KINEK TANULUNK, MIRE NEVELNEK?

Hónapok óta viták kereszttüzében áll az oktatásra vonatkozó törvény megalkotása. Mindenki hozzászól, véleménye van, bírálja, jóllehet alig tudunk róla valamit, mert valójában nincs egy világos tájékoztató. Akik bemutatják azok legfőbb törekvése nem egy átlátható megjelenítés, hanem a saját álláspont védelme, s ennek a ködbe burkolás az igazi és hatásos módja, s nem a közérthető és világos bemutatás. Nem tudni, hogy az egyetemet a bölcsődével vagy az óvodával vonják-e össze, bolognai vagy porosz rendszert vezetnek-e be, államosítják-e az államosított iskolákat vagy sem, szabadszellem vagy szellemi, ideológiai diktatúra lesz-e, ki verheti a másikat: tanár a diákot vagy diák a tanárt? Egész napos iskola lesz-e vagy csak félnapos. Esetleg, mint Karinthy javasolta: a diákok délelőtt, a tanárok délután járjanak az iskolába. S az anyagi háttérről, a fűtésről, az épületek karbantartásáról ne is beszéljünk, csakúgy, mint arról, hogy kötelező lesz-e az alsó tagozat első osztályában, esetleg az óvodában kakaóbiztos számítógépet venni a munkanélküli segélyből élő nagycsaládosoknak, valutában eladósodottaknak is, avagy az esélyegyenlőséget biztosítsuk a palatáblák használatának bevezetésével?

Addig is, amíg eldől a nagy kérdés, felvillantok hetedikes koromból egy kis iskolai emléket, amelynek elemzése sokoldalú tanulsággal járhat. Színhely a debreceni Füvészkert utcai általános iskola.

Hetedikesek voltunk. Bizony ilyen fiatalon ért bennünket a döbbenetes hír: árvák lettünk. Meghalt az emberiség édesapja, egyedüli reménysége, gyámola: SZTÁLIN ELVTÁRS.

A tragédia várható volt, hisz a rádió napokon át, utóbb már óránként adott hírt romló állapotáról. De azt feltételezni is merészség volt, hogy meghalhat. Noha tudtuk, mert bemondták, hogy magas láza van, véreset vizel, nehezen lélegzik, nem egyenletes a szívverése… Hiába a csodákat mívelő szovjet orvostudomány, hiába gyúrták őt magát különleges anyagból, egyre reménytelenebb lett a bemondó hangja, hasztalan hallgatta könnyezve Sanci öcsénk a híreket, bekövetkezett az elkerülhetetlen.

A város gyászba borult, felbőgtek a gyárak szirénái, dudái… nem tudom szóltak-e a harangok?

A rádió egész nap a Munkás gyászindulót játszotta.

Az iskolában legalább egy órán át hallgattuk a zászlófelvonáskor elhangzó igazgatói gyászbeszédet, amit igazgatónk Hajnalos Libuc (József) el-elcsukló hangon elsírt a lépcső tetejéről. Bús ábrázattal vonult be valamennyi osztály a termébe, s ott pisszenés nélkül ülve hallgattuk a hangszóróból áradó gyászindulót. Ezután az onnan felhangzó igazgatói utasítást követve felálltunk és vigyázzba merevedtünk, hogy tíz perces néma vigyázzállással megtiszteljük a nagy halottat és elelmélkedjünk világraszóló tettein, jóságán, bölcsségén.

Úgy két percig halálos csend volt.

Aztán valahol megreccsent a padló.

Tőle távolabb egy másik hely is hangot adott, aztán egész recsegési hullám futott át az osztályon.

Valahol leesett egy ceruza.

Incze tanár úr hiába húzta fel szemöldökét, vágott szigorú arcot rosszul sült el igyekezete. Osztályfőnökünk ugyanis színészi, azon belül komikusi hajlamokkal bírt. Arcberendezése és mozgása erre predesztinálta. Iskolai ünnepélyeken nagy sikerrel lépett fel villámtréfákban ügyefogyott embereket megformálva. Intő arcjátéka szerencsétlenül most is színpadi figuráira, s nem a megrendült emberre emlékeztetett.

A recsegés-hullám, a hosszas csend – milyen bamba osztály lehet az olyan, aki tíz percig kibírná a halálos csendet és milyen hülye az a hatóság, aki ilyet elrendel – jócskán előkészítette, az osztályfőnök mimikája pedig meghozta az első kiböffenő, de gyorsan elfojtott nevetést. Válaszra nem kellett soká várni.

Bálint Jancsi, ő volt az első hangot adó, aki már pukkadozott a visszafojtott röhögéstől, egyszerre vékony cérnahangján megállíthatatlanul felhihizett. Vidám arcú, kerek képű, mindig mosolygó, fejhangon nevetgélő emberke lévén, akinek elég volt a kisujjunkat felmutatni, hogy vihogjon, most gáttalanul fulladozott, majdnem a röhögőgörcs határáig.

Az osztályból néhányan csatlakoztak, aztán elszabadult a pokol.

Incze tanár úr majdnem vértolulást kapott. Hogyisne. Csak ő tudta igazán mi lehet belőle.

Kétségbeesetten próbált úrrá lenni a helyzeten.

Vagy két percig hasztalan. Ám, amikor fagyosan megszólalt: „Tudjátok mi lesz ebből?”- mindenki észre tért.

Maradt még vagy öt percünk a csendes elmélkedésre, habár nem az elhunyt nagyságáról, hanem még meglévő hatalmáról. Síron túli keze vezényelte azt büntetésül kiszabott és a tornatanárunk által már nem először végigszenvedett tanítás utáni csuklózást, aminek a célja az lett volna, hogy feladjuk azt, aki elindította a nevetési hullámot. Osztályfőnökünk ugyanis nem mismásolhatta el a történteket. Nem tudhatta, hogy nincsen-e olyan, aki rövidesen besúgja az esetet, ami persze spicli nélkül is kiszivárgott volna. Bálint apuka sem vett volna szívesen részt a kistarcsai edzőtáborban. Mi is tisztában voltunk ezzel, s elkészültünk hát és kibírtuk azt a különben majd három óra hosszat tartó tortúrát, amiben korábban is részeltettek bennünket, majdnem hasonló eset miatt.

Az iskola tanít, és az életre nevel.

Bennünket arra nevelt, hogy ha élni akarunk, ne higgyünk el mindent, amit tanítanak.

Szolnok, 2011. november 19.