DRÁGA LENIN BÁCSI!

Napjainkban széltében-hosszában hirdetnek eladásra egykori kastélyokat igen romos állapotban és természetesen birtok nélkül. Miután a kastélyokat kirabolták, ősparkjaikba gépállomásokat telepítettek, nemes fáit kiirtották – az emberekről és állatokról most ne is beszéljünk – nemzeti értékké váltak, s wellness szálloda alakításának lehetőségével kecsegtetik a pénzüket fiaztatni akaró embereket. Hogy milyen volt egy ilyen kastély és gazdasága, ami ezeket fenntartotta, ma már csak a régi magyar játékfilmekből tudjuk. Ugyanis falai között még eredeti állapotában mulatott Rajnay Gábor, Jávor Pál, Sárdy vagy Páger Tolnay Klárival, Turay Idával, Vaszary Piri dohogása mellett.  Valódi kis- és nagyasszonyokkal, személyzettel, munkaállatokkal, gépekkel, gazdasági udvarral  találkozhatunk, ha figyelmesen nézzük. Nekem még rémlik valami. Tanúja voltam gyermekkoromban Fehérgyarmaton a kis Jékely kastély szétcincálásának, s annak, hogy miként zárták a kastély lakóit egyetlen kis szobába a kastéllyal átellenben lévő egykori cselédük házában. Szerte az országban azóta tucatjával mesélek ilyen történeteket, s láttam a tönkrement kastélyokat. Bízvást mondhatom, hogy valamennyi rákerülhetne arra a nemzeti veszteséglistára, ahová korábban már feljegyeztük a Rákóczi utáni idők felrobbantott várait, török időben elpusztult templomainkat, kolostorainkat, majd szétbombázott városainkat. Ha a létező szocializmus építette frissen eltakarított értékek súlyát ezekkel összevetjük, csak azért tűnik kedvezőbbnek az arány és kisebbnek a kár, mert ez az éra semmit figyelemre méltót nem hozott létre.

Visszatérve a kastélyhoz, a pusztuláshoz, az értékzavarhoz, egy rövid velem és Havassy Péter barátommal megesett kis történetet mesélek el.

A tizenkettedik órában

Hazánk történetének egyik legnagyobb csapása Trianon. Minden igaz magyar lelkének legmélyén ott van terhes emléke, akár kimondja, akár nem. Az azonban, hogy a gyógyulásáért ki mit tesz, fájdalmas emléke kit mire ösztönöz, mozgósít, nagyon különböző. A nagy magyar írófejedelem Móricz Zsigmond éjféli látogatóként lehet álmában vendéglátója a nagy erdélyi fejedelemnek Bethlen Gábornak, akit Trianonról, Erdély elvesztéséről, hazája akkori állapotáról és a tennivalókról kérdez. Hallgassuk figyelemmel a két fejedelem egybehangzó válaszát és fogadjuk meg!

KIK IS VAGYUNK?

Jól tudja mindenki, hogy akár a világban, akár Európában mi magyarok és országunk Magyarország (amit különben mások Hungáriának neveznek) a mindennapok köztudatában, a gazdasági, kulturális, tudományos vagy politikai életben igen ritkán jelenik meg. A legtöbben jószerint azt sem tudják, hol van, „mely sarkában ennek a nagy világnak”. Ha sejtik is, általában – legalább is szerintünk – kifejezetten hamis képük van rólunk. Egy-két kiragadott, megkövült évszázados sztereotípia sejlik fel emlékezetükben, vagy egy szinte vad, barbár, kulturálatlan, fejlődni képtelen, alacsony szinten élő nép képe.

MIT MONDTAM A LÁNYOMNAK?

Soha nem volt aktuálisabb, szükségesebb, amit mondandó vagyok. Napnál világosabb, hogy az az Európai Unió, ahová annyira vágytunk, cserbenhagyott. Eladósított, elárult országunk semmiféle kíméletre, együttműködésre nem számíthat, s kárörömmel szemlélik, miként rongyolódunk le, vásároljuk meg nekünk gyártott szemetüket élelmiszernek, miként formálnak jogot arra, hogy életünkbe, mindennapjaiba is beleszóljanak. A Kárpát-medence (bokréta Isten kalapján) -mely, ha szét nem szabdalják tejjel-mézzel folyó Kánaán is lehetne, -számukra csak megszerzendő terület földje, vize, levegője, fekvése, olcsó munkaereje miatt, s nem egy vagy több saját, európai szintű műveltséget teremtő nép országa, hazája. Mert, ha azt hiszik az egykori Magyar Korona Országaiból lett utódállamok, hogy őket nézik valamibe Európa meghatározó nagyhatalmai, mélységesen tévednek. Mi azonban - köszönhetően a Szovjetuniónak való kiszolgáltatásunk után, megtoldva az utóbbi húsz év terhével, mára tönk szélére jutottunk, s létbizonytalanság réme, újabb függetlenségvesztés fenyeget bennünket. Az 1970-80-as években egykor az úgynevezett arzénes perről elhíresült Tiszazug településein indult a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága szervezésében egy csaknem másfél évtizeden át tartó komplex tudományos vizsgálat, amelynek során a táj és a nép múltját, akkori állapotát alaposan feltártuk, dokumentáltuk. Pár éve a vizsgálatokat újraindítottuk, hogy rögzítsük a változásokat, s a gyakorlati politikai döntéseket megkönnyítsük. Napjaink nehéz gazdasági helyzete - azóta látjuk – ezt indokolttá is teszi, s fontosnak tartottuk a kutatás menetéről, részeredményeiről az érdekelt közösségeket folyamatosan tájékoztatni. A Tiszazugnak, mint az Alföld közepén fekvő, kis lélekszámú falvakban élő területnek a gazdasági, társadalmi problémái - a történeti előzmények miatt is - nemcsak azonosak az országéval, hanem még erősebben és világosabban kirajzolódnak. Amikor tehát a Tiszazugról szólok, lényegében az egész országról is beszélek. Miként tette ezt a tapintatos anyós is: Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.