A szegedi dömötörözés

Ismeretes, hogy a szegedi székesegyház, más nevén Fogadalmi templom helyén állott a harcosok és juhászok védőszentjének, Szent Dömötörnek ajánlott palánki, azaz belvárosi plébániatemplom. Ennek búcsúnapjához (október 26.) egészen 1837-ig kapcsolódott a dömötörözés, vagyis a juhoknak a legelőről való behajtása után tartott pásztoráldomás. E napon a pusztai juhászok, pásztorok zászló alatt vonultak a búcsúra. A zászlóvivő után jöttek a tanyai kapitányok, öreg gazdák. Utánuk felbokrétázott juhászlegények terelgették az ajándék fehér bárányokat, a menyecskék pedig ropogósra sült fonatos kalácsot és szőlőt hoztak. A menetben a juhászok többi hozzátartozói is részt vettek.

A Dömötör-templom előtt a céhek várakoztak zászlóikkal. Amikor a pásztorok menetét látták, a templom küszöbén álló főbíró címeres botjával – amelyre az Isten Báránya is rá volt faragva – jelt adott és megindult a magisztrátussal együtt a puszták népe felé. A zászlóvivő tanyai kapitányt megölelte, majd megfordulva, a pásztorokat a templom felé vezette. A plébános teljes díszben, fényes segédlettel, baldachin alatt várta őket. Amikor a menet a küszöbhöz ért, a plébános a Magnificat anima mea éneklésébe kezdett. A nép maga is énekelt, miközben bevonultak a templomba.

Vörösmart környéki anekdoták I.

1.

A vörösmarti Lautmann Feri igen szerette a bort, és gyakran nézött a pohár fenekére. Egy ilyen alkalommal annyira bepityókált, hogy nem tudott mënni. Az anyja sopánkodva mondta neki:

– Fiam, fiam, hát mér nem fékeződ magad egy kicsit?

– Fékezöm én édösanyám, de mostan annyira befékeztem, hogy egy lépést se tudok tënni.

2.

A húszas években a vörösmarti református templomban este Halász bácsi harangozott, legtöbbször pontatlanul.

Eccő megkérdözte tüle a Patikus bácsi:

– Mond csak, Halász, mikor szoktál te harangozni?

– Hát este.

– Na jól van. Azt én is tudom. De hogyan határozod meg a pontos időt?

– Hát tudja, állok a templom előtt, és figyelem a másik olda­lon menőket. Ha már olyan sötét van, hogy nem ismerőm mëg az embört, harangozni kezdök, mert este van.

– Na és ha éppen nem jár senki az utcán?

– Akkor átszaladok és visszanézök erre az oldalra. Ha nem ismeröm mëg magam, harangozni kezdök.

Mesélnek a csillagok

Nyári estéken sokszor elgyönyörködünk a csillagos égben. A fényes aranyszegekkel kivert fekete kristálykupola sok gyönyörűséget tud nyújtani mindenkinek. A csillagász képzelete átrepül a sok ezer és millió fényévnyi távolságon és közelről lesi meg a csillagok születését, a cefeidák lüktetését, a kettőscsillagok páros táncát. A klasszikafilológus viszont leolvassa az égről csaknem az egész görög-római mitológiát. Ott látható a csillagképek között az egész Perseus-mondakör összes szereplőivel; ott van az Argonauták hajója, akik az aranygyapjút akarták megszerezni; ott vannak a sokezer éves Állatkör tagjai: Kos, Bika stb. De megtaláljuk az égen az olimpuszi isteneket is, Jupiterrel az élükön. Sokezer évvel ezelőtt a görög ember képzelete így osztotta be a csillagokat, s ezt a beosztást a görög műveltséggel együtt átvették az összes művélt nemzetek sőt – tájékozódási célokra – a tudományos csillagászat is.

A magyar ember is mindig szeretett a csillagokban gyönyörködni, főként a pásztorember. Aki foglalkozása következtében sokat éjszakázott a szabad ég alatt és esti pihenőkor, pásztortűznél a csillagokból olvasta ki az órát, évszakot, időjóslást, azokban találta mulatságát.

Természetes, hogy az őshazában élő magyar pásztor mitsem tudott a görög mitológiáról s a csillagképeket a maga módja szerint nevezte el. Mindenekelőtt feltűnt neki az eget kettészelő, sejtelmes fényű, széles Országút: nyilván nem más, mint a Tündérek útja; nyári éjjeleken azon sétálnak fel és alá, a Tündérek fordulójánál visszafordulnak, sőt egy helyen táncra is kerekednek.

Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt

Halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor egyik versében a következő megkapó vallomást teszi a magyar nemzethez való viszonyáról: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.” Ha ráillik Petőfi jelzője a magyar népre, hogy minden népek közt a legelhagyottabb, akkor a moldvai magyarságra kétszerte jobban ráillik, hogy minden magyarok közt legelhagyottabb magyar. Elhagyta pedig mindenekelőtt a maga fajtája, mely akkor sem tett sokat érette, mikor még jobban tehetett volna.

A moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb és tragikusabb magyar sors. Mi legalább csonka hazánkban még énekeljük a „hozz rá víg esztendőt”, de a moldvai magyar nem érti a víg esztendőt, mert sohasem volt benne része.

De ne higyjük azt, hogy moldvai magyar testvéreinkért mai viszonyaink közt csak egy fájdalmas sóhajtás az egész, amit tehetünk. Nem tehetjük azt, amit a csonkítatlanság idején tehettünk volna, de tehetünk mást, talán épp olyan hasznosat. Ma Trianon következtében a magyarság tekintélyes része egy hazában él a moldvai és bukovinai csángóval. Ezzel a moldvai magyarság sokszázados mesterséges elzárása és elszigetelése a többi magyarságtól, ha nem is szűnt meg teljesen, de kétségkívül sokat enyhült. Kezdődött pedig az elszigeteltségnek ez az enyhülése a világháború idején, mikor számos magyar hadifogságba esett moldvai csángó ismerkedett meg Magyarországgal, amely úgy él a moldvai csángó képzeletében, mint egy gyönyörű föld, egy művelt, nagy testvérnép országa, ahol boldogság élni, mert mindenki magyar. Alig van moldvai csángó falu, honnan egy-két csángó ne lett volna magyar hadifogságban. Ma pedig, mikor a székely fiút, vagy a bihari, vagy Szatmár megyei magyar fiút kiviszik katonáskodni a Regátba, szinte lehetetlen, hogy egy-egy ezredben a moldvai csángó fiú össze ne kerüljön és össze ne barátkozzék a bihari vagy székelyföldi magyar gyerekkel. Azonban ma már nemcsak a katonagyerek, hanem más magyar is gyakrabban megfordul a moldvai csángók közt, mint régen. Nyelvtudósok, etnográfusok, népköltészet- és népzene-gyűjtők ma már sűrűbben ellátogatnak csángó véreink közé, mint Trianon előtt. Egy ilyen látogatás a csángók közé egész életre szóló felejthetetlen élmény. Egy fiatal magyar egyetemi hallgató, jeles etnográfus, a múlt esztendőkben hosszabb időt töltött a moldvai csángók közt. Olyan mély hatást tett rá a csángó nép, a csángó sors, a csángó elhagyatottság, hogy közéjük akart telepedni, közéjük házasodni és köztük élni le az életét.

A vodicai leányvásár 1909-ben

Nagy ünnepe volt ma Vodicának[1], egy Baja melletti kis községnek. Ilonka napján ebben a kis faluban gyűl össze Bácskának minden hajadon szerb lánya és legénye. Ezen a napon van a híres vodicai leányvásár. Mi kaposváriak alig tudjuk elképzelni az ottani ünnepségeket és a Somogyvármegye bajai tudósítója azt hisszük, nem végzett hiábavaló munkát akkor, midőn az alábbi rövid, az ünnepséget nagykörvonalaiban bemutató tudósítást lapunk számára megírta.

Vodica község kellős közepén van két csodakút. Az egyik a magyaroké, a másik pedig az ünneplő szerbeké. E két kút vizének állítólag gyógyító ereje volna és a fanatikus, a csodákban oly könnyen hívő nép tömegesen zarándokol e kutakhoz. De a magyar nép dicséretére legyen mondva, a mi fiaink igen gyéren látogatják a kútjukat, annál inkább a szerbek, külö­nösen Ilonka napján, mivelhogy e kút körül folynak le a leányvásárlási ünnep­ségek.

Bábos sátrak, mindenféle játékszerek összetákolt bódéi találnak helyet e csodakút mellett, hová már kora reggel kivonul a szerb nép. Igazán festői az a kép, melyet a szerb lányok csoportja mutat. Értéke­sebbnél értékesebb selyemruhát öltöttek magukra a piros arcú hajadonok. Csupa élet, csupa vígság, de egyúttal a pártában maradástól való szorongó félelem ül ki szép arcukra. A nyakukban aranypénzekből összeállított nyakláncok vannak és volt akárhány leány, kinek 50-60 aranypénz is volt a nyakán. Megnéztem a pénzeket s a legnagyobb meglepetésemre, egyetlenegy magyar pénzt sem láttam. Mind osztrák pénzek, mind Ausztriában készült nyaklán­cok díszítették a lányok szép, formás nya­kát. A fejüket bársony főkötő födi a hom­loktól egész a tarkóig. A bársony főkötőn pedig szebbnél-szebb ragyogó díszek vannak.

A betyárfogta betyár

Történetek a betyárvilág korszakából XXI.

Ki ne hallotta volna Sisa Pista hírét?

Ő volt a Felvidék Rózsa Sándora. Nevét a múlt század derekán éppen úgy rettegték Rimaszombattól Rozsnyóig, mint haramiatársáét az Alföldön. Rózsa Sándor furfangos és leleményes volt tettei elkövetésénél, Sisa Pista vakmerőségére és félelmetes erejére alapította kétes jövőjét.

Hosszú hónapokig garázdálkodott már, amikor egy szép tavaszi nap délelőttjén egy Hadaró Mihály nevű pandúr tisztelgett a szombati csendbiztosnál. Katonásan kérte felettesétől, hogy készíttessen elő egy biztonságos cellát, mert rövidesen nevezetes foglyot szállít abba. Később azt is kibökte, hogy Sisa Pista lesz az illető.

Nagy szó volt ez! A csendbiztos rá is nézett az öregedő pandúrra. Azt se tudta, örüljön-e, vagy kacagjon-e. Meg is kérdezte Hadarótól:

– Hogyan gondolja kend?

– Csendbiztos úr alásan, az már csak legyen az én patentom, engedje meg. Csak a cellát tessék elkészíttetni.

A csendbiztos bizalmas, kedveskedő vállveregetéssel bocsátotta útjára az öreget. Hogy mit gondolt eközben, nem lehet tudni.

A nagy vízözön után

Mikor Isten a nemzetségeket mind megteremtette… V.

Érdekes hit van elterjedve némely néger törzs között, a fehér, barna és fekete bőrű emberekről.

Régen-régen az emberek mind feketék voltak. Jött azonban egy nagy vízözön, mely kipusztította az emberiséget, úgyhogy csak hárman maradtak életben. Egy ízben megjelent előttük Isten és rámutatva egy nyitott kútra, megparancsolta, hogy ugorjanak bele.

Az egyik rögtön követte a parancsot és beleugrott a kútba, megtisztulva, fehér bőrrel került ki belőle. Erre a másik is bátorságot vett magának és beleugrott a kútba, de a víz már zavaros volt és nem tisztulhatott meg teljesen, úgy hogy barna bőrrel került ki a kútból.  Most már a harmadik is megbánta habozását és a kútba ugrott, de a víz már oly zavaros és piszkos volt, hogy a bőre fekete maradt továbbra is.

A szilaj pásztorok

Nagyapáink, szépapáink nem voltak földmíves emberek. Szántottak, vetettek ugyan, de csak annyit, amennyi kenyérnek éppen elég volt. Ha jó termés volt, a felesleget elvermelték, ha nem ütött jól be az esztendő, éheztek, vagy jobban mondva kenyér nélkül ették a húst. Apáink elbeszéléséből tudjuk, hogy 1863-ban is így történt.

Nem volt érdemes gabonát termelni, mert nem volt mód a felesleget értékesíteni. Az utak rettenetes rosszak voltak. Az emberek lóháton jártak. Esők évadán az utak feláztak, a kénytelenségből járó szekerek és a lovasok felvágták s ha melegebb napok köszöntöttek be, az ilyen felvágott utakon a jármű az utasnak az agy velejét rázta s a fakó szekér széthullott. Sarak idején istenkísértés volt teherrel útnak indulni. Már pedig az év nagyobbik felében sárosak voltak az utak. Más volt az időjárás. Gyakori volt az eső, a harmat délig sem száradt fel. – A vizek szabályozatlanok voltak. A Tisza, Hortobágy, Mirhó, Berettyó, Körös árvizei évről-évre pontosan, néha többször, olykor egyszerre beköszöntöttek s a lakott helyeket elvágták egymástól, úgy, hogy hajón lehetett s kellett közlekedni.

Ilyen körülmények között nem volt érdemes termelni. De valamiből mégis csak élni kellett!

Éltek is, még pedig jobban, mint most!

Zobor vidéki Szent Iván-napi szokások

Zobor-hegy északi, keleti, észak-nyugati és déli tövében magyarok laknak, kik minden oldalról tót községekkel vannak körülvéve, ámbár ezek között is több község van, mely ezelőtt magyar volt, de utóbb eltótosodott. Magyar községek Menyhe, Béd, Egerszeg, Szalakusz, (félig magyar, félig tót), Gerencsér, Csitár, Kolon, Ghymes és Zsére. Gerencsértől és Csitártól délkeletre és Nyitrától keletre fekszik Pográny, Geszte és Nyitra-Bodok, szintén magyar községek. Ezen községek lakóinak nyelvi különbségeire és sajátságaira e helyen nem kívánok kiterjeszkedni. Itt szorosan csak a Szent Iván-napi népszokásokat akarom bemutatni úgy, ahogy a jelzett vidék népeinél még mai nap is dívik.

1. A koloni tűzrakás és tűzugrás emléke

A szent-iváni népszokások között leghíresebb volt a koloni. Sajnos, hogy épen ez ment ki leghamarabb a divatból. Ma Kolonban csak két személy van, aki e szokás gyakorlására emlékezik. Nevezetesen egy 76 éves férfi, aki gyermekkorában rakta a szent-iváni tüzet, és egy 87 éves asszony, Balkó Ilon, aki azt állítja, hogy az egész népszokásra, az énekek szövegére és dallamára ma is igen jól emlékszik. Szerinte az egésznek vagy 65 éve következő lefolyása volt: Szent Iván-nap (jún. 24.) előtti este úgy 6–7 óra tájban, a lányok kimentek a község déli részén emelkedő dombra, ahova, mivel akkor gyufa még nem volt, parazsat bögrében, fát pedig ölükben vittek ki. Mikor a tüzet megrakták, körüle körben ugrándoztak és táncoltak. Ha pedig már a tűz lobogva égett, egyenkint énekelték a következő éneket:

Meggyúlandó ennek a legénynek kőházája, [vezeték- és keresztnév]

Ojtsuk, ojtsuk, jaj ne hagyjuk szeginyeket.

Selyem sárhajó Magyar Ilonának,

Hajón fölü gyöngykoszorúja gyöngy.

Mi lesz veled Tetveshalom?

„1977. január 5.-én Horváth Mihály szakmunkástanuló és két társa személyesen jelentették a Kossuth Múzeumnak, hogy Dánszentmiklós határában tereprendezés /dózerolás/ során emberi csontok kerültek elő. Néhány koponyatöredéket be is hoztak. 1977. január 6-án mentem ki a helyszínre. A kérdéses hely Dánszentmiklós és Pusztavacs határán lévő alacsony domb, a dánszentmiklósi Micsurin TSZ területéhez tartozik. A dombot jelenleg hó borítja./.../ Beszéltem még Jákfalvy József idős TSZ dolgozóval, aki a területet kitűnően ismeri. Elmondta, hogy a dombon korábban is láthatóak voltak emberi csontok, amelyeket a néphagyomány a török időkhöz köt. Ugyanő közölte, hogy a domb neve Tetveshalom, a rajta keresztül vezető út /földút/ neve Határút. /Pusztavacs és Dánszentmiklós közt/”

Benkő Zsuzsanna ceglédi régésznő így emlékezett meg beszámolójában a Tetveshalom lelőhely felfedezéséről. A tsz nem verte volna nagydobra az ügyet, de Horváth Mihály jóérzése megakadályozta, hogy lelketlen gazdasági szempont teljesen megsemmisítse községünk eddig legnevezetesebb régészeti lelőhelyét. A több éves leletmentő ásatások során középkori földházakat és egy temetőt tártak fel a régészek. A leleteket Ceglédre szállították, ahol jelenleg is feldolgozásra várnak, mivel az ásatásvezetőt fiatalon szólította magához a Teremtő. A lelőhely Dánszentmiklós-Tetveshalom néven került be a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adattárába. Lelőhely azonosítója: 39436, ez magába foglalja a hajdani kettős halom ma Pusztavacs területén még meglévő tagját is. Az ásatásokat nem fejezhették be, mert a termelőszövetkezet málnás-telepítése már folyamatban volt, így a maradék lelőhely megsemmisült, a korábbi halom helyén ma egy sík nyárfaerdő található a dánszentmiklósi oldalon. Ugyanakkor a halom pusztavacsi oldalra eső felét mindmáig elkerülte a tájpusztítás, ott máig létezik Tetveshalom, eredetileg ez lehetett a nagyobb kiemelkedés, hiszen a fenti térkép a dánszenzmiklósi oldalra eső halmot nem is jelöli, csak a pusztavacsit. Feltárására akkor nem került sor, mert a dabasi múzeumhoz tartozott, akik máig ismeretlen okból nem társultak ceglédi kollégáik munkájához, pedig kaptak értesítést arról, hogy Tetveshalmon egy Árpád-kori templom és a körülötte lévő temető található. Ez jól látható a Benkő Zsuzsanna által készített korabeli lelőhelyvázlat tetején „a domb megmaradt fele templommal” megjelöléssel.

A halom neve eredetileg Templomhalom vagy Tetemhalom lehetett, de idővel eltorzulhatott. A helyi emlékezet két mondát is költött hozzá. Az első szerint a halmon egykor juhászok éltek, akiknek juhai „megtetvesdtek” és ebbe belepusztultak, ezért van annyi csont a halmon, így lett a neve Tetveshalom. Érdekesség, hogy az 1700-as évek végi térképen a mai Dánszentmiklós egyetlen lakott helye egy juhászat volt a mai Füle-major helyén, közel a Tetveshalomhoz, ez adhatta az alapot a mondához. A terepbejárás során pedig egy juh astragalos csontot találtam a halom tövében. Egy másik monda szerint valaki egyszer éjszaka tartott Dánszentmiklósról Pusztavacsra, és Tetveshalomnál a sötétben egy kakas ugrott a hátára. Az ember akárhogy küzdött, nem bírta levetni magáról a kakast, ami egészen addig ütötte a fejét, amíg az illető haza nem ért, majd eltűnt.

Három a táncz! – Tánczra táncz!

Aligha voltak kedvesebb fölkiáltásaik a régi magyaroknak vidám perczeikben.

Az elsőt a muzsikusok és önmaguk biztatására untalan hajtogatták táncz közben, amint az első ismert magyar „fűzfapoétának”, Koháry Istvánnak következő verssoraiból szépen kitetszik:

„Az tánczot megvonják,
Járni el nem unják,
Mulatnak nagy frissen,
Mert hahogy megszűnne,
S hegedűs pihenne –
Mondják: három az táncz!
Azt is hogyha érzik,
Hogy majd elvégezik, –
Megint: három az táncz!
Ropják, frissen ropják. S nagy ékesen járják –
S ugyan: három az táncz!”

Ez apáinknak egyik legrégibb és leggyakoribb tánczszava, amely egyszersmind ékesen szóló bizonysága a tánczban való kitartásuknak. Mert tudni való: nem azt akarták ezzel jelenteni, mintha éppen három táncz esnék egymás után kedvükre, hanem ugyanazt, amit a mostani „hogy volt”-tal szoktak tánczosaink kifejezni, vagyis – tánczfolytató kívánságukat. Ám a „tánczra táncz” máig közmondásszerű tánczrikkantásunk ennél még többet jelent, jelenti a tánczba való vak belemerülést, vagy magyarán: a tánczbeli telhetetlenséget.

De vajjon beszélhetünk-e őseinknek tánczbeli telhetetlenségéről?  Minden bizonnyal! A múltból eleddig napfényre került történeti följegyzések teljes jogot adnak reá, hogy ez állításunkat a legkomolyabban hangoztathassuk.

A görgényi leányvásár 1887-ben

Ez a neve a görgényszentimrei évenként május 5-én, az oláh Szent-György napon meg­tartatni szokott vásárnak, melyet az egész vi­dék oláhsága itt szokott megünnepelni!  Május 5-ikét a Lőcsei kalendárium ugyan „országos vásárnak” jelezi, de ha közelebbről te­kintjük, semmi sem egyéb, mind e vidék oláhságának egyik nevezetes tavaszi ünnepe!

Már hetekkel előbb megkezdődnek e neve­zetes napra a készülődések! A gyermek már jó előre gyűjtögeti krajczárjait a mézes ka­lácsra, a leány a legszebben kivarrt ingét, katrinczáját szedi elő, megvizsgálja száz ránczú kötényeit, pántlikáit. Ha aztán a vizsgálat ered­ménye az, hogy a meglevő ruhadarabokat e nagy napon nem lehet többé fölvenni,  lesz nagy ribillió a tyúkok, kakasok és ludak kö­zött; kegyelem nélkül összefogdossák őket, s hurczolják a görgényi piaczra eladni, hogy azoknak árán, a „tótok“ az ezen évadra jó berendezett sátraiból, a szükséges és tetszetősebb ruhadarabokat beszerezzék, természetesei ügyelve, nehogy leánytársuk meglássa, hogy mit vesznek, miután mindenik különb akar lenni a másiknál!

Soha annyi vén tyúk, kakas és liba a görgényi piaczon, mint a május 5-ikét megelőző heteken!  De hát mit is tegyenek szegény „fáták”, mikor nekik annyi a szükségük! Mert hát nem csak az ők, hanem választottjuk szükségleteiről is a leányok kell, hogy gondoskodjanak. A „ficsorok” kalapdíszénél nélkülözhetetlen gyöngyök, ha­talmas bokréták beszerzése mind-mind a leá­nyok gondjai közé tartoznak, s hozzá nem is a kisebbek közé, miután attól, – hogy miképp ütött ki a kalap feldíszítése – van függővé téve, ha vajon tánczol-e vele a „draguczu” (szerető), vagy más után néz, ki e tekintetben több ügyességet árul el.

A „ficsorok” (legények) tűnődnek e nap­pal a legkevesebbet! Összes gondjuk legfennebb csak az, hogy a két szál „czigány” meglegyen fogadva, botjaik rendben, jó kemény fából és ólommal kellően kiczifrázva legyenek, miután még a táncznál lábukra al­kalmazni szokott zörgőknek bojtokkal és piros szalagokkal való felczifrázása is a szegény leá­nyok gondja.

Májusfa

Szabolcs megye egyik kedves kicsi falujában figyeltem meg először a májusfa állításának szokását, mint a paraszti szerelmi vallomástételnek egyik szép szimbolikus formáját. Hogyan is fest ez a májusfaállítás? Május havának elején, rendesen május első vasárnapján, éjféltájban, éjfél után a lányos házhoz lopakodik a legény. Világos az éjtszaka s óvatosan jár, mert nem szeretné, ha rajtakapnák éppen munka közben. Cigány is kíséri a jobbmódú legényt, hogy majd muzsikáljon, a szegényebb maga énekel. Hozza a májusfát. A szépen feldíszített fát gyengédeden odatámasztja a velécéhez, vagyis a tornác kis ajtajához, vagy méginkább a pitar ajtajához. Ezután húz rá a cigány a leány kedves nótájára, vagy ha cigány nincs, elénekli a legény. Ha a lány jószívvel veszi a májusfát (már pedig a legény óvakodik, hogy olyan szégyen érje, hogy visszautasítsák, előre tudakolja napokkal a májusfa sorsát), szóval kedvező esetben a lány az ablaknál három szál gyufát gyújt és a lánggal égő gyufát fölfelé hajítja. A cigány a nótázás után elmegy, rá nincs többé szükség. De bezzeg nem mehet a legény: ott ólálkodik egész éjtszaka vizsga szemekkel, éberül a porta táján: vigyázza a májusfát! Különben a szomszédság, vagy akárki más, már csak a tréfa kedvéért is, elemelné a sokat érő teliaggatott májusfát. Hogy ez nem tréfadolog, nóta is tanúsítja:

Ma van május első vasárnapja,

Kinn alszik a legény a kapuba.

Kejj fel legény, oda van a kalap,

A májusfa zöld erdőbe' maratt.

Nem maratt ott, mer' én elültettem,

Mit tehetek, ha ellopták tüllem.

Az utolsó betyár

Történetek a betyárvilág korszakából XX.

Négy vármegyének pandúrjai hajszolták négy éven át a híres nógrádi betyárt, Sisa Pistát, kit a balassagyarmati törvényszék ezelőtt 25 évvel gyilkosságért és rablásért 20 esztendei fegyházra ítélt. A királyi ügyész halálos Ítéletet kért ellene. Sisa Pista kiülte a 20 esztendőt, sőt egy esztendőt a tetejébe, azután hazajött Nógrádba és elszegődött Verőczén Zubovics Fedor kapitányhoz gazdának.

Ő volt az utolsó betyár abban az értelemben, ahogy ezt a zsánert a népdalok romantikájából s a szájhagyomány színes ecseteléséből ismerjük. Dalba foglalták nevét szülőföldén, felőle énekeltek fonókban és tengeri hántások szép őszi éjszakáin, ráczáfolván Schillerre, ki azt mondja: Wer im Liede ewig lebe, Muss auf Erden untergehen…

Mert Sisa Pista erős, marcziális alakján a földi múlandóságok árnyéka sem mutatkozik. Ötven éves, de negyvennek is alig látszik. Nincs egy ősz hajszála és formás ajkai mögött olyan ép fogsor csillog, melyet kirakatba állíthatna egy ambicziózus fogtechnikus. Olyan tréfásan és mosolyogva beszél arról a 21 esztendőről, amit a fegyházban töltött, mint valami futó kellemetlenségről, mely alig rázza össze az ember lelkét. És nincs benne egy szikra rátartiság vagy hetykeség. Betyár virtusságának hőstetteiről úgy számol be, mint az élet legközönségesebb jelenségeiről.

Csaknem egy óra hosszat beszélgettem vele tegnap Verőczén a Migazzai-kastély előtt levő gazdasági tanya udvarán. Ott volt komája a kocsis, s komaasszonya, egy takaros menyecske. Szépen, lassan, akkurátus tempóban, mint a hogy a magyar paraszt beszélni szokott, mondotta el élete sorát, siheder korától egészen addig, míg az illavai fegyház kapuja megnyílt s ő ismét szabad ember lett 21 évi fegyházi élet után.

Népünk márciusi védőszentjei

Egyházi jellegű népszokásainkban március hónapja jórészt a nagyböjti töredelem ideje. A hívek ilyenkor szívesen összejönnek a templomban, vagy egyes házaknál a fájdalmas olvasó elvégzésére, éneklésére. Népénekeink túlnyomó része éppen az Úr szenvedését, Mária fájdalmát siratja. Népünk különben a nagyböjtben ennek előtte olyan ünnepeket és ájtatosságokat is számon tartott, amelyeknek ma már szinte az emlékezetük is kiveszett. Nyomaikat legfeljebb kódexeinkben, régi imádságoskönyvekben és vallásos ponyvairatainkban találhatjuk meg. Ilyenek: Krisztus Urunk szentséges öt sebeinek napja (nagyböjt első péntekje), Krisztus Urunk töviskoronája napja (nagyböjt második péntekje), Krisztus Urunk drágalátos vérének napja (nagyböjt harmadik péntekje). Olvasók, litániák, imádságok, énekek, középkori misekönyveinkben pedig miseintenciók bizonyítják hajdani népszerűségüket, régi kultuszukat. Érdekes, hogy Tápén a nagyböjt heteit, illetőleg vasárnapjait is meg tudják nevezni: első a csonkahét és csonkavasárnap (Invocabit), második a guzsahét és guzsavasárnap (Reminiscere), harmadik a nevetlenhét és nevetlenvasárnap (Oculi), negyedik a sükethét és süketvasárnap (Laetare), ötödik a feketehét és feketevasárnap (Iudica), hatodik a virághét és virágvasárnap (Palmarum). Ez utóbbiak különben már általánosan is ismeretesek.

Március hónapjának egyébként első kiemelkedő népi patrónusa Szent Gergely. Napja (március 12.), a gregoriánus naptárreform előtt a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett és egyúttal az iskolaév kezdete is volt. Ezen a napon az elmúlt századokban országszerte ismeretes szokásként élt a gergelyjárás. Ez a szokás abban a középkori diákünnepben gyökerezik, amelyet IV. Gergely pápa rendelt el (830) Nagy Szent Gergely tiszteletére, aki a diákság érdekében sokat tett. Így lett Szent Gergely Miklóssal és Balázzsal együtt e középkori diákok patrónusa. A magyar gergelyjárás bizonyára szintén a középkorba nyúlik vissza, első biztos adatunk azonban csak a XVII. századból való. Az oktatás régi patriárkális rendjének változásával a játék az iskolából kiszorult, de mint népszokás, és mint dramatikus gyermekjáték napjainkig fennmaradt, hiszen a gyermekek a néphagyomány leghűségesebb őrei közé tartoznak.

Azzal kell maradnotok, amit megszereztetek

Mikor Isten a nemzetségeket mind megteremtette... IV.

A könyörületes Úristen, minek utána megteremtette a világot, kiszabta valamennyi emberi nemzetség sorsát és tálentumát.

A cigányt megtanította hegedülni, a németnek egy csavart nyomott a markába.

Előszólította azután a zsidók közül Mózest, és parancsolta neki: „Te pedig írj törvényt; és ha eljön az ideje, feszíttesd meg a farizeusokkal az én szerelmetes fiamat, Jézust; miért is szenvedjetek sok bántalmat és üldöztetést; de gondom lesz reá, hogy úgy ömöljön felétek a pénz, miként a folyóvíz.”

Odaintette ujjával a magyart, és ami játék a keze ügyében volt, mind neki ajándékozta: „No, fogja kegyelmed, ezt a szép pár sarkantyús csizmát, ezzel a viasszal meg pödörje hegyesre a bajszát; hordja magasan az orrát, és mulasson kedvére a cimboráival.”

Eléje sompolygott a török is: „Sok sütnivalód nem lesz; de karddal erőt vehetsz számos nemzetségen.” A szerbnek egy kapát adott.

Népünk februári védőszentjei

A februári jeles, a népnek emlékezetes napok sorát Gyertyaszentelő Boldogasszony nyitja meg. A naphoz fűződő népszokások a liturgiában gyökereznek. Tudjuk, hogy ezen a napon az Egyház gyertyát szokott szentelni. A szentelt gyertya Krisztust jelképezi. Ahogy az agg Simeon tartotta karján a kis Jézust, éppen úgy tartják kezükben a hívek is a gyertyát, Krisztus jelképét ezen a napon. A gyertyaszentelés régente nagy ünnepélyességgel, az egész közösség részvételével történt. Így Kiskunfélegyházán 1808-ban a városi tanács elhatározza, hogy az ünnepen „úgy, mint régente a hívők nagyobb buzgalma, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak: kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak és gyertyák osztatván ki közöttük, a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal.”

A szentelt gyertyának a katolikus népéletben számos alkalmazása van. Égi háború idején szokták meggyújtani, hogy a vihar rontó szelleme Krisztus előtt megszégyenüljön. Haldoklónak adják a kezébe, hogy a kísértő gonosz lelket messzire riasszák vele. Különösen az olyan gyertyát tartják hasznosnak, amelyet már hétszer megszenteltek, hogy a lélek ne keresse sokáig a mennyország kapuját.

Balázs (február 3.) napján történik a Balázs-áldás, vagy más néven a balázsolás. Szent Balázst ősidőktől fogva tiszteli a keresztény nép, mint a torokbajok csodálatos orvosát. Egyes magyar vidékeken ismeretes a balázsnapi almaszentelés is, amelyet sajátos hazai liturgikus fejleménynek kell tekinteni. Az ilyen almát hathatós orvosságnak tartja a nép.

Magyar harangok

Végigzúg a karácsonyéji harangszó a hazán, Háromszéktől Fiuméig, Erdély keleti határától a magyar tengerpartig, magyar kelettől magyar nyugatig. Ezt az utat az öreg Nap jó háromnegyed óra alatt teszi meg, de a zónás időszámítás egyszerre adja minden egyházfi kezébe a harangkötelet, hogy az ércnyelvek az Üdvözítő szent születését hirdessék a hívőknek.

Ezek mind magyar harangok, mind az ötven falué, amelyek szólása csöndes estéken a Badacsony hegycsúcsán állóhoz elhallszik. Bővelkedik is Magyarország szép szavú harangokban s azok odaszólnak magyar szívünkhöz, mivel közöttük soknak van történeti emléke. Sok oknál fogvást meg kell becsülnünk szólásukat.

A fiumei öregharang hajdan csak a város podesztája tiszteletére szólt. Veszedelemben is forgott 1607-ben, mikor Giovanni de Par, Fiume kapitánya le akarta bombáztatni a tornyot, melyben a politizáló harang függ. Százhuszonnyolc év előtt azonban méltóságos bongással hirdette Fiume népének az öreg harang azt az örömet, hogy visszakerült Magyarországhoz a város és magyar nemzeti zászló lengett a tornyon 1779-ben.

Göthe vándor harangjának magyar párja is van. Úgy szól a rege róla, hogy 1674 nagyszombatján Rómában a Szent Péter templom sekrestyése, amint a toronyba fölment, ott álmélkodására idegen öltözetű ifjút talált mély álomba merülten. Nagy nehezen fölserkentette. Maga köré bámult az ifjú és alig bírta megérteni, mi történt vele. Végre latin nyelven elmondta, hogyan került ide. Neve Kupeczky Mihály és késmárki diák, kinek erős vágya kelt meglátni az örökvárost és híres templomait. Mivel hallotta, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, elhatározta, hogy megteszi a haranggal való utazást. Fölment a késmárki toronyba, az öreg harang ütőjéhez kötötte magát. Egyszerre nagy rázkódást érzett és mintha kirepülne a toronyból, de eszméletét vesztette; nem is nyerte előbb vissza, míg őt a sekrestyés Rómában föl nem költötte. Kupeczky csudás története nagy feltűnést okozott az örökvárosban, kardinálisok is feszült érdeklődéssel hallgatták különös útja rajzát. A monda szerint a késmárki diák Rómában maradt, gyorsan boldogult és szép hivatalra tett szert. Ezt az utat a következő című munka mondja el: Vulpius »Zwo wundersame História am Hungarn« Nagyszeben, 1682.

Pogány istenektől karnevál hercegig

A farsang története

A farsang vidám, színes, konfettis forgatagában bizonyára kevés embernek jut eszébe, hogy a hangos nótázással, pohárkoccintással, tánccal tulajdonképpen a halál temetésén vesz részt. Ez talán kissé furcsának tűnik. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük az egységes, általános hagyománynak látszó farsangban, különbséget kell tennünk eredet, hagyomány és funkció szempontjából a népi farsangi szokások és a polgári, városi farsangi karnevál között. Keletkezését tekintve az előbbi egészen a pogány korig, míg az utóbbi mindössze ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza.

A farsangi időszak kezdetét évszázadokon keresztül – sok helyen még mostanában is – a legények vízkereszt estéjén való kolompolással, csöngetéssel, kongózással, tehát nagy lármaütéssel adták a falu tudtára. Ezt a szokást mint a népi farsang egyik hagyományát a farsangi ünnepek ősi, ókori maradványainak tekinthetjük. A népi farsang ugyanis pogány kori szokások, illetve ünnepek továbbélése a keresztény korban. Eredete összefüggésben van a téli napforduló és ókori istenek ünnepével. A téli napforduló idején az ókoriak primitív módon igyekeztek a nap segítségére lenni a sötétség elűzésében. A leghosszabb éjszakán hangos kongatással, égő fáklyákkal, álarcosan járták körül a várost és a falut, ijesztgetvén a sötétséget. Amikor a nappal észrevehetően növekedett, a rómaiak örömünnepet ültek. A nap győzelmében a tél pusztulását s az új év, a tavaszi munka kezdetét látták. Ehhez szorosan fűződött a vetés istenének, az óitáliai Saturnus istennek az ünnepe. Tiszteletére napokon keresztül zenés felvonulásokat, lakomákat tartottak. Ezekhez kapcsolódott még Lupercusnak, az erdőn-mezőn legelésző nyájak istenének ünnepe is, amit február első felében tartottak. Ünneplésén kecskebakot és juhokat áldoztak fel. A nagy lakoma után, amelyen a rabszolgák uraikkal egyenlő félként vettek részt, a leölt állatok bőréből készített szíjjal az asszonyokra suhintgattak, hogy termékenyek legyenek. Mivel mindezek az ünnepek tartalmilag az újjászületést, a termékenységet, az új élet reményét fejezték ki, idők folyamán egymásba kapcsolódtak és a farsangban több mint egy hónapra terjedtek ki.

Tuskóhúzás, asszonyverés, bőgőtemetés, legényavatás

Érdekes farsangi népszokások

A farsang mindenütt a népi játékok és búfelejtő szokások mozgalmas időszaka. Nálunk, Magyarországon nyugatról átvett s különösen Németországból betelepített, igen érdekes és a különböző vidékeken változó népszokásokkal ünnepel a falu ilyenkor, a farsang ideje alatt. A farsangi népszokások mindenütt kapcsolatosak a termékenység, a házasság, szerelem képzetével s ehhez híven legények és leányok a főszereplői.

Tulajdonképpen mi a farsangolás, a Karnevál eredete? A népszokáskutató tudósok nagy része megegyezik abban, hogy a farsangi tréfák tulajdonképpen az ókori Dionysos-kultuszból erednek, amely a primitív avatási szertartások csökevényének mondható. A bohókás, farsangi jelenetek antik testvére tragikus színezetű volt: az ifjú istent, Dionysost széttépték a lázadó titánok. Athene megmentette Zeus számára Dionysos szívét és Zeus parancsára e szívet magához veszi egy halandó nő: Semele és újjászüli Dionysost a termékenység istenét.

Ehhez idomult a primitíveknél a serdülőkorban lévő ifjúnak avatási szertartása, amidőn átlépte a férfikor küszöbét. A szertartás az ifjak halálát és feltámadását ábrázolta. A farsangi népszokások tehát megőrizték Európa-szerte — és hazánkban is — az ősi avatási szertartás maradványait, aminek szimbolikus magyarázata abban rejlik, hogy a téli napforduló után már hosszabbodnak a napok s a rövidülő éjszakák a húsvétra, a tavasz termékenyítő erejére és a feltámadás közeledésére emlékeztetnek…