Nagycsütörtök

Nagycsütörtök az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Bátai neve csonkacsütörtök. Ritkán zöldcsütörtök neve is hallható.

Nagycsütörtökön történt az Å‘segyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése. A vezeklÅ‘k egész nagyböjtben itt, az elÅ‘csarnokban kérték a templomba menÅ‘ híveknek érettük való imádságát. KésÅ‘bb szinte napjainkig, a koldusok helye, tápaiasan kúdúsok szinje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak.

A hajdani vezeklÅ‘k a templom elÅ‘tt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve, bevezették Å‘ket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot.

Az egri egyházmegye 1509-ben megjelent Ordinarius-a még tartalmazza a nyilvános vezeklÅ‘k nagycsütörtöki kiengesztelésének liturgiáját. Ez nyilván hazánk más püspökségeiben sem volt ismeretlen.

A nagycsütörtöki szentmise része a Krisztus tettére való emlékezés: az utolsó vacsorán, szeretetének jeléül megmosta tizenkét tanítványának lábát, sok misézÅ‘ pap is így tesz. Az utolsó vacsorára emlékezÅ‘ nagycsütörtöki szentmise végén Krisztus ruháitól való megfosztásának jelképét, az úgynevezett oltárfosztást végzi el a pap: ekkor minden díszt eltávolítanak az oltárról, az oltáriszentséget pedig a pap egy külön erre a célra kialakított kápolnába viszi. A mise végén a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból. EttÅ‘l kezdve húsvétig az egyház nem mutat be szentmisét.

Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén megszólal az orgona, a csengÅ‘k, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek. „A harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik.

A nagycsütörtöki glóriára megszólaló harang szavára Kiskanizsán megrázzák a gyümölcsfákat, hogy bÅ‘ven teremjenek. Így Zala somogyi faluban is. Magyarbánhegyes faluban ilyenkor a házbeliek közül kiszalad valaki a kertbe, földet kap a kezébe, és szétszórja. Mint mondják, így majd sok kapor lesz. A szokás eredeti célzata: a fagy, dermedtség kiűzése a földbÅ‘l. Versend horvátjai ilyenkor mosakodnak.

Országszerte széles körben ismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költÅ‘i, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki Å‘ és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, Å‘ is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.

Hajdani kecskeméti néphagyomány szerint a hírös városban még csak békével tűrik a harangok római útját, mert a református atyafiaké itthon maradt. Szegeden már nem egyszer gyújtottak föl valamilyen putrit, hogy meglássák, haza tudnak-e a harangjaik hamarjában jönni, amikor otthon baj van: tűzvész támad, meghal valaki. Ennek a hiedelemnek a szegedi hagyományvilágban nincs nyoma.

A bánáti német szülÅ‘k apró gyermekeiknek ilyenkor azt mondották, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott Å‘k is elvégezzék.

Dusnoki „rác” gyerekeknek úgy mondja az édesanyjuk, hogy a harangok a Jézuskát gyászolni mentek Rómába. Csak úgy jönnek vissza, ha jól viselik magukat.

Makón régebben – nyilván a Csanádi püspök földesuraságára való tekintettel – a református öregtemplomban nem harangoztak e gyászos idÅ‘szak alatt. A katolikusoknál szokásban lévÅ‘ kerepelés helyett náluk a harangozási idÅ‘ben a templom elÅ‘tt elhelyezett emelvényen egy-egy ember zsoltárokat énekelt.

A makai nép bűrharang néven emlegette Å‘ket.

Magyarbánhegyesi regula, hogy a harangok elnémulása után senkinek nem illik fütyülni, dalolni, muzsikálni, mert ezzel csak a Megváltó szenvedését növelné.

E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is Å‘si módja a kereplés, kerepülés,a palóc Istenmezején kerepityelés, Hangonyban, Szentsimonban korpitálás,Püspökszenterzsébeten pörgetés, az északi csángóknál román jövevényszóval tokálás, amely egyszerre szertartás és játék a gyereknép számára.

Vág Sopron megyei faluban kereplÅ‘ fiúk járják be a falut, és jelzik az elnémult harangok helyett az idÅ‘t és a csonkamise kezdetét. Nagyszombat délelÅ‘tt fáradságuk fejében tojást, pénzt szednek, amelyen megosztoznak.

Szil községben nagycsütörtökön a gyerekek szintén kerepülnek. A céhmester, vagyis a harangozó gyűjtötte Å‘ket össze. Kis kereplÅ‘jükkel háromfelé futottak szét a faluban. A jobbmódú fiúk talicskát toltak végig az utcákon. A kereke fogas volt, és egy rézdarab kattogott rajta. Szolgálatukért tojást kaptak, de még nem pirosat. Nagyszombaton a harang megszólalásakor viszont sípokkal szaladoztak. Az ajándékba kapott tojások fele a céhmesteré lett, felén pedig Å‘k osztoztak. Ez nyilván összefügg a szentsírra vitt tojás hajdani, de itt-ott még élÅ‘ hagyományával is. Zsidány horvát kereplÅ‘ gyerekei tizenketten vannak, kis közösséget alkotnak. Szolgálatukért nagyszombaton tojást kapnak.

A kerepelés Patosfa somogyi magyar faluban nagycsütörtök délben kezdÅ‘dött, fiúgyerekek végezték. MielÅ‘tt kerepeltek volna, mindig megkiáltották, milyen alkalomra történik: kerepüljünk déli (hajnali, esti) imádságra, vagy: kerepüljünk elsÅ‘t (másodikat, harmadikat) a létánnyára. Nagyszombaton hajnali imádságra való kerepelés után a falu minden házát sorra járják: adjanak valamit a szegény kerepülÅ‘k számára! A gazdasszony kérdésére, hogy mit adjon nekik, így válaszoltak: amit elszántak. Tojást kaptak ajándékba.

Püspökszenterzsébet baranyai faluban nagycsütörtök reggel az iskolásgyerekek kezükben a pörgetÅ‘ néven emlegetett kereplÅ‘vel egymás között felosztották a falut, és csoportokra szakadva, elindultak pörgetni, kerepelni. Nagypénteken pörgettek hajnali imádságra, majd misére elsÅ‘t, másodikat, harmadikat, ezután déli imádságra végül létániára elsÅ‘t, másodikat, harmadikat. Nagyszombaton a hajnali imádságra való pörgetés után minden házba bementek és ezt mondták: pörgetünk, pörgetünk tojásokért. Szolgálataikért mindenütt kaptak is néhány tojást, amelyen megosztoztak.

A középkori Sopronban a templomatya áldomással tisztelte meg azokat a híveket, akik a nagyhét folyamán gyónáshoz, áldozáshoz járultak. 1534-ben erre a célra két akó vörös bort vásárolt.

Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása, amelyet – mint ismeretes – a Habsburg-uralkodók is elvégeztek, tizenkét szegény öregnek megmosták a lábát. Régebben a papok minden hívük lábát megmosták. Ma már csak a székesegyházban szokásos, amikor a püspök vagy tizenhárom kanonokjáét, esetleg kispapjáét, vagy ugyanannyi szegényét mossa meg.

A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka, hogy Gyergyószentmiklóson a pap tizenkét gyermek lábát mossa és csókolja meg. Istensegíts bukovinai székely faluban akadtak módosabb gazdák, akik tizenkét meghívott szegény ember lábát mosták meg, majd meg is vendégelték Å‘ket.HagyományÅ‘rzÅ‘ tápai, dusnoki édesanya is megmossa ezen az estén gyermekeinek lábát. Kérdésünkre, hogy miért nem a családfÅ‘ végzi, Dusnokon azt felelték, hogy régi szláv közmondás szerint az apa csak vendég a háznál, gyermekeivel az édesanyának kell törÅ‘dnie.

MielÅ‘tt a harang megsüketült volna, a kiszombori gazdasszony lábat mosott. A hagyomány BudaÅ‘rs németségénél már kissé módosult: ezen az estén mindenkinek illik megmosnia a maga lábát.

A dévai székely házakon az andrásfalvi szülÅ‘föld hagyományaként nagycsütörtökön a kapufélfára gyephantot szoktak függeszteni. Úgy mondogatták, hogy amikor Judás Jézust elárulta, a zsidókkal megegyezett, hogy az ÜdvözítÅ‘ szállását a kapu oszlopára tett gyepdarabbal jelöli meg. Péter ezt megtudva, minden kapufélfára hasonlót tétetett, és így az Úr csak késÅ‘bb jutott a poroszlók kezére.A vegetációs hagyományt nyilvánvalóan a napnak zöldcsütörtök neve is magyarázza.

A szokás Klézse csángóinál Szent György napján járta.

Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is, amelynek középkori liturgikus elÅ‘zményei aligha vitathatók.

A hagyományt Dugonics András is említi: a gyermekek (fÅ‘képpen Szegeden) irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta. A szintén szegedi Somogyi Elek is szól róla: hogy nagypénteken a gyermekek a deszkákat avagy földet verik, amint közönségesen szokták mondani: a Pilátust verik, jelenti az anyaszentegyháznak Pilátus ellen fölgerjedett méltó haragját.

A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, a tavaszi vegetációt késleltetÅ‘ démonok megfélemlítésének szándékával is. A szokás leginkább az alkonyatkor végzett lamentációk idÅ‘pontjához kapcsolódott, és a bűnbak keresésének ürügyén valamiképpen össze is függött velük.

Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, a Jeremiás siralmait végzÅ‘, irányító pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megüti könyvével az oltár lépcsÅ‘jét. A nép erre botokkal esik neki a padoknak, és egy kis ideig üti Å‘ket. A szokás Mohácson, Dusnokon, Sükösdön is él. Mint mondogatják, azért, hogy ilyenkor Pilátus is szenvedjen, amiért elárulta, kiszolgáltatta.

Eperjesen a lamentációk elÅ‘tt, még a múlt század végén is, az inasgyerekek sorra járták a kereskedÅ‘k boltjait, és a tÅ‘lük összekéregetett üres ládákat, hordókat a nagytemplom elé hengergették. Amikor a lamentációnak vége volt és a plébános bent a templomban nádpálcával hármat suhintott a fÅ‘oltár lépcsÅ‘jére, kint a bekormozott képű inassereg pokoli lármát csapva, bunkókkal, fustélyokkal pozdorjává zúzta a hordók, ládák hosszú sorát. Ezeknek a roncsaiból rakták össze nagyszombat reggelén a máglyát, amelyet a tűzszenteléshez gyújtottak.

Hasonló hagyományokat Å‘rzött Kapnikbányán (Cavnic), Nagybánya és FelsÅ‘bánya bányásznépe, továbbá a vegyesvallású Szászrégen (Reghin) is.

Tolnában több helyen a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot rajzolnak, és templomozás után, Jeremiás siralmainak végeztével, azt verik.

Bakonybélben nagycsütörtökön este sokan kimennek, fÅ‘leg legények a község határában lévÅ‘ Borostyánkúthoz, és csak késÅ‘ éjjel térnek haza. A kápolna mellett ilyenkor tüzet raknak. Régebben szalmából készített, favázra erÅ‘sített bábut is vittek magukkal, amely szerintük Pilátust jelképezte. E bábut a tűzön elégették. Sokszor egész éjjel is elidÅ‘ztek mellette, a tördelt gallyakkal folyton táplálván a lángokat. Úgy vélték, hogy amikor Jézust vallatták, az udvaron a szolgák és poroszlók is a tűznél melegedtek. Ennek emlékezetére gyújtják Å‘k is a tüzet, Pilátust pedig azért égetik el, mert Å‘ adta a zsidók kezébe Jézust.

Csíkkozmási (Cozmeni) szokás, hogy Jeremiás siralmai után egy gyereket kergetnek az udvar körül. Ha megfogják, megverik. Utána kiengesztelik valamivel. Várdotfalva (Csíksomlyó mellett) gyerekei ilyenkor a padokat verik meg. Ez a pilátuskergetés.

Ács Gedeon református lelkész írja, hogy régebben, tehát a múlt század legelején baranyai kálvinista falukban némi pénz ellenében fogadtak valakit, akit nagypénteken keresztre kötözve, föl-alá hurcoltak az utcákon, miközben a járókelÅ‘k szidalmazták és gúnyolódtak rajta. Mint mondogatták, így szenvedett Jézus is.

A böjtös vacsorának az Utolsó Vacsora idÅ‘pontjára való tekintettel, a szegedi tanyákon úrvacsora neve járja. Országszerte emlegetnek olyan régivágású híveket, akik a vacsorától kezdve húsvéti nagymise utánig semmit magukhoz nem vettek. Privigye (Prievidza) szlovák népe szerint az ilyeneknek Isten minden bűnét megbocsátja.

Nagycsütörtök este, illetÅ‘leg éjszaka az idÅ‘sebb asszonyok itt-ott még napjainkban is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára, vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és alkalomhoz illÅ‘ énekeket énekelnek az Úr kínszenvedésérÅ‘l, Mária anyai fájdalmáról.

Jászladányban éjjel megkerülték a falut, miközben a stációt, fájdalmas olvasót végezték. Kiskunfélegyházán a határbeli kereszteket járták. Nem a templomból indultak ki, hanem egyes háznépek állottak össze. Énekszó ilyenkor nem volt, csak csöndes imádság. Pincehely asszonyai nagycsütörtökön este szintén teljes csöndben mentek ki a határbeli keresztekhez ájtatoskodni. Mint egyikük mondotta: mindenki a maga titkával panaszkodik az Úrnak. Nagykátán is magában imádkozik a nép egészen hajnalig, a templomból kiindulva a temetÅ‘ben, és a falu keresztjeit járva. Nyitranagykér magyar községben velejött gyermekét az édesanya biztatja, hogy próbáljon egy keveset aludni, egyúttal emlékezteti a Mester mellett elszunnyadó tanítványokra. Garamszentbenedek (Hronsky Benadik) szlovák asszonyai nagycsütörtök este a nyitott koporsóban lévÅ‘ Krisztus-szobrot ravatalra helyezik, felvirágozzák, majd a hívek késÅ‘ éjszakáig virrasztanak imádsággal és énekléssel fölötte.

Országszerte szórványosan élÅ‘ hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik. A könyörgés, a tavaszi vegetációra való ilyetén áldáskeresés nyilván az Úrnak az Olajfák hegyén, illetÅ‘leg a Gecemáné kertben való imádságából, virrasztásából, továbbá Jézusnak kertész képében való megjelenésébÅ‘l merített ösztönzést.

Az Olajfák hegyén magárahagyott Mestert engesztelÅ‘ nagycsütörtöki virrasztás többfelé belenyúlik a késÅ‘ éjszakába, sÅ‘t nagypéntek hajnalába is.

A felnÅ‘tt bátyaiak napkelte elÅ‘tt ki szoktak menni mosdani a Dunára vagy a közeli Vajas érre. Induláskor keresztet vetettek, egész úton imádkoztak, hátra nem fordulhattak, senkivel nem beszéltek. A vízben arcukat, lábukat mosták meg. Úgy vélték, hogy a betegséget mossák így le magukról. Üvegben azoknak is vittek, akik otthon maradtak. Ezek ebbÅ‘l mosdottak meg. Megfürösztötték lovaikat is.

Bársonyos dunántúli népe a patakban fürdött már nagycsütörtök este. Úgy vélték, hogy ezzel minden betegségtÅ‘l megszabadulnak.

Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni. A beteg kisgyermekeket is levitték, hogy a bajt lemossák róluk.

A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legények sorba kukorékolva költötték föl a fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta.

Litke palócai nagycsütörtök este a templomban virrasztottak. Már hajnalodott, mikorra végeztek. Utána a Káposztáspatakban megmosdottak. A vizet most rózsavíz néven emlegették. Hazaérve, edényekkel tértek vissza a patakhoz, hogy azoknak is vigyenek rózsavizet, akik éjszaka otthon maradtak. A felsÅ‘-Ipolyvidéken, Galsa (Holiša) táján éjfél után minden épkézláb ember a patakra siet. A vödröket, kancsókat összeverik, zajt ütnek, hogy a mélyen alvókat is fölébresszék, pontosabban: a gonosz szellemeket elriasszák vele. A béresek a lovakat vezetik és megúsztatják. Az ilyen ló sem kehes, sem békás nem lesz, a szÅ‘re pedig mindig ragyogó tiszta marad. Véges-végig a folyó partján félig, vagy egészen levetkÅ‘zött emberek kurjongatva, lármázva mosdanak. Az asszonyok csak az arcukat mossák meg. A legények közül legfrissebbnek azt tartják, aki ilyenkor meg is fürdik. A mosakodás végeztével csöndesen hazamennek, mindenki vizet visz magával. Ebben mosakodnak másnap, sÅ‘t a húsvéti ünnepek alatt is.

MezÅ‘kövesd hagyománya szerint a házat napkölte elÅ‘tt a Kánya patakról hozott vízzel szokták körüllocsolni gonoszok ellen. Meg is mosdottak benne. A szentelést húsvét hajnalán – most már szenteltvízzel – megismételték. A közeli Szíhalom faluban is visznek a Rima patakról vizet, hogy megmosakodjanak benne. Szil soproni faluban a gyerekeket azért fürdetik meg a patakból merített vízben, hogy a nyáron majd bele ne fulladjanak. Domaházán az ilyen víznek szólatlan víz a neve.

Hajnalban szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul, néha lármával, olykor meztelenül történik, hogy a gonosz szellemet, amely a paradicsomi kígyó módjára csúszómászó férgekben lappang, annál biztosabban el lehessen riasztani. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik, a férgeket jelképezÅ‘ szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túl öntik ki. A FelsÅ‘-Ipolyvidéken napfölkelte elÅ‘tt a gazda, vagy a gazdaasszony bal kezével, a házzal ellentétes irányban körülsepri a portát, hogy megszabaduljon a kártevÅ‘ állatoktól. Göcsejben egyesek a házat kora hajnalban meztelenül, kezükben pálcával fenyegetve körülfutják, hogy a férgektÅ‘l megszabadítsák. Közben ezt mondják: patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok! Ez a mondás azt az Å‘si, sokfelé még ma is élÅ‘ hagyományt tükrözi, hogy nagypénteken a tűz az ÜdvözítÅ‘ halálának emlékezetére minden háznál kialudt. Aki azonban vakmerÅ‘ségében mégis begyújt, megérdemli, hogy a férgek ellepjék.

Székesfehérvár-FelsÅ‘város parasztpolgársága nagycsütörtökön éjjel a ház kútjából merített vizet. Hajnalban mindenki ezzel mosta meg a szemét.

Zagyvarékás méhészei nagypénteken folyóvizet adnak a méheknek, hogy frissebben gyűjtsenek.

Az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtök éjszakáján a Gecemáné emlékezetére a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak pedig hasonló céllal valami rejtettebb helyet kerestek föl. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg. A jószágot is megöntözték. A tisztálkodó hagyomány a békési evangélikus szlovákság körében is elevenen élt.

Irodalom:

Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Nagyhét

Nyelv és tudomány: Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat