A szentivánnapi tűztÅ‘l az aratás ünnepéig
Szegedi aratók hagyományai és népszokásai
Áldásos esztendÅ‘kben Péter és Pál napján a magyar föld termékeny ölén megcsendül a kasza és elkezdÅ‘dik a nép legigazibb, legnagyobb ünnepe: az aratás. A magyar föld népe a búzát, a mindennapi kenyér magvát költÅ‘i, szimbolikus szóval életnek nevezi. Ebben a szépséges szimbólumban benne van a magyarság mélyen gyökerezÅ‘ vallásosságának bizonyítéka: Krisztus, az élÅ‘ kenyér és a mindennapi kenyér szentsége ebben a szóban találkozik a magyar ember lelkében s az örök élet, a feltámadás hitét zengi a megcsendülÅ‘ kasza muzsikája. A magyar nemzet igazi himnusza ez, a magyar népé, amely örökké életet arat…
A nyári ünnepkör kezdete: Szent Iván éjszakája
Igen érdekes népszokásaink fűzÅ‘dnek a nyári ünnepkörhöz, amely Szent Iván éjszakájával kezdÅ‘dik s tetÅ‘pontját az aratás ünnepével éri el. A katolikus egyház KeresztelÅ‘ Szent János, másképpen: Szent Iván ünnepével ellensúlyozza a nyári napforduló mitikus megülését, amelyet Európa népei a tűz kultuszának való hódolással ünnepeltek meg. A tűz, a nyáron teljes pompájában ragyogó Nap szimbóluma volt Európa pogány népeinek mítoszában s a Nap tiszteletére nagy tüzeket lobbantottak fel a nyári napforduló éjszakáján.
A Szent Iván napjához fűzÅ‘dÅ‘ népszokásokban tehát ma is elÅ‘fordul a tűzgyújtás. Népünk a szentivánnapi tűznek gyógyító, tisztító és termékenyítÅ‘ erÅ‘t tulajdonít. Aki átugrik a szentiváni tűzön, az megtisztul bűneitÅ‘l, betegsége, bánata elhagyja és munkája, egész évi fáradozása termékeny lesz. Dr. Bálint Sándor egyetemi magántanár, a magyar folklore kiváló, fiatal tudósának Népünk ünnepei című munkájában rendkívül érdekes adatokat találunk a szegedkörnyéki nyárünnepi népszokásokkal és az aratás megünneplésével kapcsolatban. Vidékünkön a lányok azért ugrálják át a szentiváni tüzet, hogy férjhez menésük körülményeirÅ‘l jósoltassanak maguknak. A Bácskában viszont azért ugranak át a tűzön Szent Iván éjszakáján, hogy szeplÅ‘sek ne legyenek, ami férjhez menésük akadálya lehet.
Dr. Bálint Sándor, aki a most visszatért Bácskába készül, hogy kutatásait a Délvidék magyar népszokásainak feltárása körül folytassa, arra is rámutat, hogy Szabadkán a tűztaposás szokása dívik, a lányok azért tapossák a szentivánéji tüzet, hogy pokolvar ne keletkezzék a lábukon… A tűzugrás közben Szegeden ökörfarkkóróval, vagy babozóval csapkodják a lángokat, azután pedig megbabozzák, azaz meglegyezgetik vele a kerti növényeket, hogy sokat teremjenek és penészesek ne legyenek. UgyanebbÅ‘l a szentiváni tűzben megedzett ökörfarkkóróból készül a fölözÅ‘ is, vagyis az a seprű, amellyel szeleléskor a gabonáról a port és pelyvát eltávolítják.
Nem mehetünk el megemlítés nélkül a szentiváni tűzbe dobott gyümölcsök jelentÅ‘sége mellett sem. Ezeknek a gyümölcsöknek szintén gyógyító erÅ‘t tulajdonítanak. Szeged vidékén az ilyen gyümölcsöt fogfájás és hasfájás ellen használják gyógyszerül. Az óbecseiek szintén betegségek ellen eszik a tűzben sült almát. Ma már kiveszett szegedi szokás, hogy a gyermekeknek adták oda a szentiváni tűzben sült almát. Ezzel kapcsolatos az az alsóvárosi, régi népszokás is, hogy a gyermekek KeresztelÅ‘ Szent János napján (június 24.) bejárták az utcákat és ilyen dalt énekeltek:
Hintsenek kendtek almát,
Ha nem, pedig: hagymát!
Ilyenkor szentiváni almát, vagy egyéb gyümölcsöt kaptak minden háznál, késÅ‘bb pénzt is elfogadtak. A gyermekekkel függ össze az a néphiedelem is, hogy Szent Iván napján KeresztelÅ‘ Szent János a mennyországban gyümölcsöt osztogat az elhalt gyermekek között. Ezen a napon tehát az olyan anyának, akinek kisgyermeke elhalt, nem szabad almát ennie, mert akkor megeszi a gyermeke elÅ‘l Szent János almáját.
Különös találkozása a magyar s a dél-francia népszokásoknak, hogy — ha e tekintetben megbízható Rachel Field: Egy asszony három élete című világsikerű regényének néhány adata — nálunk is és Délfranciaországban is a meghalt hozzátartozókra gondolva kell a tűzben sült almát elfogyasztani. AlgyÅ‘n a néphit azt tartja, hogy a szentiváni tűzbe azért kell almát dobni, hogy a megholtak hozzátartozói fogyasszák el a gyümölcsöt.
Köztudomású, hogy Szert Iván éjszakája a szerelmi varázslat ideje is; itt már Shakespeare Szentivánéji álomjának alapötlete találkozik a magyar — s bizonyára más népeknél is — szokásos népi misztériumokkal.
János és Pál napján szentelt gyertya — légitámadások ellen
Június 26-a, János és Pál napja a nyári ünnepkör folytatása. Az egyház ezen a napon gyertyát szentel s a hívek ezeket a szentelt gyertyákat gyújtják meg égiháború idején. Újabban modern népszokás alakul ki a szegedi perifériákon és a tanyavilágban: az a hit, hogy légitámadás esetén is meg kelt gyújtani a szentelt gyertyákat. Persze inkább nappal, mert éjszaka a légoltalom törvényébe ütköznék az új népszokásgyakorlása… Beszéltem öreg magyarral, aki meggyÅ‘zÅ‘déssel és megható hittel vallotta, hogy a húsvéti szerb bombázás alkalmával meggyújtotta tavalyról megmaradt, jánosnapi szentelt gyertyáját, s azért nem érte semmi nagyobb kár Szegedet és környékét.
A gyertyaégetésnek Alsóvároson is különös erÅ‘t tulajdonítottak a régebbi idÅ‘ben s nyári zivatar alkalmával nem mulasztották el meggyújtani a szentelt gyertyákat.
Péter és Pál napján Apátfalván minden arató elmegy az aratók miséjére, hogy munkájukon áldás legyen. A csanádi egyházmegye népe régi idÅ‘ktÅ‘l fogva vezetett a vallásos aratási szokások terén, mielÅ‘tt a kasza ünnepre csendült volna, a falvak és tanyák templomaiban megcsendült a harangszó, hogy könyörgésre szólítsa össze a híveket, akik a templomból mennek az áldást learatni.
Földeákon Péter és Pál napján szokták megülni a híres rózsalakodalmat, amelynek eredete a múlt század hatvanas éveibe nyúlik vissza. Oltványi Pál Földeák nevezetes plébánosa alapítványt tett, amely a fiatalság vallásos buzgalmának fejlesztését szolgálja. Ilyenkor, Péter és Pál ünnepén, Földeákon három hitbuzgó, fiatal párt választanak — legényeket és leányokat —, akiket templomi ünnepség keretében megáldanak és megajándékoznak. A templomi szertartás után a falu piacán ünneplik a rúzsa-menyasszonyok és rúzsa-vÅ‘legények kis csoportját, majd tiszteletükre tánc következik, ez a híres-nevezetes rúzsa-lakodalom.
Arató-ünnep
Az alföldi nép legnagyobb ünnepe az aratás. Szinte vallásos ünnepnek számit, az aratók — fÅ‘ként az öregebbje — szenténekeket énekel munka közben. Az aratás Szeged környékén vallásos mítoszt csillogtat: az igazi arató az Úristen, aki az ítélet napján betakarítja a gabonát és kiválasztja a konkolyt s a javát… Tápén éneklik az aratók:
Eljött az aratásnak nagy napja,
Emlékeztet Isten napjára.
Mink vagyunk az Isten gabonája,
Eljön Jézus maga aratásra.
Aratás után egy marék kalászt otthagynak a földön, hogy a jövÅ‘ esztendÅ‘ben is teremjen s a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. Ezt a marék életet más vidékeken úgy is nevezik, hogy: Szent Pál lovának abraka. Az aratás sikeres befejezését hálaadás, áldomás követi sok helyen. Az aratók az ország több vidékén szalagokkal díszes arató-koszorúk és arató-keresztek alatt vonulnak haza. Útközben dalolnak, végül zeneszó mellett táncra perdülnek. Azt a legényt vagy lányt, aki az arató-koszorút viszi, alaposan leöntözik, úgy, hogy a gazda házához érve, már csuromvizes a ruhája. Kárpótlásul Å‘t kínálják elÅ‘ször pálinkával, s neki van joga elsÅ‘ként a tálba nyúlni és áldást kérni a házra.
Tápén az új termésbÅ‘l elÅ‘ször koldus-cipót sütnek. Régebben nem ettek addig az új kenyérbÅ‘l, amíg a templomban meg nem áldották, vagy az új lisztbÅ‘l készült szentelt ostyából nem áldozhattak.
A magyar föld népének vallásosságát bizonyítja az a gyönyörű szokás is, hogy a kévéket kereszt alakjában rakják össze s az egészet keresztnek nevezik. Búzakeresztek pihennek nemsokára a földeken, emlékeztetnek a Kereszthordozó szent verejtékére, amely az emberi lelkek jótermését takarította be, s a föld megmunkálójának verejtékére, amellyel megteremti a mindennapi kenyeret. Július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján talán már megkezdÅ‘dhet az aratás, amelyre ráillik a Magnificat szava: „Házaikat betöltötte jókkal és üresen bocsájtotta el a gazdagokat…” Az aratás a szegények ünnepe, a föld munkásainak nagy parádéja, azoké, akik árvizes esztendÅ‘ nyarán, történelmi viharok sodrában mindenkor, mindörökké életet aratnak…
Forrás: Délmagyarország 1941. 17. évfolyam 146. szám 7.