Pócs Éváról

Immár ötven esztendőt töltöttem el eddigi egyetlen munkahelyemen a szolnoki Damjanich János Múzeumban. Na ebből le kell számítanom a nyugdíjas éveimhez hozzácsapott másfél év úszómesterséget. Ám ezt nyaranta a debreceni Fürdő Vállalatnál egyetemista koromban töltöttem ki. Mikor Szolnokra kerültem Pócs Éva volt az intézmény néprajzosa, s tőle örököltem meg a státust két évi történészkedés után. Jó viszonyban voltunk, s mikor elment Budapestre, itt maradt anyagát, begyűjtött tárgyait, némely elindított kezdeményezését örömmel vettem át, s igyekeztem megnyugtatóan lezárni.
Kitűnő, a néphit monográfiák mintájául szolgáló Zagyvarékas néphite anyaga ugyan része lett a Népi gyógyászati archívumnak, ebbe nem illeszkedő anyagának cédulái pedig az adattárba, fotótárba kerültek, csakúgy, mint a MNA néhány piszkozati gyűjtőfüzete és a SZMNA több kérdésének feldolgozása is.

Voltak fiókjában régi magnetofon szalagok is. Ezek igen régiek, még papírból készültek, s igen-igen recsegtek az akkor használt modern MAMBO készüléken. Eredetileg úgy tudom VÖRÖS CSILLAG márkájú, legalább húsz kilót nyomó gépen vette fel ezeket. Esténként nagy magányomban (a múzeumi irodámban laktam) hallgatgattam őket és próbáltam leírni.
Egyik alkalommal furcsa beszélgetésre bukkantam, s többszöri lejátszás után a következő párbeszéd töredéke bontakozott ki. (Éva aziránt érdeklődött, hogy a házból való temetés idején a koporsót milyen rend szerint állták körül. A néni már unhatta a hosszú kérdezgetést, Éva meg nem kapta meg az őt érdeklő választ.)
Éva: Szóval az egyik oldalon a nők, a másik oldalon a férfiak álltak?
Adatközlő: Úgy.
Éva: Ki melyik oldalon?
Adatközlő: Ahogy fekszik, hát az emberek erről (balra mutathat), az asszonyok meg erről…
Éva: A fejénél ki áll?
Adatközlő: Hát itt L.P. állt. Na.
Éva: Az kije volt?
Adatközlő: Kije? Hát a sógora volt.
Éva: Sógora? Hát az előbb azt mondta, hogy a fejénél mindig a keresztapa szokott állni? Hát nem az állt? Az hol volt?
Adatközlő: Hát az halt meg kedves!…
Film-, helyesebben magnószalag szakadás!
Karinthy „Kérdezzünk pontosan” kis jelenete jut eszembe…