A magyar szabadság 1956 királyi öröksége

Senki nem tervezte meg, senki nem készült rá, mégis, mintha mindenki remélte volna. Mint ismeretlenből jött üstökös csillag, ragyogott fel a világtörténelem legtisztább forradalma.

Titkát, lényegét nem értjük igazán ma sem, kutatjuk, próbáljuk megmagyarázni eseményeit, egyedülálló jellegét, a csodát. Egyszer Jézust megkísértették kérdésekkel, s Ő a porba jeleket rajzolt, melyek értelmét senki sem tudta, csak Ő. Mi is megpróbáljuk a történelembe írt jelet megfejteni, értelmezni: a pesti srácok forradalmát. Mert a tüntetést az egyetemisták kezdeményezték, ők vonultak fel a Műegyetemtől Bem apó szobráig, és onnan tovább, a Parlament elé, és onnan tovább a Rádióhoz is. De a harcokat már zömmel a tizenéves pesti srácok vívták, utcagyerekek, tanoncok, ipari tanulók, szabolcs-szatmári segédmunkások, munkásszállások lakói, és közöttük ott voltak az állami gondozottak, az árvaházak lakói is, akik az első este kitörtek a sashegyi otthonból.

Egy 1956-ért elítélt, majd a legmagasabb méltóságig jutott úr azt mondta nekem: Gyerekek voltak, kaland volt ez. Eleinte azt sem tudták, merre is kell lőni…

Kaland? Mely nemegyszer úgy végződött, hogy a gyermekember a testére kötött gránátokkal a hernyótalp alá vetette magát! Milyen kaland ez? Milyen balhé?

A másik magyarázat így szól: Betelt a pohár! A gyűlölt rendszer ellen fellázadt a meggyötört, megalázott nép. Úgy, mint mikor az állat, ha sarokba szorítják, és egyszerre már nincs más választása, minden erejét összeszedve megtámadja kínzóját, gazdáját és vakon harap, döf, rúgkapál. Túlcsordult a felgyűlt gyűlölet, harag, és ez elsöpörte a zsarnokokat.

Tudjuk, nem így volt. Nem a rabok támadtak föl, nem a munkaszolgálatosok, a kitelepítettek, a meghurcolt egykori katonatisztek, csendőrök vagy azok gyermekei, a kulákok, a mindenéből kiforgatott, egykori uralkodó osztály tagjai fogtak fegyvert, az internáltak támadtak kínzóikra, hanem a józsefvárosi, ferencvárosi, Baross téri, Széna téri, angyalföldi és csepeli srácok, munkások. És hol söpörték el kínzóikat, hol hatoltak be a rendőrségre, pártházakba, kormányzati épületekbe, és kikkel számoltak le akkor? Hol volt az az elkeseredett gyűlölet október 25-én reggel, amikor az első szovjet tank az Astoriánál megadta magát? A sarki ház emelete még füstölt, a kirakatok betörve, törmelék és halottak az úton, egy szétroncsolt villamos a Múzeum körúton – még 23-án éjjel a kereszteződésben álló tankra vezette rá egy kalauznő, aki a megindított szerelvényről leugrott –, a tank tornya felnyílt és zsebkendőjét feltartva egy piszkos, elgyötört katonaarc jelent meg. Három nap óta étlen-szomjan, lőszere fogytán: megadta magát. A kapualjakban, lépcsőházakban meghúzódó tömeg lassan kimerészkedik az úttestre, valaki feltűzi a piros-fehér-zöld zászlót a tankra. Körülveszik a remegő katonát. Egy ember öklét emelve rohan a tank felé, kiált. Valakijét elvesztette ott, de lefogják, visszalökik: megadta magát! Ember! S innen indul a fegyvertelen tömeg a Parlamenthez, hogy tiltakozzon: Nem vagyunk mi fasiszták. Október 25. A véres budapesti csütörtök…

A forradalom leverése után hamarosan megjelent a Fehér Könyv, Kádár János és a szovjet csapatok beavatkozásának igazolására. Ez elsősorban az 1956. október 30-i, a Köztársaság téri eseményekre hivatkozva állítja azt, hogy a felkelés kegyetlen ellenforradalom volt. Ennek híre és az itt készült felvételek bejárták a világot, és máig meghatározzák a forradalom hazai és külföldi megítélését. A hazugság lényege átkerült a ma használatos tankönyvekbe is.

„A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületét, amelyet az utca a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tart, fegyveres csoportok, mintegy háromórás harc után elfoglalják, miután az ostromlottak megsegítésére érkező honvédségi tankok átállnak a támadók oldalára. A véres harc után elfogott védők közül huszonnégy főt meglincselnek. Az áldozatok közt van Asztalos János és Pap József honvéd ezredes, valamint Mező Imre, a pártbizottságnak már korábban is Nagy Imrével rokonszenvező titkára, aki a kórházban belehal sérüléseibe. A pártházat védő, mintegy nyolcvan-száz fő többsége túléli a támadást és a lincselést”– olvashatjuk az 1956 A forradalom kronológiája és bibliográfiája című, 1990-ben Budapesten megjelent könyvben (Századvég Kiadó, 1956-os Intézet 59. lap). A forradalom hangja című Századvég füzetek 3. száma (Budapest, 1989), e nap eseményeit így foglalja össze: „Délelőtt hisztérikusan felindult tömeg megtámadja a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épületét és a védők közül 24 embert meglincsel. Az áldozatok között van Mező Imre is.” (218. lap.)

Az 1992-ben megjelent tankönyv kissé árnyaltabban fogalmaz: „Október 30-án Budapesten az ÁVH-ellenes gyűlölet lángra kapott. Elterjedt a hír – nem alaptalanul –, hogy az MDP Köztársaság téri pártházát a forradalommal szembeni politikai-katonai központtá akarják kiépíteni. Az ÁVH-őrség nem hagyta el a székházat, csak átöltözött. Arról is terjedtek el hírek, hogy az épületben és a tér alatt több száz embert tartanak fogva. Miután az épületet átkutatni akaró fegyveres csoportot az ÁVH letartóztatta, s az újabb, helyszínre érkező egységeket tűzzel fogadták, megkezdték a pártház ostromát… Többórás küzdelem után elfoglalták a nehezen védhető épületet, őrzői közül számosat legyilkoltak.” (Dr. Seifert Tibor: Magyarország története 1938–1990. Tankönyv a középiskolák IV. osztályosai számára. 2. félév/59. lap.)

Bebizonyosodott, valóban ide, a Köztársaság téri pártházba húzódtak október 28-a után azok az „elvtársak”, akik nem értettek egyet Nagy Imre kihirdetett tűzszünetével, ami a forradalom győzelmének elismerését jelentette, és akik nem voltak hajlandók végrehajtani Nagy Imrének az ÁVH-t feloszlató rendeletét sem. A pártház védelmére odarendelt két szovjet harckocsi e napon, a fegyverszüneti megállapodás értelmében, eltávozott. A bent lévők rendőrruhába átöltözve az arra járó fiatal szabadságharcosok közül többet elfogtak. Kiszabadulásukat békésen követelő társaikat is elfogták, vagy tűzzel fogadták. Ekkor indult meg az ostrom, melyet a két magyar tank döntött el. Lövéseik után fehér zászlót tűztek ki a pártházra. A tér fái közül előbújtak az ostromlók és a velük érző családtagok, barátok, környékbeliek. Ekkor lépett ki két, fehér kendőt lobogtató parlamenter is, de a házból hirtelen megint tüzelni kezdtek, a védtelenek közül sokan elestek, a parlamenterek hátulról kapták a golyót, így Mező Imre is, aki a kórházban halt meg november 1-jén. A döntő roham ezután indult meg, és a védők közül a kapunál hat, mások szerint kilenc embert falhoz nyomva meglőttek. Nem mind halt meg. A győztes felkelők eljárása kivételes volt, és azzal magyarázható, hogy pár perccel előtte a fehér zászlóra kilépő fegyverteleneket is kíméletlenül lelőtték a bentiek, sőt a sebesültekért kiszaladó, vöröskeresztes ápolónőt és a hordágyat vivő mentőket is – több száz éves íratlan hagyományt semmibe véve. Minderről annak idején a külföldi tudósítók filmet is készítettek. A felkelők vesztesége halottakban mintegy félszáz lehetett, a pártháziak közül a többség a háromórás harc alatt halhatott meg, legfeljebb hat–kilenc azoknak a száma, akit a végső rohamban kivégeztek. A lincselés ártatlan, fegyvertelen emberek népítélettel való kivégzésére használt szó, nem alkalmas ezeknek az eseményeknek jellemzésére. Az indíték sem a gyűlölet volt, hanem a foglyok kiszabadítása. Két vezetőt lábuknál fogva akasztottak föl, de már holtan. Az erről szóló képeket az egész világ ismeri, az igazi történést máig sem. A történetnek nincsen itt vége. Az itt készült felvételek alapján, hónapok múltán, a megtorlás azonosította az ostromló srácokat, és többeket letartóztatott. Így azt a Kósa Feri nevű, akkor tizennyolc éves fiút is, aki a hátán vitte a kötözőhelyre az egyik, a pártházban megsebesült ÁVH-s nőt. Kósa Ferit 1958 nyarán ezért felakasztották, hiszen nyakában volt a géppisztoly. Évek múltán, még Kádár idején kapott ítéletet egy 1956-ban, a pártházban volt ÁVH-s tiszt, akiről kiderült, hogy ő volt az, aki a fehér zászló kitűzése után is lőtt.

Az egész forradalom alatt összesen 26 embert büntetett halállal a tömeg, előbbihez hasonló körülmények közt többnyire, egy tömegvérengzés elkövetése után. A felkelők közül kétezer-ötszáz halt meg, mintegy húszezer sebesült meg, több százan eltűntek, végleg. Négyszázötvenhárom halálos ítéletet hajtottak végre Kádárék a megtorlás során. Ezek az elítéltek, a felkelés során kivégzettek nélkül.

A gyűlölet nem magyarázza meg 1956-ot, és nem ez volt meghatározója a forradalomnak, annál inkább a megtorlásnak. Vajon miért kellett Kósa Ferencnek meghalnia a börtönben, titokban? Hiszen a kivégzések arra valók, hogy a világ megtudja, a hatalom elbánik minden ellenfelével. Ezért voltak nyilvánosak régen a kivégzések, vagy legalábbis hírt ezért adtak róla a mi időnkben. A titokban kivégzéseknek egy magyarázata lehet csak: nem annyira a gyűlölet, mint inkább az a szándék, hogy ne maradjanak hiteles tanúi a történteknek. Így lehet csak meghamisítani a történelmet. Láthatjuk, ez máig sikerült. Lincselésről írnak, gyilkosságról – lelőtt mentősökről nem szólnak!

Vannak, akik valamiféle fanatizmussal magyarázzák a pesti srácok példátlan hősiességét. Napjaink palesztin öngyilkos terroristáival hasonlítják őket össze. Valóban, az igaz, hogy a palesztin fiataloknak nem maradt más lehetőségük, hogy küzdjenek a megszállók ellen. De a palesztinok kiképzést kaptak erre, nem annyira a robbanószerek használatára, hanem arra, hogy tettüket, a hitért vállalt vértanúságot Allah és Mohamed paradicsomában kimondhatatlan gyönyörűségekkel jutalmazzák meg. A palesztin öngyilkos merénylők civilek közé is bemennek, szórakozóhelyre, imaházba. A pesti srácok csak az orosz tankok alá vetették magukat… Őket nem képezték ki, nem jártak sem mohamedán, sem keresztény hittanórákra, nem kecsegtették túlvilági gyönyörökkel. De lehet, hogy Rákóczi kurucairól, a 48-as vörössipkásokról, vagy Dugovics Tituszról sem hallottak sokat. Ez a magyarázat is sántít.

Az elmúlt évtizedekben is, az utcai megmozdulások, forrongások Európában és Amerikában is, szinte kivétel nélkül utcai rendbontásba torkollottak. A feldühödött tömeg nekirontott a fényes üzleteknek és áruházaknak, és kirabolták azokat, az utcán talált luxus gépkocsikat felforgatták és meggyújtották.
1956-ban az utcai harcok, robbantások során betört kirakatok mögött sértetlenül és hiánytalanul ott maradt az áru, később összecsomagolták, és biztonságba helyezték az értékeket. Ez a kirakatba helyezett táblán volt olvasható. Az elesettek hozzátartozói részére pénzt gyűjtöttek, őrizetlenül kitett ládikókba, senki sem rabolta el. Vidékről önként összegyűjtött élelmiszereket szállítottak fel az éhező pestieknek, és ingyen osztogatták ki a rászorulóknak. Hol volt még ilyen forradalom a világon, mi a titka 1956-nak?

Magából e tizenhárom–tizenhét nap eseményeiből kiindulva nem kapunk magyarázatot erre a kérdésre. Sokkal messzebbről kell kiindulnunk, az örök emberi értékekből. Isten a saját képmására teremtette az embert. Minden ember csodálatos, egyedi fenség, megismételhetetlen, pótolhatatlan titok, külön világ. De minden emberben, eszmélésének első pillanatától olthatatlan vágy él arra, hogy ezt a világot, egyszeri értéket megmutassa a többi embernek. Hogy látva lássák, hogy szeressék, hogy valakié lehessen. Olthatatlan vágy a szeretetre, az igazságra és szabadságra. Ezt a vágyat később, többé-kevésbé a nevelés, a tanulás háttérbe szorítja, az önszeretet, az önzés, a bírvágy, a kapzsiság, az okosság megalkuvásra kényszeríti. A gyermek őszinte még, hisz a jóban, mint a mesében, melyet szívesen meghallgat százszor is, mert abban biztatást kap: most gyenge vagy, erőtlen, tehetetlen, de ha jó vagy, te leszel a király, és mindenkit, aki gonosz, legyőzöl. A gyermek nem alkuszik, nem lép egyezségre a hétfejű sárkánnyal, a boszorkánnyal, az ördöggel. Fehéren-feketén hisz az igazság győzelmében. Nem tudja elviselni az igazságtalanságot. Játékban sem. Miért nevetik ki, miért vesztes, ha nincs szerencséje, és a dobókocka nem hatot mutat? Miért különb az, akit szebbnek tartanak, aki ügyesebb, magasabb, szerencsésebb? Nem tudja elviselni a vereséget, mert azt igazságtalannak tartja. Az ősi, népi játékokban nincs győztes és legyőzött. Első, második, harmadik, utolsó helyezett. Az igazságtalanság elviselhetetlen. Akár őt, akár azokat éri, akiket szeret, akikhez tartozónak érzi magát. Most, 1956 októberében megérezte, hogy valahová tartozik. Ő, a kicsi, a felesleges, a megvetett szerepet kaphat, amit csak ő tud ellátni, és akkor mindenki rá figyel, rá vár, szereti. Egyszerre nagynak, győztesnek érezhette magát, egyszerre megszerették, egyszerre valakiké lett. Ennek a közösségnek lett jelképe a piros-fehér-zöld zászló, karszalag, kitűző. Úgy érezte, ő lett maga a nemzet. Óriási szerepet kapott, megmutathatta magát, mit ér. Kimondhatatlan, eddig nem érzett felelősség ragyogta be. Ebből nem engedett senkinek. Igazsága volt, elrabolhatatlan. Nem gondolt megalkuvásra, körülményekre. Fenség lett. Érezte. E valahová tartozás, valakiké levés, a legnagyobb örömök egyike. A szeretet legnagyobb foka. („Nincsen nagyobb szeretet annál, aki barátaiért adja életét.”)

Mi már okosabbak voltunk akkor. Tudtuk, a világ legerősebb, legkegyetlenebb hadseregével szemben nincs esélye e kis, nyomorultul felszerelt népnek. El fog pusztulni értelmetlenül a város, az ország, sok száz ártatlan ember. A világ nem segít, magunkra maradtunk. Túl kell élnünk e szörnyűséges támadást. Hallgattunk a „parancsnokok” szavára. Sírva letettük a fegyvert, bújtunk a pincékben, átrohantunk az utcákon, fedezéket keresve, elkerülve a harckocsik jöttét, bujkáltunk. Ők nem. Nem alkudtak, tiszták voltak, megalkuvásra képtelenek. Parancsra sem tették le a fegyvert. Büszkék voltak, hogy magyarok, hogy ők képviselhetnek egy egész nemzetet. Ez, amit elkoptatva hazafiságnak neveznek, ez éltette őket, s bizonyára nagy érzés volt ez, megért mindent. Ez a titka 1956-nak. Érezték, hogy küldetésük van, nekik és a nemzetnek is. Nem most először, de újra. És újra lesz bűneink mellett és ellenére is, teljesítettünk egy küldetést, ha elbukva is.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben… Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk”– írta Albert Camus 1957-ben.

Igen, királyi örökségünk van, mely nemcsak nekünk, az egész világnak adhat bátorságot. És erről évtizedek óta hallgatunk. A mulasztás súlyos bűnében marasztaltatunk el. Önként, önzően – mert az önzés egyszerű formája a gyávaság – lemondunk a minket erősítő, létünkhöz elengedhetetlenül szükséges nemzeti tudatról. Ilyen ragyogó formájáról, hagyományáról. Hogy lesz erőnk a megmaradásra, az összefogásra, az életigenlésre, az áldozatvállalásra, a jövőre?

Uram, irgalmazz nekünk…

Forrás:

Andrásfalvy Bertalan: A magyar szabadság 1956 királyi öröksége. Szabad Föld 2002. december 20. 6.