Geszten Jóska
Történetek a betyárvilág korszakából IX.
Már gyermekkoromban sokszor hallottam a nevét. Bátorság, leleményesség, kegyetlenség és jószívűség vegyüléke volt, amint elÅ‘adták tetteit, s most, hogy a Bach korszakbeli iratok közt a Geszten Jóska perére vonatkozó iratok véletlenül kezembe akadtak, kíváncsisággal nézegettem, hogy miket is tett tehát az az ember, akit az iratok mindig, mint „híres Rabló FÅ‘nököt” emlegetnek, akit a megyei törvényszék akasztófára is ítélt. Ezt megelÅ‘zÅ‘leg olvastam Kovács István, a nyíregyházi királyi törvényszék érdemes elnöke által a rablóról a Szabolcs vármegye monográfiájában közétett adatokat, melyek legnagyobb részt meg is egyeznek a kivett vallomásokkal. Az iratokból arról gyÅ‘zÅ‘dtem meg, hogy Geszten Jószef, ha neve közismert lett is, s neve alatt több és nagy esetek elkövetése a népnél közszájon forgott is, és mintegy kisebbik Rózsa Sándor szerepelt 5—6 vármegyében, Å‘ mégis csak egy közönséges lókötÅ‘, egy kapcabetyár volt, és amikor bátorságot tanúsított az csak olyankor volt, amikor kísérÅ‘i közül szökött, vagy azok elÅ‘l menekült. De ezen alkalmi bátorságra nagyon is szüksége volt, mert bár több ízben éveket sóztak a nyakába, egyik rátát sem töltötte ki, sÅ‘t amikor utoljára szökött, már az akasztófa állott elÅ‘tte.
Rabló fÅ‘nök pedig nem lehetett azért sem, mert soha, de soha nem volt bandája, sÅ‘t huzamosabb ideig másodmagával sem volt. Egy Somogyi József és valami Jancsi nevű legény volt az, akik heteket töltöttek vele, Somogyi József a legtöbbet, de az sem volt több két hónapnál. De nem is volt tettestársra szüksége, mert csak lovat és ökröket lopott, amit maga könnyen hajthatott végre. Amire szüksége volt, az az orgazda volt. Az pedig akadt bÅ‘ven s így történt, hogy a Geszten ügy tárgyalásánál mintegy 70 vádlott, a károsok és a tanúkkal egy egész kis falut kitévÅ‘ számú ember volt beidézve. Rablásnak nevezhetÅ‘ lopást csak három ízben követett el. Ezeknél persze voltak alkalmi társai. Azokban itt sem történtek kegyetlenségek, mert egyik esetnél sem tartotta érdemesnek senki „vízí raportot” kivenni. Mint „rettegett” embert ítélték mégis halálra. S valóban rettegett ember volt mégis és a mai idÅ‘ben alighanem, mint elmebeteget kezelnék, mert anélkül, hogy szüksége volt volna rá (Nyírbátorban, ahol született háza és telke volt) s anélkül, hogy tetteinek hasznát látná (legfelebb ruházatra, élelemre költött, kártyát, dáridózást nem kedvelt) mindig lopott, kivéve ha be volt zárva, vagyha üldözés közben ezt nem tehette. Mint elfogott ember a strázsák kezei közöl háromszor szökött meg, három ízben pedig, midÅ‘n már majdnem közrefogva volt, lövöldözéssel menekült meg. Ezek közül egy ízben Nagyváradon. Megtörtént, hogy midÅ‘n üldözték, üldözés közben is 3 lovat lopott. Úgynevezett betyárbecsület sem volt benne, mert bizonyos Feuersteinnak eladott három lovat (mint tudva lopottat) és két hét múlva ugyanazokat Feuersteintól újra ellopta.
Volt azonban egy erénye ennek a szép, erÅ‘teljes embernek. A feleségét és kislányát nagyon szerette, úgy, hogyha a sok üldözés elÅ‘l más-más megyébe menekült, mindig magával vitte, s valami ürügy alatt elszállásolta. A feleségétÅ‘l 1844. évben szakadt el és pedig, amint Å‘ mindig állította, nemes Miskolczy György és Ignácz pusztították el, nehogy ellenük tanúskodhasson. Ugyanis, a Miskolcon lakó két nemes úr 1842. évtÅ‘l állandó összeköttetésben volt Geszten Józsival, s tÅ‘le legalább negyven lovat, és 20 ökröt vettek meg, úgy, hogy a vételár fele rendesen visszakerült a nemes urakhoz. És a betyár e visszaéléseket csak azért nézte el, mert Miskolczy Ignácz Nyekézsemen neje s kislányának helyt adott. A bíróság e bűntény miatt nem ítélte el ugyan a két Miskolczyt, de egyebekért hat-hat évi fogságot kaptak, azonban az indokolásból kitűnik, hogy a bíróság csupán „elegendÅ‘” bizonyítékot nem talált, de a kötél közel járt a két Miskolczy nyaka körül.
Tanúk voltak rá, hogy Geszten nagyon sokszor könnyek közt emlegette feleségét, és Kállay Ödön fÅ‘szolgabíró elÅ‘tt 1846. január 30-án könnyezve beszélte el, hogy midÅ‘n 1844. év végén valami 2 hónapi távollét után Nyekézsembe ment árva kislányáért, az a nyakát átölelve kérdezte tÅ‘le (6 éves volt), hogy hol volt olyan sokáig s hol hagyta az édest? Még a mai idÅ‘ben is sok felé nevezi a kisgyerek az anyát egyszerűen: „édes vagy éde”- nek.Geszten Jóska tehát az Å‘ fáradságos munkája közben, mintegy büntetésül, rémes módon vesztette el, akit legjobban szeretett, a feleségét, és elvesztette árván maradt kislányát is. Mindamellett lehet, hogy igazat mond az a népdal, amelyet Kovács István, törvényszéki elnök szerzett meg a nép ajkáról:
Zöld erdÅ‘nek lombos ága,
Sokat búsultam alatta,
Gesztely Jóska két szép lánya
Mindig aztat siratgatja.
Geszten 1846-ban már 39 éves volt, a kislány pedig amirÅ‘l az iratok szólnak csak 5—6 éves volt, és amennyiben a nép fiai abban az idÅ‘ben is, mint most is (ha lehet) 18—22 év között nÅ‘sültek, meglehet, hogy Gesztennek a vele élt nÅ‘ második felesége volt. Az ilyen tekintetben a nép nem igen szokott tévedni, és ha a dal két szép leányról szól, amilyen jelzÅ‘vel pedig a majdnem eladókat, vagy legalább is nagyobbacskákat szokták illetni, bizonyos, hogy Gesztennek maradt két lánya.
Egész más a másik nóta:
Gesztely Józsi temetÅ‘je,
Kinn van a lába belÅ‘le,
Hideg eső esik raja,
Megfázik a lába szára.
Ez adat azt bizonyítja, hogy a nép arról volt meggyÅ‘zÅ‘dve, hogy Gesztent felakasztották. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az 1849. május 3. és folytatólagos napjain, és június 8-án „Alispán Kállay Emmanuel elnöklete alatt Jármy Tamás, Sulyok Dániel ülnökök, Szunyoghy Ferenc Szolgabíró, Tatár Tamás Esküdt, Kausay Károly JegyzÅ‘, Tiszti FÅ‘ügyész Nagy István jelenletében tartatott FenyítÅ‘ Törvényszék” ítélete, amely szerint Geszten akasztófára ítéltetett, öt megyében lett ismeretes és mert azután már Geszten József erÅ‘sen Å‘riztetvén, csak 1852. évben sikerült megszöknie, de nyomban üldözÅ‘be vétetvén, a geszterédi erdÅ‘ben agyonlövetett, a nép meg volt gyÅ‘zÅ‘dve arról, hogy Gesztenen a halálbüntetés végrehajtatott. Embert pedig sohasem ölt.
Igaznak kell venni, amit kihallgatásakor Kállay Ödön fÅ‘szolgabírónak mondott 1846. január 30-án: „Én Å‘szinte megmondok mindent, amit cselekedtem. — Tessék azonban elhinni, hogy nem mind én követtem el azon tetteket, melyek nevem alatt követtettek el — midÅ‘n egy ember elhíresül, kapva kapnak azon, hogy annak neve alatt vétkezhessenek; meglehet, hogy mindazokat, miket nevem alatt elkövettek, mások reám fogják esküdni és én meglehet, azokért meghalok, de tudja a jó Isten, hogy én sokakban ártatlan vagyok, amit tiszta lélekkel mondhatok, hogy sem nem gyújtogattam, sem nem öltem...”
És midÅ‘n a tárgyaláson egyik társa Siros István olyat állított, amit Geszten tagadott, megtörtént, amint a Szabolcs vármegye monográfiájában le is van írva, hogy vasalt kezével neki ütött Sirosnak, azonban nem érhette ezt az ütés, mert Nagy József Å‘rmester megakadályozta. Egy szökését mégis érdemesnek tartotta elmondani. Egyrészt, mert alkalmazható az a példabeszéd, hogy „aki másnak vermet ás, maga esik bele”, meg igazolja azt az állításomat, hogy alkalmilag tudott Geszten vakmerÅ‘ lenni. Egy ízben TiszalökrÅ‘l, egy Salamon nevű embertÅ‘l ellopott Czihát Pál nevű, szintén bujdosó betyárral 3 lovat az istállóból, „amely be sem volt zárva” és azokkal elmentek Bátorba, ahol Fábri nevű zsidó emberrel megegyeztek, hogy a három szép lovat elviszik Kolozsvárra eladni. Fábri kerített is szekeret, jót. Este befogták a szekérbe a három lovat, felrakták rá Fábri szerszámait kihajtottak az utcára. „Csak akkor vettem észre, mondja Geszten, hogy az utca tele van dzsidás katonákkal, ugyancsak puskáztak, de mi közülök elhajtottunk, a sok lövöldözés közt is minden sérelem nélkül szerencsésen megszabadultunk."
Fábri ugyanis megunta a cimboráskodást s feladta Gesztent és Czihátot. Harminc dzsidás egy tiszttel rukkolt ki Bátorba, felállva a Fábri házának irányában és pedig az utca mind a két oldalára. Rosz volt a felállítás, mert az utca mindkét oldalán állva nem volt bátorságos a lövöldözés, de meg veszett híre is lehetett a két betyárnak. Fábrinak a megállapodás szerint le kellett ugrani a szekerrÅ‘l, de úgy látszott, hogy elkésett, mert éppen Å‘ kapott egy lövést, úgy, hogy majdnem belehalt. Fábri nagyot nézett a katonaságra. Hat-nyolc lépésrÅ‘l sem a lovakat, sem a betyárokat, de talán a szekeret sem tudták eltalálni. Ellenben Å‘t, aki a földön volt, eltalálták. Hát hova az ördögbe céloztak azok a katonák?
A jelzett könyvnek azt az állítását azonban, hogy Geszten Jóska a szabadságharc alatt kibocsáttatott s a többi rabokkal az Å‘ vezérlete alatt egy szabadcsapatot alakítottak volna, a regék közé kell leszállítanom. Való, hogy ez a nép közt el volt terjedve; vagy összetévesztették Rózsa Sándorral, vagy pedig az Å‘ híres hÅ‘süket is ahhoz akarták leszállítani. Megállapítható, hogy a szabadságharc alatt Geszten Jóska a kállai vár lakója volt és inkább ellene szól az, hogy bár abban az idÅ‘ben megszöknie könnyebb volt volna, a szökést meg sem kísérelte. De, mint említettem, verekedni nem szeretett és sok lovát, vagy az árát elhagyta Å‘, semhogy verekedjen, miért verekedett volna szegény feje — a hazáért !
Forrás:
Nyírvidék. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzõk és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. XXXII. évfolyam 38. szám 1911. szeptember 17.
https://library.hungaricana.