Anekdoták néprajzosokról 8. Gunda Béla professzor úr közelről

2011. június 27. hétfő, 13:30 Szabó László
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Gunda Béla professzor úr közelrÅ‘l

ElsÅ‘ éves magyar szakos hallgatóként kötelezÅ‘ volt felvenni Gunda Béla folklór elÅ‘adását. KöltÅ‘i hajlamaim voltak (verseket írtam), s irodalmár szerettem volna lenni, de az egyetemen sok olyan egyéniséggel találkoztam, kiknek óráira az elsÅ‘ két évben kéretlenül is bejártam. Így a számomra addig mit sem jelentÅ‘ Folklórt is elÅ‘szeretettel látogattam fÅ‘ként Gunda professzor úr miatt. Ekkor még igen kevés hallgatója volt az intézetnek. Számára is fontos volt, hogy lenyűgözze és magához kösse  elÅ‘adásaival  a hallgatókat és felkeltse érdeklÅ‘désüket a folklór (szellemi néprajz) iránt.
Mindig népes hallhatóság elÅ‘tt tartotta a XI-es teremben (ma Hankiss-terem) folklór elÅ‘adásait. Egyik produkciója, amivel elbűvölte a tapasztalatlan és lelkes elsÅ‘söket az volt, hogy második, harmadik óra után rámutatva két-három hallgatóra, akik az elmúlt órákon hol itt, hol ott telepedtek le a hosszú padokban, megkérdezte, hogy miért nem ott ül, ahol korábban.

 

„Kollegina! Fél tÅ‘lem, hogy annyira hátra ült? Hát a múltkor még az elsÅ‘ padban, aztán az ablak mellett a negyedik padban ült, most meg elbújik hátul?”

 

 

 

Memóriáján mindenki elcsodálkozott… Ilyen tulajdonságának hírét keltette azzal is, ha valaki megkérdezett tÅ‘le valamit, azonnal kapásból citált irodalmat a témával kapcsolatban.  Méghozzá úgy, hogy az a legpontosabb bibliográfiai követelményeknek is tökéletesen megfelelt:

„Olvassa el, Szalacsi kisasszony Bosnyák Béla: Oros község gazdasági és társadalomrajza című munkáját a Huszadik Század második évfolyamából, 1902-bÅ‘l. Két folytatásban jelent meg, ha jól emlékszem a 304-321. és a 411 vagy 12. oldaltól a 434-ig. Nem tudom pontosan. Ez az elsÅ‘ magyar szociológiai szempontú leírás magyarul…”

Szó szerint idézte mindig a vonatkozó irodalmat a Wildhaber-féle bibliográfiából is, amire állandóan felhívta a figyelmünket. Meg is követelte hallgatóitól, hogy a felhasznált irodalmat kapásból, fejbÅ‘l pontosan idézzék. Az intézetbe bejárogató hallgatókat bizalmába fogadta. Ennek egyik jele volt, hogy pl. szeminárium vagy elÅ‘adás közben egyszer csak minden átmenet nélkül megkérdezte:
-Mondja csak Losonczy kisasszony (ez a titulus járt ki a lányoknak, míg a fiúknak a kollega), hol érettségizett maga?
A kérdezett meglepetten válaszolt:
-Debrecenben a Kossuth Gyakorló Gimnáziumban.
-Igen? Akkor sétáljon át a szobámba és hozza ki az asztalról azt a sárga kötésű könyvet.
Így küldött le engem egyszer az egyetemi büfébe, hogy hozzam fel a harminc elÅ‘re megrendelt lángost Szalacsi kisasszonnyal együtt. Ez a szeminárium igen jó hangulatban és lángos evéssel egybekötve telt el, míg este ľ 10-kor nem jelezte a csengÅ‘, hogy a porta bezár. Hatalmas beszélgetés folyt. Ilyenkor lehetett a legtöbbet tanulni tÅ‘le. No meg akkor, ha két-három kiválasztott emberrel az Å‘szi vagy tavaszi erdÅ‘ben sétára indult. Bicskájával különbözÅ‘ gyökereket, fakérgeket vágott le, bogyókat, magvakat szedegetett fel, amit meg kellett kóstolnunk, rágnunk, hogy milyen íze van. ErrÅ‘l hosszasan magyarázott, kis elÅ‘adást tartott, párhuzamokat idézett. Egy alkalommal kivitt bennünket a TéglavetÅ‘be, ahol Rostás bácsi, az öreg cigány mesemondó lakott és kárelo bálót, azaz sündisznót süttetett vele, amit a szemünk láttára vágott le és nyúzott meg. Mindenkinek meg kellett kóstolni. Maga járt elÅ‘l jó példával. Rengeteget beszélt erdélyi és felvidéki útjairól, s arról, hogy mi mindent evett és kóstolt meg. Egyszer mesélte, hogy nagy éhesen, hosszú gyaloglás után beállított egy stodolába, ahol igen szívesen fogadták. Együtt laktak az állatokkal, a kisborjú, kecske a szoba egyik elkerített sarkában volt. Ott állt a káposztás hordó is, amibe a gazdasszony könyékig belekotort és lábánál fogva kihúzott belÅ‘le egy rettenetes múmiát, egy megnyúzott kecskegida tetemét. Olyan feje volt, hogy Picassot az irigység ölte volna meg – rázkódott össze mesélés közben utólag is. EbbÅ‘l a szörnyűségbÅ‘l egy combot lekanyarított, majd egy tepsiben megsütötte.

-Életemben ilyen finomat nem ettem addig! – mondta. Magam is kipróbáltam és birkahúst savanyítottunk káposztában. Valóban felséges dolog. Igen dicsérte a puliszkák különbözÅ‘ fajtáit, s mikor megkérdeztük tÅ‘le, hogy szereti-e és szokott-e otthon enni, azt mondta:

„Igen. De elég, ha egy évben egyszer kibetonozom a hasamat.”
Kandidátusi értekezésemet a jászokból írtam. Gunda professzor úr volt az aspiráns vezetÅ‘m. Rendszeresen jelentettem, hogy min dolgozom és miket publikáltam. Egyik tanulmányomat a jászdózsai fokhagymatermesztésrÅ‘l írtam. Levelében megdicsért, de a téma kisszerűsége miatt kedélyesen megjegyezte:

„Lacika! A tanulmány kitűnÅ‘, de bevallom Neked Å‘szintén, hogy én a fokhagymát csak a zsíros pirítóson szeretem.”
 

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 20:03