SiratógyűjtÅ‘ Zagyvarékason

A halottsiratás már az ókorban is ismeretes népszokás volt majd minden népnél, de különösen a keleti népeknél. A magyar és a szláv népeknél máig is fennmaradt. Nálunk már kiveszÅ‘félben levÅ‘ szokás a siratás, és csak ritkán találni olyan siratókat, akik a koporsóra ráborulva, azt kiterjesztett karjaikkal átölelve, zeneileg pontosan feljegyezhetÅ‘ dallammal siratják a megholtat. Leginkább Tolnában és a palócok lakta vidékeken (Nógrádban és Hevesben) siratnak még ma is szórványosan.

Általában asszonyok feladata a siratás, de találkoztam már olyan férfiénekessel is, aki elsiratta gyilkosság áldozatául esett édesapját.

*

A sirató-ének feljegyzése (különösképpen a magnetofonos felvétel esetén) igen nehéz feladatot ró a gyűjtÅ‘re. Egyébként is nehezen bírhatok rá, de amint meglátják a magnetofont, babonás félelemmel elzárkóznak minden további adatközléstÅ‘l vagy a már egyszer elénekelt siratót a magnetofonba sokkal zavartabban, akadozottabban ismétlik meg.

A siratóknál a leggyakrabban improvizált szövegeket hallunk, egyiknél-másiknál némi költészetet is. A legtöbbször azonban keserves, spontán kitörésekbÅ‘l áll, és a halott érdemeit szépen kiemelÅ‘ felsorolásokat tartalmaz. A fÅ‘ cél az, hogy a jelenlevÅ‘k lássák, mennyire szerette az urát vagy gyermekét a gyászoló asszony. Hogy mennyire rögtönzött a siratás, annak gyakran tanúi vagyunk, mert kétszer egymás után senkisem tudja elmondani egyformán azt, és annyira a pillanat szülte spontán átélésben formált gondolatokat tartalmaz.

A siratóknak két fó csoportja van. Az egyik a dallammal történÅ‘ siratás. Ezeknek határozott hangmagasságuk (állandó dallammal) van, s hangterjedelmük 5, 6, 7 hangú, ritkábban oktáv (8) terjedelmű. Ezek dallamai és szövegei félig-meddig lazán strófikus szerkezetűek és dallamsoraik is nagyjából ismétlÅ‘dnek. Van ezenkívül olyan siratás is, amely dallam nélkül, a szövegnek hol magasabb, hol mélyebb recitálásával, hanglejtésével történik, az érzelem hol hevesebb, hol nyugodtabb megnyilvánulásának megfelelÅ‘en.

Szolnok megyei népzenekutató útjaim során több alkalommal Zagyvarékasra el-ellátogattam a szolnoki múzeum munkatársaival együtt, ahol gazdag népzenei anyagot: sok népszokáshoz, alkalomhoz költött dalt, balladákat, gyermekjáték-dalokat, de siratókat is találtam. Néhány tréfás siratón kívül (ilyenek is vannak, fÅ‘leg olyan vidékeken, ahol a siratás már nincs szokásban, és csak gúnyos paródiákban maradt meg) két halottsiratót is találtam. Az egyik (a Kovács Simonné által elÅ‘adott) sirató a dallamnélküli típushoz tartozik. Kovácsnét csak hosszas kérés­sel, nehezen tudtuk rábírni arra, hogy siratóját elmondja. Csak mikor már a többi adatközlÅ‘ eltávozott, volt hajlandó siratni. Ekkor azonban olyan Å‘szinte átéléssel siratott, hogy a végén valóban sírt és zokogott. Anyját siratta, de a végén korábban elhunyt édesapjáról is megemléke­zett.

"Jaj nekem, drága, jó édesanyám! Elvesztettelek,
nekem nincs most már senkim. Mér' nem is élhettél
még tovább, drága, jó édesanyám, apám? Készítettem
nektek lakást, de el nem jöttetek hozzám, hogy én
tovább gondoztalak volna benneteket. Mér' nem is
tudtalak én titeket gondozni olyan szeretettel,
mint ahogy szerettelek benneteket? Kérdezte az én jó
édesanyám: Tudom én úgy siratni öt, mint édesapámat?
Mondtam neki: hogyne tudnálak, mikor még édesapám
meghalt, te maradtál e nekem nincs most már
senkim tirajtatok kívül, csak az én családom, de
az más. Mert a szívemben a hely üres lett, amit az
édesanya betölt, meg az édesapa. Olyan nincs, ami
azt kitöltse továbbra. Annyira szerettelek benne­teket, hogy azt kimondani nem is tudtam. A szivem
akar leszakadni sokszor még máma is értetek. De
elfelejteni nem bírlak. Újabban és újabban feltört
bennem a fájdalom, hogy mér' nem is tudtam, az éle­tembÅ‘l is adtam volna nektek, csak éltetek volna
továbbra még. Lemondtam volna az életemrÅ‘l, csak
még élni ha tudtatok vóna. Úgy rátok gondulok
sokszor, nyÅ‘nek az onokák, a lányok, milyen szépen
nevekednek, boldogan élnek. Úgy gyönyörködtetek
volna benne, én tudom, én érzem. De nem tudunk
visszahozni többé benneteket, drága jó édesapám és
édesanyám, óh csak még vissza lehetne forgatni az
idÅ‘ kerekeit, csak egy rövid idÅ‘re is. Hisz oly
sokat álmodok veletek, éltek mindig körülöttem,
éjjel fölvagyok, csak rátok gondolok. Úgy érzem,
hogy körülöttem vagytok mindég, és nem is foglak
elfelejteni benneteket soha, amíg csak élek, még csakbennem meleg lesz a vér. Szeretlek benneteket most

is kifogyhatatlanul, mindég!

így sirattam el édesanyámat édesapám halála után

Kovács Simonné Balla Julianna, Zagyvarékos. Ötvenkét

éves vagyok”

Az alább közölt másik sirató a dallammal kapcsolatos siratók csoportjába tartozik. Szövegében elhunyt kisfiát siratja el édesanyja. A Stolba Béláné által elénekelt rövid siratónak hangterjedelme heptachord (héthangú dallam) hangneme la pentaton, friges félzárlattal.

Megjelnet a Múzeumi Levelek 4. Szolnok, 1961 számában. (Kaposvári Gyula szerk.)

A Damjanich János Múzeum Könyvtárának engedélyével.