Embervadászat
Történetek a betyárvilág korszakából II.
A hevesmegyei siroki várrom közelében álló erdÅ‘sház elÅ‘tt az 1877. év egy nyári reggelén három vadász állott meg. Az egyik hatalmas termetű férfi volt, törei és tótmegyeri Tóth Mór egri királyi ügyész. A másik kettÅ‘ben egri ember két börtönÅ‘rt ismert volna fel, a kik most vadászoknak voltak kiöltözve.
Tóth Mór mellett egy rövid lábú kis vizsla ficánkolt, a melyet Tóth még hivatalos kirándulásai idején se hagyott otthon. A mint nekem többször elbeszélte, ez a kis Mokra nevű vizsla kedvesebb volt egy négy megyében híres szóló-agarárnál, amelyik pedig nem egy billikomot nyert a gazdája számára. Hanem azzal nem lehetett beszélni, mig a kis Mokrával „majdnem” beszélni lehetett.
Most is csak bámult beszedés szemeivel Mokra a gazdájára, hogy hát miért is álltak meg? Ilyen jókor és itt?!
— Na Marcsa! — kiáltott be az ügyész az udvarra. — Jó reggelt sem mondunk?
Az udvaron valamivel foglalatoskodó palócz asszony meglehetÅ‘s ügyetlenséggel mutatta, mintha csak rnost venné észre a házuk elÅ‘tt megálló vadászokat és zavartan köszönt.
— Andris hol van? — kérdi Tóth.
— Az erdÅ‘t járja.
— De csak hagyott itthon valamit abból a tavalyi szilvóriumból.
— Óh van még, csak tessék beljebb fordulni.
Mindezeket azonban az asszony szokatlanul hangosan kiáltotta, a mi el nem kerülte Tóth figyelmét.
Tóth Mór kissé gondolkodott. Habozott, hogy bemenjen-e. Majd eszébe jutott különleges megbízása s az ezzel járó nagy kötelesség.
— Eh, segítünk valahogy — mormogá, s két kísérÅ‘jével bement a kis erdÅ‘-lakba.
A csinos asszonyka elÅ‘hozta a szilvóriumot. Tóth csak megízlelte, míg két kísérÅ‘je három-négy kupiczával bellebbezett a jó italból.
— Andris hogy van?
— Jól, uram. Köszönöm kérdését.
— Meggyógyult a karja?
— Alig is volt fájós.
— Akkor talán most már ki is békülne Vidróczkival?
— Nem is haragudott rá. Hiszen csak véletlen volt, Vidróczki nem tudta, hogy Andris ment utána. Andris se tudta, ki után megy.
— Jó barátok?
— Azok voltak, de most dehogy, dehogy...
— Pedig rokonok.
— Azok ... De hát tetszik tudni, hogy Vidróczki micsoda?
— Tudom, tudom, betyár, erÅ‘sen érik az akasztófára.
— Az akasztófára?
— Hát mit gondolsz Marcsa? Néhány ember özvegye, árvája azt is mondja, hogy régen megérett rá.
— Ah Istenem! — sopánkodott az asszony.
— Hozz egy kis friss forrásvizet.
A mint az asszony kiment, Tóth lehajolt s az ágy alól egy csizmát húzott elÅ‘.
Tóth az érseki uradalom minden erdÅ‘jét ismerte. Ismerte jól Balog Andrist is, a kivel nagyon gyakran járta be az erdÅ‘ségeket. Meg is szerette az ügyes erdÅ‘st, a kit különben tisztességes, becsületes embernek tartott. Arról, hogy a futóbetyár Vidróczkinak rokona, nem tehet, s hogy mint rokonnak olykor-olykor szállást ad Andris, Tóth annál inkább nem talált semmit, mert jól tudta, hogy Andris az erdÅ‘bÅ‘l ki nem mozdul s így nem is tudta, hogy Vidróczki mily kegyetlenségeket követ el, s hogy valósággal réme két megyének. S általában az emberi gyengeségeket, gyarlóságokat és a helyzetszülte kényszereket hosszú hivataloskodása alatt mindig akként tudta mérlegelni, hogy bevallása szerint egyszer sem csalódott.
Most is tudta, hogy Andris erdÅ‘st bűn nem terhelheti s el volt határozva, hogy a nagy bűnperbe lehetÅ‘leg nem vonja be.
Tudta azt is Tóth, hogy az uradalmi erdÅ‘sök a csizmát az uradalomtól kapják s az mind egyforma. Az ágy alól kivett egy csizma pedig parasztcsizma volt, a mit vásárokon árulnak. A csizma párját hiába kereste az ágy alatt.
— Mokra, — szólt Tóth a vizslához — szagold meg.
Ezzel a kutya fejét benyomta a csizmába, honnan a kutya prüszkölve szabadította ki fejét.
— Talán betyárszagú — nevetett Tóth. Nemsokára az asszony vizet hozott be, a mibÅ‘l Tóth jóízűen ivott s aztán kiindultak.
— Isten áldjon Marcsa, mondd meg Andrisnak, hogy a jövÅ‘ hónapban majd együtt járjuk az erdÅ‘ket, s hogy szeretném, ha jobban tudná, hogy mi van a házában s a háza körül.
— Ah uram, uram — hebegett az asszony elsápadva s majd térdre esett az ügyész elÅ‘tt.
Mokra ekkor szaglálódott az udvaron s mintha lépteket követne, visszaszaladt a pitvarajtóhoz.
— Mokra, — kiáltott Tóth — ide, majd késÅ‘bb. Ide!
A háztól vagy harminc lépésnyire megállott Tóth s féloldalt feltekintett a ház padlásnyilására.
A nyílástól ugyanakkor egy emberfejet látott visszahúzódni.
Tóth két kísérÅ‘jével a siroki várrom felé haladt.
Egyszer még visszatekintett s úgy látta, mintha a padlásablakból egy puska csöve volna felé irányozva. Szinte belátott a csÅ‘be.
— Vidróczki — mormogá Tóth.
Csakhamar dühös ordítás hallatszott a ház felÅ‘l, felpattant az erdÅ‘sház ajtaja s kirohant Vidróczki Márton.
Jól ismerték mind a hárman, mikor még csak holmi birge-ügyekben töltötte az idÅ‘t az egri fogházban.
Hatalmas, erÅ‘s, csinos ember volt Vidróczki, nem lehetett mással összetéveszteni.
Kezében egy félcsizmát tartva rohant a Torna patak felé, hogy a Mátra-hegység rejtekeiben bújjon meg.
Még lÅ‘távolban volt, pompás, golyóra töltött angol fegyverével a kitűnÅ‘ lövÅ‘ Tóth el is találta volna.
— Hadd menjen — szólt Tóth kísérÅ‘ihez. — Andrist ismerem. Becsületes fiú, ne keveredjen ebbe a dologba, Vidróczki most már úgy is a mienk.
A Torna patakon túl, a hegység lábánál éleset füttyentett a betyár, s mindjárt három másik ember bújt valahonnan elÅ‘, a kiknek valamit mutogatott Vidróczki.
Ekkor Tóth is megtudta, mi okozta a betyár ijedelmét.
A siroki várrom körül fegyverek csillogása tűnt elÅ‘ s lassan elÅ‘nyomult egy század katona.
Tóth ingerülten sietett a katonák elé.
— Hol van Hegedűs fÅ‘hadnagy úr? — kérdé az Å‘rmestert.
Az Å‘rmester nem értette az ügyész haragját.
— A fÅ‘hadnagy úr vagy száz lépésre elmaradt, egy erdÅ‘ssel beszél. Mondta, hogy ezen rom oldalán várjunk rá s az ügyész úrra.
Tóth legyintett a kezével.
— Mindegy. Vidróczki meglátta fegyvereket, amott menekül. A túloldalon kellett volna maradniok. De hát magának se legyen baja. Egy embert futtasson a fÅ‘hadnagy úr után. Siessenek, megkezdjük a hajtást.
Vidróczki már két év óta réme volt Heves és a szomszédos megyéknek. Rablás, gyilkosság, betörés, erÅ‘szakoskodás hosszú sora nyomta lelkét, míg végre 1877. évben az akkori belügyminiszter, Szapáry Gyula gróf a megyei hatóságok kikerülésével egyenesen és névszerint Tóth Mórra bízta a karhatalmat.
Tóth egy nappal elÅ‘bb kezdte meg Vidróczki és társai üldözését a hatvanadik gyalogezred egy századával.
Egy erdÅ‘stÅ‘l tudta ki, hogy Vidróczki mely tájon tartózkodik s visszaemlékezve arra, hogy Vidróczki rokonságban van Andris erdÅ‘ssel, gyanította, hogy ott nyomra fog akadni.
A kis Mokra, mint valami véreb nyomult a Vidróczki nyomán, olykor-olykor dühös vakkantásokat hallatva.
A katonaság a Mátra nagy vonalát befogva lassan, de biztosan haladt elÅ‘re, központban a fÅ‘hadnagy és ügyészszel vagy hat katona.
A két szárny jóval elÅ‘bbre haladt, nehogy oldalt kitörhessenek észrevétlenül az üldözöttek.
Mokra biztosan vezette a központon a hajsza vezetÅ‘it.
Többször megpillantották az üldözött betyárokat, a kiknek ez a kitartás sehogysem tetszett. Néhányszor lÅ‘ttek is a katonák felé, de a golyók alig haladtak át a távolság közepén.
Estefelé ismét feltűntek egy hegyháton, honnan a túlsó oldalra leereszkedni akartak. A hegyhát az irtás vonalába esett, úgy hogy a kivágott fatörzsek közt az üldözÅ‘k szemei elÅ‘tt kellett haladniok.
Vidróczki megállt a tetÅ‘n és a szembelevÅ‘ hegygerincen három irányban elÅ‘nyomuló katonaság felé fenyegetett öklével.
Kiabált is valamit, de a távolság miatt érthetÅ‘ nem volt.
Tóth ekkor felemelte fegyverét és lÅ‘tt.
Vidróczki a lövésre lerogyott, de csakhamar felugrott, ismét fenyegetett az üldözÅ‘k felé és kissé sántítva a túloldalra ereszkedett.
— Csak egy kicsit kellett volna felebb — szólt Hegedűs.
— Elég volt ez. Holnap úgy is a mienk lesz.
S haladtak tovább.
Arra a helyre érve, a hol Vidróczki elesett, kevés vért találtak s a fekvésbÅ‘l megállapították, hogy Vidróczki jobb lábszára van meglÅ‘ve. Fáklyafénynél haladtak tova éjjel is. A katonaság élelmezése biztosítva volt, s nem akadt köztük egy sem, a ki nem örömest szenvedte volna a fáradalmakat, a mikor céljuk volt egy kegyetlenségérÅ‘l hírhedt rablótól szabadítani meg a megyét.
A harmadik nap reggelen már közelükbe voltak a futóbetyároknak.
Nagy-Bátony közelében, egy kimagasló kopár hegy tetején pillantották meg a betyárokat.
Dacára, hogy a katonaság hosszú vonala megjelent a szemben levÅ‘ hegygerinceken, a betyárok nem keltek fel fekvÅ‘ helyzetükbÅ‘l.
Aztán, hogy mozdulatlanul megállottak a katonák és néma csend honolt a zöldelÅ‘, gyönyörű tájékon, Tóth átkiáltott a rablókhoz.
Mind a négy rabló felugrott s Vidróczki Tóth felé lÅ‘tt.
Most már közelebb ért golyója. Alig négy-öt lépésre Tóth elÅ‘tt vágódott a földbe.
— Tűz! — vezényelt a fÅ‘hadnagy. Abban a pillanatban már földrevágódtak a betyárok, úgy, hogy a golyók felelttük süvöltöttek el, a halál hangját sikítva s betyárok fülébe.
Vidróczki, a sebesült, az alig mozduló betyár nevetett, de a másik három komoly maradt.
Valamit beszéltek Vidróczkihoz, a ki dühösen ellenezni látszott azok tervét.
Ekkor a három ember lecsapta a földre fegyvereit s egyik közülök fehéres kendÅ‘t tűzött egy galyra s megindultak le a katonaság felé.
Vidróczki magához kapkodta a három fegyvert. Majd felemelte saját fegyverét s lefelé haladó társaira célzott.
De meggondolta magát és ismét Tóth és a fÅ‘hadnagy felé lÅ‘tt. A lövésre a Tólh mellett álló katona felsikoltott, a golyó a karját találta.
— Hát akkor halva — szólt Tóth felemelve fegyverét s a rablóra célzott. De mielÅ‘tt Å‘ lÅ‘hetett volna, eldördült a Hegedűs fegyvere és Vidróczki a földre rogyott.
— Hurráh! — kiáltottak a katonák.
— Megálljatok! — kiálltott ekkor Tóth a lefelé jövÅ‘ három betyárhoz — Te ott, SzÅ‘rös Szabó, fordulj vissza. Nézd meg, hol sebesült meg Vidróczki és mind a négy fegyvert hozd el.
SzÅ‘rös Szabó elsápadt. Ismerte a Vidróczki kegyetlenségét; ha az még eszméletén van, élve hozzá nem juthat. Lassan megfordult s reszketÅ‘ inakkal botorkált fel Vidróczki felé.
Vidróczki mozdulatlanul feküdt, mellébÅ‘l patakzott a vér.
A betyár összekapkodta a négy fegyvert s ugyancsak igyekezett el a veszedelmes ember közelebÅ‘l.
Ugyanakkor megindult a katonaság s hordágyat rögtönözve, arra tették az eszméletlen Vidróczkit. Bátonyig eszméletre jött. S a hogy körülnézve felismerte vigasztalan helyzetét, éktelen káromkodásba tört ki. Majd felszaggatta kötelékeit, dühösen védekezett az ápolás ellen. Mire Bátonyba értek vele, meghalt.
A többiek aztán a per során mindenbÅ‘l az oroszlánrészt juttatták Vidróczkinak, mind a mellett nem merték magukat ártatlannak mondani.
Két évi kegyetlen garázdálkodás után így vetett véget Tóth Mór két nap alatt a Vidróczki-bandának.
Forrás: Nyírvidék. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzõk és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. XXVI. évfolyam 4. szám 1905. december 3.
https://library.hungaricana.