Visszaemlékezéseim 1956-ra

1. A szabadságharc napjai

1945 elején a Hunyadi Páncélos Hadosztály Sízászlóaljában teljesített rövid ausztriai frontszolgálat és az azt követő öt éves szovjet hadifogság keserves évei után, 1950 végén kerültem vissza a vörös uralom alatt lévő hazámba.

Lassan gördült át a vonat a határon, magunk mögött hagytuk a szöges drótkerítéseket és a magasba nyúló őrtornyokat. Megérkeztünk! Újra magyar földön voltunk, szeretett hazánkban. Örömünkben egymás kezét szorongattuk, és könnyes szemmel ölelgettük bajtársainkat, majd hirtelen rázendítettünk a himnuszra. Mikor e szavakat rebegte sírásra görbült ajkunk, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, eszembe jutott történelmünk, melynek viharában hányszor voltunk leigázva idegen népek által, de mégis sikerült fennmaradnunk. Ezek a szavak, közös sorsunk és történelmünk kovácsolt most egybe minket.

Mikor a vonat teljes hosszában átért a magyar földre, hirtelen megállt. A szovjet határőrök végignézték az egész szerelvényt a kocsik alá bújva orosz emberek után kutatva, akik megunták a hazájukban való életet. Ezután az őrök felnyitották a vagon ajtaját és bekiabáltak azon:

- Doszvidania, vási prigyot! (Viszontlátásra, a tieitek jönnek).

A viszontlátást semmiképpen nem óhajtottuk velük, de elfogadtuk üdvözletüket és vártunk a fejleményekre. Két magyar géppisztolyos katona ugrott fel a vagonba és köszönés helyett így kiáltottak ránk:

- Fogják be a pofájukat!

Egymásnak háttal a vagon közepére álltak és ránk szegezett géppisztolyaikat görcsösen markolva hideg, kifejezéstelen arccal bámultak a megnémult foglyokra. Mi a vagon fenekén ültünk a meglepetéstől lebénulva. Micsoda fogadtatás ez öt évig tartó rabság után a saját hazánkban? A katonák tányérsapkáján kék szalag és közepén az ötágú vörös csillag díszelgett, a magyar nemzeti színek helyett. Ez eléggé lehangoló látványnak tűnt. Később megtudtuk, hogy ezek a katonák a hírhedt ÁVH kötelékébe tartoztak és az állam megvédése volt a feladatuk. Nehéz volt megérteni, hogy a népi demokráciát miért kellett őrizni a néptől? Erre a kérdésre sosem kaptam választ. Viszont megértettük, miért utaztunk zárt vagonokban és rájöttünk arra, hogy saját hazánkban ellenségként fogadtak. A szovjetek amerikai nyomásnak engedve hazaszállítottak, de itthon nem számítottak ránk és nem tudtak velünk mit kezdeni. Ez volt az „Isten hozott” a saját hazánkban, amelyért egy pár évvel ezelőtt kész voltam meghalni. Szótlanul ültem, visszafojtott düh szorongatott és eszembe jutottak az öt évvel ezelőtt történtek, az „első szabad május Budapesten” átélt napjai.

Elindult a vonat és a bezárt ajtók mögött a két katona ránk szegezett géppisztolya és hideg tekintetük kísérte minden mozdulatunkat. Nem sok jót és szépet várhattam a hazámba visszatérve, mint ahogy azt az öreg jósnő öt évvel ezelőtt megmondta.

Szürkület borult a tájra, mikor a nyílt pályán megállt a vonat, mielőtt beért volna Nyíregyháza állomására. Őrzőink felnyitották az ajtókat és a reflektorfénytől szinte megvakítva, parancsukat követve, kiugráltunk a vagonokból, egyenesen a katonák által formált kordonba. Ennyi katona, csaholó farkaskutya és parancsot osztogató, szaladgáló tiszt még soha nem jött ki fogadtatásunkra. Elindult az őrökkel körülvett foglyok hosszú menetoszlopa és rátért a Sóstófürdőre vezető öreg jegenyesorra. Ezek az égig érő fák sok mindennek voltak szemtanúi életük során, de ilyet még nem láttak, az biztos! Mögöttünk is tízméterenként géppisztolyos katonák álltak, kik egy rövid parancsszóra készek voltak honfitársaikra lőni. Ránk sötétedett és hang nélkül meneteltünk a még sötétebbnek látszó jövő felé. Az ezerkétszáz főt számláló –nem kívánatos- „ellenséget” egy éjszakára ezen a fürdőhelyen szállásolták el. A lecsapolt fürdőmedencébe szórt szalmán lett az ágyunk megvetve.

További sorsomat a Mosonyi utcai börtön rácsai, az állatvásár istállóiban, éhségben, bizonytalanságban eltöltött hónapjai, a rendőri felügyelet szabadságomat korlátozó rendeletei, majd a rabszolgaszerű munkaszolgálat megalázó megpróbáltatásainak sorozata jellemezte.

A legfontosabb emberi jogom, a szabadság érzete nélkül, állandó rettegésbe átélt évek után 1956. október huszonharmadikára virradtunk.

Az esti órákra összehívott sportgyűlésre voltam hivatalos. A zsíros kenyér helyett a gyárban befizetett ebédem elfogyasztása után Pestre vettem az irányt. Időm megengedte, hogy a belvárosban lévő sportirodába is látogatást tegyek, mielőtt a gyűlés kezdetét vette. Az irodán dolgozó kollégáim és ismerőseim az ebédidejükről visszatérve izgatottan számoltak be a Petőfi szobornál összegyűlt tüntetésről. Ebben az időben, mikor a kommunista terror a legnagyobb súllyal nehezedett az emberek életére és félelembe tartotta őket, nehéz volt hitelt adni ezeknek a híreknek. Valamiféle pontok felolvasására is sor került, ami a diákok követeléseit tartalmazta. Furcsa érzés fogott el és a szabadabb élet utáni vágy piciny szikrája gyúlt ki bennem, ahogy társaim a történetekre irányuló beszélgetését hallgattam. Aztán lassan elindultam a gyűlésre. A Bajcsy-Zsilinszky útra kiérve a meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam hinni a szemeimnek, mikor a sűrű sorokban hömpölygő emberáradatot megláttam. Felszabadult mosollyal, piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatva –amikből ki volt vágva a kommunista embléma- vonultak el szemem előtt az emberek. A széles út légkörét a házak ablakaiból integetők mosolygó arca és a kitűzött nemzeti lobogók alatt hömpölygő tömeg olyan energiával töltötte be, hogy az minden járókelőt magával ragadott. Pillanatok alatt én is köztük voltam. Szívem a torkomban dobogott, mikor könnyekben úszó szemeimmel megláttam a velünk menetelő rendőrt, ki a sapkáján lévő vörös csillagot nemzetiszínű kokárdával cserélte fel. Micsoda felemelő érzés volt látni az emberek szabadság utáni vágyának ezen nagyszerű megnyilvánulását, érezni azt, hogy szabadságukért tettekre is képesek! Az örömtől és reményektől részegen, boldogan lépkedtem a tömegben, abban a hitben, hogy a nemzet megújhodása és függetlensége veszi ezzel kezdetét. Nem hittem volna akkor, hogy arra még négy évtizedet kell majd várnunk...

A menet a Margit hídon át a Bem szobor felé vonult, míg én kiváltam a sorból és a gyűlésre siettem. Az unalmas összejövetel helyett legszívesebben a tüntetők között maradtam volna, izgalmamban a gyűlés menetére sem tudtam odafigyelni. Meglepődtem, mikor a kitüntetésre felterjesztettek közt az én nevem is felolvasták. A sportban végzett munkámért járt volna ez, de nem került rá sor… A gyűlésteremből egyenesen a Nyugati pályaudvarra vettem az utam. A békés felvonulásból semmit sem lehetett látni, viszont a körúton száguldó teherautók felfegyverzett fiataljai egy más arculatát mutatták be a délután megkezdett eseményeknek. A Nyugatiban már röpcédulákat is osztogattak. Örültem, hogy vonatra ülhettem. Otthon anyámmal megtárgyaltuk az eseményeket és azt reméltük, hogy olyan változásokat fog hozni a sors, hogy rettegés és idegen befolyás nélkül, szabadon élhetjük majd életünket.

Másnap reggel a gyárban a gépek zakatolása helyett fejetlenség és csoportokba verődött munkások piacihoz hasonló hangzavara fogadott. Velük összegyűlve, beszélgetésüket meghallgatva szereztem tudomást az előző napi események részleteiről. Többek között a Parlament előtti gyűlésről és a Magyar Rádió épületéért folyt harcokról. A legnagyobb örömmel viszont Józsi bácsi (Sztálin) szobrának ledöntéséről szóló beszámolót hallgattam. A történelem igazságszolgáltatásának eredményeként a milliók gyilkosának még az emlékműve sem maradhatott fenn sokáig halála után. Az egyre tüzesebb hangulatba kerülő csoportokat a gyár vezetői jobbnak látták szélnek ereszteni, és minden magyarázat nélkül egyszerűen hazaküldtek bennünket. A villamosok nem jártak és kollégámmal úgy határoztunk, gyalog vágunk neki az útnak, hogy saját magunk győződhessünk meg a fejleményekről. Pest felé vettük az irányt.

Az újpesti Városházához érve, az ott összegyűlt tömegen keresztülverekedtük magunkat és a téren felállított szovjet katona kőből faragott szobra közelébe kerültünk.  Az emlékmű aljában az előző esti harcokban hősi halált halt fiatal fiú teste volt felravatalozva. Nemzeti színű zászlóval letakart testét virággal szórta be a nép. Hirtelen két fiatal fiú mászott fel az otromba kőszobor vállára és egy pár csákányütéssel lecsapták a muszka katona fejét, amely nagy koppanásokkal gurult le a szobrot körülvevő lépcsőkön. Ennek láttára hatalmas üdvrivalgásba tört ki az összesereglett nép. Ekkor egy stráfkocsi tolatott a szobor közelébe, ami elé négy ló volt befogva. A szép szál kocsis láncot vett elő, azt a szoborra tekerte és a másik végét kocsijához kötötte. Ostorával a lovak közé csapott és a muszka szobor maradványát lerántotta talpazatáról. Ismételten nagy üdvrivalgás kísérte tettét. Ekkor kocsijára ugrott és így szólt a jelenlévőkhöz:

- Kedves magyar testvéreim, most énekeljük el a Szózatot!

Hosszú évtizeden át nem volt szabad e nemzeti imádságot ajkunkra venni. Ez az egyszerű magyar, nem reakciós, nem fasiszta vagy burzsoá, se nem kulák, hanem a nép fia így fejezte ki hazája iránti szeretetét és hovatartozásukra emlékeztette az összegyűlteket.  Könnyes szemmel énekeltünk. Nagyszerű érzés lett úrrá rajtam, látván az emberek mosolyát és szabadság utáni vágyát. Nem a reakciósok tüntetéséről volt itt szó, hanem az elnyomott nép ébredéséről! Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a közelünkben álló idős néni kézitáskájából kilógó konyhakés. Ő sem volt osztályidegen, csupán egy újpesti háziasszony, de mindenre készen állt, még a szovjet tankok ellen is.

A spontán összejött ünneplés után tovább folytattuk utunkat a Váci úton. Ott egy teherautóra ugrottunk fel, ami bevitt minket a Nyugati pályaudvarhoz. A körút északi oldalán kíváncsi emberek rótták a járdát, míg a déli oldalán szovjet géppuskafészek húzódott meg az épület tövében. A korábban fellobbant harcok áldozatai a járdáról félrehúzva, a fal mellett hevertek. A posta épülete előtt a Nyugati pályaudvarra szegezett csöveikkel szovjet tankok álltak. Az egyik felnyitott tornyából zavaros tekintettel nézett ránk a mocskos fülű mongol harcos. Rövid szóváltás után megtudtuk, hogy a Duna vizét a Szuezi- csatornával tévesztette össze. Ismét egy tatárjárást él át ez az ország – gondoltam -, egykor lóháton érkeztek ezek a hordák, most pedig szovjet tankokkal jöttek Budapestre. Végigsétáltunk a körúton és a Margit-híd lábánál a szovjet tankok ágyúcsöveivel nézhettünk farkasszemet vagy a Parlament épülete felé vonulásukban „gyönyörködhettünk”. Már a kora esti szürkület beterítette a várost, mire sikerült egy Vácra induló teherkocsira felkapaszkodnom, amely Felsőgödön tett le.

Ahogy teltek a napok, a szovjetek elleni harcok egyre nagyobb méreteket öltöttek és futótűzként terjedtek el az országban. Ezekről az eseményekről a szájról szájra terjedő hírekből értesülhettünk. A gyárakban leállt a munka és otthonról kísértük figyelemmel a fejleményeket. Naponta lebicikliztem az országútra, ahonnan a legfrissebb híreket tudtam megszerezni. Egy alakalommal üzemanyagot hordozó szovjet különítményre lettünk figyelmesek, mely a Csörög határában lévő benzinraktárából látta el a Pesten harcoló tankokat. Egy fiatal diákokból összeverődött csoport elhatározta, hogy támadást indít a különítmény ellen és ezzel elvágja a tankok üzemanyag ellátását. Ehhez a vállalkozáshoz azonban fegyverekre volt szükség. Hiába próbáltuk szép szóval rábírni a kis létszámú katonai állomás tisztjét, hogy fegyvereket adjon, nem állt kötélnek. Erőszakos eszközöket nem akartunk használni, mert ők is békésen tárgyaltak velünk. Fegyverek nélkül a tervezett vállalkozásra nem kerülhetett sor, így nem maradt más választásunk, mint kivárni a szabadságharc győzelmét.
 November negyedikén Nagy Imre rádióközleménye kijózanított az erre vonatkozó álmainkból. A kora reggeli órákban a szovjet tankok Budapest elleni megújuló kíméletlen támadását jelentette be. A november hatodikán újraválasztott amerikai elnök, Eisenhower sem tett egy lépést sem érdekünkben, sőt szabad kezet adott Hruscsov vörös hadseregének az országot megszálló terveire. Az Egyesült Nemzetek elnöke, Hammarskjöld sem próbálta megakadályozni a százötvenezer főt és kétezer ötszáz tankot számláló szovjet hadsereg felkelők elleni gyilkos hadjáratát. Közben Kádár a határon túlról küldött üzenetében egyetértett az erőszakos szovjettámadással és így került Magyarország Moszkvából rángatott bábkormánya élére. A helyzet ezzel teljesen reménytelenné vált és csak idő kérdése volt, hogy ismét szovjet mintájú terror uralkodjon az országban.

Atlétacsapatom magját képező kis csoporttal naponta találkoztam és egyszer-egyszer még futóedzést is tartottunk. A katasztrofálisra fordult események után úgy éreztem, hogy elhatározásomat közölni kell velük. Világossá vált előttem, hogy a szabadságharc leverése után a bosszúállás, a kínzások és kivégzések idejét fogja átélni a nemzet.

-Lórépát és szájkosarat fogunk kapni, - mondtam szeretett kis csoportomnak- nekem ebből elegem volt!

Terveimet kitártam előttük és megmondtam nekik, hogy én másnap elindulok nyugatra. Aki úgy gondolja, velem jöhet. Nehéz volt azoktól megválni, akikkel a szeretet szálai fűztek össze, és mindent otthagyni, ami kedves volt számomra, de a szabadság utáni vágyam mindjobban hatalmába kerített.