A tordaiak és a veszedelmes gőzparipa
Az 1860-as években mozgalom indult meg, hogy Erdélyben vasutakat épÃtsenek. Tordán, a gazdavárosban nagy idegenkedéssel fogadták a forradalmi újÃtás tervét. Minden elképzelhetÅ‘ tervet felhoztak, minden ürügyet jónak találtak, hogy a „veszedelmes masina” ne kerüljön a város közelébe. A Kolozsvári Közlönyben a lap tudósÃtója nagy megütközéssel számolt be az egyik városi közgyűlésrÅ‘l, amelyen egy városatya tiltakozott, hogy a „gÅ‘zparipákat” Tordára hozzák, „mert a város berkében még a tordai lovaknak is alig van elég fű.” Egy másik városatya kijelentette, hogy a legnagyobb veszélyt nem a gÅ‘zparipák jelentik, - azokkal majd csak elbánnak valahogy- hanem maga a gÅ‘zvasút; ezt nem szabad a városba beengedni.
Ezek után az 1870-es években kiépÃtett vasút tényleg elkerülte Tordát, csak sokkal késÅ‘bb kapcsolták be a várost egy szárnyvonallal, amikor végre a bölcs tanács kissé hozzászokott a „félelmetes” újÃtáshoz.
A gondos levéltárnok
Amikor a torda-gyéresi szárnyvonalat épÃtették, a mérnökök kijelölték a tÃz kilométeres vasút vonalát a földeken. KésÅ‘ Å‘sz lett, mire a munkát befejezték, és a gondos mérések alapján az összes nyomjelzÅ‘ zsindelyeket letűzték a réteken, a szántóföldeken.
A földmunkák megkezdését tavaszra halasztották. Amikor azután tavasszal megérkeztek a mérnökök, megdöbbenve látták, hogy a nyomjelzÅ‘ zsindelyek, véges-végig a tÃz kilométeres vonalon, mindenütt eltűntek; egy szál sem maradt a helyén.
Kétségbeesve rohant a vasútépÃtést vezetÅ‘ fÅ‘mérnök a városházára, a városi bizottsághoz, hogy megtudja, mi történt.
- Uraim, - mondta izgatottan a fÅ‘mérnök- eltűntek a nyomjelzÅ‘ zsindelyek. Pedig megkértem az urakat, hogy vigyázzanak reájuk, s meg is Ãgérték.
A város levéltárnok, aki bizottsági tag volt, derűsen fogadta a főmérnök izgalmát és megnyugtatta:
- Felesleges kérem minden nyugtalanság, fÅ‘mérnök úr. Tudjuk mi a kötelességünket! Tessék csak átfáradni velem a levéltárba. El van ott szépen téve minden zsindelydarab, az utolsó szálig… Egyetlen egy sem veszett el!
Valóban ott voltak a levéltárban a nyomjelző zsindelyek a polcokon, szépen csomókba kötve.
A levéltáros nagyon csodálkozott, amikor az örömhÃrre a fÅ‘mérnök éktelen haragra lobbant és káromkodni kezdett…
Â
Forrás:
Orbók Attila: Erdély mosolya. Az erdélyi humor gyöngyszemeinek gyűjteménye. Pantheon Kiadás. Budapest, 1940. 174-176.