Húsvét

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, az egyház e napon ünnepli Krisztus feltámadását. MegünneplésérÅ‘l már a III. századból vannak adataink. Mozgó ünnep, elsÅ‘ vasárnapja a tavaszi napéjegyenlÅ‘séget (március 21-ét) követÅ‘ holdtölte után következÅ‘ elsÅ‘ vasárnap (325. a niceai zsinat óta). A húsvéti idÅ‘szak hamvazószerdával, a nagyböjt elsÅ‘ napjával kezdÅ‘dik, innen származik az ünnep magyar elnevezése is.

A keresztény egyházak szerint „húsvét ünnepének alaphangja az öröm, a hála, a keresztényi diadalérzet, reménység és üdvbizonyosság”. A feltámadást az egyház a nagyszombati feltámadási körmenettel illetve a vasárnap reggeli kis-, majd a délelÅ‘tti nagymisével ünnepli. A szertartásokhoz tartozik az étel, a húsvéti bárány megszentelése is; a húsvéti sonka megáldásáról már a X. századból, míg tojásszentelésrÅ‘l a XII. századból vannak adataink. A húsvéti bárány Krisztus véráldozatát jelképezi, míg a tojás az élet megújulását szimbolizálja. A többi étel az egyház szemében nem kapott ilyen tartalmat, de a nagyböjt hivatalos feloldásában minden egyes ételnek része van, mondhatni, az egyház mintegy áldását adja az új, megváltozott jellegű étkezésre.

A húsvéti ünnepkörnek igen jelentÅ‘s szerepe volt hitvilágunkban és szokásainkban egyaránt. Ezek egy része pogány, másik része egyházi eredetű, azonban a határt nem lehet megvonni a kettÅ‘ között, hiszen a kölcsönhatás nagyon erÅ‘s volt. Gondolhatunk példának okáért arra, hogy az étel vagy a zöldág (barka) megszentelése pogány gyakorlatból került a keresztény liturgiába.

Húsvét talán legjellemzÅ‘bb mozzanata a húsvéti locsolás, mely egy Å‘si, termékenység-, szépség- és egészségvarázsló katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata egyrészt magára a keresztelésre utal, másrészt arra a legendára, ami szerint a Jézus feltámadását hirdetÅ‘ jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, illetve a Jézus sírját Å‘rzÅ‘ katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivÅ‘ asszonyokat. HúsvéthétfÅ‘ régi elnevezése vízbevetÅ‘-, vízbehányóhétfÅ‘ volt, ami jól szemlélteti a locsolkodás egykori módját. Apor Péter 1736-ban így írt errÅ‘l: „húsvét másodnapján, azaz vízben vetÅ‘ hétfűn rendre járták az falut, erÅ‘sen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sÅ‘t az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házban kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudva már az jövendÅ‘t. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna vízben.”

 A ma élÅ‘, szagos vízzel, köszöntÅ‘ versikékkel és adománykéréssel jellemezhetÅ‘ szokás tehát újabb keletű. FeltételezhetÅ‘leg e locsolóversek zöme műköltÅ‘i, iskolai eredetű, hiszen nem egy közülük az egész Kárpát-medencében ismert. De vannak falvak (például a Sóvidéken), ahol a más vidéken karácsonyi köszöntÅ‘ként ismert szövegeket mondanak ilyenkor:

Paradicsom kÅ‘kertjében
Arany szÅ‘nyeg leterítve.
Azon fekszik az úr Jézus.
Jobb kezében arany vesszÅ‘,
Bal kezében arany alma.
Azt a vesszőt megsuhintja,
Zúg az erdÅ‘, zúg a mezÅ‘.
Nem láttam én szebb termÅ‘ fát,
Mint úr Jézus keresztfáját,
Ágról ágra virágozik,
Szent lélekkel illatozik.
Tisztelem a házigazdát,
Hogy megérhette húsvét másodnapját.
Engedje, hogy megöntözzem a leányát.

A locsolás jutalma általában a festett vagy hímes tojás, mely termékenységi szimbólum, az egyháznál ugyanakkor a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojásfestéshez még a XX. század elsÅ‘ felében is túlnyomóan természetes festÅ‘anyagokat, növényi fÅ‘zeteket használtak. Legáltalánosabb a vöröshagymahéj-fÅ‘zet volt. A festést általában asszonyok végezték (gyakran specialisták), akik úgy a festéket, mint a festÅ‘ eszközöket is maguk állították elÅ‘. A Kárpát-medence területén a legelterjedtebb díszítési technika a batikolással (méhviasszal) és a karcolással való díszítés volt, de ismert a levélrátétes vagy a textilrátétes módszer is. Motívumai (virág, állat, geometrikus) rendkívül szerteágazóak, a népművészet, a sajátos táji ízlés megnyilvánulásainak tekinthetjük Å‘ket, jelképrendszerének természetesen üzenet-és érzelemközvetítÅ‘ feladata is volt.

A tojásnak a komálásnak vagy mátkálásnak nevezett szokásnál is szerepe volt: az egymást húsvéti tojással megajándékozó lányok a cserével örök barátságra léptek, s ettÅ‘l fogva komáztak és magázták egymást. Ugyancsak hímes tojás volt a jutalma a Dunántúlon elterjedt termékenységvarázsló tradíciónak, a húsvéti korbácsolásnak. A sibának nevezett négyszögűre font korbáccsal a legények húsvéthétfÅ‘n megcsapdosták a lányokat, minek befejztével a lányok a sibára szép szalagot kötöttek, s borral kínálták a legényeket. A Felvidéken a lányok csapdosták meg ugyanígy a locsolást végzÅ‘ fiúkat, ennek suprikálás a neve.

A középkori Magyarországon általánosan elterjedt hagyomány volt a húsvéti határkerülés vagy határjárás. A határkerülÅ‘k húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek Krisztus urunk feltámadását, imát mondtak a jó termésért, és hogy a természeti csapások, gonosz szellemek elkerüljék földjeiket. A XIX. század végéig úgy a katolikusok, mint a protestánsok végezték, mára leginkább csak Erdélyben maradt meg gyakorlata.

Katolikus vidékeken szintén országosan ismert volt a Jézus-keresés vagy keresztjárás, mely húsvéti misztériumjátékokból alakult át népszokássá. Hajnalban indult a nép a templom elÅ‘l, s énekelve vonultak az elsÅ‘ határkeresztig, majd onnan sorba minden egyes kereszthez, ami a falu határában található. Mindnél megálltak, s imádságot mondtak. Általában a temetÅ‘i feszületnél fejezÅ‘dött be a körmenet. Ez a tradíció erÅ‘sen visszaszorult, de például Kunszigeten (GyÅ‘r vármegye) ma is élÅ‘ kedves szokás, mikor is a körmenet útvonalán minden ház ablakába virágot és égÅ‘ gyertyákat tesznek.

Mint láthatjuk, a húsvéti ünnepkör népszokásainak tulajdonképpen nincs egyházi jellege, kivéve a hajnali Jézus-keresést és a miséken való részvételt. Húsvét déltÅ‘l, az elsÅ‘ már nem böjtös ebédtÅ‘l kezdve pedig mindenféle egyházi tartalmat nélkülöz. Valójában tehát –még ha egyházi színezetet kaptak is- kereszténység elÅ‘tti, pogány szokásoknak tekinthetjük Å‘ket, melyek leginkább a megújuló természet ünneplésével kapcsolatosak.

Források:

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1978. 75.

Barabás László: Forog az esztendÅ‘ kereke. Sóvidéki népszokások. Mentor Kiadó- Custos Kiadó. Marosvásárhely, 1998. 80-81.

Bodnár Mónika: A népszokások tárgyai. In: Fügedi Márta (szerk.): Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete. Miskolc, 1997. 473- 477.

Bogár János: Az egyházi évkör kialakulása és hatása az igehirdetésre. Debrecen, 1932. 143.

Gulyás Éva-Szabó László: Jeles napok. In: Bakó Ferenc (szerk.): Palócok IV. Eger, 1989. 392-399.

Györgyi Erzsébet: Húsvéti tojás. In: Magyar Néprajzi Lexikon 2. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 608-612.

Manga János: Húsvét. In: Magyar Néprajzi Lexikon 2. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 604-606.

Németh Imre-Tátrai Zsuzsanna: Húsvéti korbácsolás. In: Magyar Néprajzi Lexikon 2. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 606.

Tátrai Zsuzsanna: Húsvét. In: Kis magyar néprajz a rádióban. RTV-Minerva. Budapest, 1978. 278-283.

Tátrai Zsuzsanna: Húsvéti locsolás. In: Magyar Néprajzi Lexikon 2. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 606-60.