A népzene forrásainál
Az igazi népzene olyan dallamokra épül, melyek magukon viselik egy adott nemzet paraszti lakossága zenei stÃlusának saÂjátos bélyegét. A népzenét eszerint tulajdonképpen helyesen: parasztzenének kellene neveznünk.
Hogyan keletkezett? Hosszú idÅ‘n keresztül azt tartották, hogy ez a muzsika misztikus módon, az egész nemzet együttes erÅ‘feszÃtése útján jött létre. Ez a vélemény azonban, még ha elÂfogadhatónak is tartanánk, nem ad feleletet alapvetÅ‘ kérdéÂsünkre. Némelyek feltételezik, hogy a népi melódiákat a népÂrétegekbÅ‘l származó egyes kiemelkedÅ‘ egyéniségek alkották. Sajnos, ezt a feltevést eddig egyetlen pozitiven megállapÃtott tény sem támasztotta alá: ezenkÃvül pszichológiai szempontÂból sem látszik hitelt érdemlÅ‘nek.
A magyarok népzene-kutatásai új hipotézist vetettek föl a parasztmuzsika eredetére vonatkozóan. Kimutatták, hogy minden egyes nemzetnek megvan a maga sajátos faji stÃlusa, mely bizonyos zenei beállÃtottságban nyilvánul meg. Ha a paÂraszti rétegekbe külsÅ‘ természetű okokból olyan dallamok haÂtolnak be, melyek kiváló individuális személyiségek vagy köÂzösségek - némileg magasabb zenei fokon álló idegen nemzetek - alkotásának termékei, akkor ezek az idegen tényezÅ‘k lasÂsacskán felszÃvódnak az adott nemzet népzenéjébe, fokozatoÂsan átalakulnak és eltávolodnak eredeti hangzásuktól. A falusi lakosság, ha idegen melódiákat tesz magáévá, megváltoztatja és saját stÃlusához hajlÃtja, olyannyira, hogy bizonyos idÅ‘ elteltéÂvel teljesen elmosódnak az eredeti vonások, és az új dallam már tÅ‘sgyökeresen népivé válik.
A fentebbi észrevételek alapján bizonyos következtetéseket lehet levonni minden nemzet Å‘s-zenéjének keletkezésérÅ‘l. Ezt a folyamatot ugyanaz a titokzatos fátyol fedi, mely az emberi beszéd keletkezésének talányát is védi kutatásainktól. Ennek az Å‘s-zenének maradványait még ma is fellelhetjük egyes - zeÂnei hagyományaikat hűségesen Å‘rzÅ‘ - nemzetek alkotásaiban. E hűségre példa a legújabb magyar zene, melyben még ma is dominál a magyar nép ázsiai bölcsÅ‘jébÅ‘l kiemelt, Å‘skori pentaton hangsor. A népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlÅ‘dött, mint a természet egyéb élÅ‘ szervezetei: a virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. A tiszta zenei gonÂdolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma töÂmörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosÂságával, másrészt frisseségével és közvetlenségével.
A parasztzene nem mindenki számára érthetÅ‘. A muzsikuÂsok egész hada helyezi e zene tiszta és autentikus formái fölé az ún. „népies zenét”, mely nem más, mint a falusi muzsika mesterséges hamisÃtványa.
Egyes, többé-kevésbé tehetséges komponistáktól származik, akik többnyire azért nyúlnak a népzene kincsestárába, mert cserbenhagyja Å‘ket a saját invenciójuk. Zenéjük a tiszta népi stÃlus nyomait tükrözi, de egyben teljesen át van itatva a nyugat-európai zene sablonjaival. Az egzotikum és banalitás összekapcsolása kompromisszumos és tökéletlen stÃlust teÂremt. A parasztzene naivitását és öntudatlanságát a városi kulÂtúra nyomai helyettesÃtik. Szétrebben a népzene egész varázsa. Csak kiváló, korszakos tehetségek (mint pl. Liszt, Brahms, Chopin) voltak képesek ebbÅ‘l a megalkuvó „népies” stÃlusból kicsiholni az igazi, nemes zenei szépséget...
A falusi lakosság a kultúra fejlÅ‘désének arányában, a körÂnyezÅ‘ városkák életéhez kapcsolódva, egyre inkább elveszti sajátos jellegét. EbbÅ‘l fakad a parasztzene nagy és tragikus alÂkonya. Nyugaton már réges-régen eltűnt a maga tiszta formáÂjában. De a népi dallamok már keleten is olyan mértékben elÂvesztették tisztaságukat, hogy valódi népzenérÅ‘l itt is alig leÂhet szó.
A XIX. század végén, mikor egyes elnyomott nemzetekben (mint pl. a lengyelek, csehek, magyarok) fokozódott a nemzeti ösztön, a népzene hatalmas virágzásának idÅ‘szaka vette kezdeÂtét. Sajnos az akkori zenészek kivétel nélkül mind lekicsinyelÂtek az akkortájt még kevéssé ismert, paraszti muzsikát, és fiÂgyelmüket a már fentebb emlÃtett „népies” zenére irányÃtotÂták. A parasztzenét ügyetlennek és közönségesnek vélték... Még az olyan nagy alkotók, mint Chopin és Liszt, sem ismerÂték az igazi parasztzenét. Alighanem sose nyÃlt alkalmuk közeÂlebbrÅ‘l megismerni a falusi embereket; ha pedig véletlenszeÂrűen találkoztak is velük, az Ãgy hallott zene a legkevésbé sem volt falusi muzsika. A parasztok mindig csalhatatlan ösztönnel megérzik, hogyan viszonylik alkotásukhoz a hallgató. Ha úgy hozza a sor, hogy „városi polgár” elÅ‘tt kell produkálniok maÂgukat, aki rendszerint csak megbocsátó mosollyal vagy felszÃÂnes bókkal nyugtázza a paraszti művészetet, hét lakatra zárják zenei ihletüket, és saját muzsikájuk helyett valami közeli váÂroskában hallott „népies” melódiákat és dalocskákat nyújtaÂnak, melyek mellesleg gyakran maguknak az elÅ‘adóknak is sokkal szebbeknek tűnnek, mint a maguk dallamai.
Ãgy hatott Chopin alkotására a lengyel „népies” zene, Lisztre pedig - Magyarország hasonló muzsikája. E mesterek zenéjébe a tiszta népi stÃlus elemeibÅ‘l csak sablonos és banális elemek jutottak, melyek nem kis mértékben csökkentették némely művük értékét. Chopin polonézei, annak ellenére, hogy oly nagyon „nemzetiek”, nem foglalnak el túlságosan fontos heÂlyet a mester művészi hagyatékában; éppÃgy Liszt népszerű magyar rapszódiái, tarantellái és polonézei sem játszanak nagy szerepet életművében. Ezek a szerény művek egyedül az alkotók-adta népies szÃnezetnek köszönhetik, hogy nem törlÅ‘dtek ki nemzedékünk emlékezetébÅ‘l. Igaz, máig is élnek, de nem azt az önálló életet élik, mint a mesterek más, mélyebb és szebb művei...
Csak az utóbbi idÅ‘kben, a XIX. és a XX. század határán kezÂdÅ‘dött a népzene eszményeinek reneszánsza. A múlt század zeÂneszerzÅ‘i e muzsika egzotikus elemeit a hagyományos formák keretei közt teljességgel kihasználták, a megalkuvó „népies’ stÃlustól pedig már mindenki megcsömörlött. A zenei folklórÂral foglalkozó tudományos kutatások valóságos zenei kincseÂket bányásztak ki a népi alkotás mélységeibÅ‘l. Hatalmas érÂdeklÅ‘dést keltettek. Megindult a heves reakció Wagner és Strauss ultrakromatizálásával szemben. A parasztzene tiszta, néhol (mint pl. Magyarországon) még pentatóniára szűkülÅ‘ diatóniája vált eszményképpé.