A hortobágyi csárdában
Történetek a betyárvilág korszakából XII.
1876-ban még igazán puszta volt a Hortobágy. A Kunság, Hajdúság, Heves, Borsod, Szabolcs és a debreceni Hortobágy rétjei, hátas legelői pásztor cserényektől, karámoktól voltak népesek. Nemcsak a Medgyes, Kettős, Tolvajos, Kishortobágy, Nagyhortobágy-csárdákban, hanem a falusi úri házaknál, pusztai ispánlakásokban is szívesen fogadták az olyan gavalléros szegénylegényt, mint Sós Pista. Mert onnét ész nélkül takarodtak a kapcabetyárok. Egy fia malac sem veszhetett el. Bezzeg, akire orrolt Sós Pista: hét pandúr sem őrizte meg a lovát, pedig Sós Pista sohasem járt nagy bandával. Legszívesebben egyedül csapásolta a pusztát, azt tartotta a cimborákról, hogy:
— Nem valók azok tisztességes társaságba!
Sós Pista, ez a szép szál szegény legény nem vált ki az úri társaságból sem. Kedves viselkedésű, értelmes pusztai lakos volt, akitől még káromló szót sem hallott soha Dely Mátyás, ezidőtájt Debrecen városnak hortobágyi állatorvosa. Dely a pusztabíróval, meg két lovascsősszel lakott odakint a város tanyáján s jó békesség okáért ők bizony elfogadták éjszakai szállásra a híres szolgalegényt és a városi állatorvos akárhányszor egy szobában aludt a futóbetyárral; ilyenkor tapasztalta Dely Mátyás, hogy a puszták szilaj fia estve is, reggel is mindig buzgón imádkozott.
November hónap utolján már korán esteledik. 1876. őszén is tarlott vörös, dérlepte, bús volt a novemberi alkonyat. Magános lovas ember duródik ki a pusztából. Dely állatorvos a ház elől fürkészte az érkezőt. Sós Pista volt s mikor pejlováról lepattant:
— Dícsértessék ! köszönt a betyár.
— Mindörökké! — felelte az állatorvos. |— No, mi járatban vagy?
— Régen nem láttam már a tekintetes urat...
— Isten hozott öcsém! — mondta Dely s miközben a kocsis elvezette a betyár lovát, befordultak a lakásba.
— Uram, de most én leszek a gazda, — folytatta szavát Sós Pista.
— Még furcsa volna az, hé, nálam?
Elmosolyodott a betyár.
— Már olyat ne képzeljen felőlem a tekintetes úr... A hortobágyi fogadóban értettem. Csendes borozgatásra, még csendesebb beszélgetésre jó szívvel látom.
Dely Mátyás helyeslően bólintott:
— Eb, aki bánja öcsém! Gyerünk!
Az alkonyi szürkületben gyalogszerrel nekivágtak a pusztának. Juszti kisasszony, a hortobágyi fogadós feketeszemű leánya örvendezve sündörködött az asztalnál. Sós Pista nyomban kiadta a parancsot:
— Kült-főtt vacsora is kell minekünk. Kettőnk részére csinálják, de úgy, hogy négy embernek is elég legyen... Mert nem lehet tudhatni, hogy ez az őszi ködös szellő nem fúj-e még erre valakit?
Jóféle visontai bor került az asztalra. Csendes poharazgatás között elejtett szavaival könnyített lelkén a betyár. Az őszi esti köd kísérteties homályképét rányomta az ivóház ablakára. A magános lelkekből nagy érzéseket és vágyódásokat vált ki ilyenkor a bús puszta! Meleg tűzhely és gyertyafény után sóvárog a lélek! ... Glaubner uram, a hortobágyi fogadós, hozta is a gyertyát s mivel tisztában volt a betyár kilétével, a szokottnál talán hangsúlyozottabban jelentette:
— Orvos úr, jön a város szekere.
Dely Sós Pistára nézett. A betyár nyugodtan ülve maradt.
— Sebaj. A debreceni urak engemet nem ösmernek. Pandúr uraimék meg nem járnak kocsin. Azért Mátyás bátyám végezze a magáét. A többit meg bízza rám.
Dely Mátyás töprenkedve ment az érkezők elé. A gyékényes, ekhós szekérről Debrecen város gazdasági szenátora, tekintetes Csáky Gergely úr szállott le két társával, tekintetes Török Pál erdőmester és tekintetes Bogdán Imre mezőrendőralkapitány urakkal együtt. Dely Mátyás egyenest a nagy ebédlőszobába vezette a város urait, akik meglepődve néztek a Sós Pista tekintélyes, gyönyörű szép alakjára, mikor az asztaltól fölállott és az érkezők elé lépett:
— Szerencsés jó estét az uraknak!
— Kigyelmednek is hasonlóképpen, barátom, — köszöntötte vissza Csáky Gergely.
— Ha nem vetik meg kérésemet a tekintetes urak. Sós Pista az asztalra mutatott, — én különben a mezőkeresztesi bíró vagyok. Nagyvárad felé igyekszem ökröt vásárolni.
Tekintetes Csáky Gergely úrék nem voltak nagyralátó emberek. Szerették a nép értelmes fiait és hasonlóképp bemutatkozva a jóképű bírónak, mindjárt kezet is fogtak vele. Sós Pista illendően szólt a fogadósnak:
— Glaubner uram, három poharat! ...
Majd urasan, félignél feljebb töltötte a poharakat. — Kedves uraimék, ha meg nem sérteném, — a betyár koccintásra kérte fel az urakat.
— Isten áldja! Isten tartsa meg bíró uramat a jó szokásaiban. — Csáky Gergely nyájasan koccintott és a betyár asztala mellé telepedett két úri társával. Csáky Gergely tekintetes úr már éppenséggel nem volt fiatal ember, de minden iránt érdeklődött, mindent tudni szeretett és mint barátságszerető magyar embernek, Borsodban is számos ismerőse volt, azért nagyon kapóra jött neki a mezőkeresztesi bíró. Mindenek felől alaposan kitudakolta a bírót.
— Hogy szolgál az egészsége a vicispán úrnak? Még mindig úgy szereti-e a mezőkövesdi jó lovakat a főszolgabíró? Dobozy úr, a keszi földesúr, dicsekszik-e még az agaraival? A gyermekek iskolázásával hányadán van a község?
Bizony nehezen várta tekintetes Bogdán Imre mezőrendőrkapitány úr, míg végre szóhoz jutott s nem hiába miről szokott álmodozni a tekintetes kapitány úr meg az alhegyi szüretről, az új bor minőségéről, a szépasszonyfőzte kisüsti szilva- és törkölypálinka áráról firtatta a bírót.
Csupán öreg Török Pál erdőmester úr hallgatott. Könyökre támaszkodva hallgatta a délceg parasztbíró jóízű és értelmes feleleteit. Csak akkor ütötte fel a fejét, mikor Glaubner Juszti, az özvegy fogadós csinos, fürge leánya bependült a konyhából s kérdezte:
— Tekintetes uraim, tálalhatunk-e már? És miként parancsolják a felterítést?
Erre szólalt meg az öreg erdőmester:
— A terítés húgom második kérdés. Az a fő, lesz-e jó vacsora? Hát ahogy itt ülünk és poharazunk, ötönkre terítsenek, hallotta?
Erzsók, a felszolgáló leány, szemrevaló fehércseléd volt, tehát Dely Mátyás hortobágyi állatorvos úr a terítkezésnél szívesen segített neki... Jó halászmódon készült halleves volt az első tál étel az asztalon s bár váltig szabadkozott a keresztesi bíró, tekintetes Csáky Gergely úr jobboldalára ültette. Az illatos visontai piros bort is maga töltögette a bíró poharába. Volt még túrós, tepertős laska, végezetül hízott sült ruca is. Hamar jókedvre derült Bogdán Imre mezőrendőrkapitány úr. Félrébb tolta a széket. Felállott. Pohár borral a kezében dikcióra köszörülte torkát:
— Uram, uram! Mezőkeresztesi bíró uram, engedtessék meg már nekem is egy pár szó, hiszen a szenátor úr úgyis annyira lefoglalta a bíró uramat, hogy mink eddig még csak nem is koccinthattunk. Pedig elvégre, utóvégre, hm
— Halljuk, halljuk!
— Én is szeretem az olyan takaros magyar embert, amilyen a bíró uram, akit hogy az Isten tartós, jó egészséggel meg ne áldjon, arról szó sincs! Sőt vezérelje nagy szerencsével mostani útjában is ugyannyira, hogy Debrecen felé jövet az én házamat se kerülje el soha! A Kandia-utcán lakom. Egy két pohár érmellékivel mindenkor szívesen szolgálok kedves bíró uramnak. Áldja Isten!
— Éljen, éljen! — oly lelkes éljenzés riadt fel a mezőrendőrkapitány úr köszöntőjére, hogy a lelkes koccintás közben a mezőrendőrkapitány poharának vastag talpa lecsorbította az erdőmester úr poharának szélét. Tizenegy óra tájban az öreg erdőmester szempillájára rátelepedett a jótékony álom. A figyelmes Csáky Gergely uram a szunnyadozó öreg erdőmesterre mutatott:
— Barátaim, térjünk pihenőre... Glaubner uram, fizetek!
A mezőkeresztesi bíró közbevágott:
— Nem addig van az, tekintetes uram, hiszen az én asztalomat tisztelték meg az urak, most tehát én vagyok a gazda.
— Jól tudja azt a bíró úr, — felelte vissza a szenátor, — hogy a hortobágyi puszta is, a hortobágyi csárda is Debecen város tulajdona, mivel én meg a városnak vagyok gazdasági szenátora, tehát hivatalomnál is én vagyok a gazda itt!
Török Pál erdőmester felébredt a viszálykodásra:
— Felét-felét, Gergely öcsém. Ez az igazság, — szólt az öreg úr. Mivel a mezőrendőrkapitány s komája, az állatorvos is az erdőmesterrel szavaztak, a szenátor, meg a bíró Glaubner urammal békésen elintézték a számadást. És a debreceni urak barátsággal búcsúztak el a délceg mezőkeresztesi bírótól. Bogdán Imre rendőrkapitány a búcsúzáskor is lelkére kötötte a bírónak:
— Oszt el ne felejtse kigyelmed, hogy a Kandia-utcában lakom.
***
A betyár a pusztai nagy éjszakában szótlanul lépkedett az állatorvossal a városi tanya felé. Az orvos nem állotta meg szó nélkül:
— Ember vagy, öcsém, Pista! Édes szülőanyád is elhitte volna, hogy te vagy a keresztesi bíró.
Őszi köd nyomta a bús pusztát, de a hortobágyi lábos kőhídon át vidoran csendült, pendült a betyár sarkantyúja... Másnap estére az óháti gazdaságból ismét a hortobágyi csárdába térültek a tekintetes szenátor urak. Az állatorvos a hortobágyi csárdában vacsorával várta őket. Az erdőmester vacsora közben mindjárt szóba hozta a mezőkeresztesi bírót.
— Micsoda bíró uram?
— Az a keresztesi bíró.
— Keresztesi bíró? Sohsem láttam én azt életemben.
— Gergely öcsém, — szólt a szenátornak — sokat hallgattam az éjszaka, de azt mondom, hogy valami tisztesség tudó, értelmes ember ám az a bíró...
—Az a, —Csáky szenátor kérdőleg tekintett az állatorvosra, — mikor ment el a bíró uram?
Török Pál erdömester bosszúsan förmedt fel:
— Nem láttad? Hát akivel tegnap este vacsoráltunk ? ... Az a derék, értelmes ember.
— Vagy úgy! Értem már. Sohasem volt az, de nem is lesz az soha keresztesi bíró.
— Hogy értsük ezt, Matyi? — még a komoly szenátor is felfortyant.
— Nem bíró volt az, hanem Sós Pista a híres betyár.
— Hm! — tekintetes Bogdán Imre mezőrendőrkapitány úrnak felakadt a szeme. Ne bolondozz már komám, hisz én legalább ötször is kezet fogtam vele.
Dely Mátyás a fogadóshoz fordult:
— Ferus bácsi, szóljon már maga is! Mondja meg csak az uraknak, hogy kivel vacsorázunk tegnap este?
— Az bizony a betyár Sós Pista volt, uraim; no de vacsorált az már máskor is ilyen urakkal.
Csáky Gergely szenátor mosolyogva fordult a hüledező rendőrkapitányhoz:
— No, Imre, ha tudtad volna, hogy kihez van szerencsénk, mit csináltál volna?
— Nem tudom, — felelt a kapitány — de mégis jobb, hogy csak most tudtuk meg.
Csáky Gergely szenátor sokáig hallgatott gondolataiba merülten, majd azután kétszer is mondta:
— Kár, nagy kár az olyan derék emberért, hogy ilyenné vált.
— Juhászbojtár volt ez a Sós Pista, — magyarázta az állatorvos — tolvaj, rabló gazdája miatt vált ilyenné. Mikor tolvaj cimborájáért elítélték, megszökött s így lett betyár.
A hortobágyi puszta ködös éjszaka kisérteties homályképét az ivóház ablakára rányoma. A bús, fekete őszi széltől megcsörrentek az ablakok...
Forrás:
Északkelet. Független politikai napilap, Szatmárnémeti. 1911. május. III. évfolyam 99. szám 1-4.
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Eszakkelet_1911_05/?query=bety%C3%A1r&pg=132&layout=s