Pál Mózsi és az oláh pópa

Pál Mózes bátyámnak bosszús napja vala a múlt Å‘sz szent Mártonja, mert a katonaságtól hazakerült fiának nem vehetett olcsó házat. Nem vehetett pedig azért, mert a szomszéd faluból ide átköltözÅ‘ oláh pap elütötte kezérÅ‘l a házat. És így elrontotta a kedvezÅ‘ vásárt. Ekkor Mózes bátyám három napig sem nem evett, sem nem ivott haragjában. Es a negyedik napon felfogadta, hogy visszafizeti ezt a kölcsönt a pópának.

Elmúlt az Å‘sz, elmúlt a tél. Újra elérkezett a mosolygó kikelet, de Mózes bátyámnak sehogy sem tudott összeakadni a szekere rúdja a falujokba átköltözött oláh pópával. De késÅ‘bb mégis kiokoskodott valamit a székely. Megverni nem akarta haragosát, mással megveretni még úgy sem. Tehát kinevettetni! Ezt ókumlálta ki a parádés elsÅ‘ házban (székely szójárás elsÅ‘ szoba helyett) és lefeküdt egy délután aludni.

Aludt egy nap. Aludt két nap. Harmadik napon már csodájára jártak az emberek az alvó Pál Mózesnek. Eljöttek nemcsak a falujából, hanem a szomszéd falvakból is. Felesége a jó Rebus néni sírt, költögette, majd tejet öntögetett a szájába s éjszakára bezárta, hogy a rossz lelkek ne tudják valahogy megközelíteni. Negyedik napon papokat hivatott, akik imádkozva könyörögjenek a nagy betegért. Napközben százával jártak a bámulók megnézni, hogy Pál Mózes miként alszik.

Ötödik napon a csodanézÅ‘k nagy bámulatára az oláh pópával jött be Rebus néni az alvó emberhez. A falubeli népek csak ezt az oláh pópát tartották egyedüli szent embernek a vidéken és a szent pópa valójában elÅ‘szedte tudományát. Csinált hókuszt-pókuszt bÅ‘ven, amire Mózsi bátyánk csakugyan felébredt! . . . Mikor széttekintett, a pópát látta meg legelÅ‘bb, legközelebb.

– Kend, mit keres itt tisztelendÅ‘ úr?

– Mi történt veled, ember?

– A pokolban jártam tisztelendÅ‘ úr.

– A szentek serege Å‘rzött téged, – szólt a pópa kenetteljes, nyújtott hangon és keresztet vetett magára.

– De bizony nem a szentek Å‘riztek, hanem az ördögök kergettek ki onnan, – folytatta Pál Mózes bátyám – ha meghallgatjátok, hát elmondom.

A bennlevÅ‘ sokaság mohó kíváncsisággal leste a csodálatos alvó szavait és hogy mindenki tudott magyarul, azon senki se csodálkozzék, habár pópa is van a faluban, mert az erdÅ‘vidéki oláhoknak csak a vallása oláh, a beszédje nem.

Pál Mózes bátyám elkezdi borzalmas történetét:

– Négy napig voltam a pokolban, dolgoztam a legfáradságosabb munkákat, amitÅ‘l még egy barom is elfáradt volna. Éjszakára mind visszajöttünk és én egy székre ültem, mert azon még nem ült senki, hát azt hittem, hogy az én helyem. Ötödik napon jött Lucifer, hogy megvizsgálja elkárhozott bűnöseit. Azután mikor hozzám érkezett az ördögök fejedelme, hát felrántott ülésembÅ‘l.

– Takarodj el a más helyérÅ‘l!

– Ez az én helyem – mondtam neki.

– Nem a tied! – ordított reám.

– Hát kié? – kérdezem.

És itt megállott a beszédjével a csodaalvó Pál Mózes bátyám, de csak azért, hogy a figyelmes hallgatók annál kíváncsiabbak legyenek, aztán megkérdezték:

– Ugyan kié volt az a hely?

– Hát azt felelte a fekete ördögök fejedelme, hogy ezé az oláh pópáé s engemet kirúgtak a pokolból!

Falakat rázó nevetés, hahota követte a csodaalvó szavait, mire a pópa megszaladt mellÅ‘le és átkozva a percet, melyben felébresztette. Szaladt, futott, de hiába. Megtudta Székelyországnak mind az öt széke, hogy Pál Mózsit az oláh pópa helyérÅ‘l kergették ki az ördögök a pokolból…

Forrás: László Domokos: Erdély és a Dunántúl. In: Székesfehérvári Hírlap XVIII. évfolyam 37. szám. 4.