Zenei folklór

2016. január 19. kedd, 12:48 Bartók Béla
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Zenei folklór

Tiszajenői zenekar az 1950-es években, köszönjük Csanádi Gizellának a felvételtAz összehasonlító zenei folklór, amely egyrészt a zenetudo­mány, másrészt a néprajz egyik legifjabb ága, alig tette meg legelső lépéseit, amikor a világháború kitörése gátlón lépett in­tenzívebb kibontakozásának útjába.

Tekintve, hogy most már lassanként mégiscsak eltűnnek az akadályok, és a nemzetközi kapcsolatok közel vannak az újrafelvételhez, időszerűnek látszik, hogy tisztában legyünk ennek a tudománynak fejlődési módjaival.

Mindmáig a zenei néprajz birodalmába tartozó munkálatok irányítása vagy egyes közintézetek kezében volt, vagy a szak­emberek teljesen saját szakállukra folytatták. Tekintve, hogy az eljárásoknak és a célnak valóban nagyon kívánatos egysé­gessége ezen az úton nem érhető el, egyrészt az látszik az első szükséges lépésnek, hogy a magánkutatókat bevonjuk az illeté­kes intézmények munkájába, másrészt a munkának nemzet­közivé tétele, az egyes intézeteknek a kutatómunka céljára, módjára és mikéntjére történő megegyezése. A zenei folklór­ral kapcsolatos munkák kiindulópontja a XIX. századi népraj­zi gyűjtemények megtekintése, amelyek keletkezését legna­gyobbrészt hazafias-soviniszta érzelmeknek kell tulajdoníta­nunk. Ez a körülmény magyarázza meg azt a különös tényt, hogy ezen a téren éppen Kelet-Európának politikai önállósá­guktól megfosztott, elnyomott népei aránylag nagyobbat al­kottak, mint Nyugat-Európa szabad népei. Legyen elég az uta­lás a lengyelek (Kohlberg), csehek (Érben, Sušil, Bartoš), szlo­vákok (Slovenské spevy), jugoszlávok (Kuhač), ukránok (Fila- ret Kolessa) és a finnek (Ilmari Krohn) nyomtatásban megje­lent gyűjteményeire. A két utóbbi kivételével ezek a munkák zenei tekintetben kevéssé kielégítőt nyújtanak; a melódiákat legnagyobbrészt dilettánsok jegyezték fel, az anyagot (éppen úgy, mint Nyugat-Európa népdalgyűjteményeiét) majdnem kivétel nélkül a szövegek szerint rendezték. A finnek gyűjte­ménye nagy haladást jelent; az anyagot - az először Ilmari Krohn által használt szisztémával - egy bizonyos zenei szem­pontból rendezték.

Azonban a zenei néprajzban a legfontosabb lépés volt a fo­nográfnak, a gyűjtő pótolhatatlan segédeszközének beveze­tése. Folklorista szempontból tökéletlen még az európai meló­diáknak is mindenfajta átírása, mivel nemcsak a mi kottaírá­sunk, hanem a kiegészítésül újonnan feltalált diakritikus jelek is képtelenek az előadás módját (a hang csúszását, átmeneti rit­musokat, rubato-előadást) híven szemléltetni. Nem is szólva arról, hogy vannak olyan melódiafajták (mint pl. az ukránok ,,dumy”-ja), amelyeket annyira improvizáló modorban adnak elő, hogy egy-egy ismétléskor még a dallam körvonalai sem maradnak ugyanazok. Ezekben az esetekben az átírás fonográf nélkül mindenkor a dallamnak csak approximatív, a valóság­ban sohasem létezett formáját adja. Ez a haladás, egyes kisebb terjedelmű közleményektől eltekintve, az ukránok kiadványá­ban született meg, akik a fonográf segítségével szakemberek ál­tal szisztematikusan gyűjtött melódia-anyagot, tudományosan rendezve adták ki.

Magyarországon másfél évtized óta hasonló törekvés jelent­kezik azzal a különbséggel, hogy elszakadt a nemzeti szempont kizárólagosságától és minden magyarországi és vele határos nép dallamanyagát összehasonlító tanulmányozás tárgyává tette. A kedvezőtlen körülmények ellenére is 10 000 magyar, szlovák és román, sokkal kevesebb ukrán (rutén), szerb, bulgár és cigány dallamot részben fonografáltak, részben - különösen az egysze­rűbbeket - hallás után jegyeztek le, minden egyes nemzetiség anyagát saját kereteiben rendezték, egymással összehasonlítot­tak, és ezzel áttértek az összehasonlító néprajzra. Ezeknek a munkálatoknak az eredményei - egyes rövidebb dolgozatoktól eltekintve - eddig még nem jelenhettek meg nyomtatásban.

Tudomásunk szerint jelenleg a következő intézetek vannak berendezve nagyobb mennyiségű, néprajzi tartalmú fonogram vagy gramofonlemez megőrzésére és kezelésére:

1. A berlini egyetem zenepszichológiái intézete, E. v. Hornbostel vezetésével. Nagyobb mennyiségű fonogramot foglal magába, nevezetesen egzotikus országokét, amelyeket minde­nekelőtt réz-negatívok útján sokszorosítanak, azután kotta­írásba tesznek át. Az egyes dallamok skálafokainak ingását megfelelő készülékkel rögzítik. Nem tudjuk, vajon az anyag­nak további kezelése (rendezése különböző szempontok sze­rint stb.) megtörténik-e vagy sem.

2.    A bécsi fonogram-archívum.

3.   Budapesten a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya, ahol 2151 fonogram (1132 magyar, 794 román, 161 szlovák, 38 ru­tén, 12 jugoszláv, 3 bulgár, 11 mari felvétel) található. A fonogramok egy részét, szám szerint 754-et nem zenészek adták be. Sajnos nem sokszorosítják az eredeti felvételeket, így tehát ki vannak téve a használhatatlanságig való elhasználódásnak.

Ezenkívül Budapesten jelenleg több mint 1000 fonogram van magántulajdonban. A fentebb említett összehasonlító ze­nei néprajzi tanulmányok eredményei szintén magánkézben vannak.

Most az első szükséges lépések ezek lennének:

1. a felsorolt és esetleg még azonkívül meglevő hasonló be­rendezésű intézetek lépjenek kapcsolatba egymással, dolgozza­nak ki közös munkatervet és maradjanak állandó érintkezés­ben egymással;

2. forduljanak felszólítással más országok néprajzi vagy ha­sonló múzeumaihoz azért, hogy társuljanak munkájukhoz fonogram-gyűjtemény megteremtésével;

3. fel kell szólítani a íonogramok magántulajdonosait, illet­ve gyűjtőit, hogy küldjék el vagy helyezzék el a hengereket egyik vagy másik illetékes intézetben, és munkájukat folytas­sák ezeknek a közgyűjteményeknek a gazdagítására.

A közös cél: minden nép szájhagyomány útján továbbter­jedő zenéjének a kutatása (beleértve a zenével egybekötött népszokásokat is). Itt jegyzendő meg, hogy Európában csak a szó való értelmében vett népzenét (parasztzenét) lehet tekintetbe venni, egzotikus országokban ezzel ellentétben a városi műzenét is, amely ott ugyanúgy generációról generációra öröklődik. A munkát kizárólag csak szakemberek végezhetik, mégpedig a dallam szülőföldjén, az anyag rendszeres kutatásá­val. („Alkalmi” gyűjtés csak egészen kivételes esetekben tör­ténhet, idegen népénekesek esetleges érkezésekor.) Igen kívá­natos egy zenei folkloristának és egy nyelvésznek az állandó együttműködése. A zenésznek is feltétlenül szükséges a kuta­tandó terület nyelvének bizonyos ismerete, különben nem tudna megokolni bizonyos vonatkozásokat szó és zene kö­zött. Egy-egy szöveg hibátlan, fonetikus leírására, még az anyanyelven is nyelvészeti iskolázottság szükséges, amit zené­szeknél aligha találhatunk meg. Abban az esetben, ha az egyik munkatársról le kell mondanunk, az minden esetben a nyel­vész legyen. Ugyanis a nem-zenész által, még fonográffal is gyűjtött anyag minden esetben nagyon hiányos. A legtöbb eg­zotikus nép zenéjének - pl. az arabok dallamainak - ütőhang­szereken szerfölött jellegzetes, különböző kísérete rendkívül fontos alkotórésze; az ütés módja, továbbá az ütőknek a két kéz között való váltakozása a fonogramból nem ismerhető meg, az olykor rendkívül komplikált ritmust a színhelyen kell lejegyezni. Gyakran előfordul, hogy az énekes különböző okok miatt hibásan, megcsonkítva, a szokásos tempótól elté­rően énekel fonográfba stb., stb.; mindezt csak a helyszínen megtett feljegyzésekkel lehet helyesbíteni; eltekintve attól, hogy az anyagnak rendszeres, lehetőség szerint alapos kutatása csak az előrehaladott kutatás eredményei alapján történhet, il­letve folytatható, mint pl. a kiegészítő variánsok megtalálása, az előadásban bizonyos sablonok pontosabb megállapítása stb., stb. Ezt a teljesítményt csak zenésztől lehet remélni. Ez­zel ellentétben a szövegek fonetikus leírásának hibáit bizonyos mértékben utólag is kijavíthatja a nyelvész, a jó fonogram se­gítségével.

Egyelőre a következő eszközöket javasolhatjuk egy fonogram-archívum vagy hasonló intézmény felszerelésére: egy Edison-standard készülék és egy pathéfon, mindkettő fel­vételre és leadásra egyaránt; esetleg egy kinematográf táncok felvételére, vagy legalább egy fényképező készülék az éneke­sek, hangszerek stb. felvételére.

Kétségen kívül való, hogy a lemezes készülékek (gramofon, pathéfon stb.) jelentősen jobb felvételeket biztosítanak, mint a hengeresek (fonográf, grafofon stb.). Úgy látszik, hogy az előbbiek között is a pathéfonnak kell adni az elsőséget, ugyan­is ennek „reproducer”-je van, kő-tűvel - a gramofonkészülé­kektől eltérően - a viaszlemez azonnali lejátszására. Bizonyára nincs szükség arra, hogy ennek a tulajdonságának összehason­líthatatlan előnyét megmagyarázzuk. Nem szabad a fonográf használatáról sem lemondani, mivel gyakran kényszerülünk olyan helyeken gyűjteni (pl. távol eső hegyi falvakban, majd­nem minden bútor nélküli, apró parasztkunyhókban), ahol a kb. 100 kg súlyú készülék szállítására alkalmas kocsi és felállí­tására szükséges hely hiányában csak fonográffal tudunk dol­gozni. Tekintve, hogy a fonogramot át lehet vinni mechani­kus úton pathéfon-lemezre - ez is egyik további előnye a pathéfonnak ez a körülmény sem okoz különösebb akadályt a felszerelés egységesítésében.

A következő eljárást kellene alkalmazni:

1. A már beérkezett fonogramokat pathéfon fém negatív la­pokra átvinni.

2. Minden kutató-utazás után azonnal el kell készíteni az eredeti felvételek alapján a fém negatív lemezeket (lemezeket es hengereket egyaránt).

3. A kottaírásba való áttételt a másolatok szerint elkészíteni.

4. Az egymással érintkezésben álló minden intézetnek cse­rerendszert kellene elfogadnia; anyaguk évenkénti növekedé­sei, a felvételek és átirataik másolatát cseréljék ki.

5. Minden egyes dallamnak az átirata - akár csere, akár saját gyűjtés útján szerezték meg - minden fonogram-archívumban négy példányban legyen meg. Egy példányt a katalógus száma szerint sorolnak be, a melódia második példányát bizonyos tu­dományos rendszer szerint, a harmadikat a szöveg szempont­jából, a negyediket a földrajzi eredetre való tekintettel kell ren­dezni.

Az egységes jelző- és csoportosító rendszer megállapítására az illetékes intézetek vezetőinek hosszabb, közös tárgyalása szükséges. (Az első csoportot illetően vö.: Otto Abraham und E. v. Hornbostel, Vorschläge für die Transkription exotischer Melodien; Sammelhände dér Internationalen Musikgesellschaft, XI. 1.)

További munka lenne az eddig már nyomtatásban megjelent anyag szisztematikus rendezése. Természetesen jól meg kell fontolni ennek az óriási anyagnak munkábavételét; végrehaj­tása elengedhetetlen, mivel a gyűjtemények régebbi, bár tudo­mányos szempontból megtámadható anyagot tartalmaznak ugyan, de az összehasonlító zenei folklór számára használha­tót, részben pótolhatatlant is.

Az általános gazdasági válság következtében alig lehet várni, hogy a fent előadott eszmei követelésekre számítani lehessen. A legjobb esetben is csak szerényebb javaslatok elfogadása re­mélhető egyelőre: pl. a fonográf kizárólagos alkalmazására szorítkozás.

1914. évben országszerte egy üres Edison-henger ára 1,50 frank volt; hengerenként átlagosan 3 frank volt Kelet- Európában egy hengernek az útiköltsége. Egy réz negatív hen­ger előállítási költsége kb. 4,50 frankot igényelt, a negatív sze­rint öntött másolat kb. 1 frankot. Így egy hengernek a nyers költségei 10 frankra rúgtak. Mivel egy munkaerő évenként kb. 600 hengert tud elkészíteni, átírással együtt, és egy személy megélhetési költségeire évenként kb. 4200 frankot számítha­tunk, az egy hengerre eső együttes költségeket 17 frankra érté­kelhetjük. Legvégső esetben ki lehetne kapcsolni egyelőre a negatívnak és a másolatnak azonnali előállítását. Abban az esetben, ha egy egyetlen intézet nem tudja fedezni az évi 600 henger előállítási költségeit - 10 200 frank, vagy a negatívok elkészítése nélkül 7500 frank -, több intézetnek a fentebb vázolt együttes munkájával úgy is meg lehetne oldani a problé­mát, hogy lehetővé tehetnék az anyagnak több intézet közt el­osztva - mindegyiknek teljesítőképessége arányában - való megszerzését. A gyűjtőhelyek kiválasztását egyrészt az alkalma­zott szakmuzsikusok nyelvi felkészültsége szerint kell irányí­tani, másrészt annak mérlegelése szerint, hogy mely helyeken veszélyezteti leginkább idegen befolyás az autochton zenei kultúrát.

Mindenesetre a csak valamelyest is megnyugtató további munkára ez a legeslegszerényebb keret. Tulajdonképpen a fent leírt célok közül csak egyiknek (mindenesetre a legfontosabb­nak) megvalósítását teszi lehetővé: az anyag szorgalmas gyűj­tését. Az utóbbi évek nehézségei után éppen ez nem halaszt­ható tovább. A különlegesebb hangszerek kihalnak; évről év­re minden népdal veszít bizonyos sajátságaiból, a régi stílusfajtákat újak, keletkezőfélben levők nyomják el. Itt nevezetesen arra kell utalni, hogy Kelet-Európa népei rendkívül értékes, nagyrészt felkutatatlan anyagot őriznek, amelynek régies ka­raktere a nyugat-európai kultúra behatolása következtében különösen ki van téve változásnak. Minden esztendei késede­lem pótolhatatlan kulturális értékek veszteségét jelenti.

A többé vagy kevésbé egzotikus népi zenék felkutatott stí­lusfajtái összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeklődést keltenek - úgy látszik - az alkotó zenészekben, mint pl. képzőművé­szekben a néprajzi gyűjtemények vagy az írókban a népi szö­vegek. Úgy, hogy itt nem csupán tudományos eredmények el­éréséről van szó, hanem olyanokról is, amelyek az alkotó mű­vészeket ösztönzik.

Nagyon hálásak lennénk, ha a mi javaslataink illetékes kö­rökben visszhangra találnának, és kérjük a szakzenészek eset­leges ellenindítványait.

(1919)

Módosítás dátuma: 2016. január 26. kedd, 13:52