Népi harci testkultúra kutatás a Barcaságban
(Gyűjtési beszámoló)
A Felföldi Dalia Szövetség Kutatási Központ (FDSzKK) célkitűzése, hogy a néprajztudomány és a történettudomány módszereinek alkalmazásával tárjon fel hiteles forrásokat egy a közelmúltban útjára indult magyar harcművészet a Felföldi Dalia Iskola edzéselméletének, szellemiségének és alkalmazott technikáinak fejlesztéséhez. A néprajztudomány eddigi eredményeinek és adatgyűjtési valamint dokumentációs módszereinek bevonása egy magyar néphagyományokból építkezÅ‘ harcművészeti irányzat kialakítására, egyedülálló vállalkozás a hazai alkalmazott etnográfia területén.
Ugyanakkor nemzetközi szinten meggyÅ‘zÅ‘ párhuzamokkal rendelkezik, hiszen jelentÅ‘s harcművészeti iskolák születtek hagyományos népi illetve tradicionális katonai harci testkultúrák elsajátítása, leírása és rendszerbe foglalása nyomán (például: a Capoeira Brazíliában, az Okitchitaw Kanadában, a Karakucak Törökországban, a Glima Norvégiában, a Savate Franciaországban, a Systema Oroszországban, a Combat Hopak Ukrajnában).
A modern államok kiépülése során az államhatalom fegyvertartási és fegyverhasználati monopóliumra törekvése világszerte informális keretek közé, sokszor illegalitásba kényszerítette a köznép által addig szokásszerűen gyakorolt harci technikákat és tényleges fegyvereket. A jogállam a „fegyverletételért” cserébe ígéretet tett a fegyveres hatóságok általi személy és vagyonvédelemre, ez azonban máig nem vált tökéletessé. A köznép számos csoportja kényszerült továbbra is egyéni harci képességeinek fenntartására, hogy megvédhesse magát például rablóktól, vagy éppen egy idegen állam megszálló katonaságától. A rejtés érdekében munkaeszközökként is elfogadható fegyverek harci alkalmazásának gyakorlására helyezték a hangsúlyt (például: balta, bicska, juhászkampó, kanászbalta, ólmozott ostornyél, legénybot, borotva Magyarországon; bozótvágó Dél-Amerika szerte; cséphadaró, sarló Okinawán) amelyek már gyermekkortól nem csak munkára használtak, de küzdelmi alkalmazásukat is ismerték és gyakorolták.
Az állam fegyverhasználati monopóliumának erÅ‘södése, az általános közbiztonság javulása, de leginkább az életformaváltás a felnÅ‘tt világból kiszorította a népi harci testkultúra korábbi formáit, és sok szokáselemhez hasonlóan táncokban, „virtusjátékokban” és a gyermekfolklórban maradtak fenn eleven formában, sok esetben napjainkig.
A magyar köznépi gyermekfolklór egyik utolsó mentsvára és iskolája a gyermekpásztorság intézménye volt, így a magyar népi harci testkultúra kutatás legjobb adatközlÅ‘i a pásztorcsaládok tagjai vagy családi jószágot Å‘rzÅ‘ gyermekpásztorok (Gazda 1974-1975: 246). A pásztorkodás létfenntartó Å‘sfoglalkozásként a magyarság kultúraformáló elfoglaltsága volt, hozzá kötÅ‘dÅ‘ jellegzetes fegyverekkel, és harcmódokkal, amiknek nyomai a jelen pásztorain kívül a gyermekkultúrában is tetten érhetÅ‘ek.
Az FDSzKK életre hívója Kopecsni Gábor egy évtizede kutatja szinkron a magyar népi harci testkultúrát és diakron a harcászattörténet és a folklórkutatás mára forrás értékű adatait. Munkája során elsÅ‘sorban pásztoroktól gyűjtve új ismeretekkel gyarapította tudásunkat például a botvívásról (Kopecsni 2012), fokos vívásról (Kopecsni 2017) vagy a karikás ostor gyakorlati és virtusos használatáról (Kopecsni 2016). Kísérletet tett a magyar népi birkózások rendszerezésére (Kopecsni 2015). Kiemelten vizsgálja a küzdÅ‘ jelegű népi játékokban és táncokban fennmaradt harckészségeket fejlesztÅ‘ gyakorlatok harcművészeti felhasználhatóságát.
A népi és katonai harci testkultúra elemeit felhasználva, valamint a verseny-, edzésvezetési és gyakorlati tapasztalatokra építve alkotta meg Kopecsni Gábor harcművészeti rendszerét, a Felföldi Dalia Iskolát. Nem egy korszak harcmodorát képviseli, hanem átfogó jelleggel évszázadok magyar harcművészeti tudásának jellemzÅ‘it egyesíti. Néprajzi kutató munkájának elismerését jelzik a Tradíció Néprajzi GyűjtÅ‘pályázaton díjazott pályamunkái, amelyek könyv formájában is napvilágot láttak. Eddig döntÅ‘en felföldi gyűjtÅ‘ utakon bejárta Csallóközt, Mátyusföldet, FelsÅ‘-Ipoly mentét, FelsÅ‘-Bodrogközt, Gömört és Zoboralját. A karikás ostor virtusos használatának kutatásakor felkereste a hortobágyi pásztorokat is.
Idén került sor az FDSzKK elsÅ‘ nagyobb szabású erdélyi népi harci testkultúrát feltáró gyűjtésére a barcasági csángó magyarok körében 2018. október 21. és 25. között. A kutatócsoport tagja volt Kopecsni Gábor kutatásvezetÅ‘ mellett Béres Sándor az ELTE Európai etnológia Doktori Programjának doktorjelöltje, aki egy éven át a Tempus Közalapítvány Campus Mundi szakmai gyakorlat ösztöndíj keretében segíti a Kutatási Központ munkáját.
A kutatás az Å‘slakos (Maksay 1941: 88) „barcasági csángók” néprajzi csoportját célozta, akik evangélikus vallásuk és öntudatuk jól elkülöníthetÅ‘vé tesz a vidék székelyföldrÅ‘l és máshonnan származó magyarságától, lélekszámuk mintegy 10 ezer fÅ‘re tehetÅ‘. A kutatási téma szempontjából lényeges, hogy a barcasági csángók évszázadokon át katonai, határvédelmi feladatokat ellátó, népességet alkottak Törcsvár körzetében (Ferenczi 1934), tehát mentalitásukban és szokásaikban ennek tükrözÅ‘dése eleve feltételezhetÅ‘. Másrészt a havasi szállások intézménye sokáig teret adott a gyermekpásztorkodásnak is. Brassó a 16. században jobbágysorba döntötte a barcasági csángó településeket, „elszászosításukra” törekedett, közigazgatási függetlenségüket csak 1869-ben harcolták ki. Egyházilag pedig 1886-ban önállósultak a Brassói Magyar Evangélikus Esperesség megalakításával. A szászok alóli felszabadulást 1920 után a napjainkig tartó román gyarmatosítás idÅ‘szaka követte (Gyémánt 2013). A Barcaság hagyománykincse mellett különleges életrevalósága is kiemelt figyelemre méltatja a magyar etnográfia művelÅ‘i számára olyan korban, amikor a kulturális túlélÅ‘ képesség a magyar megmaradás egyik záloga.
1.) Hochbauer Gyulával beszélgetünk. Hosszúfalu. (Fotó: Bencze Mihály)
A gyűjtÅ‘út alatt 21 adatközlÅ‘ kikérdezése történt meg, a következÅ‘ barcasági településekre vonatkozóan: Hosszúfalu (fÅ‘ 3), Csernátfalut (4 fÅ‘), Brassó (3 fÅ‘), Tatrang (3 fÅ‘), Türkös (2 fÅ‘), Pürkerec (3 fÅ‘), Krizba (3 fÅ‘). A megkérdezettek jellemzÅ‘en azon a településen élnek, ahol születtek, vagy annak közelében. Kiválasztásuk egyik alapvetÅ‘ szempontja volt, hogy gyermekkorukat a Barcaság valamely csángó magyar településén vagy például Brassón belül magyar közegben töltötték el. Szintén lényeges volt, hogy többségük, 19 fÅ‘ férfi, mivel a népi harci testkultúra szempontjából értékelhetÅ‘ játékok elsÅ‘sorban a „fiús játékok” csoportba tartoznak, bár a beszélgetések alatt számos utalás történt arra, hogy bizonyos korig lányok is részt vettek a „küzdelmekben” nem csak az ütÅ‘s játékok, de akár a birkózás esetében is. Életkor szerint szerepeltek az 1930-as (4 fÅ‘), az 1940-es (3 fÅ‘), az 1950-es (6 fÅ‘), az 1960-as (2 fÅ‘), az 1970-es (3 fÅ‘) és az 1980-as (1 fÅ‘) évek szülöttei. Nem várt eredményt hozott, és meglepÅ‘ adatokkal szolgált egy fÅ‘, a 8 éves Zsombor kikérdezése a jelenlegi helyzetbe való betekintés igényétÅ‘l vezérelve. Általa feltételezhetÅ‘, hogy a barcasági magyar gyermekfolklórban napjainkig jelen vannak a népi harci testkultúra olyan hagyományos elemei, mint a birkózás, a hógolyózás, vagy éppen az íjászat és a parittyázás.
A gyűjtés során adatközlÅ‘ként és kalauzként pótolhatatlan segítséget nyújtottak Brassó, Krizba, Tatrang és Pürkerec fiatal evangélikus lelkészei. Külön köszönet illeti Bence Mihály írót, pedagógust és családját, akik szállással és összeköttetésekkel támogatták a kutatócsoportot!
Az FDSzKK eddigi gyűjtési módszereihez híven a mintegy 850 percnyi gyűjtött hanganyag mellett minden adatközlÅ‘rÅ‘l készült fotódokumentáció, valamint filmfelvétel abban az esetben, ha gyakorlatban mutatták be például birkózó tudásukat, ostorpattogtató képességüket, vagy éppen a bicskajátékokban való jártasságukat. Mivel a csángó gyerekek körében egészen a közelmúltig munkaeszköz volt az ostor, ezért a legtöbb adatközlÅ‘ sikerrel szólaltatta meg, sokszor fél évszázada szunnyadó készség birtokában, a gyűjtÅ‘k által hozott karikásostort. Páratlan „lelet” volt egy 1940-es évek végérÅ‘l megÅ‘rzött, boricázáskor is használt kötélostor megtalálása és megszólaltatása egykori készítÅ‘je által.
2. Kötélostor az 1940-es évekbÅ‘l. Hosszúfalu. (Fotó: Kopecsni Gábor)
A gyűjtött anyag kiértékelése elÅ‘tt is megkockáztatható néhány kijelentés. A Barcaság népi harci testkultúra témájában egy jól kutatható vidék. Itt jellemzÅ‘en nem pásztorok a fÅ‘ adatközlÅ‘k mint például a Felföldön, viszont mégis sokan gyermekkorban pásztori feladatokat is elláttak és annak kapcsán ostoroztak, és a legeltetés idején birkóztak vagy más küzdÅ‘készséget fejlesztÅ‘ játékot játszottak. A játékok keretét a „bandázás” adta. A területi alapon szervezÅ‘dött fiú csoportok egy-két idÅ‘sebb „vezéregyéniség” irányítása mellett és azoktól tanulva birkóztak, vagy éppen „háborúztak” más csoportokkal, amikor is bevetésre kerültek a gyakran nagyszülÅ‘ktÅ‘l eltanult módokon készített „kétágú parittyák”, fakardok és íjak is.
Az egyes játékok indító okaként gyakran adtak adott korra jellemzÅ‘ „magyarázatokat” például az íjászat esetén, amikor is Tell Vilmos, Winnetou vagy Robin Hood adta az ihletet, viszont az íj és nyíl készítéshez szükséges tudást már több esetben az ezeket a mintákat nem ismerÅ‘ nagyapák adták még az 1930-as években is. Ez óvatosságra int azoknak az adatoknak a kezelése során, amikor az adatközlÅ‘ nem a hagyományt, hanem valamely éppen divatos jelenséget jelöl meg forrásként, mert egy alaposabb kikérdezés során kiderülhet, hogy nagyon is erÅ‘sen kapcsolódik az adott tevékenység a helyi tradíciókhoz.
A birkózásra, íjászatra, parittyázásra, készségfejlesztÅ‘ játékokra irányuló kérdések mellett az eddigi gyűjtések során elÅ‘ször volt önálló téma a virtusból elkövetett gyermekkori csínyek és csenések például gyümölcs vagy csúzliguminak való gázálarcgumi megszerzése. Ilyen csínytevés határán mozgó tevékenység volt például a „csűr átdobása” kÅ‘vel, ami sikertelenség esetén megrongálhatta a cserepeket, vagy a szomszéd házak tetejét.
Sajátos kép bontakozott ki az iskola és a küzdÅ‘ játékok kapcsolatáról. Általánosságban tiltották például a birkózást, vagy a parittya használatát, viszont a tűréshatár tanáronként eltérÅ‘ lehetett. Az 1990-es évekre vonatkozó csernátfalusi adat például iskolai keretben ismerteti a „partem parte” intézményét, ami magyarul „egy az egy ellen” szokásszerű birkózópárbajt jelentett és az iskolai nézeteltérések erÅ‘vel való rendezésére szolgált. Másrészt a történelem tananyag volt a forrása sok játék keretmeséjének, mint például csaták bandaháború jelleggel való újrajátszásának.
3. Zsombi tanít. Pürkerec. (Fotó: Béres Sándor)
A fÅ‘ téma mellett természetesen sok olyan lehetÅ‘séget vesz észre a gyűjtÅ‘, ami mellett idÅ‘ hiányában kénytelen elmenni, de talán nem haszon nélkül való felhívni rájuk a figyelmet. A csángó településeken sétálva nagy érdeklÅ‘dést keltettek a jellemzÅ‘en szomszéd házak telekhatáron futó hosszúfalára támasztva kialakított, féltetÅ‘s „kisházak”, amelyekben általában az idÅ‘sebb nemzedék lakik, míg a „nagyházban” a fiatalok élnek családostul. Ez a jelenség nagyobb kutatói figyelemre tarthat számot a mai világunk bizonyos problémái felÅ‘l nézve, hiszen egyszerre ad példát a szoros szomszédsági együttműködésre és az egy udvarban élÅ‘ generációk kérdésére. Sokat ígérÅ‘ téma lehetne a még élÅ‘ben gyűjthetÅ‘, de lassan kiveszÅ‘ barcasági magyar lovas kultúra emlékanyaga, mivel a Brassó és Bukarest közötti fuvarozást évszázadokig a csángók végezték, majd a vasút térhódítása után a brassói és a bukaresti építkezések fuvarosaiként tevékenykedtek tovább. Mindezek feltételezik egy nagy hagyományokkal bíró lovas kultúra létezését és az ezt kiszolgáló sajátos gazdálkodási, határhasználati rendszer meglétét, aminek alapvetÅ‘ kelléke volt például a havasi legelÅ‘k és kaszálók megléte (Kós 1976). Jelenleg kihasználatlan forrásbázis a magyar evangélikusság kora újkorig visszanyúló és az egyes településeken Å‘rzött latin és magyar nyelvű iratanyaga.
A kutatómunka mellett idÅ‘t szenteltünk a Tömösi- szorosban álló magyar hÅ‘si emlékműnél való tisztelgésre, ahol Kiss Sándor pár száz székellyel dacolt az Erdélyországba betörni akaró cári hadsereg ellen 1849-ben. Az emlékmű a rendszeres rongálás jeleit mutatta, amit a sorozatos tisztítások sem képesek eltüntetni. Újabb példa ez magyar emlékhelyek Erdélyben folyó tervszerű rombolására és ismétlÅ‘dÅ‘ meggyalázására.
4. A Tömösi-szorosban (Fotó: Bencze Mihály)
Irodalom
Andrásfalvy Bertalan
2004 Hagyomány és jövendÅ‘. Lakitelek: Antológia Kiadó
Ferenczi Sándor
1934 A brassói Szent Lénárd egyház. Pásztortűz 1934/11. Kolozsvár: Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt.
Gazda Klára
1974-75 Pásztorkodás az esztelneki gyermek életében. Aluta VI-VII. 235- 260.
Gyémánt Richárd
2013 A hétfalusi csángók nemzetiségi és felekezeti sajátosságai. Acta Universitatis Szegediensis Forum. Acta Juridica et Politica III. 2. 67- 104.
Kopecsni Gábor
2012 A Baranta botharca. Gömörpéterfala: Felföldi Baranta Szövetség Kutatási Központ
2015 A magyar népi birkózások. Gömörpéterfala: Felföldi Baranta Szövetség Kutatási Központ
2016 A magyar karikásostor (bÅ‘vített kiadás). Gömörpéterfala: Felföldi Baranta Szövetség Kutatási Központ
2017 Népi harci testkultúra Gömörben. Gömörpéterfala: Felföldi Baranta Szövetség Kutatási Központ
Kós Károly
1976 Hétfalusi szekeresség. In Tájak, falvak, hagyományok. 80- 102. Bukarest: Kriterion Kiadó.
Maksay Ferenc
1941 A szászság megtelepülése. In Mályusz Elemér (szerk) Erdély és népei. Budapest: Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete, Franklin Társulat, Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda