Elbukik-e a magyarság?

A hagyomány nem tart meg minket, ha elhagyjuk – mondja Andrásfalvy Bertalan (1931) Széchenyi-díjas néprajzkutató, a Százak Tanácsa Alapítvány elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A népi gazdálkodás és a népi kultúra avatott ismerÅ‘jével beszélgettünk a paraszti életforma múltjáról, megszűnésérÅ‘l és a hagyományok mindent megtartó erejérÅ‘l. Pataki Tamás interjúja a PetÅ‘fi Népe című  napilapban.

–Írásaiban sokszor kárhoztatja az úgynevezett régi nagybirtokrendszert. Miért?

A 13. században alakult ki a nemesi nemzet, amely sokszor került szembe a királyi hatalommal – ez utóbbi inkább a népet védelmezte. A gazdaságban egyre inkább a földesurak érdeke érvényesült, ezért a földbirtokaikon olyan árut kezdtek termelni, amit jó pénzért el lehetett adni külföldön. A magyar parasztság gazdálkodása a szellemi és szociális szükségleteit is fedezte, mert ma már tudományos tény, hogy nem csak ételre, italra és ruhára van szükségünk hanem emberi kapcsolatokra és kultúrára is.

– Miben különbözött a paraszti gazdálkodás a földesúritól?

Arra törekedett, hogy sokoldalúan gazdálkodva elégítse ki minden szükségletét, tehát nemcsak a szántóföldet, hanem az árteret, az erdÅ‘t és a pagonyt is művelte. A földesúri gazdálkodás a mennyiségre koncentrált. Ma már nehéz ezt a formát rekonstruálni, mert megváltozott az a természeti környezet, amelyet a parasztság használt. A levéltárak peres irataiból, különféle hagyatékokból mégis kirajzolódik a környezetük és gazdálkodási formáik. Például tudjuk, hogy az Alföld csak a 13. században kezdÅ‘dÅ‘ marha­kivitel miatt kezdett legelÅ‘vé változni. AzelÅ‘tt sűrűn lakott, apró falvakkal, halastavakkal és gyümölcsösökkel teli terület volt, amely minden szociá­lis szükségletet fedezett, és a nemzet is gyarapodott, mert rengeteg gyermek született ebben a ,,hátországban”.

– Mikor bomlott meg ez az egység?

A közösen művelt területeket, tehát az erdÅ‘t, az árteret és a réteket Mária Terézia idejében vették el a falvaktól az úrbéri rendelettel. Ezeket törvényesen kisajátították a földesurak, és ez nemsokára meg is látszott, hiszen az erdÅ‘művelést a 18. században mindenhol felváltotta a fakitermelés. De nem nyersanyagként vitték külföldre, hanem a rengeteg fát felemésztÅ‘ végterméket, a hamuzsírt. Az angol üvegipart is nagyrészt a magyarországi hamuzsír tartotta el. Pedig a honfoglaló népesség azért gyarapodott ilyen sikeresen, mert sokoldalúan gazdálkodott.

– Hasonló okok miatt veszett el az erdélyi MezÅ‘ség is?

Bizonyára, hiszen ott is sokoldalúan gazdálkodtak, de a földesurak ebbÅ‘l nem tudtak meggazdagodni. Egy névtelen magyar polgár 1768-ban benyújtott egy panaszlevelet a bécsi kormányzatnak, arra figyelmeztetvén, hogy Erdélyben nagy a baj, hisz a magyar és német földesurak elkergetik birtokaikról a magyar és német jobbágyaikat, helyükre pedig románokat telepítenek be. A gyapjút drágán el lehetett adni, és a román pásztorok ezzel bÅ‘ven szolgálhattak. A MezÅ‘ség erdÅ‘s, halastavas, rétes tája, amely Erdély éléskamrája volt, egy kopár, suvadásos, nagy többségében románok lakta hellyé változott.

– Ez történt az Ormánsággal is?

Az Ormánság hazánk egyik legvirágzóbb része volt. A Jászság–Kunság elnéptele­ne­dÅ‘ mezÅ‘városai onnan kapták az emberi utánpótlást, a kipusztuló falvak népe a most már pusztulófélben levÅ‘ Ormánságból kapott vérfrissítést. Az ormánsági falvak nem földművelésbÅ‘l, hanem állattartásból, erdÅ‘művelésbÅ‘l vagy fokgazdálkodásból éltek, de az úrbéri rendelet alapján elvesztették a létalapjukat, földjeiket felszántották. Pedig Å‘k csak alkalmazkodtak a természet folyama­taihoz, hiszen vidékükön kevés volt a nyári csapadék, de nyár végén, a hegyekbÅ‘l aláfolyó árvizeket szétterítették az árterületen. Az erdÅ‘k, rétek és gyümölcsösök így nemcsak vizet, hanem műtrágyaként működÅ‘ iszapot is kaptak, ami manapság millió tonnaszám kerül a Tiszába, és onnan tovább a Fekete-tengerbe.

– Arany János, akinek az emlékévét tartjuk, sokat tett a népi kultúráért.

A Toldi, de PetÅ‘fi János vitéze is a paraszt alakját jelképezi, és azt a népet, amely megtartotta ezt az országot. A reformkorban PetÅ‘fi, Arany és sokan mások azért fordultak a nép felé, mert látták a nemesi nemzet és a nép közötti hasadást. A népet so­káig birtok­képtelennek tartották, és csak a nyugati kultúra átvételében látták a műveltséget. Ezzel szálltak szembe Å‘k, mert azt gondolták, hogy ha a művelt közönség a népköltészet alapján elkezdi megbecsülni a népet, akkor talán polgári értelemben is magához emeli majd.

– Ma Magyarországon az emberek 68 százaléka már városban él. Ez húsz év múlva 76 százalékra növekszik.

SÅ‘t a vidéki emberek sem művelnek már mind földet, az arány még rosszabb. Az ember és a természet kapcsolata szükségszerű, az ettÅ‘l megfosztott, urbanizált népesség emiatt szaporodik nehezen. De nem a természet szépsége, esztétikája a fontos, hanem az, ahogyan használjuk. A régi parasztság törÅ‘dött a természeti környezetével, nem hagyta elpusztulni, hanem folyamatosan megújította. A nagyüzemszerűen művelt föld, ami nem kap szerves tárgyát, hamar romlik, és ezzel együtt az élelem minÅ‘sége is. A pillanatnyi haszonért űzött gazdálkodás tönkreteszi a jövÅ‘t.

– Tehát már szólhat a rekviem a parasztságért.

Már elszólt. A parasztság volt az utolsó olyan néprajzi csoport, amely minden anyagi és szellemi szükségletét fedezni tudta: az élelmet, a művészetet, a lelki és társas kapcsolatokat, de még a gatyának a nyersanyagát is. Csak két árura szorult rá: a sóra és a vasra, de ez utóbbit az Árpád-kori falusi vaskohókból is meg tudta szerezni. Bár a magyar parasztság az 1945-ös földosztáskor végre több földhöz jutott, a rendszeres téeszesítés végképp megsemmisítette ezt azt életformát.

– A hagyomány azóta is kiveszÅ‘félben van.

A hagyomány több ezer éves tapasztalat, azért maradhatott fenn az emberiség, azért maradhattunk fenn mi, magyarok is, mert kitapasztalhattuk a megmaradás módjait. Ha elhagyjuk a hagyományainkat, ha már nem élünk bennük, akkor az emberét vesztett hagyomány nem fog minket megÅ‘rizni. A mai elmagányosodott, szorongó ember mindennek ki van szolgáltatva, az akkori közösségek szerves egységet alkottak.

– Egyesek a maradék hagyományainkat, például a család intézményét is felszámolnák már.

Az erkölcsi törvény nem az emberi szabadságot korlátozó szabályrendszer, hanem a szeretet közlésének a gyakorlata. Ezek a mi boldogságunkat szolgáló és szeretetünk kifejezését lehetÅ‘vé tevÅ‘ elÅ‘írások. Ha ezek szerint élünk, akkor megmenekülünk, ha nem, akkor elbukunk.

Forrás: http://tortenelemportal.hu/