Mazsolák
Geszten Jóska
Történetek a betyárvilág korszakából IX.
Már gyermekkoromban sokszor hallottam a nevét. Bátorság, leleményesség, kegyetlenség és jószívűség vegyüléke volt, amint előadták tetteit, s most, hogy a Bach korszakbeli iratok közt a Geszten Jóska perére vonatkozó iratok véletlenül kezembe akadtak, kíváncsisággal nézegettem, hogy miket is tett tehát az az ember, akit az iratok mindig, mint „híres Rabló Főnököt” emlegetnek, akit a megyei törvényszék akasztófára is ítélt. Ezt megelőzőleg olvastam Kovács István, a nyíregyházi királyi törvényszék érdemes elnöke által a rablóról a Szabolcs vármegye monográfiájában közétett adatokat, melyek legnagyobb részt meg is egyeznek a kivett vallomásokkal. Az iratokból arról győződtem meg, hogy Geszten Jószef, ha neve közismert lett is, s neve alatt több és nagy esetek elkövetése a népnél közszájon forgott is, és mintegy kisebbik Rózsa Sándor szerepelt 5—6 vármegyében, ő mégis csak egy közönséges lókötő, egy kapcabetyár volt, és amikor bátorságot tanúsított az csak olyankor volt, amikor kísérői közül szökött, vagy azok elől menekült. De ezen alkalmi bátorságra nagyon is szüksége volt, mert bár több ízben éveket sóztak a nyakába, egyik rátát sem töltötte ki, sőt amikor utoljára szökött, már az akasztófa állott előtte.
Rabló főnök pedig nem lehetett azért sem, mert soha, de soha nem volt bandája, sőt huzamosabb ideig másodmagával sem volt. Egy Somogyi József és valami Jancsi nevű legény volt az, akik heteket töltöttek vele, Somogyi József a legtöbbet, de az sem volt több két hónapnál. De nem is volt tettestársra szüksége, mert csak lovat és ökröket lopott, amit maga könnyen hajthatott végre. Amire szüksége volt, az az orgazda volt. Az pedig akadt bőven s így történt, hogy a Geszten ügy tárgyalásánál mintegy 70 vádlott, a károsok és a tanúkkal egy egész kis falut kitévő számú ember volt beidézve. Rablásnak nevezhető lopást csak három ízben követett el. Ezeknél persze voltak alkalmi társai. Azokban itt sem történtek kegyetlenségek, mert egyik esetnél sem tartotta érdemesnek senki „vízí raportot” kivenni. Mint „rettegett” embert ítélték mégis halálra. S valóban rettegett ember volt mégis és a mai időben alighanem, mint elmebeteget kezelnék, mert anélkül, hogy szüksége volt volna rá (Nyírbátorban, ahol született háza és telke volt) s anélkül, hogy tetteinek hasznát látná (legfelebb ruházatra, élelemre költött, kártyát, dáridózást nem kedvelt) mindig lopott, kivéve ha be volt zárva, vagyha üldözés közben ezt nem tehette. Mint elfogott ember a strázsák kezei közöl háromszor szökött meg, három ízben pedig, midőn már majdnem közrefogva volt, lövöldözéssel menekült meg. Ezek közül egy ízben Nagyváradon. Megtörtént, hogy midőn üldözték, üldözés közben is 3 lovat lopott. Úgynevezett betyárbecsület sem volt benne, mert bizonyos Feuersteinnak eladott három lovat (mint tudva lopottat) és két hét múlva ugyanazokat Feuersteintól újra ellopta.
Volt azonban egy erénye ennek a szép, erőteljes embernek. A feleségét és kislányát nagyon szerette, úgy, hogyha a sok üldözés elől más-más megyébe menekült, mindig magával vitte, s valami ürügy alatt elszállásolta. A feleségétől 1844. évben szakadt el és pedig, amint ő mindig állította, nemes Miskolczy György és Ignácz pusztították el, nehogy ellenük tanúskodhasson. Ugyanis, a Miskolcon lakó két nemes úr 1842. évtől állandó összeköttetésben volt Geszten Józsival, s tőle legalább negyven lovat, és 20 ökröt vettek meg, úgy, hogy a vételár fele rendesen visszakerült a nemes urakhoz. És a betyár e visszaéléseket csak azért nézte el, mert Miskolczy Ignácz Nyekézsemen neje s kislányának helyt adott. A bíróság e bűntény miatt nem ítélte el ugyan a két Miskolczyt, de egyebekért hat-hat évi fogságot kaptak, azonban az indokolásból kitűnik, hogy a bíróság csupán „elegendő” bizonyítékot nem talált, de a kötél közel járt a két Miskolczy nyaka körül.
