasztották a tölgy­féléket és a nyárfát is.) Az állatok nem­csak legelték, vagyis maguk tépték le a lombot vagy rágták a fák kérgét, hanem az ember is segített nekik az élelem­szerzésben. Baltájával ágakat vágott le, olyan magasból, ahol már azt a jószág nem érte el. A pásztor kedvenc állatait egy-egy leveles vesszőnyalábbal csalo­gatta magához. Erdős, fákkal benőtt legelőkben nem is lehetett volna őket ostorral vagy kutyákkal hajtani.

Lombtakarmányhoz úgy segítették az állatokat, hogy az erdő erre a célra elkülönített részén a fákat vagy az ár­téri kaszálókat szegélyező füzeket rendszeresen „csontolták”. A 2-3 éves leveles ágakat olyan magasságban vág­ták le, hogy a csonk helyén sarjadó gyenge hajtást az állatok szája ne érje el. Ezeket a leveles ágakat télre is el lehetett tenni, lombszénaként. Erre a Sárközből, a Duna mentének más részeiből és Erdélyből is van számos adatunk.

Az erdei legeltetésnek három szint­je volt: a termő fák, a csontolt, botolt fák és bokrok, illetve a fák közti gyep­szőnyeg. Ez az összetett haszonvétel napjainkra csak északon, skandináv földön, Gotland szigetén maradt meg, valaha egész Európában és a Kárpát­-medencében is gyakorlat volt.

A nyugati határvidéken a legutóbbi időkig láncos bot csörgetésével riasz­tották, terelték a pásztorok a nyája­kat, például a Csallóköz és Szigetköz fával benőtt szigetein, a Duna-ágakat nemegyszer átúsztatva. A pásztorokat megszemélyesítő regölők Vasban és Zalában ilyen karikás-láncos botokkal verik ki a ritmust újévi köszöntésük­höz.

Tizenöt hét indiánok közt 6.

A lord egészsége néhány nap múlva tökéletesen helyreállván, tanácskozni kezdtünk, hogy tovább menjünk-e és veszélyeztessük-e tovább az életünket? Sok pro és contra után abban egyeztünk meg, hogy szégyen volna visszatérnünk, miután több indián nemzet látogatására tökéltük el magunkat s a hírlapok is közölték, hogy a távol Nyugatra utazunk; mi pedig még csak az első és legközelebb levő indiánokat láttuk, kik nem is mondhatók egészen vadaknak, minthogy a fehérek némely szokását elfogadták s félig-meddig ruházkodnak is. Közakarattal elhatároztuk tehát, hogy tovább megyünk, mert el kellett ismernünk, hogy nem az indiánok vadsága okozta baleseteinket, hanem saját ügyetlenségünk.

Értesítettük a főnököt arról a határozatunkról, hogy Nyugatnak szándékozunk utunkat folytatni, hogy a többi derék indián törzseket is meglátogassuk; a főnök újra megígérte, hogy elkísér bennünket.

Másnap mind a férfiaktól, mind a nőktől jelek által elbúcsúztunk s mint észrevehettük vonásaikból, mind sajnálkozni látszottak elutazásunkon. A lord azt a vén nőt, ki őt oly remekül gyógyította, többféle üveggyönggyel és egy aranygyűrűvel ajándékozta meg, aminek a vén nő igen örült.

Így váltunk el az indiánoktól s mondhatom, nem minden érzés nélkül, mert már hozzájuk szoktunk és jeleiket is érteni kezdtük. Ámbár sem szokásaikat, sem nyelvüket nem értettük, mégis voltak közöttük némelyek, kik iránt barátságos vonzódást éreztünk; ezek közé tartozott a főnök, ki csaknem mindig velünk volt, s ennek két testőre. Igen kedvesen fogadtuk tehát a főnök kíséretét s felszedve podgyászunkat, a főnök, a két testőr s még három vagy négy izmos indián társaságában útnak indultunk, számtalan gyermektől kísérve.