Advent második vasárnapján

„Most ezekben a szent napokban, egyéb időknek szokásán kívül, még nap felkölte előtt, hajnalban a Názáreti Mária Szent Szűznek angyali üdvözlésérül avagy az Isten Fiának megtestesülendőségérül szentmisét hallgatunk, melyet is mi magyarok az eő nagy tiszteletéért és méltóságáért aranyos misének nevezünk.” –írja Padányi Bíró Márton egyik prédikációjában. Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy angyali mise, a régiségben aranyos mise, liturgikus szóval roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa.

A hívek a hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták. A havat különben még a templomba menés ideje előtt illik elsöpörni, de ezért e korai munkáért nem zúgolódik senki. A bánsági Nagyzsámon ádventben a gyerekek hajnali harangszóval keltek, megjelölt helyen gyülekeztek és házról házra járva költögették csengővel és énekszóval az alvó híveket, hogy idejében odaérjenek a hajnali misére. Utolsó nap mindenűn kaptak valami ajándékot, amelyen aztán igazságosan megosztoztak. A Tolna megyei Nagymányok német faluban a hajnali misékre kirendelt ministráns és orgonafújtató fiúk egykor az iskolában háltak, hogy a korai szolgálatot el ne aludják. A katolikus Csíkban régebben a betlehemes játékot is előadták a hajnali misén. A hajnali misék hangulata íróinkat, költőinket is megihlette, Gárdonyi Géza így mesélt róla:

RORÁTÉ

Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé.

Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Teleképpel fújja a tüzet. A tűz pirosló fényt áraszt az arcára.

- Ég már - mondja, becsukva a kályhaajtót.

Ég, de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonó-macska.

A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül és hallgatva hallgatják a mormolást.

- Ki hoz ma gyertyát? - kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.

- Gál Józsi - felel egy másik.

- De soká jön!

Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az.

- Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben.

- Hoztam - feleli az érkezett hangja -, kinél van masina?

Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik és a kályha vállára tevődik.

Az iskolát gyönge világosság árasztja el.

Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla mintha még aludna. A földgömb mint valami görögdinnye áll az asztalon.

A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.

- Már melegszik!

Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább.

Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.

- Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön.

A Gönczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő.

A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart.

- Nézd meg, jó-e? - mondja Istenesnek.

Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:

- Jó.

Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik.

De íme, beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak, s megindulnak a templomba.

A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőrsüvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott bele-beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony, vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolásgyerek.

Im azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministránsgyerek a sekrestyeajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszercsak megrántja a csengetyűt és előrelépked nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.

Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér.

Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:

Végigreszket idegeimen az a mennyi szent érzés, amely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda nyomorult szerszám a toll és micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletnek egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyazott sejtelmeivel juthat el az ember.

A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyermekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:

Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Ezt magyar poéta csinálta, aki a nazaréti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák, liliomok.

Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem az énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban.

Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a nazaréti szegény zsidólányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.

Források:

Bálint Sándor: Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Szent István Társulat kiadása. Budapest, 1973.

Gárdonyi Géza: Az én falum I. kötet. Dante Kiadás. Budapest, 1928. .202-207.

Padányi Bíró Márton: Micae et spicae evangelico apostolicae. Avagy evangyéliomi kenyér morzsalékok és apostoli buzakalászok. Győr, 1756.