Pannika és Balázs

Csete Balázs Jászkisér nagy szülötteként hiresült el. Fiatal tanárként Csepelen, mint KépzÅ‘művészeti FÅ‘iskolát végzett rajztanár iskola múzeumot is alapított, a Dél-Dunántúlt, Csepel szigetet és Kalotaszeget járta vázlatfüzetével, mappájával és örökítette meg pusztuló népművészeti emlékeinket pontos és ihletett rajzokban az utókor számára. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára hatalmas és jól adatolt rajz anyagát Å‘rzi. BelÅ‘lük a kalotaszegi kapukról készülteket Selmeczi Kovács Attila válogatta ki, s adta közre Jászkisér község támogatásával. Tudjuk, hogy sok rajzát a Magyarság Néprajza közölte vagy felhasználta, anélkül, hogy nevét megemlítették volna. Tanár volt, megszállottja a pedagógiának. Szemét és rajzoló kezét ez irányította. A népművészet átemelése az oktatásba, a magyar nép szellemiségének átültetése a magasabb művészetbe, s mert Å‘ erre maga nem volt képes és eléggé tehetséges, a hiteles alapok lerakását tudásának megfelelÅ‘en szentnek tartotta. IdÅ‘s korában legnagyobb dicsÅ‘sége volt, hogy az ötvenes évek elején indult Országos Néprajzi- és NyelvjárásgyűjtÅ‘ pályázaton elsÅ‘ díjat nyert szülÅ‘földjérÅ‘l, a Jászságról, ott is JászkisérrÅ‘l szóló, gazdagon illusztrált dolgozataival.

IdÅ‘s korában keserű embernek ismerték. Félárvaságból JászkisérrÅ‘l, majd Szolnokról Kiskunfélegyházára került, miközben kenyérkeresetre is szorult. Félegyházán a tanítóképzÅ‘ paradicsom volt számára, rajz tehetségét, műveltségét gyarapíthatta. Ám közbejött a háború. Gyors kényszer diplomázás a fÅ‘iskolán, rajztanári állás, múzeumszervezés és gyűjtés boldog ideje, majd a csepeli iskolamúzeum majdnem teljes pusztulása az ötvenes évek nyomása, a népművészet felemelése gondolatának karanténba tétele, a reménytelenség. Úgy véli, hogy haza kell térnie a szülÅ‘földre, hogy a számos vereség, mellÅ‘ztetés és félbemaradt vagy elpusztított eredmények hatását lelkileg kiheverje és újra alkothasson: rajzban, pedagógiában, emberségben.
Nehéz élet.
Nehéz azért is, mert élete társtalanul, legfeljebb néhány baráttól kísérve ért véget. Márpedig a Jászságban a házastárs szavunk úgy is hangzik feletárs. Ez mindkét részrÅ‘l (férfi-nÅ‘) nézve igaz. Sokat mond a feleség szavunk is, de mai értelmezésben legalábbis csak a nÅ‘re vonatkozik. A feletárs lehet férfi és nÅ‘, ketten alkotnak egy egészet. Ahogy ez megvan írva. Csete Balázsnak nem volt felesége, társtalan maradt. Agglegényként hagyta  kincseket rejtÅ‘ tulipános ládáját a Damjanich Múzeumra könyvtárával együtt.
Pedig nem állt ettÅ‘l nagyon messze. Lehetett volna feletársa, felesége. S nem is akárki, hanem Kresz Mária.
Kalotaszegen, mert Csete Balázs igyekezett néprajzosokkal együtt dolgozva, tanácsaikra adva rajzolni, megörökíteni a múltat minél hitelesebben, tagja volt annak a néhány fÅ‘bÅ‘l álló közösségnek, akik Erdély visszatérte után Kalotaszegen gyűjtöttek csoportosan. Az ekkor már úgymond agglegénynek számító Csete Balázst az itt gyűjtÅ‘, gyermekélettel foglalkozó Kresz Máriával többen próbálták összeboronálni. A kissé mogorva Csete Balázs a fiatal, mondhatni röpködve viháncoló Kresz Mária nem vonzotta túlságosan, fordítva – mint ezt Panni nénitÅ‘l tudom – nem volt volna ekkora távolság. Mindenesetre hiú ábrándokat kergettek a jóindulatú házasságközvetítÅ‘ kollegák.
Azért írom mindezt le, mert belegondolok: mit segíthetett volna a viselet, a kerámia, a népművészet kutatásban Csete Balázs különös képessége, s fordítva. De honnan szerzett volna Kresz Mária olyan társadalmi érzékenységet, ami műveiben megnyilatkozik, ha sikerül a házasságszerzÅ‘k akciója?
A tudományos pályák befutása is sokszor a véletlenen múlik.