Gondoljunk csak a Jézust keresÅ‘ népre

A mi népünk országszerte fellelhetÅ‘, szép és jellemzÅ‘ szokása volt Jézus keresése, amely a középkori misztériumdrámának figyelemre még alig méltatott maradványa, és amely egyes helyeken a határkerülés mozzanataival is keveredett.

FelsÅ‘-Ipolyvidéken nagyszombat éjszakáján, éjfél elÅ‘tt a templom bejáratánál gyülekeznek a hívek. Ott van a falu apraja-nagyja. A szülÅ‘k gyermekeiket is magukkal viszik. Igen fontosnak tartják, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. Az elÅ‘imádkozó az elÅ‘énekessel a templom ajtajához térdel és elkezdi a bevezetÅ‘ imádságot. Az elÅ‘forduló imádságokban Jézus szenvedésérÅ‘l, haláláról, feltámadásáról, a kenetvivÅ‘ asszonyokról van szó. Könyörögnek azonkívül a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért. Azután csendben felfejlÅ‘dik a körmenet. Énekelve mennek a legelsÅ‘ határkeresztig, és onnan sorban, minden kereszthez, ami a falu határában van. Mindegyiknél imádságot mondanak. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél van elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos diadalmenetben visznek vissza a templomba. Kigyúlnak a gyertyák, lobognak a napraforgó szárából készített fáklyák. A körmenet a temetÅ‘be kanyarodik be végül, itt mindenkinek akad egy kedves sírja, ahová letelepszik már csonkig égett gyertyájával. Hajnalodik, mikor abbahagyva az elÅ‘imádkozó után mondott imádságokat, alvó gyermekeikkel hazatérnek.

Székelyudvarhelyen Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyományt Å‘rzött meg, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek feladata volt. A lovasmenet hajnalban, a nyeregkápában fegyverrel indul el Krisztus keresésére, akinek szobrát elrejtették a búzában, és ezt kell megtalálni. A büszke és boldog megtaláló hozza a szobrot a lovasok kíséretében, akiket Jézus katonáinak neveznek. A város szélén áll Jézus kápolnája, egykor híres búcsújáróhely, a menet itt üt tábort. Elküldik az elÅ‘köszönÅ‘ket a városba jelenteni, hogy megtalálván Jézust, indulhat a körmenet eleje. Az elÅ‘köszönÅ‘k élükön a bíróval térnek vissza. Kis idÅ‘ múlva a körmenet is jön, szent zsolozsmákat énekelve. A zászlókat Jézus szobra elÅ‘tt meghajtják. Jézus katonái dísztüzet adnak, majd nagy lövöldözés közben megindul a menet a városba. A keresztek elÅ‘tt meg megállnak. A piacon sokat lövöldöznek. A templom elé vonulva még egyszer dísztüzet adnak, utána pedig szentmisét hallgatnak.

Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűlnek a hívek a templomban és egy feszülettel elindulnak a temetÅ‘be Jézus keresésére. Amíg mennek, ezt éneklik:,,Hol vagy, én szerelmes Jézus Krisztusom?” Kinn a temetÅ‘i keresztnél imádkoznak, majd megkerülik énekelve az egész falut. Ekkor az emberek felkelnek ágyukból, kimennek és megcsókolják a szent keresztet. Amikor bejönnek a templomba, ezt éneklik: „Föltámadt Krisztus e napon, alleluja.” Végül a Jézust keresÅ‘k is megcsókolják a keresztet és hazamennek.

Tápén Jézus keresésére éjjel két órakor gyűlnek össze a hívek a temetÅ‘i kápolnában. Az énekes asszony könyörgést mond, hogy az ájtatosságot megkezdhessék és be is végezhessék. Utána a Szentháromság olvasóját imádkozzák és elindulnak a szent kereszttel a templom felé. A templom ajtaja ezúttal nem nyílik meg elÅ‘ttük, hanem ott, az ajtó elÅ‘tt eléneklik a „Szent vagy Uram” kezdetű éneket, utána elmondják az OltáriszentségrÅ‘l szóló litániát. Közben énekelnek is. A menet most a dicsÅ‘séges olvasót imádkozza és visszaindul a kápolna felé. A kápolna ajtajában a „Feltámadt Krisztus e napon” kezdetű éneket éneklik. Az ájtatosság a búcsúzó énekkel fejezÅ‘dik be. Jézus keresése az országnak bizonyára még több helyén elÅ‘fordul, tudtunkkal Szakoson (Tolna), Csáfordon (Zala), Apátfalván (Csanád) és Jászladányon (Szolnok) is.

Az ország több vidékén, fÅ‘képpen a peremeken, elszigetelÅ‘dött szokásként él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, kálvinisták is, egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban e szokás hazánkban általános lehetett. A középkorban ugyanis tavasszal a jelesebb ünnepeken a földeken, vetések között ereklyékkel, zászlóval, énekszóval körmeneteket tartottak. E szokásokban gyökerezik különben a BúzaszentelÅ‘ és Úrnap eredete is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán mintegy hírül vitték a földeknek az Úr nagy gyÅ‘zelmét, feltámadását.

A múlt század derekán a határkerülés lefolyása a Székelyföldön ez volt: a legények és fiatal házasok vacsora után a cinteremben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat: a fÅ‘királybírót, dúlókat, bírákat, papot, énekvezetÅ‘t és másokat. Utána zsoltárénekléssel megkerülik a templomot. Az imádság után végigvonulnak a falun. Menetközben folyton énekelnek és imádkoznak, azonkívül az útjukba esÅ‘ mezei forrásokat kitakarítják, és egy-egy rövid imádságot mondanak, hogy Isten bÅ‘ forrással, jó ivóvízzel áldja meg Å‘ket. Ha az idÅ‘ kedvezÅ‘, az egész határt megkerülik. Ha nem: csak a vetéskertet, a búzahatárt, és utána visszatérnek a templomba.

Ekkor már lassan hajnalodni kezd. A legények fenyÅ‘ágat törnek, színes szalaggal, cifra papírossal, hímes tojással feldíszítik és kedveseik kapujára tűzik fel. Húsvét másnapján aztán a virágtevÅ‘ legények locsolkodni mennek. Fiatal házasok pedig dideregnek, azaz elmennek az ablakok alá és ott fázósan bebocsátást kérnek. – Közben eláldják a házbelieket minden jóval, kibeszélik a falu népének, fÅ‘képpen a fiatalságnak titkait. A didergÅ‘ket meg szokták jutalmazni.

Nyárád vidékén húsvét szombatján este, amikor már napi munkájukat bevégezték, a falu fiatalsága, 40–50 legény, összegyűl a piacon határkerülésre. Itt maguk közül néhány elöljárót választanak, akik az egész menetet kormányozzák, útnak indulnak. A faluból kivezetÅ‘ út végén elkezdik a zsoltáros énekeket. (így: Tebenned bízzunk eleitÅ‘l fogva… vagy pedig: Határt rendelt az Úristen.) Egy-egy darab út után pihenÅ‘t tartanak, amikor aztán felváltva a jobb szónokok hálaimádságot mondanak, amiért a határt és a falut eddig is megóvta Isten minden veszedelemtÅ‘l, és egyúttal kéri, hogy áldja meg bÅ‘ terméssel.

Vadasdon (Maros-Torda) ilyenkor szép csendben végigjárják a falut, és ahol leány vagy ifjú menyecske van, fehér barkaágat tűznek a kapura. Ezzel illedelmesen azt akarják kipuhatolni, hogy húsvét másnapjára virradóra hol látják Å‘ket szívesen, ha öntözni mennek. Az öntözés neve hajnalozás. Ahol a kapuról reggelre a házbeliek levették az ágat, oda a hajnalozók be nem tennék a lábukat a világért sem.

Zalaegerszegen, nagyszombaton éjfél elÅ‘tt a város piacán, a templom elÅ‘tt gyülekeznek a hívek. IdÅ‘szakonként puskaropogás veri fel az éjszaka csendjét. A férfiak puskával és baltával gyülekeznek. A templomban a pap teljes díszruhába öltözve, feszülettel a kezében rövid imádságot mond, majd a menet megindul kifelé. Elöl zászlók, majd a dobos és tárogatós következik. Az asszonyok a pap után mennek. A jámbor ajkakon felhangzik az ének. Ugyanis a határjárókat a városon kívül esÅ‘ Kálváriáig elkísérik a pappal együtt a hívÅ‘k is. Itt a pap megáldja a határjárókat és útjukra bocsátja Å‘ket, Å‘ meg a többi hívekkel visszafordul, esetleg a Kálvárián ájtatoskodnak. A határjárás nagy lármával, zajjal, puskalövéssel elegyített imádsággal és énekléssel egészen reggelig tart. Újra közelednek a város felé. Valósággal elborítják magukat zöld ágakkal. A Kálváriánál már várják Å‘ket az otthon maradottak ünneplÅ‘be öltözve. A Kálvárián misét hallgatnak, miközben ropognak a puskák és a tarackok. Utána az egész hívÅ‘ sereg áldásra vonul a nagytemplomba. Ez a szokás az ötvenes években még virágzott Zalaegerszegen.

A határjárásnak egyik, régebben bizonyára teljesebb, ma már csökevényes maradványa a húsvéthétfÅ‘i kecskeméti Emmaus-járás, amely az aznapi emmausi tanítványokról (Lk. 24, 13–35.) szóló evangéliumból is meríthet indítást. A kecskeméti nép legnagyobb része a város szélén álló Mária kápolnához vonul ki, ahol mulatság, játék, lóverseny (a határkerülés csökevénye) mulattatja Å‘ket. A szokásnak külföldi hasonlóságát is megtalálhatjuk.

A határkerülés a nagypénteki mosakodással és a nagyszombati féregűzéssel egyetemben tudvalevÅ‘leg Å‘si lusztrációs képzeletekben gyökerezik. Célja az, hogy a körüljárt területeket a gonosz ne rontsa meg. A mi határjárásunknál ma már nehéz eldönteni, hogy nyugati hasonlóságra magyar hagyományok váltak-e kereszténnyé, vagy pedig európai fejleményrÅ‘l, kialakult liturgikus szokás átültetésérÅ‘l van szó, amely az idÅ‘k folyamán a nép lélekalkata és igényei szerint laicizálódott.

Forrás: Katolikus Magyarok Vasárnapja. 84. évfolyam 10. szám. 1977. március 13. 6.