Régi szegedi esküvÅ‘
A múlt században a szegedi fiatalságnak addig nem illett házasodnia, amíg gyalogszerrel meg nem járta a radnai búcsút. Ha legény házasulandó sorba ért, élettárs után kezdett nézni. A kiválasztott lánnyal el-elment a tánchelyre, bálba is. JellemzÅ‘, hogy a lányt a legény becsületére bízták, sohasem volt idÅ‘sebb nÅ‘kísérÅ‘je. A megesett lány mégis olyan ritka volt, mint a fehér holló. A közösség erkölcsi ellenÅ‘rzése öntudatlanul is érvényesült. Irodalmunknak az a szemlélete, hogy a parasztember csak önzÅ‘ számításból házasodik, a szegedi népet illetÅ‘leg nem felel meg a valóságnak. Ha nem vállalják be egymást a fiatalok, hiába minden anyagi és családi érdek ösztönzÅ‘ parancsa, nem lehet Å‘ket összeboronálni. Gyermekeik érzelmeit általában az öregek is tiszteletben szokták tartani, nem akarják Å‘ket szerencsétlenné tenni. Ennek volt aztán az a derekas következménye, hogy a válás egészen a legutóbbi IdÅ‘kig ismeretlen és megvetésre méltó dolog volt errefelé. Ha nagynéha elÅ‘fordult, a hitehagyottnak lenézés és szánalom jutott osztályrészül. Házasság általában csak helybeliek között jöhetett létre. Természetes tehát, hogy nem katolikussal, más nemzetiségűvel nem keveredtek és így a család hagyományos világnézete tovább élt. A kölcsönös megtetszés és szülÅ‘i szentesítés után következett a kézfogó, amely valamikor egyházi szertartás volt. A kézfogón jelölték ki az esküvÅ‘, lakodalom napját is. Az elsÅ‘ komoly találkozástól az esküvÅ‘ig olykor csak öt-hat hét telt el. A hosszú lekötöttséget, jegyességet ma sem szeretik. Az esküvÅ‘ elÅ‘tt három héttel szömre möntek, azaz beiratkoztak a plébánián. Lakodalmat tartottak a nagyfarsangon, azaz Vízkereszt és Hamvazószerda között, a zöldfarsangon, azaz Húsvét és Pünkösd között és a kisfarsangon, azaz új bortól Szent Katalin, különösen szombaton és hétfÅ‘n, ritkán vasárnap, de sohasem kedden és pénteken. Ezekben a megszorításokban az egyháznak méltatlan ünneplésre vonatkozó régi tilalmai csillannak fel.
A vendégeket, olykor még ma is a vÅ‘fély, vagyis a jegyespár szószólója hívja meg a menyegzÅ‘re, akit a menyasszony koszorúslányai szoktak felvirágozni. Kezében az életet jelképezÅ‘ virágos pálca. ElsÅ‘ útja a menyasszonyékhoz vezet. Meghívója ez:
Dicsérjük a Jézust, az Úristen fiát,
Terjessze e házban az Å‘ szent malasztját.
Engedelmet kérünk illÅ‘ alázattal,
Hogy belépni merünk ilyen bátorsággal,
De mivel N. N. vÅ‘legényünknek vagyunk küldöttei,
Ki szép menyasszonyát tisztelettel kéri,
Hogy hétfÅ‘n mint illik katolikus szűzhöz,
Járulván buzgón az Oltáriszentséghöz,
S aznap tíz órára szent eskütételre
Ott jelenjem meg a szent oltár elébe.
Hasonlóan, de más szöveggel hívja meg a vendégeket is. A fiatalok délelÅ‘tt esküdnek a polgárin és délután a templomban. Megjegyezhetjük, hogy népünk a csak polgári házasságot nem tekinti igazi házasságnak. Megteszi, mert a törvény parancsolja, de nem sokkal több a szemében, mint a vadházasság. A vÅ‘legény és násznépe a vÅ‘fély vezetésével délután elmegy a menyasszonyért, hogy az esküvÅ‘re vezesse. A menyasszony öltözete Szegeden is fehér. A fehér színű menyegzÅ‘i ruha különben az evangéliumnak a királyi ember lakomaszerzésérÅ‘l szóló elÅ‘adásán alapszik. Menyasszonyi koszorúja szintén tisztaságának bizonysága, öltözetén egyetlen öltést sem szabad ejtenie, az öltözködésben is egészen passzive kell viselkednie. Ezen a napon királykisasszony, akinek udvarhölgyei, a koszorúslányok vannak segítségére. CipÅ‘jébe Mária húszast tesznek, hogy ha menet közben rontásba lépne, ne árthasson neki.
A menyasszony készülÅ‘dését tánccal, vagy találós kérdések fejtegetésével töltik el, amelyek között igen sok a bibliai hangulatú. Ezeket a menyasszony násznagyai szokták vÅ‘félynek föladni. Ilyenek: Hol nem volt még az Úristen? Az utolsó ítéleten. — Hány nap múlt el azóta, mióta Ádám meg Éva a paradicsomban volt? Hét, mert egyik hét nap elmúlik, aztán jön a másik. — Hol van a Hiszekegy közepe? Az olvasón van Hiszekegy-szem is, annak pedig luk a közepe. — Melyik szent volt az, aki nem született és mégis szentté lett? Szent Rajmund, akit halott édesanyja méhébÅ‘l vettek ki.
Amikor a menyasszony elkészült, a vÅ‘fély és a koszorúslányok a násznagy és a vÅ‘legény elé vezetik. A vÅ‘fély az ajtófelet pálcájával megkopogtatja, mire a muzsika azonnal elhallgat és kezdetét veszi a búcsúztatás, amelyet a jelenlévÅ‘ vendégsereg felállva, az emberek pedig kalaplevéve hallgat végig. A menyasszonyt édesapja, édesanyja, testvérei, lánybarátjai, keresztszülei veszik körül. Általában ebben a sorrendben búcsúztatja a vÅ‘fély tÅ‘lük, miközben igen szép emberi megnyilatkozásoknak lehetünk tanúi. A búcsúztató különben így végzÅ‘dik:
Hosszú az én utam, merre most indulok,
Azért óh Istenem tehozzád fordulok,
Mert ma változik meg életemnek útja,
Vagy hosszú örömre, vagy örökös búra.
Hogy boldog lehessek a házaséletben,
Édös Jézus kérlek holtig maradj velem.
Hozzátok is szólok most kedves szüleim,
S kik itt jelen vagytok testvérim, rokonim,
Kérjétek az Istent értem imádkozva,
Hogy adja áldását szent házasságomra,
Ne váljon az nekem sohasem káromra.
Utána megindulnak az esküvÅ‘re. A menetet a vÅ‘fély vezeti, akinek kezében tele palack, a palack nyakán díszes fonatos kalács. EsküvÅ‘ után a bort is, kalácsot is elkínálgatja és arra törekszik, hogy minél többen kapjanak belÅ‘le.
Az esküvÅ‘i szertartás után hozzátartozói a menyasszony fejére fehér kendÅ‘t terítenek még az oltár elÅ‘tt. Utána régebben háromszor megkerülték az oltárt. A vÅ‘legény a templomból kijövet, a koldusoknak alamizsnát osztogat, hacsak teheti titokban.
A nászmenet dalolás közben érkezik meg a legényes házhoz. Az otthonmaradt asszonynép égÅ‘ gyertyával a kezében fogadja Å‘ket, még ha nem is alkonyodik. A vÅ‘legény és a menyasszony a ház ajtajában kettészakít egy perecet, annak jeléül, hogy ezután mindent megosztanak egymással.
Forrás: Délmagyaroszág XIX. évfolyam 166. szám. 1943. 4.