Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Mazsolák Arany János a szalontai nép emlékezetében

Arany János a szalontai nép emlékezetében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Arany János a szalontai nép emlékezetében

A szalontai népköltészet anyagát gyűjtögetve, itt-ott Arany Jánosról is hallottam egyet-mást. A hallottak között sok volt az olyan, amit sem Ercseinél, sem Kolozsvárinál, sem Gyöngyösynél nem olvastam; de meg föltűnt az is, hogy Aranyról, a jegyzőről és költőről, mennyire keveset tudnak; inkább gyermekkorából mesélgetnek egyes dolgokat s ezeket is inkább az asszonyok, mint a férfiak. Összegyűjtöttem tehát mindazt, amit hallottam és csoportosítottam a nyert adatokat, tekintet nélkül arra, van-e már róluk tudomásunk vagy nincs, valók vagy legalább is valószínűek-e vagy sem. Akiket érdekel, úgyis meg fognak tudni mindezekre felelni s észre fogják venni, mi az új adat közleményemben. S ilyen sok van, még ha az emlékezet tévedéseit nem számítom is; és ennek oka, hogy én természetszerűleg a gazdálkodó néppel érintkeztem, adataimat tőle nyertem (Bényei Sándorné, Szathmári György, Arany Mihály, Boros Lajos, Jámbor Mihály stb.), nem pedig az intelligensebb osztálytól. Azt akarom tehát bemutatni, hogyan él Arany emléke saját néposztályának, távoli rokonságának emlékezetében.*

Hogy a család régen költözött be Szalontára a biharmegyei Nagyfaluból s hogy a beköltöző ős neve Sámuel volt, általában ismeretes dolgok itt. Családfáját így ismerik: Sámuel – György – György (és János) – János (és György) – György (és János, Mihály, Ferenc) – Sára és János. 

Sokan tudják még azt is, hogy házuk kicsiny «gazos» ház, amolyan «cserin»-lakás volt: «úcs csinálták aszt, kírem szípen, hogy két fëcskefarku-gerendát szëmbë ëgymással lëástak a fődbe, ótán kërëszbe vetëttek rajtuk ëgy harmadikat: êre pácákat erősítëttek úgy, hogy a pácikók vígeji a fődet írtík, ótán szalmát mëg gaszt hintëttek rájuk; még a kútostor is venyigébűl vót fonva, av vëdër mëg kákábúl.»  

Költőnk apjára, Arany Györgyre is sokan emlékeznek; tudják, hogy amolyan «két ökrös» földesgazda volt, néhány köböl földdel, annyira szegények voltak, hogy van, aki arra is emlékezik: «mikor eccër felesíge hazavitte a szomszídba a kőccsönkírt dagasztószéklábat». Mondják azt is, hogy «magoss, sován, barna embër vót», amolyan egyszerű, de írni-olvasni tudó, józaneszű földesgazda: «gyönyörű szípen tudott ám mesélni; ugy fojt a szájárúl asz szó, mint a csurgatott míz». Emlegetik, hogy «eccër a tehene kilükte a szemit» s hogy milyen csodálatosan gyógyult meg magától. Nagyon boldogan élt feleségével, Megyeri Sárával, kiről azonban csak annyit hallottam, hogy «nagyon dógos asszon vót a, magaszűtte, magamosta vászonpendejbe járt, ótán ëgy nap së hijánzott a templombúl».

A kis Arany Jankóról azt mesélgetik, hogy nagyon jó gyerek volt; édes anyja «köcementéjét» fogva ment mindig a templomba; korán megtanult írni-olvasni apjától a padka mellett, a hamuban kihegyezett fűzfavesszővel rajzolgatva a betűket és számokat. Már mint ködmönös gyerek kijárt apjával a földjükre s míg apja dolgozott, ő a zsoltárokat énekelgette, meg a Miatyánkot szavalgatta, melyet három nyelven: magyarul, deákul és cigányul tudott. A templomban mindig ő kereste ki anyjának a zsoltárokat és dícséreteket s mindig tudta az idézett helyet, honnan a pap fölvette a leckét. Szeretett játszani is, különösen csörcsönyözni (kockakő) és bigézni; apja azonban nem igen eresztette el hazulról, mert igen szerette és féltette kis fiát, azért rendesen édes anyja segített neki a szökésben. Kis iskolásfiú korában történt meg vele, hogy «eccër êmënt ëgy pajtásával, Modos Lajossal pennát csinálni; lëfokták a köleséri libákat és kicibáltak belőlük ëgy jó csomó pennára valót; dë az asszony iszrevëtte, mëgmonta az öreg Arannak, oszt a Jankó nagyon kikapott». Több más esetet is emlegetnek ez időből róla; egyszer, míg apja egyébbel volt elfoglalva, ő vigyázott a szénáskert mellett legelő négy ökörre; de mint aféle kisgyerek, elbámészkodott s a négy ökör a szénáskertbe szabadult; apja figyelmeztető szavaira egész nyugodtan csak ennyit válaszol: «Sz nëm tësznek azok ott sëmmi kárt, csak színát ësznek». Egy másik elbeszélés szerint apja kukoricatörni is kivitte fiát még mint kis iskolásfiút; a gyerek azonban unta a dolgot s alig szedte félig a zsákot, odaszólt atyjának: «Idës apám, ëlig lëssz em mán a mi malacunknak».

Később történt, mikor már kijárta a négy iskolát, hogy édesapja szegénységük miatt nem akarta tovább taníttatni, hanem házi munkára fogta; kint őrizte hát az ökröket a komlósi dűlőben levő kis tanyájukon József naptól egész Szent György napig; de egyszer nagy vihar támadt s csuromvizes gatyával hazaszaladva mondta édes apjának, hogy ő bizony nem őriz többet ökröt, hanem tanulni fog; s így is lett. 

Beszélik, hogy testileg gyenge, vékonydongájú gyerek volt, félrehúzódó, szerény, elgondolkozó, de mindig jó tanuló és jó magaviseletű; mint kis deák, mendikás volt, mert szülei okkor már olyan szegények voltak, hogy maguk is lányukhoz, Jámbor Sándornéhoz mentek lakni; seperte s fűtötte hát az iskolát s hordta a preceptoroknak az ételt minden nap más háztól, amint az akkor szokásban volt; az iskolában rendesen a kandalló melletti sarokban ült s onnan igazgatta a tüzet. Ha szabad ideje volt, elmesélgetett a gyerekeknek, kik ezért reggelire kolbászt és szalonnát vittek neki, amit a gyerekekkel együtt sütött meg a kandalló tüzében. A kisebb gyerekek nagyon szerették, nemcsak szép meséiért, hanem mert hátára vette őket s úgy lovagoltatta. Rendesen az iskolában aludt a kandalló mellett, csak ha nagyon hideg volt, kért valamelyik gyerek szüleitől éjjeli szállást, mert nem akart ő is nénjének terhére lenni. Rendkivűl elgondolkozó volt, úgy hogy a tálalásnál sem állott soha oda az esze, mindig elöntötte a levest.  

Említik, hogy korán kezdett verselni; egy darab sült tökért vagy egy «vágás» kolbászért olyan verset «pëndëritett, hogy csuda vót hallgatni». Mikor egy szüretkor társaival kiment a szőlőskertbe, egy vén cigány meg fia muzsikálgatott az egyik szüretelő csapat előtt; rögtön verset mondott róluk, hogy egy cigány, meg egy fél cigány húzza keservesen. Ilyen tréfás verseket írogatott órák alatt is s midőn egyszer a rektornak kezébe került egy kis cédula, kérdezősködésére bátran válaszolta: «Tudok én még többet is».  

Emlékeznek iskolai preceptorságára s arra is, hogy Debreczenből elment Kisújszállásra ideiglenes tanítónak, de nem szegénysége miatt, hanem mert egyszer reggelig kimaradt, s mint nagyon szégyenlős fiú nem akart a rektor szeme elé kerülni. Mások szerint azonban ez az esemény akkor történt, mikor színész lett; színészkedéséről azonban úgy tudják, hogy nagyon rossz színész volt, csak holmi színlaposztó; s mikor Szigeten édes anyja betegségét megálmodta, három ezüsthuszassal zsebében hazajött (ezt is csak azért szorongatta, hogy ne mondják, hogy krajcár nélkül jött haza) gyalog, éhezve, áthűlve, lerongyolódva; először is az iskolát kereste fel, hol egyik tanulótársa már rektor volt, s ez látván, hogy barátja ruhája mennyire le van nyűve («még a kapca is kiláccott a csizsmájábúl») a saját ruháiba öltöztette s úgy küldte haza.  

Életének további folyamát már csak igen hézagosan ismerik; mondják, hogy hazajövetele után egy idő múlva segédjegyző lett a hanyag Borbély Pál mellett, s mert nagyon finoman bánt a néppel, nemsokára főjegyző lett. Hogy mennyire becsülte a népet, arra a későbbi időkből is mondanak egy esetet; vejét látogatni Szalontán lévén, ép a szőlőből hazajövet találkoznak egy ismerős földesgazda feleségével; ez, mert nem volt velük «beszidës», meg restelt is kosarat cipelve menni az urakkal, a szőlőskert végén el akart válni tőlük; Arany azonban nem engedte, azt mondván, hogy a munka nem szégyen, menjen csak bátran velük. Jegyzősködése idején írta az «istóriáját», mely a legtöbb háznál megvan; aztán elvette Ercsei Juliannát. Mindig dolgozott; még él, aki meséli, hogy valahányszor elment hozzá, mindig dolgozva találta; ha nem írt, akkor a kertjében dolgozgatott, mert «vót ám nekije szíp gyümőcsös mëg virágos kertye». Ez idő tájt halt meg édes anyja, apja azonban még élt és fia igen szerette («azír is áldotta úgy mëg az isten»). Vannak, kik arra is emlékeznek, hogy mikor Petőfi («mindig úsz szaladgált és beszílt a kerbe, uram bocsá, mint ëb bolon») Szalontára jött, épen a városház tornácán pipázgató Arany Jánostól kérdezte meg, hogy hol lakik Arany János; Arany készségesen elvezette a nem valami barátságos Petőfit lakására, s itt derült ki aztán a dolog.

A szabadságharc kitörésekor nemzetőr lett, azonban néhány barátjával összebeszélvén, innen egy éjjel megszöktek s ezt fel is írták a kaszárnya falára; üldözőbe vették őket s Aranyt előbb Rozványék, majd Darvasiék rejtegették mintegy hat hónapig egy kis szobácskában (ezt még mutogatják is) kenyeret és vizet egy kerek lyukon adogatva be neki; s még itt is mindig dolgozott.   A szabadságharc utáni életéről annyit tudnak, hogy előbb Rozványéknál, aztán vagy két hétig a Balogh Mihály házában, végre az árpádi papnál rejtőzködött, azután Kőrösre ment tanárnak, végre Pesten «költő lett» (s ezt egészen úgy említik, mint mikor másról azt mondják, hogy csizmadia vagy szabó lett; a népnek ez is mesterség, sőt még olyanabb, hisz a malacról is azt mondják itt, hogy «pojétás»). Ez időtől kezdve csak azt tudják  róla – és ezt sokan állítják – hogy pénzt adott kölcsön nagy kamatra a  szalontaiaknak. Körülbelül ennyi az, ami a szalontai gazdanép emlékezetében Arany Jánosról megmaradt. Nem sok, de egyben-másban jellemző.  

 

*Kellő utánjárás mellett fölhasználtam néhány oly adatot is, melyekre egy tanítványom (Mezei Károly) önképzőköri pályadolgozata figyelmeztetett.

Forrás:

Irodalomtörténet 3. évfolyam 1. szám, 1914.  64-67
http://epa.oszk.hu/02500/02518/00017/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1914_01_63-80.pdf

Módosítás dátuma: 2018. március 20. kedd, 16:14